Nemrégiben a gyergyói medence egyik, teljes egészében székelyek által lakott falujában, Gyergyócsomafalván a helyi RMDSZ-szervezet meglepô döntést hozott: nem kíván jelöltet állítani a közelgô helyhatósági választásokon. Az RMDSZ központi vezetôsége meglehetôs rosszallással fogadta a hírt, és a Szövetség hivatalos nézôpontjából igaza is volt. Az RMDSZ-nek, mint a román pártrendszerbe integrálódott politikai szervezetnek ugyanis nem érdeke, hogy szavazatokat és helyi képviselôi mandátumokat veszítsen, még akkor sem, ha alapvetô feladata tekintetében – ami nem más, mint a magyar nemzeti közösség érdekeinek védelme – nem kell azzal a veszéllyel szembesülnie, hogy Gyergyócsomafalván nem a helyi magyarság körébôl származó helyi képviselô kerül az önkormányzati testületbe.
A történtekre több magyarázat is van. Beszélnek – például – a faluközösség megosztottságáról, a helyi RMDSZ-szervezet tekintélyvesztésérôl. Ami tény: az RMDSZ nem tud választ adni – legalábbis eredeti programja értelmében – mindazokra a helyi kihívásokra, amelyekkel a magyar többségû településeknek mint lokális helyi közösségeknek szembe kell nézniük.
E válság némiképp emlékeztet a román politikai rendszer válságára. Egyre világosabb ugyanis, hogy a romániai pártok nem tudnak megfelelô választ adni arra a regionális kihívásra, amellyel az országnak szembe kell néznie. E kihívás kettôs gyökerû: egyrészt abból az integrációs nyomásból ered, amely az Európai Unió felôl érkezik, és amely a fejlesztés és a finanszírozás uniós – központi elosztási mechanizmusokat nagymértékben mellôzô – logikájából következik. Másrészt abból a „felszabadított különbözôségbôl”, amely a most körvonalazódó román önkormányzati rendszer következménye.
Ezt a rendszert ugyan sok kritika éri, azonban bizonyos, hogy a modern Románia történetében elôzmények nélküli. Minden, még meglevô centralizációs béklyó ellenére a romániai települések kezdenek autonóm fejlôdési pályára állni, mi több, a helyi közösségek kezdik e lehetôséget tudatosítani. Teljesen új típusú szétfejlôdés indult meg az országban, a kérdés tehát az, hogy a következô években, évtizedben mi a teendô a keletkezô különbözôségek kezelésére. Úgy gondolom, Románia történelmi és társadalmi adottságai mellett a regionalizmus politikája lehetne az az eszköz, amely – a centralizmus helyett, azt felváltva – sikeresen kezelni tudná a szétfejlôdésbôl származó feszültségeket.
Ennek a felismerésnek ma elsôsorban ideológiai akadályai vannak. Az európai integrációt támogató mai kormánypártok – a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt, a Nemzeti Liberális Párt és a Demokrata Párt – álláspontja röviden a következô: támogatjuk a decentralizációt, de ellenzünk minden olyan regionalizmust, amely az ország közjogi szerkezetének átalakítását eredményezné. Ez az álláspont azonban a polgári nacionalizmus álláspontja.
Kétségtelenül: európai örökség ez is. Államideológiaként az 1648-as vesztfáliai békére vezethetô vissza, amely az akkor létezô államok közötti területi hatalommegosztásként jött létre, s a territoriális érdek maximalizálásán alapult.
A „vesztfáliai paradigmának” nevezhetô egyensúlyi rendszerben az államok formailag egyenlôek, ôk a politikai cselekvés abszolút alapegységei a nemzetközi porondon. A formailag egyenlô államok biliárdgolyóként ütközô, de egymás „kemény héján” át nem hatoló területi egységek voltak. A „kemény héjon” belül viszont – a szuverenitás nevében, azaz a politikai közösségek védelmében – az államok komoly „rendteremtô” kompetenciákkal rendelkeztek társadalmaik felett: a nacionalizmus történeti szerepe tehát nem volt más, mint a „kemény héj” védelme érdekében megfogalmazott lojalitás-követelmények legitimálása. A védelem szempontjai legitimálták azt is, hogy az állam struktúrájának teljesen homogénnek kellett lennie. A tizenkilencedik századi polgári nacionalizmus tulajdonképpen e homogenitást és a neki megfelelô lojalitást egyeztette össze a demokrácia mûködésével, intézményrendszerével.
A polgári nacionalizmus nem is olyan váratlan értelmiségi divatja a mai doktrínaszegény román politikai életben azonban mindenképpen külön magyarázatot igényel. A hagyomány – melytôl egyébként olyan kiváló analitikus gondolkodók sem tudnak elszakadni, mint Horia Roman Patapievici – meglehetôsen makacs, de történelmileg értelmezhetô. Annak következménye, hogy a modern román állam „kemény héja” és belsô demokratikus intézményrendszerének alapjai gyakorlatilag egyazon történelmi pillanatban jöttek létre, s így a politikai gondolkodás egymást legitimáló hagyományelemeivé váltak. Az már külön elemzés tárgya lehetne, hogy e – XIX. századot idézô – polgári nacionalizmust a fentebbi hagyomány mellett miként konzerválja egy sajátos intézményi adottság: a mai román pártrendszer. Az arányos listás választási rendszer, amely rendkívül nagy befolyással ruházza fel a pártbürokráciákat, az elmúlt tíz esztendô során gyakorlatilag a centralizmus rejtett csatornájának bizonyult.
A gyergyócsomafalvi kihívással szembesülô RMDSZ-nek minden bizonnyal azt is meg kell vizsgálnia, hogy miként viszonyul a polgári nacionalizmushoz, valamint a centralizmus éthoszát újratermelô román pártrendszerhez. A kérdéseket – talán nem meglepô módon – éppen az RMDSZ koalíciós szerepvállalása veti fel. Az a szerepvállalás, amely kétségtelenül hasznos volt Románia számára, ugyanis a Nyugat elôtt bebizonyította, hogy a román politikai rendszer meg tudja teremteni a politikai stabilitásnak azt a szintjét, amely az integrációs folyamatba való belépéshez szükséges. Ennek eredményeképpen azonban az RMDSZ belesodródott egy kormányzati csapdába, amelynek könnyen foglyává válhat. Mégis ezt az utat (stratégiát) szorgalmazzák egyre többen, elsôsorban ismert bukaresti publicisták és politikai elemzôk. Köztük találjuk – nem véletlenül – a polgári nacionalizmus egyik neves képviselôjét, Alina Mungiu-Pippidit is, aki az RMDSZ-nek a mindenkori kormányba való bevonását tekinti a „magyar kérdés” egyetlen lehetséges megoldásának.
Amennyiben ezt az utat választja, az RMDSZ a felvilágosult polgári nacionalizmus víziójának megvalósulását támogatja. Ezzel beteljesedni látszik válsága: miután „nemzeti programja” alapján képtelen politikailag hatékony, megvalósítható válaszokat megfogalmazni a helyi magyar közösségek felôl érkezô kihívásokra, „demokratikus programja” alapján annak az állammodellnek válik támaszává, amelyet választói elôtt ô maga sem tart elfogadhatónak.
Van-e kiút a válságból? Egyre többen gondolják úgy, hogy van: a Szövetségnek új szintézisbe kell foglalnia programja két meglévô – „nemzeti” és „demokratikus” – összetevôjét, amit egy „regionális stratégia” kidolgozásával tudna megoldani.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu