Hála az elektronikának, a Provincia egyre inkább azzá válik, amit mindnyájan szeretnénk: fórummá. Olyan tér kezd kialakulni, ahol a véleményeket nyíltan ki lehet cserélni. Mivel Gabriel Andreescu Üllô és kalapács között a polgári nacionalizmus címû cikke e-mailen keresztül még megjelenése elôtt eljutott hozzám, lehetôvé vált, hogy már ebben a lapszámunkban vitába szálljak a szerzôvel.
Gabriel Andreescu szerint a „polgári nacionalizmusnak” hagyományai vannak a politikai filozófiában (fôképp az angol-amerikaiban). Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a Provincia elôzô számában megjelent Politikai megoldás-e az alkoholmentes sör? címû cikkemben tévedtem, amikor H.-R. Patapievicinek tulajdonítottam a kifejezést. Annak ellenére, hogy bírálata meglepett, hiszen sosem gondoltam azt, hogy a Patapievici úr által használt fogalmaknak ô maga lenne a szülôatyja, újraolvastam cikkemet, és el kell ismernem, hogy megfogalmazásaim jogosan váltották ki Andreescu úr észrevételeit. Megpróbálok mégis visszatérni e témára. Mindenekelôtt azonban le kell szögeznem: tudatában vagyok annak, hogy a nacionalizmus és a liberális modernitás fogalmainak szférája közötti kapcsolatok újraértelmezése hosszas vitatéma lehetne, a „polgári nacionalizmus” kifejezés ugyanis nem fedheti le e vita összes lehetséges megoldási javaslatait, illetve a fogalom nem is rendelkezik egységes és egyértelmû meghatározással.
Patapievici úrra csak futólag hivatkoztam, a hangsúlyt valójában a „polgári nacionalizmus” kifejezés összetákolt, mûvi, barkácsolt jellegére helyeztem. Ezzel az állítással kapcsolatban Andreescu úr komoly ellenérvet hoz fel, amelyet megpróbálok az alábbiakban összefoglalni. Szerinte nem két fogalom értelmiségi bûvészkedéssel való összehozásáról van szó, hanem a nemzetnek olyan politikai fogalmáról, amelynek gyökerei ha nem is az ókori rómaiakig, de Adam Smithig és Adam Fergusonig nyúlnak vissza. Ilyen értelemben azt állítani, hogy „meghatározása szerint a polgári nacionalizmus a klasszikus nacionalizmus ellentéte”, számomra kissé zavaró, hiszen a nacionalizmusnak éppen a polgári-politikai felfogását tekinthetjük klasszikusnak.
Feltételezve, hogy ezek a dolgok nem ismertek (és be kell látnom, cikkemben okot adtam ezt hinni), Andreescu úr azt a tényt szögezi le a vitában, hogy az angol „nation” és „nationality” szavak elsôsorban a habermasi „alkotmányos patriotizmus” kifejezéssel mutatnak rokonságot, tehát ezeknek a szavaknak már nincs semmilyen kapcsolatuk a „föld és vér” típusú közösségekkel. Az igaz, hogy e szavak angol-amerikai értelme különbözik a kontinentális Európában használatos szavak értelmétôl, azonban nem csak ezt a tényt kellene figyelembe venni. Emlékeztetnék két dologra: 1) az angol-amerikai politikai hagyomány a „polgári” értékek érzelmi és „organicista” értékekkel való összefonódását is ismeri, nem csupán az utóbbiaknak az „alkotmányos patriotizmus” irányába történô megtisztítását (legalábbis az Edmund Burke-kel kezdôdô „konzervatív” gondolkodási irányzaton belül); 2) Franciaországban, ebben a „kontinentális” és az etnicitás kifejezésének erôteljes hagyományaival rendelkezô országban például a „nemzetiség” és „állampolgárság” rokon értelmû szavak, nem úgy, mint a közép-európai és fôképp a kelet-európai országokban.
Ha már (végre!) megemlítettem Kelet-Európát, rögtön hozzá kell tennem, hogy a jogállam értékeinek és az önazonosság egyre nehezebben uralható szenvedélyeinek összehangolásán fáradozó XIX. századi liberális mozgalmak ellenére, e térségben a nacionalizmus és a polgári éthosz (civizmus) közötti – többek között szemantikai – feszültség továbbra is létezik (e témakörben érdemes lenne Bibó István
A kelet-európai kisállamok nyomorúsága címû klasszikusnak számító mûvét tanulmányozni, illetve elemzését folytatni). Úgy gondolom tehát, hogy a nacionalizmus és civizmus ellentétének a XVII. és XVIII. században érvényes kiiktatásáról nem lehet beszélni olyan történelmi és kulturális kontextusban, amelyben ennek az ellentétnek nagy hagyománya (vagy egyszerûen: tehetetlenségi ereje) van.
Románia sajátos helyzetében a „polgári nacionalizmus” elfogadása kettôs ellenállásba ütközik. Egyrészt a háború utáni Németországhoz hasonlóan a nacionalizmus fogalmának kompromittálásáról van szó, ugyanis a fogalom évtizedeken keresztül olyan ideológiai építmény központi íve volt, amely jórészt a náci ideológiához hasonlított. Másrészt Románia etnikai valóságának egyik sajátosságáról is szó van: a román többség elégséges lenne ahhoz, hogy az állam és az intézmények szerkezetének jellegét végérvényesen megváltoztassa, azonban a kisebbségek – elsôsorban a magyar kisebbség – részaránya és saját különbözôségének tudata összeegyeztethetetlen a „polgári nemzet” által feltételezett „ideális” homogenizációval. E második tényezôvel nem találkozhattunk sem abban a Németországban, amelyben Habermas megfogalmazta „alkotmányos patriotizmusát”, sem azokban a közép-európai országokban, amelyek már NATO-tagok, és viszonylag elôrehaladottabbak az EU-csatlakozás folyamatában (Csehország, Magyarország, Lengyelország).
Figyelembe kell vennünk továbbá a fogalomnak az erdélyi magyar értelmiség sorában kiváltott reakcióit is, amelyeket már a Provincia elôzô számában is olvashattunk. Molnár Gusztáv és Bakk Miklós is szétszedi a fogalmat polgári, illetve nacionalizmus részre, és inkább a másodikban rejlô látszólagos agresszivitás miatt aggódik, mint az elsô védelmet nyújtó erényei miatt. Véleményem szerint ezek a reakciók abból a gyanúból erednek, mely szerint a „polgári nacionalizmus” nem más, mint a román „tiszta és kegyetlen” nacionalizmus ideáljainak modernizált formában való továbbéltetése. Ez a gyanú máskülönben azokban az erdélyi román értelmiségi körökben is él, amelyek politikailag nem a Vatra Româneascát vagy a Nagy-Romániát támogatják, hanem a demokráciát és civizmust, és amelyek az Erdély jelenét és jövôjét taglaló Molnár Gusztáv-féle posztmodern (poszt-nacionális) elemzésben a román államiságba belenyugodni képtelen magyar kriptonacionalizmus megnyilvánulását látják.
Erdélyben létezik a „polgári nacionalizmus”, de nem annak egységes, hanem román, illetve magyar válfaja (és nyilván itt fel lehetne sorolni más nemzetiségeket is, mindenekelôtt a szász/sváb/német kisebbséget). Meg kell azonban jegyezni, hogy a történelmi valóság talaján a fogalom egyik etnikai közösség számára sem elvont, általánosítható elvek és értékek mentén szervezôdô „érzelmi” szolidaritás kifejezôdése, hanem inkább egy adott jogrendszeren belül „polgári” eszközökkel megvalósítható, érzelmi felhangokkal telített „etnikai” nemzeti eszmére való törekvés megnyilvánulása. Az erdélyi románok számára ezt a modellt az Erdélyi Iskola képviselte, és a memorandisták valósították meg példaértékûen. A modell továbbra is mûködik az erdélyi román értelmiség azon körében, amely egyaránt hisz a román nemzeti érdek abszolút elsôdlegességében és a modern demokratikus normák legitimitásában. Az erdélyi magyarok számára a „polgári nacionalizmus” gyökerei szintén a felvilágosodás idôszakára tehetôk (lényeges elôzményekkel a reformkorban). Legmarkánsabb megnyilvánulását az 1848-as magyar forradalom liberális irányzatának programjában találhatjuk meg. E szellemiség mában való továbbélését meggyôzôen érzékelteti Markó Bélának, az RMDSZ jelenlegi elnökének a közéletben való jelenléte.
A fenti rövid leírással azt akartam nyilvánvalóvá tenni, hogy az Erdélyben létezô „polgári nacionalizmus” jellegzetes formái nem tekinthetôk az egyes etnikumok közötti köztes elemeknek, de az etnikai különbözôségek semlegesítését/tompítását sem jelzik. A „polgári nacionalizmus” két nagyobb formája feltételez egy közös, a nyilvános vitát a civilitás keretein belül lehetôvé tevô szabályrendszert, azonban ezek a formák mint különbözôek csapódnak le a gondolkodásban, és – ahogy már említettem – a kölcsönös gyanúsítgatásból eredô többé-kevesbé összefüggô feszültségeket okoznak.
Mivel meggyôzôdésem, hogy az átláthatóságra való törekvés, illetve az (elô)feltevések és (ellenséges) (elô)érzetek nyilvánosság elé tárása jelentôs lépés a problémák megoldása felé, a Provincia egyik következô számában visszatérek a román és magyar közösségek közötti gyanú mûködési formáira. Fontos azonban már most leszögeznem, hogy szerintem elképzelhetô egy árnyaltabb és nagyvonalúbb kölcsönös megközelítés, hogy közösen képesek vagyunk olyan szimbólumokat, magatartásformákat és fogalmakat (ki)találni, amelyek autentikus közösségbe egyesíthetnek. De kétlem, hogy a „polgári nacionalizmus” mint olyan, része lehetne ennek a közös fogalomrendszernek, amennyiben a szót egy másik eszmetörténetbôl, illetve egy politikatudományi szótárból ragadjuk ki. Jürgen Habermas Gabriel Andreescu általi felidézése számomra hasznos, hiszen elárul valamit abból a leleményességbôl, amely szükséges egy fogalom eszközzé való átalakításához valamely közösség erkölcsi megújhodása érdekében. Az „alkotmányos patriotizmus” Habermas politikai filozófiájának kulcsfogalma, és voltaképpen a nácizmus ideológiai rémálma utáni idôszak angolszász politikai gondolkodásának az ésszerû hagyományokra való rákapcsolódási kísérletét jelenti. Annak ellenére azonban, hogy a „politikai nemzet” (vagy ha úgy tetszik: a polgári nemzet) jelentéshálója könnyen felismerhetô, az „alkotmányos patriotizmus” magában hordozza a felvállalhatóság igazolása szempontjából lényeges újjáépítés törekvésének nyomát. Az elemzése kimutathatná, hogy egy új politikai, társadalmi és mentalitásbeli helyzetben alkalmazott fogalom milyen mértékben feltételezi gyökeres újragondolását. A Hitler utáni Németországban Habermas nem beszél, nem beszélhet semmilyen (még polgári) nacionalizmusról sem. Az alkotmányos patriotizmus fogalma alkotó módon újra megfogalmazza és újra megalapozza a kérdéses kifejezéseket.
Végül megpróbálom jobban körülírni azokat a jelentésbeli árnyalatokat, amelyek szerintem a „polgári nacionalizmusra” jellemzôek. Ez a vállalkozás talán tisztázhatja az olyan típusú félreértéseket, mint amilyenek Gabriel Andreescu és köztem keletkeztek.
Tehát: a román politikai kultúra viszonylatában a klasszikus (azaz: politikai) nacionalizmusra vonatkozó vita megerôsíthetné a hivatalos és nyilvános diskurzusokat uraló romantikus nacionalizmussal szembeni felfogást. A valóságban pedig egy ilyen jellegû kampánynak valószínûleg nem a nemzet etnokulturális felfogásának visszaszorítása és a törvényre és rációra épülô fogalomnak a térnyerése lenne az eredménye, hanem a nemzet és nemzetiség felfogását mélyen befolyásoló érzelmi képzetekhez hozzáadódna egy reflexív, polgári dimenzió is. Az etnokulturális nacionalizmusnak a modern normákkal való együttélését gyakran tapasztalhatjuk Erdélyben, de még itt is bôven akad tennivaló. A román közösség egésze számára a „polgári nacionalizmus” útján való elindulás jelenthet egyfajta fejlôdést a racionalitás és koherencia területén. Ezt a fejlôdést azonban csak akkor tekinthetjük kielégítônek, ha viszonylagosságában fogjuk fel.
De: a „polgári nacionalizmusban” az etnokulturális különbözôségek politikai szolidaritásának megvalósítását látni, véleményem szerint, alaptalan dolog. Ez nem azt jelenti, hogy nem látom be a demokrácia és jogállam alapfogalmai körül szervezôdô, minden román állampolgárra kiterjedô szolidaritás szükségszerûségét. Egyébként egyetértek Andreescuval abban, hogy „az etnokulturális identitás és szolidaritás megnyilvánulásai akkor és csakis akkor elfogadhatók, ha betartják a polgári nacionalizmus alapelveit”, de gondolom a fentebb leírtakból kiderült, hogy az egyenlôség, a meg nem különböztetés, az egyén tiszteletének elvét én nem sorolom a „polgári nacionalizmus” fogalmába. Úgy gondolom, az állampolgári lojalitást, az etnokulturális hagyományok tiszteletét és az egyéni szabadságokat egybetömörítô fogalom megtalálása még a jövô dolga, és a románokat, illetve a magyarokat egyaránt érinti. Az emberi szolidaritás egyik legfejlettebb módját valójában egy ilyen jóhiszemû és ôszinte indíttatású közös keresés jelenti.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu