Ötvenhat évvel
azután, hogy Auschwitzban egyetlen éjszaka alatt négyezer
cigányt megölve felszámolták a cigánytábort,
az európai közvéleményben máig nem tudatosult
kellôképpen, hogy a koncentrációs- és
munkatáborokban, a deportálások és a helyi
kivégzések során mintegy félmillió roma
pusztult el a második világháború évei
alatt.
Néhány stáció
a németországi cigányok vészkorszakának
kálváriájából: Németországban
az 1935 szeptemberében elfogadott állampolgársági
törvény a „német vagy fajrokon vérû állampolgárok”
kategóriájából már nemcsak a zsidókat,
de a cigányokat is kizárta. Robert Ritter (aki egyébként
1950-ben elkövetett öngyilkosságáig a Frankfurti
Egészségügyi Hivatalnál dolgozott gyermekorvosként)
1937-tôl megkezdett szisztematikus munkával, így az
összes németországi cigány családdal készített
interjúkkal próbálta bizonyítani, hogy a romáknál
örökletes a bûnözési hajlam. 1938-ban csaknem
minden hónapra jutott egy rendelkezés: márciusban
államilag regisztrálták a cigányokat, áprilisban
megvonták tôlük a szavazati jogot, májustól
nem járhattak többet iskolába, és deportálni
kezdtek minden olyan férfit, aki nem valamelyik földmûvesgazdánál
dolgozott. Júliusban pedig megtiltották nekik, hogy nem cigányokkal
lépjenek házasságra. Himmler 1939 októberében
vándorlási tilalmat rendelt el a romák számára,
és elkezdôdött tömeges deportálásuk
– fôként a lengyelországi koncentrációs
táborokba.
Auschwitzban a cigányok
számára külön családi tábort állítottak
fel, azzal az indokkal, miszerint „közismert: a cigányoknak
nemcsak közösségi, de családi érzése
is felfokozott”. Mengele és kollégái több orvosi
kísérletet hajtottak végre cigányokon: tesztelték,
hogy meddig tudnak életben maradni azok, akik csak sós vizet
kapnak, és hogy az eszméletlenségre fagyasztott emberek
mennyi idô alatt térnek magukhoz. Egyedül 1945 januárjában
120-140 cigány lányt sterilizáltak a ravensbrücki
táborban. A legfiatalabb közülük 8 éves volt.
Himmler 1944 nyarán
adott parancsot az auschwitzi cigánytábor összes lakójának
likvidálására. A tábor felszámolása
elôtt kétezer, még munkaképes cigányt
más táborokba szállítottak, a többieket,
mintegy négyezer embert augusztus másodikán a gázkamrákba
terelték. Az ô és sorstársaik emléke
elôtt tisztelegnek évrôl évre augusztus 2-án
az európai romák és a velük szolidáris
többségiek a Porrajmos, a roma holokauszt emléknapján.
Magyarországon 1990-et követôen tartanak megemlékezéseket.
A magyarországi roma
áldozatok számáról máig viták
folynak, az eltérések nagyságrendiek: öt- és
ötvenezer között szóródnak. A kutatásokat
megnehezíti, hogy sok helyen minden dokumentum nélkül
hurcolták el a cigányokat, vagy lôtték bele
ôket a falu szélén sietve megásott tömegsírokba
(ilyen tömeggyilkosságokra került sor egyebek mellett
Várpalotán, Lajoskomáromban vagy a Tolna megyei Lengyelben),
és nagy számban semmisültek meg az üldözést
bizonyító iratok is. Ugyanakkor az is tény, hogy a
romák deportálásával kapcsolatban országos
érvényû rendeletek csak a nyilas érában
születtek, és a helyi közigazgatás még akkor
is sok helyen szabotálta azok végrehajtását.
Magyarországon 1929-tôl
évente kétszer szerveztek országos „cigányrazziákat”,
idôpontjuk kiírását azonban már központilag
nem koordinálták, és nem egyszer a romák maguk
is jó elôre értesültek azokról. Késôbb
azonban több településen, mint például 1942-ben
Esztergomban, zárt cigánytelep létesítésérôl
döntöttek a városatyák, amit aztán a cigányok
csak munkavégzés céljából hagyhattak
el. Karsai László kutatásai szerint a magyar adminisztráció
által alkotott rendelkezések 1944 márciusáig
kizárólag a néhány ezer fôre tehetô
vándorcigányokra vonatkoztak, ám az akkor mintegy
kétszázezer fôre becsülhetô cigányság
túlnyomó arányban állandó lakóhelyen
élt, és többé-kevésbé rendszeres
foglalkozást ûzött. Egy másik kutató, Bársony
János azonban arra figyelmeztet, hogy ezek a rendelkezések
nagyon sok, egyébként letelepedett cigányt is érinthettek,
mert „a hagyományos cigány mesterségek döntô
része helyváltoztatást igényelt”.
A Roma Sajtóközpont
alant következô összeállítása három
frissen készült interjúrészletet tartalmaz. (Az
interjúk hosszabb változata és más roma túlélôk
visszaemlékezései a hamarosan megjelenô kötetükben
olvashatók.) Az elsô túlélôt a vészkorszak
alatt fiatalemberként munkaszolgálatra hurcolták.
A második részben megszólaló asszonyon a ravensbrücki
nôi táborban fiatal lányként nôgyógyászati
álkísérletet hajtottak végre, amelynek következményeit
évekig hurcolta. A harmadik túlélô hatéves
kislányként került a komáromi Csillag-erôdbe,
ahova a cigányok egy részét a magyar hatóságok
összegyûjtötték, és ahonnan munkaképes
korú férfiakat és a gyermektelen nôket továbbdeportálták
különféle lágerekbe.
„Megtetvesedtünk”
Holdosi József (78
éves)
Nekem hat testvérem
volt, de én tizenkilenc évesen má’ külön
dolgoztam a családomtól, a fûrésztelepen. Utána
mint summásmunkás, meg egy uradalomban voltam mindenes
Veszprém megyében. Gyüttek a hírek, hogy Pest
környékén már elvitték a cigányokat.
Aztán voltak azoknak innend is onnand is testvérjei, aztán
a hír ment. A csendôrök meg mindig rajta voltak a nyakunkon.
Mindig zavartak mindenér. A cigányt zavarták, ha jól,
ha rosszul csinálta, akkor is. Nem tudom megmondani magának
mér van ez. Ez egy fajgyûlölet. Ez még most is
van.
Ki nem állottak minket.
Volt, hogy az utcán is megverték a cigányt. Itten
cigányzenészek voltak. Sokszor összevesztek a mulatozókkal,
mert mondták rájuk, hogy az anyád büdös
mindenit, sok meg nem tûrte el. Aztán összeverekedtek.
Veszprém megyébe már nem mondtam, hogy cigány
vagyok.
De aztán jöttek
értünk is a csendôrök. Valahogyan megtudták,
hogy merre vagyok, oszt Körmendre gettóztak bennünket,
egy nagy istállóba. Rendes személyvonattal. Nem hogy
bekötöztek volna, hát tudták, hogy nem tudok megszökni.
Hoztam az összes cuccomat, de félúton eldobtam: mit
csináltam volna vele. Akkor má’ tudtam, hová visznek.
Mindenhonnan szedték össze a cigányokat, Csörötnek,
Körmend, Szombathely, meg innen, Zalából is. Oláh
cigányok is, muzsikusok, egybe teknyôvájóak,
meg minden, minden. Három vagy négy hétig be voltunk
zsúfolva, be voltunk kerítve.
Aztán onnan tovább
Streimbe, Ausztriába. Át a határon traktorokkal. Ott
átadtak minket a németeknek. Volt ott egy oláhcigány,
ô értette a német nyelvet, ô volt az egésznek,
akit elvittek innen, a vezetôjük.
Egy nagy barakk. Egy nagy
raktárhelyiség. Zsidók voltak ott. Azokat továbbvitték
valahova, a helyire mentünk be. Azért tudtuk, hogy zsidók
voltak, mert annyi arany volt. Ilyen kis tôrkések voltak,
meg sok ékszerek a szalmába belegyugva. Elôször
azt se tudtuk, hogy mi az. Azt hittük, hogy játék. Már
azután jöttem rá, hogy ezek mind aranyak voltak. Elszórtuk,
nem kellett, ki gondolt arra, hogy nekünk arra szükségünk
lesz. Meg hát nem is tudtuk volna megtartani, elszedték volna
úgyis tôlünk.
Megtetvesedtünk. Képzelje,
kitettük az izét a gerendára, ráültünk,
oszt versenyeztettük a tetûket. Ha nem jól mentek, akkor
lepöcköltük, pikk. Evvel szórakoztunk.
Ástunk ilyen tankcsapdákat.
Én brigádvezetô, parancsnok voltam, mer kiválasztottak.
A német katonák kiállítottak mindenkit, és
akkor mondtak: te, te, te, gyere ki. Kiválasztottak. Na, mondom,
agyonlônek. Aztán megy végig megint, megy, még
egyet kiválaszt, olyan tizet kiválasztott, aztán a
lapátokat, ilyesmiket mi osztottuk szét, szedtük be.
Szót kellett fogadnom nekem is, én ott parancsot teljesítettem:
írtam a munkájukat, ki mit dolgozik, kellett tudnom ki hol
van, merre dolgoznak, megnézni a szerszámokat, összerakni,
mindent. Ez volt a dolgom. Vagy négyszázan lehettünk,
én olyan harmincra figyeltem. Amikor a németek oda kijöttek,
akkor mindenkinek dolgozni kellett. Mer’ akik nem, azokat meg is ütögették.
Puskatussal. Mi meg mondtuk neki, hogy legalább akkor dolgozzál,
amikor jönnek. Világostul sötétéig. Olyan
két-három hónapig.
Volt egy szerencsénk,
hogy mink éppen haza tudtunk szökdösni kajáért.
Éjjel, az erdôkön keresztül. Egy éjszaka
alatt megjártuk az egészet, nem vigyáztak ránk
annyira. De hát hová mentünk volna? Hát a csendôrök
minket mindjár’ agyonlôttek volna. A magyar csendôrök.
Nem mertünk reckírozni ilyesfélét, hogy otthon
maradunk, vagy valami. Errôl szó se lehetett. A szomszédokkal
összebeszéltünk, hogy menjünk el kajáért.
Nekem is akkor még volt itthon egy kis süldô, azt levágták,
megsütötték és elvittük. A szomszédok
is adtak kaját, hogy vigyük el a többieknek. Bujkáltunk
a fák alatt. Megint gyüttünk egy száz métert,
megvártuk egymást, megint elbújtunk egy fához,
így. Megálltunk, hallgattunk. Kicsit futottunk megint. A
másik csoport ugyanígy csinálta, egymásnak
hoztuk, vittük a kaját.
(...)
Streimbe’ aztán megint
vagonba raktak minket. Olyan négy-öt vagon. Azt se tudtuk,
merre visznek. Egész éccaka utaztunk, fölváltva
tudtunk leülni. Eccer egyik, eccer másik. A rossebb tudja,
hol voltunk. Irtottuk az erdôket, futóárkoknak hordtuk
a fákat, meg tankcsapdákat csináltunk. Nem is tudom
meddig voltunk itt, cserélték a táborokat, több
helyre vittek bennünket. Volt, aki mezôgazdasági munkán,
volt aki gyárba volt. Elosztották az embereket.
Egy darabig a zsidókkal
dolgoztunk együtt. Volt egy szentséges sánta német
SS-katona, a zsidóknak a hátára a futóárokban
ráállt, ha nem dolgoztak. Ha nem tudott dolgozni, ráállt,
addig gyúrta, míg össze nem csuklott, a zsidót.
Hát ottan sok zsidót kiirtottak. Nem úgy bántak
velünk, mint velük. Egy árnyalattal másképp.
Egy külön raktárhelyiségbe voltak, még a
hátukra is volt egy SS-jel. Enniük se volt azoknak, majd’ éhen
pusztultak. Egy volt, aki hazajött, itt halt meg. Gyütt haza,
és megállt a cigányok elôtt, oszt az egyik cigányasszony
meglátta, hozott neki jó húslevest, hogy hát
gyönge, látták rajta. Nem szabadott volna neki megenni
a jó gyönge húslevest, meghalt tôle. Mert hát
annyirán ki volt hervadva.
Olyan kenyeret kaptunk,
zabbul volt, kisebb, mint a tenyerem, szálkák voltak benne.
Meg kaptunk egy darab húst a fôzelékbe, ilyen kolbászfélét,
de nem tudom, milyen kolbász volt az, lókolbász vagy
mi. Meg káposztát, teli volt rizsával, meg összevissza
mindennel. Nagyon rossz kaja volt. Én a kenyeret el szoktam vinni,
szegény zsidóknak adtam oda. Mindig vittem kenyeret. Volt
egy szegény öreg, hideg volt má, húzta le a pulóverját,
hogy odaadja a kenyérért cserébe. Én meg húztam
neki vissza, hogy nekem nem kell, ne vegye le. Cigarettája volt
neki, hat darab, elôvette. Adott belôle hármat, neked
is három, nekem is három. Én meg neki adtam a zabkenyeret.
Ezt osztán, hogy
életbe maradunk, sose gondoltam. Amíg tartani tudom magamat,
addig tartom. Gondoltam, majd egyszer végeznek velünk. Ennyit
tartogatott az ember a fejébe. Hát honnan tudja a cigány,
hát oda áll az a német, az a ronda SS-katona, aztán
ki tudja, lelövi. Egye meg a fene ôket. Még az volt a
jó, hogy itthon a családot nem bántották. Nem
tudtunk róla.
(...)
Gyüttek az oroszok,
hallottuk a dörgéseket. Vártuk, mint a Messiást,
hogy mikor érnek oda. Még mindig nem érnek ide, még
mindig nem gyünnek. Egyszer csak gyüttek. Má’ meg voltak
rémülve a németek, elpucultak mind. Pucult mindenki
az oroszok elôl. Reggel elküldtek dolgozni, oszt onnan mindenki
megszéledt. Aztán én szereztem térképet,
a németektôl: civil házho’ bementünk, mutatták
a térképet, hogy itt vagyunk, közel volt.
(...)
A háború után
a kísérleti gazdaságba’ voltam szerelô Mosonmagyaróváron.
De kevés volt a pénz, elmentem buszra a Volánhoz.
Huszonkét évig. Letettem közbe az alapfokú, középfokú,
felsôfokú gépészeti iskolát. Nyolc évig
jártam iskolába. Így, a munkám közbe.
Így lettem garázsmester. Öregségemre tanultam,
mikor már volt egy kicsi a bukszámban. Hát tudják
maguk is, hogy a romának nem volt sose pénze. Ha valahová
köllött is ember, nem vették fel. Nekem az a szerencsém,
hogy kicsit eszes voltam, nem tudták, hogy én roma vagyok,
hanem hát tagadtam. Tagadtam, akárhun voltam. Sokszor, mikor
ott a munkába nem tudták, hogy én cigány vagyok,
oszt a cigány szót kimondták, a vér megforrott
bennem. Mert százszorta mocskosabb volt, mint a cigány, oszt
ô cigányozott. Sokszor mondtam neki, te, különb
az az ember, mint te. Mer’ azér’ ôk nem tudták, hogy
én cigány vagyok. Nem gyöttek rá. Nem tudták
elképzelni. Sok ember gondolkozik, hogy na, mostan ô bevallja,
hogy cigány, én meg azt mondom: ne vallja be. Ne vallja be,
mindig elôre jut, tagadja el, ha el tudja tagadni. Rá se gondoltak
volna, hogy nem magyar vagyok. Úgyhogy egyáltalán,
másképp nem is kezeltek, mint magyart.
(...)
Mit mondjak, hát
én élek. Most élem az életemet, kapom a kevés
nyugdíjamat, megvan annyi, hogy megélünk. Normális
életet élünk. Annyi van, amit megeszünk. Megvan
minden, ami kell. Van egy hegyem is fenn a Zalába’, egy kis házam,
ott laktunk, de az asszony cukros lett, nem mertünk fenn lakni, mert
bekómált éjjel, nem tudunk vele lejönni, így
elgyüttünk. Azóta itt lakunk. Ott fenn van egy kis házunk
összkomfortos, árulom, de senkinek se kell. Annyit hirdetem,
de senki nem veszi meg.
„Valamit belém fecskendeztek”
Hódosi Magdolna (72
éves)
Sopronperesztegen éltünk.
Édesapámat már szeptemberben elvitték munkaszolgálatra,
mikor a romáknál az elsô összeszedés volt.
Mikor engem elvittek, már édesanyám sem volt otthon.
Apámat ment meglátogatni, mert apám írt neki,
hogy kiviszik ôket Németországba. Tizenegy testvérem
volt, én voltam a legnagyobb. Tizenhat éves múltam,
a kisöcsém kilenc hónapos. Egész éjjel
az ölemben csicsíjgattam, hogy elmaradjon.
Három óra
lehetett, megverték az ablakot. Kiszólok, ki az. Mondják,
hogy csendôrök. Negyvennégy november harmadikán.
Kimegyek. Kérdik a csendôrök, hogy bejöhetnek-e.
Bejöttek. Kérdik, hogy hol dolgozunk, én meg mondom
annak a falunak a nevét, ahova éppen eljártunk répát,
krumplit szedni. Erre azt mondja, hogy valami ott elveszett. Ha nem ti
loptátok el, visszajöhettek. Letettem a kicsit a kezembôl,
elaludt, a többi testvéreim sírva elbújtak a
dunyha alá, engem meg kikísértek a csendôrök
az utcára. Odakint már legalább húszan voltak.
Két roma lány volt, a többi mind magyar. Azt mondták,
elvisznek bennünket a nagycenki ôrsre, ott, ha tisztázunk
mindent, visszajöhetünk. Akkor már tudtam, hogy mi van.
Este tízkor már
Sopronban, vagonokban voltunk. Hajnalban megindult a vagon, szedték
fel a többieket is. Megállt Bükön, fölvették
a büki romákat, csepregieket, és mentünk tovább,
Komáromba. Két hétig voltunk ott, ilyen betonozott
helyiségbe tettek. Második nap már külön
válogatták a férfiakat és a nôket.
A magyar katonák
között volt ilyen is, olyan is. Volt, aki kedves volt, volt,
aki ránk kiabált, ordított, hogy csendben legyünk.
Voltak ott dunaszerdahelyi cigánylányok, nagyon szépen
énekeltek. Azok meg beszóltak nekik, hogy már úgysem
sokáig énekeltek… De nem bántottak. Tisztálkodni
nem lehetett, már ott kezdtünk tetvesek lenni. Ugyanabban a
ruhában voltunk, mint amiben elvittek. Végig, amíg
a lágerbe nem értünk.
Két hét után
megint bevagoníroztak bennünket. Rengeteg embert. Akivel Komáromba
kerültem, ha magyar volt, ha roma, mind ott volt a vagonban. Dachauba
vittek minket, több napon át. Kaptunk néha kenyeret
meg vizet. A vagonajtót félig kinyitották, úgy
vécéztünk lefelé. Ahogy ment a vonat.
(...)
Két hétig
voltunk Dachauban. Külön a férfiak, külön a
nôk, nagy barakkokban. Mindenféle nemzet összezárva.
Az elsô nap meg is fürödhettünk, kaptunk enni. De
aztán december elején továbbvittek Ravensbrückbe,
a nôi táborba. Dachauból is csak a nôket vitték
oda.
Sorba kellett állni,
egyenként be egy ilyen nagy irodahelyiségbe. Teljesen meztelenre
vetkôztettek, lekopaszítottak, megvizsgáltak. Kaptunk
egy csíkos ruhát. Nekünk piros háromszögû
jelzésünk volt, rajta a lágerszámunk. A zsidóknak
sárga volt. Akiknek zöld volt, azok voltak a köztörvényesek.
Megfürödhettünk, elhelyeztek a barakkokban. Kétszázan
alhattunk egyben. Világítás is volt benne, és
egy kevés ablak is, meg fûtötték. Háromemeletes
vaságyak, ketten-hárman voltunk egy-egy ágyon.
(...)
A kápók olyan
zsidók voltak, akiket már elôttünk, negyvennégy
tavaszán odavittek. Egyszer csak kiabál a kápó,
hogy Mágdáléná Hódoszi, Mágdáléná
Hódoszi. Jelentkeztem. És akkor egy ilyen szôke SS-nô
elvitt orvosi vizsgálatra. Nem tudom, mit csináltak velem.
A tábori kórházban ébredtem fel, egy rendes
tábori kórház volt. Valami nôgyógyászat.
Arra még emlékszem,
hogy valamit belém fecskendeztek, valami injekciót. Akkor
még ébren voltam. Nem is sejtettük, hogy mit csinálnak.
Nagyon kiválogatták, hogy kivel végezzenek kísérletet.
Csak sokkal késôbb tudtam meg – és ezt most nem nagyképûségbôl
mondom – szóval, hogy tiszta életû, szûz nô
kellett ehhez nekik. Negyvenfokos lázam lett utána, állandóan
görcsöltem, petefészek-gyulladásom volt évekig.
A táborban mindennap
répa volt, meg krumpli, össze volt keverve, egybe. Meg volt
adva, hogy egy napra hány deka kenyér jár. Mindennap
egyforma ebéd. Ébresztô ötkor, rögtön
appel. Sorba kellett állni, és mindennap, minden isten áldott
nap megolvastak bennünket. Álltunk, én néztem
a csillagos egekre, hogy édes jó istenem, ha van isten, tudják-e
azt a szüleink, hogy
mi mit szenvedünk. Mit fagyoskodunk, mit éhezünk. Ez minden
reggel az appelen eszembe jutott. Meg titokban, hogy ne vegyék észre,
sóhajtoztam felfelé. Ezt soha nem tudom elfeledni. Ez volt
a legrosszabb. Fáztunk, és mozdulatlanul kellett állni.
Szakadhatott a hó, az esô, nem számított semmi.
Mindig csak arra gondoltam: a csillagos ég tudja, hol vagyunk, és
hát ez az ég van otthon is minálunk, bárcsak
tudnék üzenni, hogy hol vagyok. Minden reggel.
Aki megmozdult vagy kiállt
a sorból, mindjárt kapott is egyet. Onnan megszökni,
ott ellenállni nem lehetett. Annak annyi is lett volna. Akirôl
észrevették, hogy kint maradt, vagy megpróbált
lopni a konyháról, nagyon megverték. Az ôrök
is nôk voltak. De rosszabbak, mint a férfiak. Volt, aki nem
is járt mással, csak bottal, és ütött-vágott,
amerre ment. Keresett rá okot, hogy odavághasson. Keresett.
Az appel után mindenki
visszament a helyére, kaptuk a reggelit. Voltak, akiket kivittek
valahova dolgozni. Egy hónapig voltam a romákkal a huszonkettes
barakkban. Utána elvittek egy másikba, ahol fôleg zsidók
voltak. Három vagy négy barakk volt, akik állandóan
dolgoztak, én azok közé kerültem. De nem sokáig,
mert utána elkerültem az unokatestvéremhez.
Ôt már harminckilencben
elvitték. Ahogy késôbb mesélte, egy idôsebb
soproni asszony elcsavargott a mi barakkunkból, kérdezték,
honnan jött. Az asszony mondta, hogy Sopronból. Az unokatestvérem
meg mondta, hogy Sopronperesztegen neki is vannak rokonai. Mondja ez a
nô, hogy igen, hoztak onnan el három roma lányt. Mondta
is a nevemet, hogy Magdus. Akkor az unokatestvérem már sejtette,
hogy biztosan én vagyok. És másnap este engedélyt
kért az SS-es nôtôl, hogy bejöhessen hozzám,
hogy ôneki egy testvére érkezett Magyarországról.
Kapott is tíz percet. Átjött a barakkba, néztük
egymást, kérdi, te vagy, ugye, a Magdus. Öt éve
nem láttuk már egymást. Majd megôrült,
mikor megtudta hogy mi történt velem. Sírtunk. Aztán
mondta a kápó, hogy máskor is jöhet, beszélgethetünk
még, de most már aztán elég.
Aztán úgy
január közepén megint jött értem egy SS-nô.
Valahogy kiemelt, és akkor kerültem át én az
unokatestvéremhez. Abban a barakkban egyben volt mindenki, nem válogatták
szét a zsidókat, romákat. És nem volt appel,
reggel rögtön mentünk munkába. Reggel hattól
dolgoztunk kettôig, és volt délutános mûszak
is, kettôtôl tízig. Ôk dolgoztak, vittek magukkal,
de én olyan beteg voltam, hogy mindig az asztalok alá befektettek.
Stanzierung, ez volt a munka neve. Amit a Hitler összelopott, az mind
oda ment be, azt válogattuk. Ott volt rengeteg ruha, az aranytól
fogva minden, amit a vagonokból behoztak. Egyszer csak kiabálnak
az unokatestvéremnek, hogy jön az Obersturmführerin, vigyázzanak,
vegyenek ki, és álljak valami munkára készen,
hogy észre ne vegyenek. Ez így ment két hónapon
keresztül. Volt egy SS-nô, olyan fájdalmaim voltak, hogy
egy éjjel elvitt orvoshoz. Mária volt a neve, nagyon aranyos
volt. Utána már tudtam velük dolgozni.
(...)
Néha szóltak,
hogy délután kettôtôl négyig nem lehet
még az ablakon sem kinézni. Én nem tudtam miért,
de az unokatestvérem mondta, hogy most viszik ôket a gázkamrába.
Ilyenkor, ha délutánosok lettünk volna se mentünk
dolgozni, minden zárva volt. Volt, hogy leszedték az embereket
a vagonokból, és egyenesen a gázkamrába vitték
ôket, mert a barakkokban nem volt hely. Vitték a betegeket,
a gyerekeket, a családokat is. Könyörögtem magamban,
hogy édes jó istenem, csak éljek, csak meg ne haljak,
mi lesz velem. Pláne, mikor beteg voltam. Arra gondoltam, hogy majd
én is ide kerülök.
A huszonkettes barakkban
rengetegen meghaltak mindennap. Ott fôleg családok voltak,
gyerekekkel. Csak romák. A betegségbe, az éhségbe,
a koszba haltak meg leginkább. Január-február táján
mondtam az unokatestvéremnek, hogy menjünk át, nézzük
meg, hogy vannak, akikkel jöttem, a bükiek, toronyiak. De senki
nem volt már meg. Egyetlenegy volt meg, akkor haldoklott, egyetlenegy
kislány.
(...)
Április huszonhatodikán,
erre biztosan emlékszem, szóltak, hogy elmegyünk. Három
éjjel, három nap gyalogoltunk. Aki nem tudott jönni,
azt mindjárt lelôtték. Megérkeztünk valami
erdô közepébe. Akkor már nagyon közel volt
a front, mindenhol lôttek. Azt mondták, Berlin közelében
vagyunk.
Éjjel volt, ott az
erdôben megpihentünk, akkor még velünk voltak a
kápók. Ütött a torony, valami város lehetett
közel. Mondom az unokatestvéremnek, hogy te, kettôt ütött
az óra.
Hajnalra aztán magunkra
maradtunk mi, lágeresek. Elhagytak a németek, mindenki elszökött,
felszívódtak. Már mondtuk is, hogy biztosan felszabadulunk,
mert itt hagytak bennünket, nem lesz semmi baj, valaminek kell történni,
megszöktek, senki sincs velünk, menjünk ki az út
szélére, valaki tudjon rólunk. Kimentünk az út
szélére. De tudhattak rólunk, mert öt vagy hat
vöröskeresztes autó jött. Megálltak, fölvettek
bennünket. Mentünk egy napig vagy annál is tovább,
úgy érkeztünk Lübeckbe, valami állomásra.
Meleg tejjel meg kenyérrel vártak. Egy nagy iskolába
tettek. Reggel arra ébredtünk, hogy jöttek a kannákkal,
hozták a meleg tejet. Nem bántottak már minket. Addigra
már névsorok voltak, kikérdeztek bennünket. Kimehettünk
a városba is, volt egy kis kártyánk, NDP, ez volt
ráírva.
Két-három
nap múlva odaértek az amerikaiak. Lübeckben, az iskolában
ért bennünket a felszabadulás, május kilencedikén.
Az amerikaiak bevonultak zenére, elfoglalták a várost.
De két nappal elôtte még tele volt az iskola udvara
német katonákkal, teherautókkal, motorokkal. Azok
már menekültek vissza.
Az iskolából
aztán újra laktanyába kerültünk. El voltunk
osztva, tízen-tizenketten egy szobában. Az unokatestvérem
is ott volt, meg apám rokonaival is megismerkedtem, akikrôl
nem is tudtam, mert apám osztrák volt. Egy héten egyszer
még elôadás is volt nekünk, mozi vagy revümûsor,
kaptunk rá jegyet. Az unokatestvérem nem is jött haza,
a lübecki laktanyában megismerkedett valakivel, és férjhez
ment Csehszlovákiába. Ott, Lübeckben össze is házasodtak,
úgy mehetett ki csak Csehszlovákiába. Én voltam
az egyik tanú. Egyedül maradtam. Nagyon hiányzott.
(...)
Olyan beteg lettem utána,
hogy Hamburgban meg Lübeckben kórházba kerültem.
És csak negyvenhat augusztus tizenhatodikán kerültem
haza. Az orvosok is kérdezték, hogy milyen injekciót
kaptam, de nekik sem tudtam megmondani. Nem is injekció volt, hanem
egy fecskendô. Attól fejlôdött vissza a méhem.
Mikor férjhez mentem, azt mondta a fôorvos, hogy akkora a
méhem, mint egy tizenkét éves gyereknek. Hatévi
kezelés után született az elsô gyerekem. Hat évig
mindig petefészek-gyulladásom volt, meg méhgyulladásom.
Mire felgyógyultam, már senki ismerôsöm nem volt.
Az itthoniak nem is tudtak rólam semmit.
A kórházban
megismerkedtem egy osztrák táncosnôvel. Együtt
indultunk el augusztus tizenharmadikán, de ô Münchenben
megismerkedett valakivel, nem is jött tovább. Nekem csak a
deportáltigazolványomat kellett megmutatnom, és ingyen
ennivalót kaptam, felszállhattam minden vonatra. Teljesen
egyedül jöttem haza, egészen Sopronperesztegig. Eljöttem
Sopronig, Sopronból Nagycenkre, és onnan gyalog eljöttem
haza, Peresztegre. Tizenhetünket vittek el, nem jött senki vissza.
(...)
Hazaértem hajnalban,
a szomszédasszonynak mondom: jó reggelt, Reszka néni.
Mondja ô is: jó reggelt, kit tetszik keresni. Mondom, Reszka
néni, a Magdus vagyok. Édes jó istenem, azt mondja,
menjél, menjél, mert anyád meghal most, ha meglát.
Én már elkezdtem sikongatni, mindenki fölriadt. Nem
is igen tértem magamhoz, csak két-három nap múlva,
akkor kezdtem mesélni nekik. Akkor aztán körülvettek
a szomszédok, mindenki, hogy még mondjam, még mondjam.
Nem tudták a gyerekek,
hogy ki vagyok. Azt hitték, egy bácsi jött, mikor megérkeztem.
A két kisfiú magázott. Nem tudták, hogy ki
vagyok. Senki nem gondolta, hogy életben maradtam ez alatt a két
év alatt.
Az édesapám
megmaradt, nem volt már rá idejük elvinni ôket.
Az én családomból mindenki megkerült, de a faluból
senki más nem jött vissza. Senki nem jött vissza.
Megint beteg lettem, sokáig.
Megismertem a férjemet, nem szabadott volna még férjhez
mennem. Hányszor hallottam, amikor az anyósom mondta, hogy
milyen nôt hoztál ide, nem tud mást, csak fekszik.
Hát beteg voltam.
(...)
Azóta majd’ mindegyik
testvérem meghalt. De a legkisebb öcsém épp ma
telefonált Pestrôl. Kapom a nyugdíjamat Frankfurtból.
Most márciusban kaptam elôször, háromhavonta hétszázötven
márkát kapok. Az unokáim is mindig arról kérdeznek,
hogy hogyan volt.
„Összeszórták, akik meghaltak”
Lendvai Ilona (62 éves)
Tüskeváron éltünk.
Négyen vótunk testvérek, én hatéves
vótam, mikor édesapánk elveszett. Eldeportálták
a németek, negyvennégyben. A cigány neve Csuri vót,
Lendvai Istvánnak hívták. Onnan, Komárombúl
vitték el az apámat, mindkét nagyapámot, meg
a nagybátyáimat Németországba és Dakhajóba.
Egy anyai nagybátyám gyütt vissza, rá három
évre. Azóta ô is meghalt szegény. Az gyütt
vissza egyedül ennyi családbúl.
Apám egy hentesnél
dolgozott az öccsivel meg a bátyjával. Kocsis vót.
Lovas kocsit hajtott, hordta a húst a jégre. Akkor még
jégvermek vótak. Télen belehordták a havat
osztán – mit tudom én – sót tettek rá, minden,
vót a jég nyáron. Oda hordták le a húst,
ami hentesnek köllött. A nagyapám abba az idôbe
lovakat tartott. Mer’ tudod, az ilyen cigányok mint mink, mindenkinek
vót lova. Eljárt a vásárba, adta-vette, kereskedett
vele. Nagy családos vót, öt lánya meg három
fia vót, hála az úrnak. Nagy család vótunk.
Abba az idôbe jól bírták magukat, nem úgy
vótak, mint a többi romák, hogy semmijük sem vót.
Tüskeváron, figyelj ide életem, ott Tüskeváron
egy tanyán laktunk.
Hat éves vótam,
októberba’ vittek el bennünket. Nyolc hónapra. A kocsmába
még meghallotta a nagybátyám, mondta neki az egyik
barátja, egy paraszt: meneküljetek komám, mert visznek
benneteket. De már nem vót idô a menekülésre,
mert aznap éjjel összeszedtek bennünket. Már feküdtünk,
kiszedtek bennünket az ágyakbúl. Anyám hamar
adott ránk ruhát, és már vittek is minket.
Vótak olyan magyarok
is, akik pártoltak bennünket. Vót egy, akit azért
vittek el, mert pártolta a cigányokat, hogy ne bántsák
ôket, mert ezek dolgozó cigányok, hagyjanak nekünk
békit. Aztán elvitték, és soha nem jött
haza az se. Mindenhonnan a környékrôl elvitték
a cigányokat, csak a Telérieket nem. Kiállt mellettük
a bíró, meg az uraság, hogy hagyjanak békit
nekik, mert rendesen dolgoznak.
Bevittek bennünket
Devecserbe. Minden cigányt a teleprôl, egy család maradt
ki. Valahogyan azok megmenekültek. Az az egy család aztán
elment a rokonyai után Komáromba, kivátotta ôket.
A csendôröket megfizette, mindig ez vót: a pénz
beszélt, a kutya ugatott.
A csendôrök meg
a nyilasok elszedték az ékszereket, meg a kis pénzünket.
Szépségesen elszedtek mindent. Szegény anyám,
képzeld el, a derekába a szoknyát fölvágta,
és oda tett el egy kis pénzt, hogyha mégis megszabadulnánk,
tudjon egy kis ennyivalót venni. És úgy is lett: mikor
kiszabadultunk, úgy vett nekünk ennyivalót, lókolbászt
meg kenyeret. Jó vót az. Életmentésre minden
jó.
(...)
Beértünk Komáromba,
úgy hajtottak bennünket, mint amikor a birkákat hajtsák.
Íppeg úgy. Hoztak kukoricaszárt, elterítették,
oszt aránylag a mi helyünk tiszta vót. Ahhoz képest,
ami ott vót. A barakkok tetején gyöp vót, felülrôl
nem látja senki, mintha legelô lenne. Nem vót hideg,
mert a sok nép a leheletével bemelegítette. Az esô
sem tudott beesni, mert vastag falak vótak.
Annyi halottat még
az életben nem láttam. Ott minden nap tömegivel vótak
a halottak, gyerekek, idôsek. Rengetegen haltak meg az éhségtül.
Aki visszafeleselt nekik, egy az egybe agyonlûtték vagy agyonverték.
Addig ütötték, míg meg nem halt. Vótak azért
olyan ôrök is, hogy sajnálták az embereket. Néha
egy darab kenyeret odadobtak, vagy nem beszéltek durván.
Összeszórták,
akik meghaltak, összedobálták ôket, mint amikor
a csirkék megdöglenek vagy disznók, vagy azok a halak
ott, amit mutattak a tévébe. Egyszer meghalt egy idôsebb
asszony, íppeg ott vótam, mikor beletették a teknôbe,
nem engedték a gyerekei, hogy csak úgy vigyék el semmi
nélkül, beletették a tenyôbe meg a tetejire is
tettek egyet, aztán összeszegezték a két teknyôt.
Annyira sajnáltam azt a szegény asszonyt, hogy belebetegedtem
gyerekoromba’. Azt hittem, hogy él még, pedig nem élt
szegény, meghalt.
(...)
Nyolc hónapig vótunk
abba a barakkba. Beások, mindenféle cigányok, szegény
parasztok, zsidók, a világon mindenki vót ott, mit
mondjak, vót biztos egy öt-hatezer nép.
Meg tudnám mutatni
neked azt a barakkot. Elmentem a kisfiammal meg
a feleségivel, de
akkor nem nézhettük meg, mert hétvégin vótunk.
Vissza kellett menni hétköznap. Aszongya a kisfiam: anyukám,
biztos nem emlékszel te arra má, hogy hun vótá.
Nem úgy, édes fiam. Gyertek csak. Mindig jobbra, mindig jobbra
– mondom. Olyan birka akók vótak, tudod, birkákat
tereltek benne. Ahogyan ott mentem, láttam egy helyet, itt vót
a nagymamám. Itt szedte össze nekünk az ennivalót.
(...)
Csak az udvarra mehettünk
ki, ott mérték az ennivalót. Aztán, aki élelmes
vót, az ment kétszer, vagy ment háromszor. Nem vették
észre, mer rengeteg nép vót. Kaptunk egy fél
kiló kenyeret, egy család. Reggel meg feketekávét.
Fejes káposzta össze vót vágva, sós vízbe
megfôzve. Azt kaptuk, meg sárgarépát, ugyanúgy
sóba, vízbe. Meg néha egy kis krumplit.
Vótak olyan beások,
akik vittek magukkal ennivalót. Megengedték, hogy bevigye.
Egyiknek egy batyu lisztje vót, a másiknak lesütött
hús, meg zsír. Vitték magukkal a hátukon. Egyszer
mondja a nagynéném az egyiknek: adjál egy pici zsírt,
légy olyan szíves. De nem adott, féltette. Az emberek
nem akartak ennivalót adni egymásnak. Az udvaron kukuricaszárból
csináltak tüzet azok a beások, oszt abba sütötték
– mint a nótába van, a hamuba sült pogácsát.
Aszongya egyszer az apám: adjatok a kis gyerekeimnek egy falatot.
„Nem adunk.” Nem vót rest a nagybátyám, nekiment,
fölrúgta a tüzüket, fölkapott kettôt a
pogácsábúl, avval szépen elosont. Összetörték,
adtak mindenkinek. Mondom: édesapám, én nem eszem
meg a beásokét. Hát ugye azokat mindig utálták
az ilyen cigányok, mint mink, mer’ azok piszkosak vótak.
Én vótam a
nagyobbik a családba, három kisebb testvérem vót
még. Egyszer kimegyek, hogy adjanak ennyivalót, kikapták
a kenyeret a kezembül a másik cigányok. Mondom: „a jóisten
ne mentsen meg, hanem dögölj meg tûle, attúl a kenyértül;
hát képes vagy, a kis testvéreimnek viszem be.” Elvette.
Ha hiszed, ha nem, meghalt, aki elvette tûlem.
Aki élelmes vót,
tudott szerezni. Elmentek az asszonyok a konyhára segíteni
krumplit, zöldséget, sárgarépát puculni,
hogy tudjanak egy picit lopni, hogy ehessünk valamit. A nagynéném
a zsírt is megszerezte szegény, fôztek nekünk
kinn az udvaron rántott levest. Hát az egy élmény
vót. De azér, akit lopáson értek, egyszerûen
agyonütötték.
(...)
Vót egy nyárádi
asszony, meg egy másik, azok lefeküdtek az ôrökkel,
nekik egy kicsit jobb vót a világuk. Ezekre azért
haragszom, mert magam láttam, amikor ütötték a
többieket. Úgy érezték, hogy valakik, tudnak
parancsolni. Ôk túl is élték.
(...)
Kilenc napig vótak
velünk a férfiak Akkor szétválasztottak bennünket,
csak a családos anyák meg a gyerekek maradtak egybe. Hét
férfi. Az apjuk, nagyapáim, meg a fiai. Egy bátyám
jött haza. Elvitték ôket Németországba.
Soha többet nem láttuk ôket. Anyám megmentett
két rokon lányt, az egyiknek a kezibe nyomta a húgomat,
a másiknak a kezibe a másik húgomat, megmenekültek,
hogy övék a gyerek. Nem ellenôrizte senki. Drága
apám. Elvették tôlünk, soha nem láttuk
többet. A nagybátyám látta halottan Dahajóba.
Felismerte halottan apámat. Azt mondta, hogy a gázkamrába
ölték meg ôket. A gázkamrába belenyomkodták
ôket, rájuk engedték a gázt. Meg halottan az
ölfák közé rakták, egy sor ember, egy sor
fa, osztán akkor úgy meggyújtották ôket.
Elégették szegényeket. Sokszor mondta a bátyám,
hogy sajnos ez így vót, láttam apátokat.
Ha látnám,
megismerném most is az apámat. Pedig gyerek vótam.
Elôtte katona vót Oroszországba’. Írta haza
a levelet, mikor a húgom született, ha meghal, Pityu legyen
a neve a gyereknek, ha fiú lesz, legalább a neve maradjon
meg. Hazajött szegénykém, de nem sok örömöm
vót benne, mert nemsokára elvitték. Huszonhat évesen
meghalt.
(...)
Gyött a felszabadulás,
szórták a röpcédulákat. Kinn vótam
ennyivalóért, fölkaptam kettôt. Hamar beosonok
vele, mer’ biztos a szabadulásunk lesz ebbe’. Olvasta a nagynéném,
hát az vót benne: ha huszonégy órán
belül nem engedik el a foglyokat tisztán, ember módon,
akkor az egész ország tûzbe fog égni.
Engedtek bennünket,
kinyitották a kaput, mehet mindenki az állomásra.
Mentek azok a szegény katonák, a magyar katonák, akiket
vittek a vagonyokba – úgy emlékszek rá, mintha most
lett volna – úgy lógtak kifelé a lábaik a vagonyokbúl.
Néztek bennünket, sírtak, oszt dobálták
le a kis kenyerüket, meg a konzervot, amit nekik adtak ennyi.
(...)
Hazaértünk Tüskevárra,
a világon semmink nem maradt. Mindenünket elvittek. A nagynéném
várt bennünket, ô Érden lakott, ôket nem
engedte el a bíró. Megtudta, hogy engednek minket haza, várt
bennünket Tüskeváron. Vizet melegített, megfürösztett
egyenként. Kifésülte a hajunkból a tetûket,
mert annyi vót bennünk, hogy az iszonyatos. Ahogy levette rólunk
a ruhát, úgy dobta bele a tûzbe. Gyönyörû
nagy hajam vót, vastag, aztán bepetróliumozta a fejünket,
mert sajnálta a hajunkat levágni.
Ismertek minket az emberek,
adtak anyámnak egy kis zsírt, egy kis krumplit, mindent a
világon. Csak a nagynéném nem hagyta, hogy jóllakjunk,
mert akkor mind meghalunk. Rántott levest fôzött tojással,
meg ecetet tett bele, mindenkinek kimérte, hogy mit ehet egyszerre.
Fokozatosan fogtak fel minket az ennivalóra. Ugye, férfi
nem vót a családba’, csak a nôk. A húgom akkor
vót hároméves, egymaga mászkált a házba,
a többi mind feküdt, idôsebbek, fiatalabbak mind, annyira
gyengék vótak. Csak annyira keltek fel, hogy tüzet rakjanak,
meg etessenek bennünket. Maguk vótak asszonyok, azt sem tudták,
mit csináljanak szegények. Tudakolódtak, életbe
vannak, nincsenek-e a férfiak. Senki sem tudott mit mondani.
(...)
Elkerültünk Zalába.
Kilencévesen napszámba jártam, Zalacsében laktunk.
Oda valósi vót a nagyanyám, azt mondta, menjünk
oda, Tüskeváron minden odalett, menjünk el Zalába.
Ott anyám férjhez ment, osztán lett még három
gyerek. Így vótunk heten. Nem kell mondani, hogy akinek mostohaapja
van, hogyan él. Szegény anyám, sokat szenvedett, aztán
húsz év múlva elvált ettôl a férjétôl
is. Drága anyám, tíz éve meghalt itt nálam.
(...)
Nem mehettem iskolába,
mert én vótam az idôsebb, segítenem kellett
a nagyobbakat nevelni. Aztán tizennégy éves koromba
férjhez kellett mennem, elkerültem erre vissza, összekerültem
a férjemmel, együtt vagyok vele most is, negyvennyolc éve,
hogy együtt vagyunk. Férjhez mentem, ide kerültem Kelédre.
Együtt vótunk tíz hónapig, elvitték katonának
Egerbe, huszonhét hónapra. A legidôsebbik lányom
vót meg. Sokszor úgy dolgoztam, hogy egy nap még egy
falatot sem ettem. A mezôn kapáltunk, arattunk.
Aztán elmentünk
Dukára lakni, vettünk házat. Ott laktunk tizenkét
évig, aztán, hogy a gyerekeknek jobb legyen, az apjuknak
meg ne kelljen bejárni dolgozni, ide költöztünk Jánosházára.
Öt lány, meg ez az egy szem fiam van. Marika, Margit, Ica,
Erzsébet, Rita, meg az Imi a hatodik. Nagyon sokat szenvedtem én
azért, hogy a gyerekeim ne szenvedjenek, mindet taníttattam.
Vasat szedtem, gyógynövényt gyûjtöttem negyvenhárom
évig az államnak. Ami munka vót, én mindent
megcsináltam, most meg már le vagyok teljesen robbanva.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu