A PRO TV szeptember 18-i, hétfôi Válassz címû adásában – amelynek szerkesztôje Andrei Gheorghe – egy papnövendék, Radu Preda, aki Révmonostor, Felek és Kolozsvár érsekének, Bartolomeu Ananiának közvetlen munkatársa, valahogy így vágott vissza az ACCEPT (a romániai homoszexuálisok egyesülete nevének rövidítése, jelentése: elfogadom – a ford.) egyesület korábban felszólaló elnökének, Florin Buhuceanunak: „Ön a legkevésbé étvágygerjesztô homoszexuális, akit valaha láttam.” Mindezt külvárosi vagánykodással, félszájjal, megvetôen, alig észrevehetô – talán nem is szájjal, inkább gondolatban elkövetett – csámcsogással, a szemét egy másodpercre lehunyva. Kevesen tudták – valószínûleg az Ortodox-Keresztény Diákok Szövetségének asszisztáló „kórusa” sem, amely azzal szórakozott, hogy folyamatosan megszakította a párbeszédet –, hogy ennek az ízléstelen megjegyzésnek a szerzôje egyúttal egy az állam és az egyház viszonyát tárgyaló könyv szerzôje is. Az eset távolról sem lényegtelen. A múlt év végén megjelent könyv a vallási felekezetek általános helyzetére vonatkozó törvénytervezet cikkelyeinek indoklását tartalmazza. A Vallásügyi Államtitkárság által összeállított akkori tervezet – 1999. szeptember 13-án került a kormány asztalára – különbözött az elôzôleg megjelent tervezetektôl. Megsokszorozódtak és durvábbakká váltak az elôírások, világosan mutatva a szerzôk – lényegében a román ortodox egyház – szándékát az ország hitéletének korlátozására és ellenôrzésére.
A szóban forgó törvénytervezetet eltitkolták az érdekelt – a többi egyházhoz tartozó – csoportok és szervezetek elôl, s még a kimondottan erre a célra létrehozott bizottság sem tárgyalta meg. Hogy megtartsa a bíráló pillantásoktól védett kezdeményezést, az Államtitkárság hónapokkal azelôtt nyilvánosságra hozott egy másik tervezetet, amely a „legmegnyugtatóbb” volt az addigiak közül, és az volt a szerepe, hogy elterelje a figyelmet a lényegrôl. Látszik azonban, hogy az utolsó szöveg nem volt ismeretlen Radu Preda számára, hiszen annak alapján dolgozott. Mint említettem, kötete pontról pontra követte a törvénytervezet tételeit, amelyek közül sok egyik megelôzô változatban sem szerepelt. Így például azok nem büntették a térítést, sem azon „bûnös” vallási csoportok kultikus tevékenységét, amelyek nem kapták meg a Vallásügyi Államtitkárság kötelezô(!) engedélyét. Az, hogy a kötet 1999 végén jelent meg, azt jelenti, hogy már hónapokkal azelôtt dolgoztak rajta. A munka egy jól kimódolt stratégiába illeszkedik, amelyre nem annyira az ortodoxok szenvedélye, mint inkább azoknak az embereknek a módszeres technikája jellemzô, akik évtizedeken keresztül alkalmazták a Szekuritáté módszereit. Tekintbe véve a Radu Preda–Bartolomeu Anania–Teoctist-vonalat, világosan kitûnik Révmonostor, Felek és Kolozsvár minden lében kanál érsekének a szerepe az ortodox offenzívában.
Zsinat, Ortodox-keresztény Diákok Egyesülete, Radu Preda, Bartolomeu Anania! Íme egy valóságos, hosszan elhúzódó keresztes háborúhoz méltó szövevény, amelynek hadicéljai világosak, s amelyben mindenki végzi a maga pontosan körülhatárolt feladatát. Mézesmázos beszédek, képmutatás a zsinaton, harcias támadók, akik, ha kell, furkósbottal is tudnak érvelni – az Ortodox-Keresztény Diákok Egyesületére gondolok –, és a kettô közötti szerepek betöltésére kiképzett bérencek, mint Radu Preda. Hol van Bartolomeu Anania helye ebben a sorban?
Aki az SRI archívumának 7755-ös iratcsomóját fellapozza, talál benne néhány adatot a jelenlegi érsek vasgárdista múltjáról. Könyvtáros szerpap volt a patriarkátuson, s annak a feljegyzésnek a dátuma szerint, amelyet említek, 1956. december 10-én börtönben ült. Már 14 éves kora óta tagja volt a Mãnunchiul de prieteni (Baráti kéve), 1936 óta pedig a Frãtiile de cruce (Keresztes testvériségek) vasgárdista szervezeteknek. 1941-ben egy hónapra ôrizetbe vették, mert részt vett egy vasgárdista vezér temetésén. 1942-ben ismét letartóztatták és hat hónapra elítélték, mert a cernicai kolostor padlásán vasgárdista propagandaanyagot és fegyvereket rejtegetett. A „feljegyzés” végigveszi aztán a vasgárdistákkal való, egészen a negyvenes évek végéig és az ötvenes évek elejéig tartó folyamatos kapcsolatait.
Vasgárdista múltja és a börtön, meglepô módon, nem akadályozta meg Bartolomeu Ananiát abban, hogy késôbb látványos karriert fusson be. A hatvanas években az Egyesült Államokba küldték, ahol egészen a hetvenes évek közepéig a a detroiti Román Missziós Érsekség Credinta (Hit) címû kiadványát szerkesztette. Hogy volt ez lehetséges? Tudjuk, a válasz csupán egyetlenegy lehet. A logikus következtetést a börtöntárs Nistor Chioreanu is alátámasztja, aki Morminte vii (Élô halottak) címû önéletrajzi könyvében egyenesen besúgónak nevezi. A Vörös horizontokban Ion Pacepa szintén úgy mutatja be, mint aki a Szekuritáténak dolgozik. De ha nem is támaszkodunk e két utóbbi vallomásra, teljesen világos, hogy az SRI irattárának az ötvenes évek második feléig vonatkozó adatai nem egyeztethetôk össze Anania késôbbi karrierjével. Csak az együttmûködés tette utóbb lehetôvé felemelkedését. A szenvedélyes vasgárdista és a kommunista megtorlás nyomorult intézményének szolgálatában álló ember szellemiségének szintézise áll tehát pszichológiai értelemben azoknak az agresszív állásfoglalásoknak a hátterében, amelyeket érsekként az utóbbi idôben képviselt és képvisel.
Végül is mi az, ami a szemünk elé tárul? Egy szakértôkbôl, különbözô egyesületekbôl, a Román Ortodox Egyház szervezeteibôl összeálló hálózat, amelynek láncszemei egy átfogó terv szolgálatában állnak. Ez a terv arra irányul, hogy a román ortodox egyház megszerezze a hitélet fölötti ellenôrzést, antiliberális, haladás- és Európa-ellenes törvénykezést kényszerítsen ki – a Büntetô törvénykönyv 200. cikkelye pontosan ilyen –, komoly befolyást nyerjen a nevelésben, és hozzájusson különbözô állami pénzalapokhoz. Nem más ez, mint menetelés a korrupció és a népbutítás között középen elhelyezkedô szörnyûséges giccs, az ortodox állam felé, ami, ha a dolgok továbbra is ebbe az irányba haladnak, a román társadalom által elszenvedett legméltatlanabb kudarcot fogja jelenteni.
1990 elején egy másik forgatókönyv elôkészítésének lehettünk tanúi, amely az etnokulturális jellegû agresszív nacionalizmus felszításával mosta le a kommunista megtorlásban résztvevôk bûneit. Erre a fundamentumra épült az a legkevesebb öt elvesztegetett év, amit a posztkommunistáknak köszönhetünk. De látható, hogy az etnokulturális nacionalizmus kimerítette tartalékait. Az elsôsorban a magyar veszélyre hivatkozó 1996 utáni destabilizálási kísérletek már csak gyenge szalmalángként futottak végig a médiákon. 2000 elején azonban megjelent a csendben felnövekvô és most látványosan megugró, hevesen szélsôséges, hisztérikus célokat kitûzô ortodox nacionalizmus. A 200. cikkely elleni jelenlegi kampány csak mellékesen vonatkozik a homoszexuálisokra. Sokkal nagyobb tétre megy itt a játék. A román ortodox egyház megpróbálja szétzúzni a politikai osztály akaratát. A „román nemzet többségére”, az „ortodox keresztények millióira” való rögeszmés hivatkozás, „akiknek a bizalmából a romániai honatyák bekerültek a parlamentbe” a zsinat 2000. szeptember 13-i Felhívásában, a felszólítás, hogy „a kormány és a jelenlegi parlament törvényhozói figyeljenek oda a románok gondjaira (…), akik ezen az ôszön megjelennek a szavazóurnák elôtt”, mindez nem más, mint a választás korbácsával való leplezetlen fenyegetés. Ha a szenátus nyilvánosan enged ennek a zsarolásnak, a zsinatnak erôs adu lesz a kezében az ország törvényhozó és végrehajtó hatalmával szemben. Ki állhat majd ellent neki? Elvileg csupán a demokrácia mellett elkötelezett civil társadalom, az, amely lehetôvé tette az etnokulturális nacionalizmus korlátozását. De van-e olyan erôs civil társadalmunk, amely ellenállhatna az ortodox nyomásnak? Úgy tûnik, ma sokkal megosztottabbak vagyunk, mint tíz évvel ezelôtt. Sokkal könnyebbnek látszik szembeszállni Vadimmal és Funarral, mint Teoctist Arãpasuval és Bartolomeu Ananiával. De az utóbbiak semmivel sem kevésbé visszatetszôek és semmi esetre sem veszélytelenebbek, mint az elôbbiek.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu