Ha jól tudom, a polgári nacionalizmus fogalmát H. R. Patapievici úr használta elôször, ám a kifejezés késôbb mintha végigsöpört volna a fôvároson. Jómagam a fogalmat a kétes hírû író, a Nemzetvédelmi Minisztérium egykori, a Jobboldali Erôk Szövetsége jelenlegi szóvivôje, Alex Mihai Stoenescu úr szájából hallottam egy propaganda jellegû tévéadásban, amelynek Adrian Pãunescu, a Ceausescu-rendszer egykori udvari költôje volt a mûsorvezetôje. A hírhedt figura által feldobott témához hozzászólva (és mi más egyéb lehetett volna ez a téma, ha nem „az alternatív tankönyvek által bizonyos jól szervezett honi és külföldi erôknek a románság ellen irányuló aljas merényletei”) Stoenescu úr egyfajta mioritikus thatcherizmussal próbálta vonzóbbá tenni a Bárd misztikus-mioritikus kommunizmusát, azt közölve mûvelt és mértékletes hangnemben a tévénézôkkel, hogy „a modern nacionalizmus polgári nacionalizmus kell hogy legyen”.
A fogalom kitalálói szerint ez az ideológiai hibrid úgy lehet a zsigeri és kollektivista nacionalizmus alternatívája, ha ennek fundamentumát, „a vér és föld” közötti viszonyt a modernitás feltételezett értékeivel (mint például a polgári szabadságjogok elismerése, a törvény hatalma, a racionális önrendelkezés, a szabad vállalkozás stb.) helyettesíti vagy egészíti ki. E gondolatmenet logikája teljesen egyértelmû: a Románia újraépítésére irányuló ideológiák egyike sem tekinthet el a „nacionalizmusban” rejlô lényegi, szimbolikus erôforrástól. Eszerint a román kapitalizmusnak a harmadik évezredben történô létrehozásában a „nemzeti” etikának azt a szerepet kell betöltenie, amelyet Max Weber szerint a protestáns etika játszott az európai kapitalizmus kialakulásában. Így az ország európai integrációja érdekében kifejtett modernizáló erôfeszítések a nacionalizmust nem mint ellenséget, hanem mint szövetségest állítják be.
Másodsorban, mondhatni, találhatunk olyan közeli és politikai sikerrel járó diskurzust is, amely a kifejezés két paramétere mentén bontakozott ki: Magyarország jelenlegi miniszterelnökének (1998-as) választási propagandáját különösebb spekulációk nélkül lefedhetjük a „polgári nacionalizmus” fogalmával. Orbán Viktornak ugyanis nemcsak állampolgártársainak bizalmát sikerült megnyernie, hanem a választási kampánya során elhangzott, néha igencsak határozott nyilatkozatai miatt kezdetben kétkedve figyelô Európai Unióét is. Tehát, ha Orbánnak fényesen sikerült elkerülnie, hogy avant la lettre Haiderré váljon, és ha mindezt a román sajtó egy része nemcsak tisztességes távolságból szemlélte, hanem gyakran rokonszenvezett is vele, miért ne lehetne a „polgári nacionalizmus” paradigmáját Romániában is kipróbálni?
Harmadsorban, vajon a „polgári nacionalizmus” kifejezés mi mást jelenthet, mint a Nemzeti Liberális Párt nevében szunnyadó gondolat életre keltését? A román eszmetörténetben a liberalizmus és a nacionalizmus mélyen összefonódott, és ahhoz, hogy ezt a kapcsolatot a jelenben is továbbéltessük – azaz az 1848-as forradalom mintájára összekapcsoljuk a nacionalizmust a szabadság, egyenlôség, testvériség gondolatával –, mondhatni nincs is másra szükség, mint az epigrammákat gyártó, tekintélyes Ionescu-Quintus úr pártja körül jelenleg is lebegô koponyáknál valamivel okosabb fejekre. Feltételezem, hogy Patapievici és Stoenescu urak e cél megvalósítására éreztek elhivatottságot.
Negyedsorban, a „polgári nacionalizmussal” való bûvészkedés a román nyilvánosságba olyan bejáratott politikai filozófiai elemeket sodorhatna, amelyek a jelenlegi Románia állapotával többé-kevésbé hasonló történelmi helyzetek feloldásának megoldásához járultak hozzá.
A polgári nacionalizmus kifejezés számomra már elsô hallásra a Dolf Sternberg által kitalált és majd Jürgen Habermas által elméletileg megalapozott „alkotmányos patriotizmus” fogalmát idézte fel. A háború utáni Németországban a 70-es évek végéig elhúzódó morális válság közepette több nyugatnémet értelmiségi generáció számára az „alkotmányos patriotizmus” jelentette a nemzeti kohézió megvalósításának útját. Az „alkotmányos patriotizmus” elmélete új megvilágításba helyezte a társadalmi szerzôdés klasszikusnak számító gondolatát, és amellett érvelt, hogy az állampolgári lojalitás kizárólag a konszenzusos módon elfogadott alkotmányban lefektetett értékekkel és elvekkel való racionális egyetértés által valósítható meg.
Ebben az összefüggésben az állampolgárokat nem annyira a múltban gyökerezô „közösségi” érzelmek kötik össze, hanem sokkal inkább a szabadság és méltóság kritériumainak közös meghatározása, valamint a demokratikus politikai folyamat alapját képezô állandó (nyilvános) tanácskozásokon való részvétel joga. Vajon nem a legteljesebb mértékben legitim és helyénvaló a nacionalizmust a posztkommunista román viszonyok közepette is oly módon újradefiniálni, hogy az egyenértékûvé váljon az alkoholmentes sörrel vagy a koffeinmentes kávéval?
A fenti érvek ellenére úgy gondolom, hogy az eszmék jelenlegi piacán ily módon bevezetett „polgári nacionalizmus” fogalma a román társadalmat sújtó ellentmondások feloldására nem nyújt megoldást. A kifejezés szétágazó jelentéstartalmának keresztmetszetére irányuló komolyabb politikai vagy intellektuális vállalkozás a gondolkodás olyan mértékû mélységét és eredetiségét feltételezi, illetve olyan terminológiai újítást követel meg, amelyet a „polgári nacionalizmus” szóösszetétel nem tesz lehetôvé. Két fogalom összeolvasztása akkor hoz létre egy teljesen újat, ha meghaladja az egyes részek jelentésének összegét. A mi esetünkben a két kiinduló fogalom saját múltja által annyira meghatározott, illetve annyira bô konnotációkkal rendelkezik, hogy nem lehet új és koherens fogalommá összegyúrni ôket.
Nézzük elôször a „polgári” részt. A polgári, civil társadalom újjáteremtésének eszméje a 80-as években nemcsak bátor, hanem erkölcsileg és intellektuálisan is jogos gondolat volt. Ám Romániába a polgári magatartás gondolatát jószerével csak a kommunista rendszer összeomlása után importálták, vagyis éppen akkor, amikor a civil társadalom eszméje melletti elkötelezettség már nem felelt meg a gyors demokratizálódásnak induló plurális, ellentmondásokkal terhelt társadalom valóságának. A Társadalmi Dialógus Csoport vagy a Polgári Szövetséghez hasonló nemes, ám megfoghatatlan célokat követô „idealista” kezdeményezések helyét át kellett venniük a jól körülírható problémák felvetésére konkrét megoldásokat javasoló szervezeteknek. A köz szemében az elôbbi szervezetek viszont olyan nyomásgyakorló csoportokká alakultak át, amelyek pusztán az értelmiségi elit egyre inkább személyessé váló tekintélyét szolgálják.
Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk azokról az egész közép- és kelet-európai térségben zajló vitákról, amelyek a párhuzamos társadalom „civil” eszméi és a társadalom újrapolitizálásának követelménye közötti inkább gyakorlati, mint elméleti összeférhetetlenségrôl szóltak.
A civil társadalom ideológiája már nemcsak a totalitárius politika, hanem általában a politika alternatívájaként kezdett mûködni, míg végül, többé-kevésbé önkéntelenül, a parlamenti demokráciával szembeni elterjedt, de nyilvánosan nem megmutatkozó ellenszenvhez járult hozzá. Szemben a 70-es, 80-as évek tapasztalatával, amikor is úgy tûnt, hogy ez az ideológia a társadalmi utópiák elutasítását sugallta, most az utópiák továbbélését eredményezte. És mindez éppen akkor, amikor a pragmatikus cselekvés és a vállalkozói szellem lenne a legfontosabb. Az ilyen típusú gondok nálunk még zavarosabb formában jelentkeztek: a Polgári Szövetség Pártjának megjelenése és eltûnése valójában a „polgári”, illetve a politikai szempontból „normális” szellemiség nehézkes, egyszersmind ellehetetlenülô viszonyáról tanúskodik.
Vizsgáljuk meg továbbá a „polgári nacionalizmus” második részét is. Minden filozófiai spekulációt félretéve a józan ész érveit is figyelembe kellene venni: a nyugati politikai szóhasználatban a nacionalizmus szinonimája a belátható jövôben továbbra is a sovinizmus marad. Milosevics Jugoszláviájával szomszédos országban olyan politikai vagy társadalmi eszme kialakulásának esélye, amely a „nacionalizmust” a polgári, liberális vagy libertariánus jelzôvel társítva akarja rehabilitálni, gyakorlatilag elképzelhetetlen. Ha akár egy pici szótörténeti érzékkel is közelítünk ehhez a szóhoz, könnyen beláthatjuk bûn-terhes mivoltát. Ismerve az európai politika érzékenységét, „polgári nacionalizmusról” beszélni úgy hangzik, mintha a „polgári népirtás” mellett érvelnénk. Igaz, az ilyen reakciók valójában túlzottak, a gondolkodás automatizmusára épülnek, azonban mégiscsak annyira nyilvánvalóak és határozottak, hogy mindenképp számításba kell ôket venni. Márpedig az EU-csatlakozási tárgyalások elkezdôdésével a román politikában használatos fogalmakat érthetôvé kell tenni az „európai agyak” számára is, ha azt akarjuk, hogy azok pozitív befolyást gyakoroljanak a valóságra.
A „nacionalizmus” elleni másik érv az, hogy a fogalmat hamarabb akarják rehabilitálni, mint ahogy egyáltalán elítélték volna. Ha tíz év alatt nem sikerült a „kommunizmus perét” lefolytatni, a nacionalizmussal szembeni eljárásnak még kisebb az esélye. Természetesen léteznek ezen az ügyön munkálkodó szerzôk, csoportosulások vagy civil szervezetek, és örvendetes a történelemtankönyvek „nácizmustól” való (amúgy eléggé hiányos és hihetetlenül késôn történô) „megtisztítása” is. Mindezek ellenére nem beszélhetünk a nacionalizmussal mint társadalmi méreteket öltô és figyelemre méltó jelenséggel szemben megnyilvánuló kritikai, felelôsségteljes magatartás megjelenésérôl.
A demokratikus tájékoztató eszközök, valamint egy-két iskola vagy iskolai program által közvetített üzenetek valójában tehetetlenek az olyan „családi hagyományok” túlsúlyával szemben, amelyek Ceausescut jó hazafinak tartják, aki „hibázott, de tett valamit” ezért az országért. Amíg Románia állampolgárainak többsége (és ebbe beletartoznak a fiatalok is) képtelen meglátni az összefüggést Ceausescu izolacionista nacionalizmusa és a mindennapi életet korábban és jelenleg is megnyomorító anyagi, erkölcsi, intellektuális bizonytalanság között, addig a nacionalizmus új, polgári megalapozásáról beszélni egyenesen nevetséges.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu