A Provincia elôzô száma meglepô módon bûnbakot képzett a polgári nacionalizmus fogalmából. Molnár Gusztáv „Premodern” provincia címû cikkében olvashatunk elôször a fogalomról: „...komoly gondolkodók úgy vélik (...), hogy az etnikai nacionalizmus domináns ideológiájával és politikájával szemben a »polgári nacionalizmus« XIX. századi alternatívája lehet a megoldás.” A gondolatot továbbfûzi a következô oldalon megjelenô Bakk Miklós-írás: „A tizenkilencedik századi polgári nacionalizmus tulajdonképpen az állam struktúrájára jellemzô – G. A. homogenitást és a neki megfelelô lojalitást egyeztette össze a demokrácia mûködésével, intézményrendszerével.” A fogalomnak legnagyobb jelentôséget azonban Caius Dobrescu tulajdonít a Politikai megoldás-e az alkoholmentes sör? címû cikkében. A szerzô központi témává teszi esszéjében a polgári nacionalizmust, és a következôket állítja – írásából kiragadva idézek: „A fogalom [a polgári nacionalizmus – G. A.] kitalálói szerint ez az ideológiai hibrid (...) lehet a zsigeri és kollektivista nacionalizmus alternatívája;” „úgy gondolom, hogy az eszmék jelenlegi piacán ily módon bevezetett »polgári nacionalizmus« fogalma a román társadalmat sújtó ellentmondások feloldására nem nyújt megoldást”; „a nacionalizmus új, polgári megalapozásáról beszélni egyenesen nevetséges”.
Az a tény, hogy elôzôleg Caius Dobrescu H.-R. Patapievici-t jelöli meg a kifejezés esetleges megalkotójaként (az információ egyébként Alex Mihai Stoenescunak, a Nemzetvédelmi Minisztérium egykori és a Jobboldali Erôk Szövetsége jelenlegi szóvivôjének egy televíziós elôadásából származik), azt jelenti, hogy mindenekelôtt félreértéssel van dolgunk. A polgári nacionalizmus ugyanis semmiképpen sem tekinthetô román terméknek. A fogalomnak ilyen jellegû kérdésekben kevéssé járatos szerzôk általi elsajátítása és használata csak bonyolítja a helyzetet A polgári nacionalizmus per definitionem ellentéte a klasszikus nacionalizmusnak. A tévedés, mely szerint a fogalom nem más, mint a nacionalizmusnak a polgári eszmével való társítása útján történô újra-létrehozása, a nyelvi összefüggések mellôzésébôl következô zûrzavarnak tudható be. Az angolszász „nation” és „nationality” kifejezések a Jürgen Habermas által bevezetett (és a Caius Dobrescu által is említett) alkotmányos patriotizmus kifejezésre utalnak, és nem a románban, illetve a régió többi nyelvében/kultúrájában használatos, etnikai konnotációkkal rendelkezô nemzetfogalmakra.
A polgári nacionalizmus „a nemzet polgári értelemben történô elgondolását” jelenti. Vagyis „olyan kulturális, jogi, illetve állampolgári közösséget jelent, amely összeköt egy adott területen élô közösséget”. Mihelyt törvényekrôl, állampolgárságról és nem származástanról vagy a nemzet népi mozgósításáról van szó, politikai közösségrôl beszélünk.
A nemzet polgári értelemben való elgondolása ellentmond a nemzet etnikai felfogásának (ez utóbbi valóban a XIX. századi gondolkodás kifejezôdése).
A nemzet polgári eszméjének régi gyökerei vannak, jogi kodifikálásának egyik elég pontos megfogalmazását pedig megtaláljuk már az 1933-as Montevideói Egyezményben is: „A nemzetközi jog entitásaként az államnak a következô jellemzôkkel kell rendelkeznie: (a) állandó népesség (b) jól meghatározott terület (c) kormány (d) a más államokkal való kapcsolatba lépés képessége.” Íme egy közel hetven éve „elfogadott”, etnikai-kulturális meghatározóktól megszabadított politikai fogalom. A polgári nacionalizmus azonban a második világháború után terjedt el. A nemzetközi jognak az ENSZ Chartájában lefektetett alapelvei, majd késôbb e szervezetnek a különbözô dokumentumokon keresztül megvalósított finomításai csak megerôsítették a nemzet polgári értelemben vett felfogását.
A második világháború utáni jogrendszer alapértékei között megtaláljuk a „meg nem különböztetés” elvét, azaz azt a kötelezettséget, hogy egy ország állampolgárai, faji, etnikai vallási, nyelvi identitásukra való tekintet nélküli egyforma bánásmódban részesüljenek. Így érthetôvé válik, miért ütközik a jelenlegi nemzetközi jogrendbe a nacionalizmusnak, mint „valamely nyelvi, vallási (...) vagy etnikai csoportnak »saját nemzete« igényeinek kielégítése érdekében a politikai hatalom megszerzésére irányuló erôfeszítése” (Hurst Hannum). A nacionalista törekvések megvalósítása egyet jelentene az „etnikai nemzetállam” létrehozásával. A nacionalista politika csak akkor lenne összeegyeztethetô a nemzetközi jogrend alapelveivel, ha az identitások szempontjából az államok homogének lennének. Ez azonban sosem következik be. E tényekkel magyarázható az állam „nyugati” szemléletét hirdetô azon szerzôk és politikusok magabiztossága, akik a nemzetállam alkonyáról, illetve a nacionalizmusnak a modern világban való illegitimitásáról és veszélyeirôl beszélnek.
Érdekes továbbá az, hogy miközben a Provincia szerzôi „nacionalizmusa” miatt ítélik el a polgári nacionalizmust (s remélem, sikerült bebizonyítanom, hogy nem az), addig léteznek bírálatok a másik oldalról is. Multikulturális megközelítésben ugyanis a polgári nacionalizmus a polgári éthoszra (civizmusra) szûkülne le. Ezt az érvelést nemrégiben Radu Neculau az Altera 13-as (Multikulturalizmus, antikommunizmus, nacionalizmus címû) számában megjelent hiánypótló esszéjében fejtette ki. Idézek ebbôl az írásból, és elnézést kérek az olvasótól, mert ez a rész többek között rám is vonatkozik:
„Elég azonban annyit megjegyeznem, hogy az Andreescu-féle polgári retorikával szembeni érthetô rokonszenv, valamint a Paler és Paleologu által képviselt kulturális pesszimizmussal és konzervatív elitizmussal szembeni visszafogottság ellenére a multikulturalizmus hirdetôi – szigorúan véve – mindkét oldaltól egyenlô távolságra helyezkednek el. (...) Különbözô okokból azonban mindkét megközelítés ellentmond a multikulturalizmus elemzô igényeinek, mert vagy kiemeli valamely etnikai-kulturális sajátosság értékének fontosságát alaptalanul, vagy objektivista és univerzalista szándéktól hajtva mellôzi az etnikai-kulturális sajátosság szerepét.” (64. old.)
Mint látható, a polgári nacionalizmus a multikulturalizmus kalapácsa és a nacionalizmus üllôje között található! Igaza van-e azonban Radu Neculaunak?
Úgy gondolom, hogy nincs, hiszen a polgári nacionalizmus – és ezt kihangsúlyoznám – nem pusztán fogalom, hanem norma is. Annak a kifejezôdése, hogy minden egyes állam magáénak vall bizonyos, a nemzetközi joggal összefüggô minimális alapelvet és kötelezettséget. Mindenekelôtt elfogadja a modern világot szabályozó egyenlôség és meg nem különböztetés elvét. A Radu Neculau által felidézett vitában a hangsúly azért tevôdött a polgári nacionalizmusra, mert a román államnak „interiorizálnia” kellett ezeket a beállítódásokat egy olyan történelmi pillanatban, amikor alá kellett vetnie magát az európai normáknak, ha részt akart venni az integrálódási folyamatokban.
A polgári nacionalizmus értékeinek hangoztatása nem jelenti a modern államok etnokulturális színezetének tagadását. Ez a sokszínûség természetesen létezik. Németország bárkinek biztosítja a német állampolgárságot, aki igazolni tudja német származását (holott alkotmánya szerint az ország az ott állampolgárokként élô németek, szerbek, dánok, törökök közös hazája). A magyar alkotmány kimondja, hogy „a magyar kormány felelôsséggel tartozik a Magyarország határain túl élô magyarokért”. Will Kymlicka még az Egyesült Államokra jellemzô demokrácián belül is meg tudott nevezni négy olyan példát, amelyek azt bizonyítják, hogy az amerikai állam „etnikai szempontból nem teljesen semleges”. Ennek a tarkaságnak azonban nem szabad megsértenie a polgári nacionalizmus normáit.
A polgári nacionalizmus értékei nem mondanak ellent a multikulturális stratégiáknak: az utóbbiak nem helyettesítik a polgári stratégiákat, hanem hozzájuk adódnak. A multikulturális stratégiák az etnokulturális megalapozottságú szolidaritás és lojalitás elismerése, illetve érvényre juttatása által a társadalmi méltányosság megteremtéséhez járulnak hozzá.
Az etnokulturális identitás elismerését, szükségességét és értékeit könnyen indokolhatjuk. Valaki esetleg feltenné a kérdést, léteznek-e az etnokulturális szolidaritásnak országos, azaz a többségi identitás szintjén megmutatkozó pozitív példái (negatív példákkal ugyanis gyakran találkozhatunk).
Íme néhány idevágó eset: a dél-tiroli németek helyzete azért válhatott olyanná, amilyen ma, mert Ausztria nyomást gyakorolt a szomszédos Olaszországra. Az, hogy a Németország északi felében élô dánok megkaphatták azt a státust, amelyet szerettek volna, Dánia közvetlen beavatkozásának köszönhetô, illetve annak, hogy az európai intézmények fejlôdési folyamata során zsarolni tudta Németországot. Az Orosz Föderációnak a balti államokra gyakorolt nyomása meghatározó tényezô az ott élô oroszokkal szembeni bánásmódban. Végül pedig a romániai és szlovákiai magyarok helyzete sokat változott a magyar állam rendszeres támogató politikájának köszönhetôen.
Az etnokulturális szolidaritásnak érdekes kihatásai lehetnek a nemzettársaik sorsa által „összekötött” különbözô polgári nemzetek közötti kapcsolatokra. Jellemzô példa a schengeni határ keletre való eltolása. Az Európai Unió (az EB 1997-es, 1998-as, 1999-es évi jelentéseiben) és fôképp Ausztria nagy nyomást gyakoroltak a magyar kormányra, hogy vezesse be a román állampolgárokkal szembeni vízum-kötelezettséget. Magyarország azonban a romániai magyar kisebbség sorsa miatti aggódás következtében elutasította a schengeni egyezményben foglaltakat. Valami hasonló dolog történik Lengyelország és Ukrajna között is: a Lvov környékén elô lengyel kisebbség sorsa arra kényszeríti a varsói kormányzatot, hogy délkeleti szomszédjával kevésbé kemény politikát folytasson. A magyar és a lengyel kisebbség, illetve az etnokulturális szolidaritás hiányában a schengeni erôdítményt már felépítették volna Közép-Európa határán.
Következésképpen az etnokulturális identitás és szolidaritás megnyilvánulásai akkor és csakis akkor fogadhatók el, ha betartják a polgári nacionalizmus alapelveit. Radu Neculau megállapításával ellentétben ezek az alapelvek a multikulturalizmusnak nem ellenségei, hanem partnerei. Akik a multikulturális valóság „terepén” tevékenykednek, nagyon jól tudják, hogy néha a meg nem különböztetés, néha pedig a pozitív diszkrimináció mellett kénytelenek érvelni. Van amikor az egyetemes emberi jogokra, van amikor valamilyen – akár etnokulturális –, tovább már nem szûkíthetô sajátosságokra hivatkoznak. A nacionalizmusról és multikulturalizmusról alkotott elméleteink (egy bizonyos pontig) egyfajta tudományos logikának vannak alávetve: a fogalmak megértésének elmélyítését és azok továbbfejlesztését a valósággal való összehasonlítás tesztjének vetjük alá.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu