Jóval a helyhatósági választások
láza és az általánosak (elôrelátható)
dühe elôtt majdnem minden párt heves elôkészületeket
tett az erdélyi terepen. Egyesek közülük önálló
programot fogalmaztak és hirdettek meg, vagy patetikusabbak lévén,
valóságos nyilatkozatokat harsogtak. Másoknak még
volt néhány megfogalmazatlan fejezetük Erdélyhez
szóló üzenetükben, ezért a politikai diskurzus
csupán különleges figyelmet szentelt nekik, várva
hogy a választási hangulat felforrósodjék és
felgyorsuljék a maximális opportunitás pillanatához
közeledve. Ez a figyelem, függetlenül attól, hogy
tervszerûen kidolgozott volt-e, vagy kevésbé rendszerezett,
bár éppolyan szilárd, a tartományt dicséri,
közvetve elismeri annak önazonosságát vagy legalábbis
a homogén önazonosságon belüli másságát.
Amennyiben az említett nyilatkozatoknak bármilyen értelmük
van a közvetlen választási célszerûségen
túl, az nem lehet más, mint a provincia sajátosságának
érzékelése, még a politikai osztály
által is. Az etnikai, valamint a vallási sokszínûség
(bármennyit is vesztett árnyaltságából
az elsô), néhány mélyebb európai hagyomány
és nosztalgia, akárcsak a munka szigorúbb etikája,
és egy – a többi vidékhez képest – fejlettebb
gazdaság, mind ennek a sajátosságnak népköltészeti
bizonyítéka, és elégséges ahhoz, hogy
serkentsen egy valamennyire is világos elmét. A politikusoknak
akarva, akaratlanul fel kell tûnjék, hogy itt egy teljesebb
sajátosság és bonyolultabb problémakör
létezik, és ez árnyaltabb kezelési, ha nem
éppen megoldási módot igényel.
Rendszerint azonban az Erdélynek szóló üzenetek,
abból a bevallott vagy nem bevallott elôfeltevésbôl
kiindulva, hogy léteznek bizonyos provinciális ismertetôjegyek,
vagy legalábbis, hogy a helyi kérdéskörök
a hasonlóságig redundánsak, nem arra törekednek,
hogy erôsítsék ezeket a sajátosságokat,
hanem hogy megsemmisítsék ôket. Másrészt
az Erdélyért folyó szónoki „csata” mintegy
elismeri az itteni szavazás különleges méltóságát,
amelynek nemessége – ha nem is nyilvánvalóan – inkább
a „racionális” ítélôképességbôl,
mintsem a más vidékekre jellemzô misztikus és
zsigeri azonosulásból fakad. Aki Erdélyben nyer, még
ha Romániában veszít is, legalább azzal az
illúzióval vigasztalhatja magát, hogy a legeurópaibb
román tartomány választottja. Így vagy úgy,
de szégyen és megrázkódtatás, hogy nyerjél
Romániában és veszítsél Erdélyben.
Azt az ostoba érzést ébreszti ez fel, hogy nem vagy
az emancipáltabb választók kegyében, azokéban,
akiknek opciói, még ha bizonytalanok is, Nyugathoz kötôdnek.
Erdély választási bombázása azonban
szigorúan presztízsháború, semmiképpen
sem meghatározó a gyôzelemre nézve, mert azt
máshonnan biztosítják. De éppen, mert presztízsháború,
retorikailag kegyetlenebb.
Erdélynek valóban sok retorikára van szüksége.
És feltétlenül egy szívvel-lélekkel megfogalmazottra,
mélabúsra és egzaltáltra, hízelgôre
és együttérzôre egyszerre. Minél kevesebb
jut Erdélynek a bukaresti újraelosztás után
a költségvetés beruházási alapjából,
annál meggyôzôbbnek kell lennie ennek a retorikának.
Rossznyelvek szerint a fôvárosban „csupán” a beruházások
háromnegyede marad, a maradék negyedet nagylelkûen
szétosztják az ország többi részében.
A retorika tehát kárpótlás azokért a
gazdasági károkért, amiket a beruházások
mértéke, az adók nagyságrendje és azoknak
a központi költségvetés által való
begyûjtése, az egyenlôtlen újraelosztás
elképzelhetetlen kritériumai okoznak. Nyilvánvaló,
hogy ilyen alapon lehetetlen megvalósítani egy gazdasági
felemelkedési programot, és hogy a retorikának más
problémák felé kell irányítania az erdélyiek
figyelmét. A legkézenfekvôbb elképzelés
a nemzeti emancipáció folyamatának folytatása,
állandóan ébren tartva az erdélyiekben a fenyegetettség
érzését, de közvetve azt a gondolatot is, hogy
ôk még nem emancipálódtak nemzeti szempontból,
vagy ha igen, olyan törékeny ez az emancipáció,
hogy abban a veszélyben forognak, az államiság szempontjából
a középkorba hanyatlanak vissza. A sérelmek felmelegítése
a nacionalista tûznél, ami különösen hatékony,
ha magyar szalmát használnak, a román politikus királyi
útja, amelyet a csalhatatlanság bizonyosságának
köveivel raktak ki. A választási eredmények néhány
fontos vonása azonban azt mutatja, hogy a választók
már nem akarnak ott maradni, ahova a politikusok helyezik ôket,
és hogy már nem fogadják el a XIX. század mentális
alkotmánya szerinti besorolásukat etnikai lágerekbe.
A szebeni német „provokáció” és a marosvásárhelyi
etnikai szavazás átváltozása nyilvánvalóvá
tették az adott közösségek hajlamát és
képességét, hogy – pragmatikusabban vagy idealistábban
– elszakítsa a törzsi opciók köldökzsinorját.
A tartomány néhány számottevô központjában
az elektorátusnak egy évszázad elônye van a
politikusokhoz képest, mivel a közösség a lehetô
legpragmatikusabb módon fogalmazta meg érdekeit, és
„egyéni” módon akarja ôket megvalósítani.
A szebeni példa valószínûleg meghatározó
lesz, és kiindulópontul szolgálhat a helyi és
az általános politikai érdekek különválasztásához.
Ha Szeben „német oltalom” alá kerül, egy ilyen kaland
biztosan más helységeket is vonz majd. Egy ilyen kihívó
és kétségbeesett megoldás sikere már
önmagában is letörné a nacionalizmus szarvait,
fôleg miután bebizonyosodna, hogy Szeben továbbra is
Romániában marad.
Természetesen az Erdélyért való szónoklatok
nem egyformák, és bár valamilyen monotónia
jellemzi ôket, mindenik más politikai mentalitás és
vízió eredménye. De nagyvonalakban, mellôzve
az árnyalatokat, két csoportba sorolhatók. Elôször:
a visszamaradottság diskurzusa, amelyet a múlt század
irredentizmusa és ideológiája táplál,
és amelyet minduntalan megújít részben a félelemipar,
részben pedig a sok találékony provokációmûhely.
Ez a diskurzusfajta, amely románul és magyarul nagyjából
egyforma vehemenciával szól, a választók érzelmeire
és zsigereire hat, lobbanékonyságában bízik.
Románul állami szintû félelmet fejez ki, és
különbözô, de leginkább Nyugaton szôtt
románellenes összeesküvésekre hivatkozik. Magyarul
állandóan és szenvedélyesen a „népirtás”
tragédiáját zengi. Ezen a diszkurszív tipológián
akarnak felemelkedni a tartomány megmentôi és megváltói,
akik addig mentik és váltják azt meg, amíg
mindenestôl elássák. A visszamaradottság szónoklata
nem a valósággal, hanem fantomokkal dolgozik, és megpróbál
szuggesztióval és pánikkal választókat
szerezni magának. Ennek a típusú szónoklatnak
az ideje hanyatlóban van, retorikájából bôségesen
vagy mértékletesebben táplálkozik a PRM éppúgy,
mint a PDSR és a PUNR, illetve újabban az UFD. S mindnyájuk
visszhangja az RMDSZ úgynevezett „radikális szárnya”.A
második típusú diskurzus a demokratikus aggiornamento,
amelyben egymás hegyén-hátán szoronganak a
szociáldemokrata, a liberális és a keresztény
pártok (szárnyak), amelyek elsajátítottak néhány
európai jelmondatot, s most azokat próbálják
ragozni a román mondattan szabályai szerint. Ez általános-európaias
diskurzus, amelybôl azonban hiányzik a lényeg: a pragmatizmus.
Talán éppen a pragmatikus diskurzus az, amelyet a tartomány
egyre türelmetlenebbül vár, abban a reményben,
hogy az a valóságból kiindulva és a történelem
jelenidejében építkezik majd, és nem forog
majd felelôtlenül vonzó jelszavak körül, függetlenül
attól, hogy azok retro- vagy avangárd típusúak.
Fordította: Hadházy Zsuzsa
3. sz. 2000. június
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu