Kezdetben volt az asztal. Fröccsöntött hamutartók fölött kígyózott, formált karikákat és állt össze kesernyés gomolyfelhôvé a nyolcvanas évek langy, ínycsiklandóan aromadús és vihart jelzô cigarettafüstje. Elsôsorban Budapesten szeretett álldogálni ez az asztal, de pályafutása során megfordult néhány túlélô polgári háztartásban, alullátogatott mûvházakban, a politúr csillámló felületén tükrözôdô szerkesztôségekben – amelyeket még baráti eufemizmussal sem nevezhetnôk: redakcióknak –, és megjárt józan idegenforgalmi érdekbôl renovált kávéházutánzatokat is. Elôfordult ez az asztal mindenütt a Kárpát-medencében. A pesti Astoria Ki nyer máktól visszhangos halljában valaki megjegyezte: mindig ilyennek képzeltem a fiatal költôt, mint amilyen a ma esti újonc, ez a Kemény István nevezetû. Öltönyös, nyurga és snájdig; bohémnak visszafogott, nyárspolgárnak alkatilag alkalmatlan; dologra rest, ám fölöttébb ambiciózus. Megpihent az asztalon a névjegy, és helyet foglalt a körben a névjegy tulajdonosa is.
Szokványos entrée, nem kíséri sem orkesztra, sem tûzijáték. Illyés Gyula az utolsó, aki 1981-ben megkockáztat egy ilyen lázas verseskönyv-címet: Közügy. Lírikusként népszerûségre, akárcsak közismertségre törekedni nagyjából a nyolcvanas évek derekától bohózatba illô ábránd. Mindenekelôtt a nagyregény mért véglegesnek tetszô csapást a verselôkre; ködképpé foszlottak a tíz-húszezres példányszámok, verejtékes író-olvasó találkozók zajlottak Bázakerettyén, s a társmûvészetek közül az alternatívnak csúfolt rockzene lett az, amelyik valamiképpen rekonstruálta, mintegy újra- és fölülírta a költôi szerepkört – hivatástudatostul, vátesz-képzetestül, nemzetmentésestül. (Vegyük csak a sztár és a rajongótábor kifejezések beszüremlését a szerzô-befogadó viszony tárgykörébe.) Erre a fejleményre különben maga Kemény is elôszeretettel hivatkozik elméleti jellegû írásaiban.
Amikor tehát az Örley Kör berkeiben kristályosodik a vágykép, ellovagol az Elvárási Horizonton a cowboy, Kemény István képében. Szerda esti jelenés. Mi történt azóta? Mi történt jelesül 1996-ban, amikor Kemény mindmáig legfontosabb verseskötete, A néma H napvilágot látott? Egy valami változatlan: Kemény mostanság is fôként szépírótársai körében népszerû. Kritikusai, az „értelmezôi közösség” röghöz, vagyis klaviatúrához erôsebben kötôdô tagjai, akik talán kevésbé fogékonyak a költészetfölfogást-versbeszédet egyaránt színesítô rock ’n’ roll gesztusokra – amelyekrôl az alábbiakban megemlékezem majd – nos, ôk minduntalan elhúzzák a szájukat, gondolati homályosságot és kidolgozásbeli slendriánságot emlegetnek, s finnyáskodva vetnek oda szerzônk asztalára egy-egy sztaniolba csomagolt bókot.
Kemény bemutatkozása a legkevésbé sem volt hangos, annál szélsôségesebb volt az eljárás, amellyel fiatalkori verseit szerkesztette. 1987-es kötete, a Játék méreggel és ellenméreggel igazi oázis abban a sívó Szaharában, melybe a jobb sorsra érdemes irodalmi népiesség másodlagos-harmadlagos képviselôi talicskázták a homokot. Úgy látszik azonban, Keményt egy másik paradigma is hidegen hagyta kezdetben. Ezt – pontatlanul – Szabó Lôrinc-féle iránynak nevezem: Szabó Lôrinc az, aki a Nyugat elsô nemzedékének eredményeit végtelenül sima és pontos, élô nyelvû, végleges megfogalmazásra törekvô költeményekbe menti, és ezzel múlhatatlan értékû példát mutat sokaknak, Vas Istvántól (némiképpen) az Újhold körétôl Petri és Tandori nemzedékén át egészen az legifjabb alkotókig. Ha valakinek a szellemujját mégis ott érzem „a korai Kemény” vállán, akkor az Weöres Sándor, azaz a weöresi kavalkádosság, rejtély és egyetemlegesség, a „mindent mondás” igénye (Adyra – akit Kemény bevallottan bálványául választott a nagy nemzedék megaászai közül – inkább a gyakran mozgósított szimbólumhasználat és a retorika, nevezetesen az ismétléses-refrénes alakzatok utalnak, sokkal kevésbé a költôi alapállás). Összegezve: Kemény vershelyzeteiben és metaforakincsében egyaránt egy nevén nem nevezett, mindenesetre „középkorias” és „ködös” mítosz elemeit elegyíti a science fiction kultúra utáni vibráló jelenetezésével; nem kerülöm az elcsépeltségi lista élét meglovagló dekadens és posztmodern jelzôket sem. Friss asszociációs technika, öntörvényû építkezés és néhol zavaros metafizika egyfelôl, kopogó rímek, ügyetlen metrika és teljességgel következetlen központozás másfelôl. Tisztázatlan a formához fûzôdô viszony: akarja? nem akarja? Azért érdekes ez, mert ez a probléma mostanáig elkíséri Kemény István munkásságát – ha nem is ilyen szembetûnôen –, másrészt a „szándékosan rontott” rímelés elméletét kicsit unom már, harmadrészt pedig: most, hogy a formaversnek megint konjunktúrája van, látnivaló, hogy e zsengéknek semmiképp sem nevezhetô költemények némelyike milyen nehézkes, érdes; kevés klasszicizálódott, nemesült meg közülük tizenvalahány év elteltével. Hozzáteszem: ha csak négy vagy öt versre ken vastag lakkréteget a Hatalmas Kánonképzô Ecset, máris örökbecsû könyvvel állunk szemben; legfôképpen pedig azért jelentékenyek, azért forradalmiak az Ellenméreg darabjai, mert elôzményei a legjobb értelemben vett szálláscsinálói voltak azoknak a költeményeknek, amelyek nem csupán Kemény költészetére teszik föl a koronát, de a kilencvenes évek magyar lírájának is gyönyörû, erôs tényei.
Az irodalmi férfikor teljébe lépô Kemény István elsô könyve az 1993-as A koboldkórus. Nem tekintem célomnak a Kemény-recepciótörténet vizsgálatát, az viszont tény, hogy e remek kötet körül szikráznak össze elôször a befogadói indulatok: a bírálatok sorában éppúgy akad hozsanna, mint empátiával teli, alapos motivikus elemzést adó tanulmány és vicsorító, Pázmány Péter-i szitkokkal tûzdelt förmedvény. Amikor az imént a Weöres-hatást pedzegettem, semmi esetre sem Weöres próteusziságára gondoltam: Kemény István egyvégtében ugyanazt a könyvet írja, élményköre és forrásai változnak csupán; az idô elôrehaladtával több teret nyer a személyesség, a belterjesség mázától mentes alanyiság – éppen a bajosan kibogozható mítosz rovására. A koboldkórus délelôtti dala, a serdülô démonoknak ez a hajszálpontos természetrajza az elsô igazán nagy Kemény-vers. Idézôjel nélkül beereszteni egy verseskönyv lapjaira ennyi trágárságot vérbô rock ’n’ roll-gesztus, ugyanakkor ez a mesterkéletlenség poétikai nóvumnak is bizonyul, hiszen a megszólalás végsô határát feszegeti itt valaki – valaki, akinek immár valódi tét a vers. Ugye, a Vers.
Nem tartanám nemzedéke legfölkavaróbb, legizgalmasabb verselôjének Kemény Istvánt, ha megelégedett volna ennyi – még ha oly becses – trófeával. Azonban A koboldkórus ideje után nyomkeresés kezdôdött, látszólag homlokegyenest ellenkezô irányban. Kemény fölfedezte magának a formaverset; illetve kialakított néhány versformát, amelyek nemcsak akusztikailag keltik a formavers benyomását, hanem ízig-vérig azok is: fölismerhetô mintákhoz igazodnak, és minden licenciájuk messzemenô tudatosságról árulkodik. Jelentkezik tehát a rusztikus versanyag keményre kalapálásának, kerekre csiszolásának igénye, Kemény rátalál a dallamra, és annak segítségével ír „veretes”, elsô hallásra vagy olvasásra befogadható – vagyis „fülbemászó”, vagyis emlékezetes – költeményeket, anélkül azonban, hogy komoly engedményeket tenne homályt és ködöt emlegetô közönségének. Ebbôl a mûhelybôl kerülnek ki A néma H darabjai.
A kötetrôl megjelent írások sorából Tábor Ádámét emelem ki (ÉS, 1996. május 31.), elismerô állításait mindvégig osztom, és csupán egyetlen ponton vitatkozom vele. Tábor tétele: „A született költô felismeri, hogy – a hindu be-
avatódás, a kétszerszületettség értelmében – most már neki, saját magának tudatosan kell újra megszülnie magában a költôt.” Nézetem szerint nem reinkarnációról – sokkal inkább szerves folytatódásról, folyamatosságról, költôi expanzióról tanúskodik A néma H. (Elég, ha fölhívom rá a figyelmet, hogy az Egy nap élet címû ikondarabnak milyen világos elôzményei találhatók A koboldkórus elsô ciklusában. Mintha Az osztálytalálkozó, A fiú és a Siratóférfiak címû versek kerültek volna egyetlen olvasztótégelybe.)
Miképpen megy végbe a varázslat? Kemény István úgy komponálja meg nagy életverseit, hogy mindjárt a kezdetekkor leküzdi a nagyotmondás, a szentenciózus versmondat kísértését. Nem akar megkérdôjelezhetetlen lenni, nem óhajt „márványba vésôdni” – az egyedi tapasztalat esszenciáit, ezeket a valóban halálpontos kijelentéseket a vers kulcspozícióiba helyezi ugyan, emellett azonban továbbra is szabadon él roppant merész és eleven képzettársításaival, az eltávolítás okkult eszközeivel: az okkal-joggal „pongyolának” keresztelt versbeszéd henyeségei megfogyatkoznak, illetve helyi értékük átminôsül: ez már „felülrôl végrehajtott” Rontás, a mesteri Rontás igézetében. A minden tekintetben stabilan megálló sorok rögzítik és szentesítik az elsô pillantásra porózusnak tetszô épületelemeket. A fiatal Kemény „vérbô gesztusai” közül mindazok, amelyek romlékonynak bizonyultak, eltûnnek (gondolok itt elsôsorban Az ellenség mûvészete következetlen anakronizmusaira, szeszélyesen tekergôzô cselekményére, elvarratlan szálaira – ezek a hibák a „verses regény” keretein belül is szemet szúrnak, nem beszélve arról, hogy ez a magától a szerzôtôl származó megjelölés formai kritériumok alapján aligha illik a mûre).
Más szempontból viszont rendkívül erôs gesztus az a kegyetlenség, amellyel A néma H-ban megszólaló, révbe ért férfi bánik – teszem azt – a szüleivel (Apa barátai, Éjjel a nyájaknál); a házasság elfáradásra hajlamos, pokolbéli pillanatokat is tartogató intézményével (Ítéletnap reggel, Elvált férfi a házasságról); kedves barátainak egyikével (A mólón), és végezetül, mindenekelôtt: saját magával – A-tól Z-ig mindenütt, A néma H betonépítményének mennyezete alatt. Egy Szabó Lôrinc vagy egy Petri György lírájának erkölcsi alapját képezhette az a szigor, amelynek megjelenése és jellegzetes artikulálódása az e téren mindeddig visszafogott, vagy mondjuk inkább „titkolózó” Kemény beszédében igazi újdonság.
Ez az az idô, amikor a korábbi költeményekben is sûrûn szerepeltetett halál-tematika súlyt kap; az enyészet eszméje megszûnik puszta ornamens, dekadens cikornya lenni, túllép motívum mivoltán. Kemény elsô nagyszabású „élet-halál” poémája az Egy kalandor, makulátlan szövetû nagyvers az osztálytalálkozó mérlegét elkészítô Egy nap élet és a kötetet záró Nagymonológ, amelyik ugyanannyi, drámai jambusban megszólaló sorból áll, mint amennyi Kemény éveinek száma volt A néma H munkálatainak idején. (Utóbbi vers esetében régen motoszkál bennem a kérdés, hogy miért csinált egyetlen masszát szerzônk a francia és a német történelembôl; ez természetesen nem poétikai vonatkozású kérdés…) Pompás darab a Családi kört áthangszerelô Az eperfa lombja, felezô tizenketteseivel (téveszthetetlenül keményi fricska, hogy mindjárt az elsô sorban megcsúszik a sormetszet; a harmadik strófában hatszor szerepel sorvégen az este szó, bokorba csoportosulnak az önrímek, „nem hatásvadász”, de kétségkívül „hatásos” eszközzel van tehát dolgunk – a jelzôk az ifjú Kemény egyik vallomásából származnak; maga a vers pedig a hatvanas évek Magyarországának végtelenül kopár és fullatag világát jeleníti meg stílusbravúrjaival). A kötetnyitó Igazság-osztás beszélôje pedig mintha már megküzdött volna az Eperfában emlegetett „sötét miérttel”: túl megadáson és beletörôdésen, magas pozíciót foglal el, az ítélkezôét, a bíráét. „…a Súly, vagyis a súlyok, vagyis a lovas Úr, vagyis / a lovagi szándék: leszorít / hozzálovagolni a Földet a földhöz, / ez ugyanúgy elenyésszen, ahogy a / vita közben az Ügy maga a vita / teteje közelében a maradék meredeken / elfúl.” A nyaktörôen meredek szórend, csavarások és lelemények érzékeltetésére is idéztem ezeket a „kötetlen képlet” sorokat, melyek mégis idômértékes lüktetés illúzióját keltik, a „maradék meredek” pedig szerencsés szójáték. A nagyvers kvalitásait csillantja meg A bûnbeesés, az Amatôr vándor dala címû „kalandorvers”; kitüntetett figyelmünkre érdemesek a gyermekkor érdi hétvégéjét mesélô Apa barátai, egy armageddon-költemény az Ítéletnap reggel, felezô nyolcasokban, az El élet-katalógusa (igaz, ez a vers jó helyen volt A koboldkórusban, „utaztatását” nem igazán értem), a Visszapillantó tükörterem virtuóz játéka, a puritán Úti dal fájdalma, és egy másik, történelmet író és rébuszokba burkolózó költemény, a Hajnal.
Tábor Ádám pontos meglátása, hogy az érett Kemény „nem sorozatot vagy ciklust, hanem egyedi, individuális ka-rakterû verseket ír – ám ennek ára egyelôre egyfajta eklekticizmus és színvonalbeli egyenetlenség”. A néma H két alaphangja a konfesszió-jellegû „elbeszélés” és a ráolvasásszerû, „gyógyító szándékú” beszéd; a föntebb idézett darabok javarészt ezt a két változatot valósítják meg, sikerrel. Gyónás és gyógyír. Látnivaló viszont, hogy Kemény továbbra is áldoz a nyelvi pongyolaság oltárán: szintaktikai zavarok, döcögô szórend, fölösleges névelôk ebben a kötetben is föllelhetôk, és a vonatkozó névmásokkal, ikes igékkel való igen mostoha bánásmód sem enyhült. Mindezt nem a pedantéria nevében teszem szóvá: egy – mondjuk ki bátran – spiritiszta költészeten bármit számon lehet kérni, de nem a grammatikával szemben elkövetett, apró kilengéseket. A Kemény István-féle katarzis, amihez oly sokunknak lehetett szerencsénk, nem hiúsulhat meg féltucat hanyag megoldás miatt. Mindazok, akiknek Kemény István manapság sem „kell”, érzésem szerint túl sokat pácolódtak az OSZK labirintusának egészségtelen levegôjében. (Még egy fintor: Kemény második, immár „regényszerû” regényének éppen a Széchényi Könyvtár a helyszíne.)
Adalék munkánkhoz, hogy Kemény 1998-as válogatott verseiben szabályosan fölszámolta A néma H címû könyvét. A 28 költeménybôl nyolcat elhagyott, mellôzte a ciklusokat és A bûnbeesést tette meg vezérversnek, a megmaradt anyagot beolvasztotta a válogatott kötet címadó Valami a vérrôl címû alegységébe. A néma H mint kötetkompozíció azóta kényszerû téli álmát alussza.

(Kemény István: A néma H)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu