Az Interetnikai Kapcsolatok Kutatóközpontjának javaslatára,
egy olyan egyetemistákból álló szociológuscsoport
tevékenysége kapcsán, amely a lehetô legtudományosabban
elemzi, vizsgálja, kutatja a Hargita és Kovászna megyei
interetnikai kapcsolatokat, nekikezdtünk egy ugyancsak kötetlen
formájú könyv írásához. Mi, alább
megnevezett írók, Alexandru Vlad, Gheorghe Crãciun,
Visky András és Daniel Vighi (aki már el is kezdte
a munkát) le fogjuk írni egy könyvben – az emlékezés
végett –, hogyan is történnek ezek a dolgok. Kétlegelôs
pásztorkodásunknak – egy olyan térségben, amely
az imagológiai építés és leépítés
össztüze alatt áll – tudományos juhásza
Marius Lazãr úr. A napokban jártam is azokon a helyeken,
ahol a tevékenység folyik. Ebbôl születettek az
alábbi sorok, amelyekrôl úgy határoztam, az
olvasó elé tárom ôket, mint egy válogatott
elôételt, egyfajta elôszobát, bevezetôt,
általános használatra való hermeneutikai verandát.
Azt is el kell még mondani, hogy semmiképp sem egyszerû
a helyzet ezzel az építéssel és leépítéssel,
hiába látsz valamit, azt mondhatják neked: „állj,
uram, nem azt láttad, amit látnod kellett volna, nem jól
láttad”; kora reggel megérkezel, a lány az Interetnikai
Kapcsolatok Kutatóközpontjától vár Csíkszereda
városának vasútállomásán, a Korona
sebesvonat Budapestrôl jön és végül Brassóba
ér, persze már most moroghatsz a bajuszod alatt, minek ez
a vonat, mit akarnak elérni vele, sok kérdést tehetsz
fel, mindent egyszerûbbnek kellene látnod, kevésbé
görcsösen, akkor talán láthatnád azokat
a szabvány-képeket, végsô soron a hasonlóság
már akkor észrevehetô, amikor az iskola felé
mégy, ahová a fiatal szociológusokat elszállásolták,
olyan helyek ezek, mint bárhol másutt, semmi sem mutatkozik
másnak, az itt látott tömbházak olyanok, mint
amilyenek bármely helység x lakónegyedének
tömbházai, szürke falak, olyan fedett, elôrelátóan
valamiféle vastag vasrudakkal felszerelt vasajtajú garázsok,
a lakatok környéke a minden nemzeti jelleg nélkül
foglalatoskodó tolvajok miatt hegesztve, nehogy egy emeltyûvel
vagy feszítôvassal fel lehessen törni, az erkélyek
is ugyanolyanok, jól meghatározott céllal kihúzott
drótokon nemzetiségi szempontból megkülönböztethetetlen
ruhák száradnak rajtuk, a város bejáratánál
sok hazai, taxiállományban lévô Dacia, mutatva,
hogy a helyzet nem egészen úgy áll, mint azt az a
bizonyos, a titkosszolgálat jóakaratú gondoskodásából
született, gondterhelt felelôsséggel teli anyag állítja.
A gazdasági expanzió nem nyilatkozik meg, nem érvényesül,
mint annak a valaminek kifejezôje, aminek az elnevezése: A
cél: Erdély. A bukaresti National napilap nyugtalankodik,
Iulian Bostan újságíró A cél: Erdély
címû cikkében külön is nyugtalankodik önökért;
1997. augusztus 14-én, egy csütörtöki napon kerül
sor a nyugtalanságra. Ez „szerkesztôségünk által
tett bizonyos lépések eredménye”, vagyis a szóban
forgó közösség tagjai elhatározták:
„lássuk, hogy néz ki Erdély, mint cél”, és
elindultak, vagyis elküldték Iuliant, aki elment, nyomozott,
dolgozott a terepen, bejutott (másokkal együtt) a titkárnôs,
kávéfôzôs irodákba, Iulian mint egy észrevétlen
árnyék átjutott azokon az antiszobákon, amelyekben
(mint mindig) ott ültek a többé-kevésbé
személyes ügyek által odaûzött kérelmezôk,
anélkül, hogy a legkevésbé is zavarná
ôket, hogy lám, Erdély céljává
vált valaminek, amit le kell leplezni; tehát újságírónk
kint hagyja a kérelmezôket a prefektúrák, a
minisztériumok, az irodák és egyéb hasonlók
várószobáiban, és bemegy tárgyalni a
prefektusokkal, az irodaigazgatókkal, a polgármesterekkel
arról, hogy milyen értelemben cél Erdély. Ennek
a szakmailag teljesített igyekezetnek következménye
az a fehéren-feketén, mindenki, leginkább az ilyenek
számára érthetôen megfogalmazott brutális
tény, akiknek, mint nekem, még volna valamiféle fenntartásuk,
akik saját szemükkel és saját agyukkal akarnak
látni és dönteni: „nem szükséges, mi már
több titkos kihallgatáson érdeklôdtünk önök
helyett is a hivatalosságoknak azon irodáitól, amelyek
felelôtlenül elfogadták az RMDSZ kormányzásban
való részvételét”. És mit tudott meg
Iulicã? Megmondom én, mit, tudomást szerzett Erdély
„szegény vidékeinek gazdasági helyzetérôl”
és különösen a „hegyi hágók” helyzetérôl.
Ha megkérded, miért így, ha elkedvetlenedsz és
összevonod a szemöldöködet, hogy megtudd, miért,
uram, „a hegyi hágók”, a választ nem kapod meg helyben;
a kérdésre: „miért azok és nem a medencék
vagy más domborzati formák, amelyekben cél-Erdély
olyan gazdag”, a történelem megadja a lehetséges választ;
Iulicã tollával megtanít arra, hogy ôsidôk
óta ott, a „hegyi hágók”-on helyezkednek el az állami
egység stratégiai és katonai ideggócai. Azért!
Áhá!, mondod megvilágosodva, és megremegsz
a félelemtôl és a felháborodástól,
amikor megtudod: „olyan elemzésrôl van szó, amelyen
több éven keresztül dolgoztak a román titkosszolgálatok
a Magyarországról jövô »befektetések«
be nem vallott okait vizsgálva”. Azonnal megvilágosodik az
agyad: „szóval így, ilyenek vagytok, mi bizalommal és
naivan elfogadunk titeket, és ti, magyarországi cégek,
idézôjelbe tett befektetésekkel jöttök Erdélybe,
úgynevezett befektetésekkel, mert azok nem befektetések,
hanem valami mások, valami nem tisztességesen és becsületesen
bevallott dolgok. Ahogy mondják, hátulról jösztök
a fúróval.” Persze, állítja Bostan, lehetséges,
hogy a jelentés „egyes román szélsôséges
nacionalista tisztek számlájára írható”,
elôfordulhat, hogy errôl van szó, el tudjuk ôket
képzelni, amint „több éven át” dolgoznak jól
álcázott irodáikban, lám-lám, mint elemeznek,
gondterhelt és felelôsségteljes jelentéseket
és feljegyzéseket készítenek, és sehol
nem lelik tisztességesen bejelentett okait azoknak az úgynevezett
befektetéseknek. Mi a teendô, ahogy a tizenkilencedik századi
híres orosz mondja, mit tehetünk, hogy ezek a befektetések
nyíltan bevallják rejtett szándékaikat, oly
módon, hogy ami okkult, áttetszôvé, ami titkos,
nyilvánossá váljék? Nagyon egyszerû:
összeállítunk egy dokumentumot azokon a gondosan álcázott
irodákon keresztül, estefelé egy kávé
mellett találkozunk Iulian Bostan zsurnalisztával, kávét
iszunk, sört is iszunk, és bemutatjuk a közvéleménynek
ezt az „évek hosszú munkájával” összeállított
titkos dokumentumot: szorgos munka, olyan költségvetési
tevékenység eredményét, amely – gondolom –
mindenképpen a nemzeti szintet meghaladó bérezéssel
jár, és a zsurnaliszta felelôs tollával állítjuk:
jó vastag. Végeredményben, ha „egyes szélsôséges
nacionalista román tisztek” számlájára írható
is az, amit a titkos dokumentum állít, vagyis azzal együtt,
hogy lám-lám, azt is jelenthetné, megdöbbentô,
mert „ördögi terv” benyomását kelti, megismétlem,
ÖRDÖGI, „amely elôirányozza Erdély forró
övezeteinek gazdasági felvásárlását
a pénzügyileg Magyarország támogatta magyar nemzetiség
által”. Melyek lehetnek ezek a „forró övezetek”? Egyetlen
válasz van: ezek a tikkasztó övezetek „mindenekelôtt
a hegyi hágók”, ezek állnak bevallatlanul az idézôjelbe
tett befektetések keresôjének középpontjában.
Jóóó! Lépjünk tovább ebben a konstrukcióban.
Tovább építkezünk. Érdemes megjegyezni,
hogy a titkos irat „azt a benyomást kelti”, itt van a kutya elásva,
„benyomást kelt”, értik, uraim, nagyon fontos, hogy ez a
konstrukció arra a (titkos és megdöbbentô) iratra
támaszkodjék, amely „azt a benyomást kelti”, itt van
a kérdés nyitja; az elbeszélés poétikája,
a képzeletbeli építkezés, annak szerkezete,
az infrastruktúra szövegi ellenálló képessége
a következô: a titkos irat azt „a benyomást kelti”, felajánlja
nekünk azt az episztemológiai lehetôséget: ne
higgyük, hogy ami van, az általában van, ellenkezôleg,
másként, ami van, az nincs; csak úgy tûnik,
hogy az élet, amit éltek, olyan, amilyen, ne hagyjátok
magatokat becsapni azzal, hogy szemeitek, amelyek látnak valamit,
valóban látnak. Következésképpen és
episztemológiailag, sokkal jobb lenne, ha hangosan és erôsen
azt mondanánk, nem látjuk azt, ami a szemünk elôtt
van (vagyis a Daciák sokaságát, a meglehetôsen
roskadozó tömbházakat, a garázsokat, az aranykor
stílusában épült lakónegyedek hangulatát);
nem ez a probléma, mindennek háttérében a támogatott
és idézôjelbe tett befektetések állnak.
Mi több, hogy azt higgyük, nem egészen úgy van,
ami „azt a benyomást kelti”, nyíltan megmondják: „a
dokumentum jelentôségét egy cotroceni-i személyiség
is elismerte”. „Hej, hej”, mondjuk (még mindig mi) megfélemlítve
a személyiség nagyságától, annak névtelen
elismerésétôl, meglehet, hogy a „cotroceni-i személyiség”
szürkületkor, egy kávé és egy sör mellett
találkozott a titkos dokumentum szerzôjével, estefelé
találkoztak, és a csészébôl vagy a kriglibôl
való két hörpintés között azonnal elismertetett
a dokumentum jelentôsége; gondterhelten bólogatott
a „cotroceni-i személyiség”, és elismerte azt, amit
el kellett ismernie: de az is lehet, hogy Iuliannak és a szorgalmas
szerzônek csak úgy tûnt, hogy gondterhelten bólogat.
Nehéz itt elmondani, világosan bemutatni azt, amit be kell
mutatni, nem mondhatjuk meggyôzôdéssel, hogy amit ôk
láttak, azt valóban jól látták. Végül,
éppen mielôtt a titkosszolgálat fizette kávéval
végzett volna, „a cotroceni-i személyiség” jobbra
és balra tekintett (az ezen a területen dolgozók reflexszerû
gesztusa), és mondott néhány szót, amely a
szabvány fényében a következô mondatban
materializálódott: „Az elnök, tekintettel a dokumentum
forrására, figyelmesen olvasta volna ezt az anyagot.”
Mármost, mi nem tudjuk megmondani, hogy a szóban forgó
olvasmány szerepel-e a többértelmûségek
lajstromában, vagyis jellemzô-e rá az, ami a versben,
illetve prózában megfogalmazottakra jellemzô, vagy
másként futtatott át, úgy mint azok a jelentôségteljes
szakdolgozatok, amelyeket a professzor úr (Emil Constantinescu elnök
– a ford.) állandóan olvasott, mikor még didaktikailag
tett-vett a Geológiai Karon. A gond az, kelti a benyomást
a dokumentum, hogy nehéz az egyértelmû szövegek
követelményeinek megfelelôen olvasni, inkább úgy
kellene felfognunk, hogy az az elnöki olvasat a prózai vagy
a rímes alkotások paradigmáin belül történt,
mert csak ezek – ugyan milyen mások? – adják meg az élet,
a valószerûség azon benyomását, amelyet
az ismert elbeszélô, Tzvetan Todorov, a fantasztikus történetek
költôi megvalósulásának feltételeként
tart számon.
*
Egy általános iskola hálótermében
szállásoljuk el magunkat; a mindenféle berendezéssel
és olyan fáradt csövekkel, amelyek csepegése
az idô múlását méri, felszerelt fürdôszobában
semmi nem emlékeztet a nyugati világra, a vízcsepegés
ritmikus hangja, amely ugyanolyan, mint a természet bármely
szögletében: egy patak, egy forrás hangja, az örökkévalóság
metafizikai érzését adja annak, aki, lám, azon
a soknemzetiségû és multikulturális vécén
ül, a vízcseppek örök ritmusban esnek sztalaktitról
sztalagmitra vagy fordítva, bevallom, nem emlékszem pontosan,
hogyan történnek a dolgok a barlangban, ott, ahol hasonló
vízcseppek ütemezik az örökkévalóságot.
Sétálunk a délelôtti és vasárnapi
kábulatban Alexandru Vladdal Csíkszereda városának
egyik csendes utcáján, és, mint mondom, az autók,
legtöbbjük Dacia, nemigen tûnnek azon befektetések
jeleinek, amelyek célja az a történelmi tartomány,
amelyben vagyunk, szerintem sokkal több következményük
sejlik fel a különbözô bukaresti, kolozsvári,
brassói vagy temesvári Cherokee-kban vagy Opel Asconákban,
Hondákban vagy nem-tudom-milyen-osztályú Mercedesekben.
Elmegyünk egy sor hétköznapi, tiszta, csendes ház
mellett, néha emberek mennek valahova a délelôtt tíz
órai kánikulában, úgy tûnik, senki sem
figyel ránk, a város történelmi központjától,
amelyet késôbb fedezünk majd fel, balra leereszkedünk
az állomás felé, ahol most vagyunk éppen, semmi,
béke, és a vonatban, az üres fülkében –
amelyben az éj szeszétôl kapatosan módszeresen
horkoltunk – töltött éjszaka fáradtsága.
Most beszélgetünk valamirôl, Sandu elemez egy mûvelôdési
helyzetet, egy nagy angolszász íróról ejtünk
szót, más dolgokról, a hetvenes évek zenéjérôl,
csupa érdekes és kifinomult kérdésrôl
az alig benépesült ulicán, utcán, csendes vasárnap
reggelen, semmi; mikor éppen azt írom, hogyan is folyt le
a mi sétánk, a zaklatott távolból a Cotidianul
lap felhívja figyelmemet arra, hogy nem így van, hogy ez
csak benyomás; az igazság voltaképpen a sokatmondó,
S.O.S. Erdély felcímet viselô cikkben van: körülnézek,
és látom hogyan süllyed el Erdély, hol lángol
fel, ki pusztul el, és nem látok semmit, egy beszerzô
formájú egyén éppen elmegy valahonnan, és
megy valahova, mellettem egy fiatal nemzetiségi lány hajt
el biciklivel a reggeli forróságban: pillantásom két-három
kulturális megállapítás között ennek
a csendesen elsuhanó fiatalságnak a rövidnadrágban
szépen érvényesülô lábikráira
és combjaira tapad; könnyedén elhalad, éppen
csak pedálozva, alig hallható zörgéssel, hogy
úgy mondjam, mint egy félreesô ösvény apró
kavicsain a gumiabroncsok zaja; elhalad a részleteknek az a szépsége,
amely a szomszédos kertek fenyôfája vagy hársfája
által vetett árnyékban búvik meg, a részletekben,
amelyekben ég a reggeli forróság. Az 1999. január
20-iki cikkben, amely az akkor, úgy hiszem, Ion Cristoiu bölcs
irányítása alatt álló lapban jelent
meg, olvasok valamit a vidék románjainak gulágjáról;
mellette, olvasatban a cikktôl balra, a szerkesztôség,
hogy hatásosabbá tegye, beszkennelt egy magyarázó
szöveggel ellátott térképet, hogy azt mondja:
Hargita, egy megye, amelyben Románia már nem létezik.
„Híjj, az ördögbe” makogom, és gyorsan körbe-körbe
pillantok, és úgy tûnik, Románia létezik,
van, kitapinthatod, és ordíthatsz, arghezies kifejezéssel
élve, van, lám csak, hogyan vallanak errôl valamiféle
gödrök az úttesten, lám csak a rozsdaette szeméttartályok,
lámcsak a régecskén általános javításra,
festékre, valami „géder”-re, vagyis a szélvédô
körüli gumira váró Daciák, lám csak
egy raktár udvara, egy gyár, egy állami részvénytársaság
oldalára dôlt buldózerrel, alatta olajfolt, távolban,
a dombokon, szemeink kivehetik egy csôdbejutott állami mezôgazdasági
vállalat hazai látványát: itt éppen
olyan, mint Fãureni-ben. „Ej, ej”, mondom, vajon ilyen-e a Ion Cristoiut
körülvevô Románia is, ôurasága kocsijának
is „géder”-rel van-e dolga: Dacia-e vagy Nissan Patrolnak hívják.
Ilyen kérdésekre nem tudok válaszolni, tovább
olvasok; a cikk címe a szomorú emlékû gulág
szót tartalmazza; ehhez még hozzájárul a románoké
birtokos esetû fônévi melléknév, kinek
a gulágja? A románoké: birtokos esetû fônévi
melléknév az a határozott névelôvel ellátva.
Világos? „Nem egészen”, szeretném mondani, kótyagosan
ennyi nemértéstôl, ami nem hagy békén,
felgyûl, összezavar, jobban, mint Dino Buzzati Tatárpuszta
címû leleményes regénye. „Hol a gulág”,
kérdem, „hol a csatorna, hol a szögesdrót, hol a jajgatás,
hol vannak a nôi és férfi lagpunkték, hol a
Gosplan elnöke, aki mezei munkára küldi a románokat,
magyar udvarok rendbetételére, hol a bennszülött
Zinaida Jakovlevna Povaleava, az, akit Szolzsenyicin, a szóban forgó
fônév megalkotójának vallomásos írásában
letartóztattak, és „a vorkutai 8-as számú bányába
küldtek. A konyhán dolgozó kínaiak segítségével
sikerült felvennie a kapcsolatot a kinti világgal és
férjével.” Késôbb Zinaida megszökött,
egy ideig rejtôzködött, és akkor fogták el
ismét, amikor elkövette azt a hibát, hogy meglátogassa
édesanyját (a részletek megismerése végett
olvassák el Alexander Szolzsenyicint, aki az Univers kiadónál
fordításban megjelent két kötetében elmondja,
mi és hogyan is volt a gulág).
Így hát nem értem, hogyan és honnan jön
mindez. Olvasom Cristina Zãrnescu tanulmányát, és
megvilágosodik elmém, a riporternô elmondja, hogyan
állunk, hol van a gulág. Íme: „Számtalan és
nehezen elképzelhetô nyomás nehezedik a románokra.
Iskolában, utcán, üzletben az egész világ
csak magyarul beszél.” Aha, mondom magamban egészen megvilágosodva,
vagyis ez a helyzet, a nyomás nô, a nyomorúság
özönnel jön, a gulág megmutatja álnok és
megkerülhetetlen földrajzát; az egyetlen következményt
„egy román katonai káder” mondja el; kijelenti Cristinának:
„számunkra már világos, hogy ha vége lesz a
koszovói konfliktusnak, itt tör majd ki egy interetnikai konfliktus.”
Vagyis „már világos”, tiszta, nincsenek kétségek,
már semmi sem alapul pusztán benyomáson, minden megvilágosodott,
az elkerülhetetlen bizonyosság teljes átlátszóságába
lépett. A magyarok olyan kitartóan fecsegnek magyarul mindenhol,
utcán, üzletben, iskolában, hogy az ágyúk
mûködésbe léphetnek, a tankok is megkezdhetik
tevékenységüket a szóban forgó, az ôsi
népi alkotókhoz hasonlóan névtelen katonai
káder figyelmes és hozzáértô felügyelete
alatt, aki biztosít bennünket arról, hogy íme,
„számunkra” már tiszta, világos. Számomra nem
egészen világos, de ennek nincs jelentôsége,
a fontos az, hogy „számunkra” végre a tiszta és világos
kifejezhetôség kerékvágásába terelôdtek
a dolgok. Következésképpen nekigyürkôzünk
a munkának, feltûrjük ruhaujjainkat, megérdemel
a jelenkor történelme egy igazságos harcot a gulág
ledöntéséért, különösen, mert,
ahogy Cristina mondja, „számtalan és nehezen elképzelhetô
nyomás nehezedik a románokra. Iskolában, utcán,
üzletben az egész világ csak magyarul beszél.”
Hogyan is kellene végbemennie a gulág alól való
felszabadulás ügyecskéjének? Elôször
és mindenekelôtt ne beszéljen az egész világ
„iskolában, utcán, üzletben” más nyelven, minden
ugyanolyan legyen mindenhol, gyönyörû nyelvi kaszárnya,
s aztán majd meglátjuk, mindezt azok számára
mondom, akiknek „már világos”, hogy mit kell tenni, hogy
kell tökéletesíteni a gulág alól való
felszabadulást, hogyan kell megszervezni. Egyébként
praktikus megoldást találunk a (PDSR, PUNR, PRM) Tájékoztató(jában)
a parlamenti küldöttség által Kovászna és
Hargita megyében tett látogatás eredményérôl,
amely látogatásra 1997. október 24–26. között
került sor annak a páneurópai Adrian Nãstase
úrnak hozzáértô pásztorkodásával,
aki most éppen az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodik
támogatást keresve arra az esetre, ha kormányra kerül.
Természetesen Adrian Nãstase úr ismertette a jenkikkel
az annyira ártatlan dokumentum következtetéseit is,
egy alfejezettel együtt, amely körültekintôen a Hargita
és Kovászna megye gazdasági fejlesztése címet
viselte: ebben, a 20. oldalon tisztán, „számunkra”, de bárki
(akár amerikai) számára is „világosan” az áll,
hogy a moldvai munkanélküliek számának csökkentését
„Hargita és Kovászna megye etnikai konfigurációjának
javításával” kellene megvalósítani,
vagyis „munkaerô behozatalával Moldvából”. Én,
a magam részérôl mégis bátorkodom arra
gondolni, hogy „a románokra nehezedô” – emlékeznek?
– „számos és nehezen elképzelhetô nyomás”
(hiszen „iskolában, utcán, üzletben az egész
világ” tudjuk mi, mit beszél, már világos),
a kitûzött célok és a har-kovi (Hargita–Kovászna
megyei – A ford.) munkanélküliség csökkentése
érdekében, a bennszülött munkaerô kutyástól,
malacostól telepedjen át Magyarországra. Csak akkor
szûnik majd meg a gulág, akkor szûnik meg a „számos
és nehezen elképzelhetô” nyomás, és a
tartomány utcáin („iskolában, utcán, üzletben”)
csak akkor beszél majd az egész világ tiszta moldvai
hangsúlyú román nyelven.
Fordította: Hadházy Zsuzsa
5. sz. 2000. szeptember
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu