A Történettudományi Intézet kollektívája nevében búcsúzom Szabó Miklóstól, akivel több mint egy negyedszázadon át dolgoztam együtt, s akihez az elmúlt évtizedben is különleges baráti szeretet fûzött. Ez a vonzalom két forrásból táplálkozott. Az egyik a tôle távolabb állók számára furcsa, magányos, szinte különc, az ôt ismerôk számára ragyogó intellektussal megáldott egyénisége volt, aki szinte két kézzel szórja szóban és írásban a történelemre és a politikára vonatkozó, mindig újszerû gondolatait. A másik forrás a jellemébôl áradt. Egyik utolsó publikációjában ô maga írta (persze nem önmagáról), hogy amikor emberi jellemvonásról van szó, nem olyan tulajdonságokra kell gondolni, mint például a jó sváda vagy akár a jó memória (egyébként tudjuk, hogy milyen hihetetlenül jó memóriája volt), hanem „erkölcsileg minôsíthetô személyiségvonásokra”.
Miklós erkölcsi jelleme kristálytiszta volt, töretlen és megrendíthetetlen. Tiszta jellem, akiben a szellemi eredetiség – eléggé ritka módon – nagy szerénységgel párosult, aki hallgatni tudott, de hamisan szólni soha. Ez volt ô, ez sugárzott jelenlétébôl, egész személyiségébôl. Hatását csak részben mutatja az a tény, hogy az utolsó 150 év magyar történetérôl szóló komolyabb írásokban az övé a legmagasabb ún. „idézettségi mutató”. Rendkívül nagy volt morális hatása kollégáira (rám különösen), s széles tanítványi körére. A csoport, amely a fiatal tanítványok közül cserbenhagyta ôt, a politikai morál szempontjából is rosszul választott.
Ennek az intellektusnak hihetetlenül magas hôfokon kellett égnie. Ráadásul nagyon érzékeny ember volt, aki évtizedeken át súlyosan veszélyeztetett helyzetben élt. Nem csoda, hogy valamilyen módon kompenzálnia kellett az ôt eltöltô feszültséget. De nem volt bohém, ellenkezôleg: minden bohémság ellentéte volt ô. A groteszk komikum iránti érzékét mûveiben kamatoztatta, nem volt benne semmi könynyedség, semmi hajlam élményei felszínes fogadására; a részleges önfeledtség pillanatai legföljebb némi pihenôt jelentettek ennek a szüntelenül mûködô, izzó szellemnek.
Goethe írta egyik verses aforizmájában: „A múltnál nincsen kényesebb dolog; / mint tüzes vashoz, nyúlj félve hozzá: / Másképp tudomásodra hozná, / mily forró a saját korod.” Miklós nagyon is tudta ezt, de a múlthoz, mint a jelenhez is, nem félve nyúlt. Így lett a történetpolitikai tanulmány mûfajának megújítója. Tudományos jelentôségérôl most csak röviden szólhatok. Nagy érdeme, hogy visszahozta a modern korról szóló hazai történetírásba a történetelmélet problémáit. Példaként említem az ideológia-tant – bátran mondhatjuk – továbbfejlesztô és árnyaló tanulmányát, vagy briliáns írását az utópikus gondolkodás jelentôségérôl, s ugyanakkor kritikájáról is. Az utolsó 150 évnek nincs olyan jelentôs kérdése, amellyel valamilyen módon ne foglalkozott volna, s ne adott volna újszerû ösztönzést a további kutatáshoz, legyen szó a konzervatív-neokonzervatív európai és hazai áramlatokról, a magyar liberalizmus általa kimunkált átfogó történetérôl, a gyûlölt Horthy-rendszer gyökereirôl és jellegzetes alakjairól, s 1956-ról, melynek élményei egész életét és mûvét meghatározták. Elsônek elemezte nyíltan és máig érvényesen a kádárizmus belsô szerkezetét. Utolsó – sajnos csak részletekben elkészült – terve az 1967 utáni magyar történelem átfogó ábrázolása volt, s csak elgondolni tudjuk, milyen szellemdús összegezés került volna ki a kezei közül.
Munkássága új szempontokat nyújtott a többi társadalomtudománynak is. Csak két példát említek. Az egyik annak kimutatása, hogy az ún. nép-nemzeti irányzat az általa igen nagyra tartott nemesi liberalizmusnak volt, lényegében már hanyatlásakor, az irodalmi kifejezôje. A másik az ô Ady-képe. Szerinte Ady igenis polgári radikális volt, de ebbe a radikalizmusba beépítette a lázadó plebejus, sôt részben a nemesi kuruc hagyományt is. Ô ki merte mondani, hogy olykor Adynál is feltûnnek az antiszemitizmus kliséi, de abban a Hassliebében, amely Adyt a zsidósághoz fûzte, a fô motívum az a vágy volt, hogy a két nép olvadjon össze.
Ô, a reakciós nacionalizmus ádáz ellenfele, írta – Szûcs Jenô mellett – talán a leggondolatgazdagabb tanulmányokat a nemzettudat problémáiról; mélyen meg volt gyôzôdve arról, hogy a társadalom megújulásához nélkülözhetetlen nemzettudatunk modern átalakulása is. Vágyképe a modern, demokratikus és szabadelvû Magyarország volt, ehhez igyekezett mozgósítani nem a „múmia örökségét”, hanem a megújulást segítô, tárgyilagosan elemzett történelmi hagyományokat. Halálával a modernkori történetírásban, s különösen a történetpolitika mûvelése terén nehezen kitölthetô ûrök tátonganak.

Laczkó Miklós
„Bátor embertôl búcsúzunk”

Ha szeretteidtôl, barátaidtól és tisztelôidtôl körülvéve nem itt a koporsóban feküdnél, emlékeznél arra, amit sokszor idéztünk fel ironikusan az elmúlt 45 évben: Te elsôéves egyetemi hallgató voltál a bölcsészkaron, én kezdô tanársegéd. A félévi vizsgák után négyest írtam az indexedbe. Akkoriban nemigen nevezhettem magam liberálisnak, mégis megkérdeztem egyik kolléganôdet, hogy miként fogadta a szemináriumi csoport – ez volt az egyetem legalsó egységének elnevezése – a vizsgajegyeket. Kis Kati azt válaszolta, hogy minden osztályzatot igazságosnak tartottak, de hogyan lehet, hogy éppen a csoport legokosabb diákja nem kapott jelest. Én azzal védekeztem, hogy okossága nemigen derült ki, alig-alig szólalt meg az órákon.
Persze én tévedtem: a halálod után többek által is felidézett zárkózottságodat kellett feloldanod. De szerencsére aztán megszólaltál, és mint tudjuk, nem elsôsorban egyetemi órákon, hanem mindig és mindenütt, amikor és ahol mondanivalód volt. Életed értelmét a tanítás, a szó legnemesebb értelmében vett ismeretterjesztés és természetesen az írás határozta meg.
Ismeretségünk és hamar szorossá fonódó barátságunk közel fél évszázados, nem hittem volna, hogy nekem kell búcsúznom a fiatalabbtól. Természetesen ötvenhatos emlékeimet kell idéznem: egyike voltál a Petôfi Körbe rendszeresen eljáró diákoknak, s egyik alapítója a bölcsészkari MEFESZ-szervezetnek. Megúsztad a megtorlás keményebb változatát, de az egyetem elvégzése után egy váci szakmunkásképzô intézetbe „vezényeltek”. Képességeidnek és felkészültségednek kevésbé megfelelô állást aligha lehetett volna találni: keserû öngúnnyal meséltél felügyelô tanári-nevelôi munkád kudarcairól, arról, hogy miként nem sikerült a rád bízott gyerekeket éjjel a hálótermekben, nappal az iskolában megfegyelmezni.
A váci intézet persze véletlen, de mégis szimbolikus: ugyanitt, csak egy másik intézetben raboskodtak nagy számban késôbbi barátaid, az ötvenhatos elítéltek. Mint elmondottad, tudatosan törekedtél társaságukba, kerested barátságukat. Egy soha pontosan meg nem fogalmazott lelkiismeret-furdalás is áthatott, Te nem lettél siti-princ. Ezekben a társaságokban írott források híján formáltad ki a magad ’56-képét és történelmét, a történetekbôl a történelmet.
Tudományos pályafutásod és legális és fôleg illegális történészi pályafutásod méltatása nem feladatom, életmûved összegezése már szaktudományos feladattá lett. Hiszen, mint az egyik rólad írt nekrológban olvashattuk, a rendszerváltás emblematikus figurája is voltál.
S szemben sokakkal, akik késve vagy elkésve lettek a forradalom hívei, akikrôl csak 1990 után derült ki, hogy nem értettek egyet a pártállami rendszerrel, Te sohasem voltál a másik oldalon, nem volt szükség arra, hogy felülvizsgáld magatartásod és nézeteid, ám megértetted azokat is, akiknek világnézeti és politikai krízisen kellett átesniük, hogy a diktatúrával szembeszálljanak.
Ez a politikai attitûd alapozta meg mindvégig bizalmas, a magánéletet is átszövô barátságunkat.
És nem feledhetjük el, hogy világnézeted a hétköznapok szolidaritásában is megnyilvánult. Elsô feleségeddel, Nórával évekig neveltétek a Tûzoltó utcai felkelôvezér, Csongovai Per Olaf kislányát, amíg ki nem engedték elmenekült szüleihez, és látogattad bezárt barátaid családját: köszönet érte!
És a szolidaritás jellemezte pályafutásod utolsó szakaszát is: amikor a fôiskolán brutálisan felszámolták azt a tanszakot, ahol tanítottál, együtt baktattál a becsapott diákokkal az utcai tüntetésen – a nyolcvanas évek nagy tüntetéseinek szolidaritását idézve –, s fütyültél arra, hogy részvételeddel legközelebbi politikai barátaidat is kritika érte: köszönet érte!
Életrajzíróid majd kibontják politikai és világnézeti pályafutásod – két gyûjteményes köteted, a megmentett hangkazetták, a parlamenti jegyzôkönyvek, a pártviták és a visszaemlékezések alapján.
Az 1956-os Intézet nevében is búcsúzom a kuratórium tagjától, aki tagságát évtizedes munkájával érdemelte ki, mint az elsô, illegális ötvenhatos kerekasztal-beszélgetés egyik kérdezôje 1981–82-ben, mint az 1986-ban rendezett féllegális elsô tudományos konferencia korreferátora, mint a Történelmi Igazságtétel Bizottság egyik bábája, aki az elnevezés körüli politikai és történelmi vitában is állást foglalt. Bátor embertôl búcsúzunk, aki – idézem ôt – az egészet nem intellektuális teljesítménynek tartotta, hanem civilkurázsinak… „Az volt a legfontosabb, hogy a kollégáim és más értelmiségiek számára demonstrálódott, hogy ezt is lehet csinálni.”
Búcsúzom Tôled a legrégebbi és a régi barátok nevében. Többé nem fogunk késô estékbe nyúlóan vitatkozni, a jövôt latolgatni. Az alig négy héttel ezelôtt, utoljára elfogyasztott tokaji szamorodnira azt mondtad, nem szereted az édes bort, de ez ízlett. Talán még egészségedre vált. Nem tudtuk, hogy ez volt az utolsó együttlét. Hiányod nem betölthetô.

Hegedûs B. András
Ne haragudjon, Tanár úr, rossz tételt húztam.

Én ezt visszaadnám. Pedig én készültem. Bent voltam minden órán, és jegyzeteltem, és az összes tételt kidolgoztam. De errôl az egyrôl nem jut semmi az eszembe.
Nem húzhatnék egy másikat? Nem beszélhetnék inkább másról? A nyilasmozgalomról például. A Move-puccsról. Mecsér András dzsentri földbirtokos exportbúzája visszavagonjában fegyvereket csempész be Németországból, hogy a Move céllövôpuskáit lecserélje.
Vagy még inkább Tanár úr, nem lehetne, hogy legyen még egy óra? Hogy álljon ki a katedrára a minnesotás pulóverében. Hogy fonja össze a karját, és a jobb keze mutató és középsô ujját finoman összedörzsölve kezdjen el beszélni, és beszéljen, és beszéljen másfél órán keresztül, megállás nélkül, és mi füleljünk és jegyzeteljünk szélsebesen, és csak néha merjük félbeszakítani, hogy visszakérdezzünk: „hogy mondta, Tanár úr, hogy hívták a tiszaeszlári nyomozót, Decski? vagy Recski?”, mert alig lehet hallani, amit mond, mintha a távolabb ülôket nem akarná az elôadásával zavarni.
Legyen még egy óra, Tanár úr! Beszéljen, és néha köhintsen, és olyankor igazgassa meg a bajuszát, és anekdotázzon, és mondja el, hogy a „Vörös Csepel” harmadik sora eredetileg úgy hangzott, hogy „egy harmada országban éhen gebedsz”, és mi nevessünk, és mire fölocsúdunk, addigra Tanár úr már rég azt fejtegesse, hogy a szociáldemokraták hogyan foglaltak állást Trianonnal kapcsolatban, és mi egymástól kérdezgessük, hogy „mit mondott, mi volt a mondat eleje?”
Tanár úr, rossz tételt húztam. Benne sem volt a tételsorban. Hadd adjam vissza!
Szabómiki, Miki bácsi, Dömdödöm tanár úr, nem lehetne?

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu