Daniel Vighi
Az építéstôl a leépítésig és vissza

Az Interetnikai Kapcsolatok Kutatóközpontjának javaslatára, egy olyan egyetemistákból álló szociológuscsoport tevékenysége kapcsán, amely a lehetô legtudományosabban elemzi, vizsgálja, kutatja a Hargita és Kovászna megyei interetnikai kapcsolatokat, nekikezdtünk egy ugyancsak kötetlen formájú könyv írásához. Mi, alább megnevezett írók, Alexandru Vlad, Gheorghe Crãciun, Visky András és Daniel Vighi (aki már el is kezdte a munkát) le fogjuk írni egy könyvben – az emlékezés végett –, hogyan is történnek ezek a dolgok. Kétlegelôs pásztorkodásunknak – egy olyan térségben, amely az imagológiai építés és leépítés össztüze alatt áll – tudományos juhásza Marius Lazãr úr. A napokban jártam is azokon a helyeken, ahol a tevékenység folyik. Ebbôl születettek az alábbi sorok, amelyekrôl úgy határoztam, az olvasó elé tárom ôket, mint egy válogatott elôételt, egyfajta elôszobát, bevezetôt, általános használatra való hermeneutikai verandát.
Azt is el kell még mondani, hogy semmiképp sem egyszerû a helyzet ezzel az építéssel és leépítéssel, hiába látsz valamit, azt mondhatják neked: „állj, uram, nem azt láttad, amit látnod kellett volna, nem jól láttad”; kora reggel megérkezel, a lány az Interetnikai Kapcsolatok Kutatóközpontjától vár Csíkszereda városának vasútállomásán, a Korona sebesvonat Budapestrôl jön és végül Brassóba ér, persze már most moroghatsz a bajuszod alatt, minek ez a vonat, mit akarnak elérni vele, sok kérdést tehetsz fel, mindent egyszerûbbnek kellene látnod, kevésbé görcsösen, akkor talán láthatnád azokat a szabvány-képeket, végsô soron a hasonlóság már akkor észrevehetô, amikor az iskola felé mégy, ahová a fiatal szociológusokat elszállásolták, olyan helyek ezek, mint bárhol másutt, semmi sem mutatkozik másnak, az itt látott tömbházak olyanok, mint amilyenek bármely helység x lakónegyedének tömbházai, szürke falak, olyan fedett, elôrelátóan valamiféle vastag vasrudakkal felszerelt vasajtajú garázsok, a lakatok környéke a minden nemzeti jelleg nélkül foglalatoskodó tolvajok miatt hegesztve, nehogy egy emeltyûvel vagy feszítôvassal fel lehessen törni, az erkélyek is ugyanolyanok, jól meghatározott céllal kihúzott drótokon nemzetiségi szempontból megkülönböztethetetlen ruhák száradnak rajtuk, a város bejáratánál sok hazai, taxiállományban lévô Dacia, mutatva, hogy a helyzet nem egészen úgy áll, mint azt az a bizonyos, a titkosszolgálat jóakaratú gondoskodásából született, gondterhelt felelôsséggel teli anyag állítja. A gazdasági expanzió nem nyilatkozik meg, nem érvényesül, mint annak a valaminek kifejezôje, aminek az elnevezése: A cél: Erdély. A bukaresti National napilap nyugtalankodik, Iulian Bostan újságíró A cél: Erdély címû cikkében külön is nyugtalankodik önökért; 1997. augusztus 14-én, egy csütörtöki napon kerül sor a nyugtalanságra. Ez „szerkesztôségünk által tett bizonyos lépések eredménye”, vagyis a szóban forgó közösség tagjai elhatározták: „lássuk, hogy néz ki Erdély, mint cél”, és elindultak, vagyis elküldték Iuliant, aki elment, nyomozott, dolgozott a terepen, bejutott (másokkal együtt) a titkárnôs, kávéfôzôs irodákba, Iulian mint egy észrevétlen árnyék átjutott azokon az antiszobákon, amelyekben (mint mindig) ott ültek a többé-kevésbé személyes ügyek által odaûzött kérelmezôk, anélkül, hogy a legkevésbé is zavarná ôket, hogy lám, Erdély céljává vált valaminek, amit le kell leplezni; tehát újságírónk kint hagyja a kérelmezôket a prefektúrák, a minisztériumok, az irodák és egyéb hasonlók várószobáiban, és bemegy tárgyalni a prefektusokkal, az irodaigazgatókkal, a polgármesterekkel arról, hogy milyen értelemben cél Erdély. Ennek a szakmailag teljesített igyekezetnek következménye az a fehéren-feketén, mindenki, leginkább az ilyenek számára érthetôen megfogalmazott brutális tény, akiknek, mint nekem, még volna valamiféle fenntartásuk, akik saját szemükkel és saját agyukkal akarnak látni és dönteni: „nem szükséges, mi már több titkos kihallgatáson érdeklôdtünk önök helyett is a hivatalosságoknak azon irodáitól, amelyek felelôtlenül elfogadták az RMDSZ kormányzásban való részvételét”. És mit tudott meg Iulicã? Megmondom én, mit, tudomást szerzett Erdély „szegény vidékeinek gazdasági helyzetérôl” és különösen a „hegyi hágók” helyzetérôl. Ha megkérded, miért így, ha elkedvetlenedsz és összevonod a szemöldöködet, hogy megtudd, miért, uram, „a hegyi hágók”, a választ nem kapod meg helyben; a kérdésre: „miért azok és nem a medencék vagy más domborzati formák, amelyekben cél-Erdély olyan gazdag”, a történelem megadja a lehetséges választ; Iulicã tollával megtanít arra, hogy ôsidôk óta ott, a „hegyi hágók”-on helyezkednek el az állami egység stratégiai és katonai ideggócai. Azért! Áhá!, mondod megvilágosodva, és megremegsz a félelemtôl és a felháborodástól, amikor megtudod: „olyan elemzésrôl van szó, amelyen több éven keresztül dolgoztak a román titkosszolgálatok a Magyarországról jövô »befektetések« be nem vallott okait vizsgálva”. Azonnal megvilágosodik az agyad: „szóval így, ilyenek vagytok, mi bizalommal és naivan elfogadunk titeket, és ti, magyarországi cégek, idézôjelbe tett befektetésekkel jöttök Erdélybe, úgynevezett befektetésekkel, mert azok nem befektetések, hanem valami mások, valami nem tisztességesen és becsületesen bevallott dolgok. Ahogy mondják, hátulról jösztök a fúróval.” Persze, állítja Bostan, lehetséges, hogy a jelentés „egyes román szélsôséges nacionalista tisztek számlájára írható”, elôfordulhat, hogy errôl van szó, el tudjuk ôket képzelni, amint „több éven át” dolgoznak jól álcázott irodáikban, lám-lám, mint elemeznek, gondterhelt és felelôsségteljes jelentéseket és feljegyzéseket készítenek, és sehol nem lelik tisztességesen bejelentett okait azoknak az úgynevezett befektetéseknek. Mi a teendô, ahogy a tizenkilencedik századi híres orosz mondja, mit tehetünk, hogy ezek a befektetések nyíltan bevallják rejtett szándékaikat, oly módon, hogy ami okkult, áttetszôvé, ami titkos, nyilvánossá váljék? Nagyon egyszerû: összeállítunk egy dokumentumot azokon a gondosan álcázott irodákon keresztül, estefelé egy kávé mellett találkozunk Iulian Bostan zsurnalisztával, kávét iszunk, sört is iszunk, és bemutatjuk a közvéleménynek ezt az „évek hosszú munkájával” összeállított titkos dokumentumot: szorgos munka, olyan költségvetési tevékenység eredményét, amely – gondolom – mindenképpen a nemzeti szintet meghaladó bérezéssel jár, és a zsurnaliszta felelôs tollával állítjuk: jó vastag. Végeredményben, ha „egyes szélsôséges nacionalista román tisztek” számlájára írható is az, amit a titkos dokumentum állít, vagyis azzal együtt, hogy lám-lám, azt is jelenthetné, megdöbbentô, mert „ördögi terv” benyomását kelti, megismétlem, ÖRDÖGI, „amely elôirányozza Erdély forró övezeteinek gazdasági felvásárlását a pénzügyileg Magyarország támogatta magyar nemzetiség által”. Melyek lehetnek ezek a „forró övezetek”? Egyetlen válasz van: ezek a tikkasztó övezetek „mindenekelôtt a hegyi hágók”, ezek állnak bevallatlanul az idézôjelbe tett befektetések keresôjének középpontjában. Jóóó! Lépjünk tovább ebben a konstrukcióban. Tovább építkezünk. Érdemes megjegyezni, hogy a titkos irat „azt a benyomást kelti”, itt van a kutya elásva, „benyomást kelt”, értik, uraim, nagyon fontos, hogy ez a konstrukció arra a (titkos és megdöbbentô) iratra támaszkodjék, amely „azt a benyomást kelti”, itt van a kérdés nyitja; az elbeszélés poétikája, a képzeletbeli építkezés, annak szerkezete, az infrastruktúra szövegi ellenálló képessége a következô: a titkos irat azt „a benyomást kelti”, felajánlja nekünk azt az episztemológiai lehetôséget: ne higgyük, hogy ami van, az általában van, ellenkezôleg, másként, ami van, az nincs; csak úgy tûnik, hogy az élet, amit éltek, olyan, amilyen, ne hagyjátok magatokat becsapni azzal, hogy szemeitek, amelyek látnak valamit, valóban látnak. Következésképpen és episztemológiailag, sokkal jobb lenne, ha hangosan és erôsen azt mondanánk, nem látjuk azt, ami a szemünk elôtt van (vagyis a Daciák sokaságát, a meglehetôsen roskadozó tömbházakat, a garázsokat, az aranykor stílusában épült lakónegyedek hangulatát); nem ez a probléma, mindennek háttérében a támogatott és idézôjelbe tett befektetések állnak. Mi több, hogy azt higgyük, nem egészen úgy van, ami „azt a benyomást kelti”, nyíltan megmondják: „a dokumentum jelentôségét egy cotroceni-i személyiség is elismerte”. „Hej, hej”, mondjuk (még mindig mi) megfélemlítve a személyiség nagyságától, annak névtelen elismerésétôl, meglehet, hogy a „cotroceni-i személyiség” szürkületkor, egy kávé és egy sör mellett találkozott a titkos dokumentum szerzôjével, estefelé találkoztak, és a csészébôl vagy a kriglibôl való két hörpintés között azonnal elismertetett a dokumentum jelentôsége; gondterhelten bólogatott a „cotroceni-i személyiség”, és elismerte azt, amit el kellett ismernie: de az is lehet, hogy Iuliannak és a szorgalmas szerzônek csak úgy tûnt, hogy gondterhelten bólogat. Nehéz itt elmondani, világosan bemutatni azt, amit be kell mutatni, nem mondhatjuk meggyôzôdéssel, hogy amit ôk láttak, azt valóban jól látták. Végül, éppen mielôtt a titkosszolgálat fizette kávéval végzett volna, „a cotroceni-i személyiség” jobbra és balra tekintett (az ezen a területen dolgozók reflexszerû gesztusa), és mondott néhány szót, amely a szabvány fényében a következô mondatban materializálódott: „Az elnök, tekintettel a dokumentum forrására, figyelmesen olvasta volna ezt az anyagot.”
Mármost, mi nem tudjuk megmondani, hogy a szóban forgó olvasmány szerepel-e a többértelmûségek lajstromában, vagyis jellemzô-e rá az, ami a versben, illetve prózában megfogalmazottakra jellemzô, vagy másként futtatott át, úgy mint azok a jelentôségteljes szakdolgozatok, amelyeket a professzor úr (Emil Constantinescu elnök – a ford.) állandóan olvasott, mikor még didaktikailag tett-vett a Geológiai Karon. A gond az, kelti a benyomást a dokumentum, hogy nehéz az egyértelmû szövegek követelményeinek megfelelôen olvasni, inkább úgy kellene felfognunk, hogy az az elnöki olvasat a prózai vagy a rímes alkotások paradigmáin belül történt, mert csak ezek – ugyan milyen mások? – adják meg az élet, a valószerûség azon benyomását, amelyet az ismert elbeszélô, Tzvetan Todorov, a fantasztikus történetek költôi megvalósulásának feltételeként tart számon.

*

Egy általános iskola hálótermében szállásoljuk el magunkat; a mindenféle berendezéssel és olyan fáradt csövekkel, amelyek csepegése az idô múlását méri, felszerelt fürdôszobában semmi nem emlékeztet a nyugati világra, a vízcsepegés ritmikus hangja, amely ugyanolyan, mint a természet bármely szögletében: egy patak, egy forrás hangja, az örökkévalóság metafizikai érzését adja annak, aki, lám, azon a soknemzetiségû és multikulturális vécén ül, a vízcseppek örök ritmusban esnek sztalaktitról sztalagmitra vagy fordítva, bevallom, nem emlékszem pontosan, hogyan történnek a dolgok a barlangban, ott, ahol hasonló vízcseppek ütemezik az örökkévalóságot.
Sétálunk a délelôtti és vasárnapi kábulatban Alexandru Vladdal Csíkszereda városának egyik csendes utcáján, és, mint mondom, az autók, legtöbbjük Dacia, nemigen tûnnek azon befektetések jeleinek, amelyek célja az a történelmi tartomány, amelyben vagyunk, szerintem sokkal több következményük sejlik fel a különbözô bukaresti, kolozsvári, brassói vagy temesvári Cherokee-kban vagy Opel Asconákban, Hondákban vagy nem-tudom-milyen-osztályú Mercedesekben. Elmegyünk egy sor hétköznapi, tiszta, csendes ház mellett, néha emberek mennek valahova a délelôtt tíz órai kánikulában, úgy tûnik, senki sem figyel ránk, a város történelmi központjától, amelyet késôbb fedezünk majd fel, balra leereszkedünk az állomás felé, ahol most vagyunk éppen, semmi, béke, és a vonatban, az üres fülkében – amelyben az éj szeszétôl kapatosan módszeresen horkoltunk – töltött éjszaka fáradtsága. Most beszélgetünk valamirôl, Sandu elemez egy mûvelôdési helyzetet, egy nagy angolszász íróról ejtünk szót, más dolgokról, a hetvenes évek zenéjérôl, csupa érdekes és kifinomult kérdésrôl az alig benépesült ulicán, utcán, csendes vasárnap reggelen, semmi; mikor éppen azt írom, hogyan is folyt le a mi sétánk, a zaklatott távolból a Cotidianul lap felhívja figyelmemet arra, hogy nem így van, hogy ez csak benyomás; az igazság voltaképpen a sokatmondó, S.O.S. Erdély felcímet viselô cikkben van: körülnézek, és látom hogyan süllyed el Erdély, hol lángol fel, ki pusztul el, és nem látok semmit, egy beszerzô formájú egyén éppen elmegy valahonnan, és megy valahova, mellettem egy fiatal nemzetiségi lány hajt el biciklivel a reggeli forróságban: pillantásom két-három kulturális megállapítás között ennek a csendesen elsuhanó fiatalságnak a rövidnadrágban szépen érvényesülô lábikráira és combjaira tapad; könnyedén elhalad, éppen csak pedálozva, alig hallható zörgéssel, hogy úgy mondjam, mint egy félreesô ösvény apró kavicsain a gumiabroncsok zaja; elhalad a részleteknek az a szépsége, amely a szomszédos kertek fenyôfája vagy hársfája által vetett árnyékban búvik meg, a részletekben, amelyekben ég a reggeli forróság. Az 1999. január 20-iki cikkben, amely az akkor, úgy hiszem, Ion Cristoiu bölcs irányítása alatt álló lapban jelent meg, olvasok valamit a vidék románjainak gulágjáról; mellette, olvasatban a cikktôl balra, a szerkesztôség, hogy hatásosabbá tegye, beszkennelt egy magyarázó szöveggel ellátott térképet, hogy azt mondja: Hargita, egy megye, amelyben Románia már nem létezik. „Híjj, az ördögbe” makogom, és gyorsan körbe-körbe pillantok, és úgy tûnik, Románia létezik, van, kitapinthatod, és ordíthatsz, arghezies kifejezéssel élve, van, lám csak, hogyan vallanak errôl valamiféle gödrök az úttesten, lám csak a rozsdaette szeméttartályok, lámcsak a régecskén általános javításra, festékre, valami „géder”-re, vagyis a szélvédô körüli gumira váró Daciák, lám csak egy raktár udvara, egy gyár, egy állami részvénytársaság oldalára dôlt buldózerrel, alatta olajfolt, távolban, a dombokon, szemeink kivehetik egy csôdbejutott állami mezôgazdasági vállalat hazai látványát: itt éppen olyan, mint Fãureni-ben. „Ej, ej”, mondom, vajon ilyen-e a Ion Cristoiut körülvevô Románia is, ôurasága kocsijának is „géder”-rel van-e dolga: Dacia-e vagy Nissan Patrolnak hívják. Ilyen kérdésekre nem tudok válaszolni, tovább olvasok; a cikk címe a szomorú emlékû gulág szót tartalmazza; ehhez még hozzájárul a románoké birtokos esetû fônévi melléknév, kinek a gulágja? A románoké: birtokos esetû fônévi melléknév az a határozott névelôvel ellátva. Világos? „Nem egészen”, szeretném mondani, kótyagosan ennyi nemértéstôl, ami nem hagy békén, felgyûl, összezavar, jobban, mint Dino Buzzati Tatárpuszta címû leleményes regénye. „Hol a gulág”, kérdem, „hol a csatorna, hol a szögesdrót, hol a jajgatás, hol vannak a nôi és férfi lagpunkték, hol a Gosplan elnöke, aki mezei munkára küldi a románokat, magyar udvarok rendbetételére, hol a bennszülött Zinaida Jakovlevna Povaleava, az, akit Szolzsenyicin, a szóban forgó fônév megalkotójának vallomásos írásában letartóztattak, és „a vorkutai 8-as számú bányába küldtek. A konyhán dolgozó kínaiak segítségével sikerült felvennie a kapcsolatot a kinti világgal és férjével.” Késôbb Zinaida megszökött, egy ideig rejtôzködött, és akkor fogták el ismét, amikor elkövette azt a hibát, hogy meglátogassa édesanyját (a részletek megismerése végett olvassák el Alexander Szolzsenyicint, aki az Univers kiadónál fordításban megjelent két kötetében elmondja, mi és hogyan is volt a gulág).
Így hát nem értem, hogyan és honnan jön mindez. Olvasom Cristina Zãrnescu tanulmányát, és megvilágosodik elmém, a riporternô elmondja, hogyan állunk, hol van a gulág. Íme: „Számtalan és nehezen elképzelhetô nyomás nehezedik a románokra. Iskolában, utcán, üzletben az egész világ csak magyarul beszél.” Aha, mondom magamban egészen megvilágosodva, vagyis ez a helyzet, a nyomás nô, a nyomorúság özönnel jön, a gulág megmutatja álnok és megkerülhetetlen földrajzát; az egyetlen következményt „egy román katonai káder” mondja el; kijelenti Cristinának: „számunkra már világos, hogy ha vége lesz a koszovói konfliktusnak, itt tör majd ki egy interetnikai konfliktus.” Vagyis „már világos”, tiszta, nincsenek kétségek, már semmi sem alapul pusztán benyomáson, minden megvilágosodott, az elkerülhetetlen bizonyosság teljes átlátszóságába lépett. A magyarok olyan kitartóan fecsegnek magyarul mindenhol, utcán, üzletben, iskolában, hogy az ágyúk mûködésbe léphetnek, a tankok is megkezdhetik tevékenységüket a szóban forgó, az ôsi népi alkotókhoz hasonlóan névtelen katonai káder figyelmes és hozzáértô felügyelete alatt, aki biztosít bennünket arról, hogy íme, „számunkra” már tiszta, világos. Számomra nem egészen világos, de ennek nincs jelentôsége, a fontos az, hogy „számunkra” végre a tiszta és világos kifejezhetôség kerékvágásába terelôdtek a dolgok. Következésképpen nekigyürkôzünk a munkának, feltûrjük ruhaujjainkat, megérdemel a jelenkor történelme egy igazságos harcot a gulág ledöntéséért, különösen, mert, ahogy Cristina mondja, „számtalan és nehezen elképzelhetô nyomás nehezedik a románokra. Iskolában, utcán, üzletben az egész világ csak magyarul beszél.” Hogyan is kellene végbemennie a gulág alól való felszabadulás ügyecskéjének? Elôször és mindenekelôtt ne beszéljen az egész világ „iskolában, utcán, üzletben” más nyelven, minden ugyanolyan legyen mindenhol, gyönyörû nyelvi kaszárnya, s aztán majd meglátjuk, mindezt azok számára mondom, akiknek „már világos”, hogy mit kell tenni, hogy kell tökéletesíteni a gulág alól való felszabadulást, hogyan kell megszervezni. Egyébként praktikus megoldást találunk a (PDSR, PUNR, PRM) Tájékoztató(jában) a parlamenti küldöttség által Kovászna és Hargita megyében tett látogatás eredményérôl, amely látogatásra 1997. október 24–26. között került sor annak a páneurópai Adrian Nãstase úrnak hozzáértô pásztorkodásával, aki most éppen az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodik támogatást keresve arra az esetre, ha kormányra kerül. Természetesen Adrian Nãstase úr ismertette a jenkikkel az annyira ártatlan dokumentum következtetéseit is, egy alfejezettel együtt, amely körültekintôen a Hargita és Kovászna megye gazdasági fejlesztése címet viselte: ebben, a 20. oldalon tisztán, „számunkra”, de bárki (akár amerikai) számára is „világosan” az áll, hogy a moldvai munkanélküliek számának csökkentését „Hargita és Kovászna megye etnikai konfigurációjának javításával” kellene megvalósítani, vagyis „munkaerô behozatalával Moldvából”. Én, a magam részérôl mégis bátorkodom arra gondolni, hogy „a románokra nehezedô” – emlékeznek? – „számos és nehezen elképzelhetô nyomás” (hiszen „iskolában, utcán, üzletben az egész világ” tudjuk mi, mit beszél, már világos), a kitûzött célok és a har-kovi (Hargita–Kovászna megyei – A ford.) munkanélküliség csökkentése érdekében, a bennszülött munkaerô kutyástól, malacostól telepedjen át Magyarországra. Csak akkor szûnik majd meg a gulág, akkor szûnik meg a „számos és nehezen elképzelhetô” nyomás, és a tartomány utcáin („iskolában, utcán, üzletben”) csak akkor beszél majd az egész világ tiszta moldvai hangsúlyú román nyelven.

Fordította: Hadházy Zsuzsa
5. sz. 2000. szeptember


Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu


C3 Alapítvány      c3.hu/scripta/