David Irving angol történész 1996-ban indította rágalmazási perét Deborah Lipstadt és a Penguin kiadó ellen. Azt sérelmezte, hogy Deborah Lipstadt amerikai történész a holokauszttagadásról szóló könyvében ôt az egyik legveszélyesebb holokauszttagadónak, antiszemitának, Hitler-apologétának nevezte.
Irving Angliában indította a pert, mivel az angol törvények szerint az állítólagos rágalmazónak kell ilyen esetben az állításait bizonyítania. Irving ellenfeleinek tehát be kellett bizonyítaniuk, hogy az Irving munkásságáról szóló dehonesztáló állításaik megalapozottak.
Az elôkészítés során az alperesek szakértôk garmadáit mozgósították, akik tüzetes vizsgálat alá vették Irving legfontosabb mûveit, és ellenôrizték az azokban idézett forrásokat.  A per egyik fontos kérése ugyanis az volt, hogy Irving meghamisítja-e tudatosan a történeti forrásokat ideológiai prekoncepciója igazolásának érdekében.
A perben 2000. április 12-én hirdetett ítéletet Charles Gray, londoni bíró. A bíró az ítéletében pontról pontra összegzi a két fél álláspontját, aprólékos részletekbe menôen elemzi a bemutatott forrásokat és azoknak a felek által elôadott interpretációit, majd azok alapján vonta le a következtetést: az alperesek állításai összességében igazolhatóak, ezért nem lehet szó rágalmazásról.
Az ítélet maga is több száz oldal. Most csak néhány olyan részt emeltünk ki belôle, melyek megítélésünk szerint a legérzékletesebben mutatják be, hogyan, milyen eszközök és forráselemzési technikák segítségével sikerült a bírónak az ügyben döntésre jutnia.
A válogatásban nem elsôsorban a per jogi aspektusaira figyeltünk, hanem arra, miként vált az ügy fontos historiográfiai eseménnyé. Az ítélet teljes szövege angol nyelven a http://www.focal.org/jdg.html website-on olvasható, és innen érhetôk el a per más anyagai is.
A Királyi Bíróságok 36-os tárgyalótermében, 2000. április 11-én, kedden délelôtt fél tizenegykor kihirdetendô

Ítélet

A Tiszteletreméltó Gray bíró elôtt megjelennek
David John Cadwell Irving felperes és
Penguin Könyvkiadó elsôrendû vádlott
Deborah E. Lipstadt másodrendû vádlott

A legfontosabb kérdések összefoglalása

1.1 Keresetében a felperes, David Irving azt álltja, hogy megrágalmazták A holokauszt tagadása címû könyvben, amelyet a Penguin Kiadó jelentetett meg és Deborah Lipstadt professzor írt; ôk egyben elsô-, illetve másodrendû vádlottak e perben. (Az egyszerûség kedvéért ôket, ahogyan a maguk során a szak-értô tanúkat is, a vezetéknevükön fogom nevezni.)
1.2 A per legfontosabb kérdéseit a következôképpen lehetne összefoglalni: Irving sérelmezi, hogy a vádlottak könyvének bizonyos passzusai náci apologétának és Hitler csodálójának nevezik ôt, aki azon állítását alátámasztandó, hogy a holokauszt nem történt meg, tények eltorzításához és dokumentumok manipulálásához folyamodott. Irving szerint a vádlottak könyve egy összehangolt kampánynak a része, amely az ô történészi hírnevének a lerombolására irányul, és ami miatt ô most kártérítést követel. A vádlottak, miközben nem fogadják el a sérelmezett passzusok Irving általi értelmezését, kijelentik, hogy Irving történészként hiteltelen, amiért tagadja a holokausztot és következetesen elferdíti a történelmi adatokat, hogy Hitlert kedvezôbb fényben tüntethesse fel. A vádlottak szerint a rágalmazásért benyújtott kártérítési követelésnek következésképpen el kell buknia.
1.3 Kétségtelen, hogy a kontextus, amelyben e kérdések vizsgálatát meg kell ejteni, erôs szenvedélyeket korbácsolhat fel. Emiatt tartom fontosnak már az elején leszögezni, hogy a per bírájaként nem feladatom ténymegállapításokat tenni arról, hogy mi történt, avagy mi nem történt meg Németországban a náci uralom idején. Kénytelen leszek azonban bizonyos történelmi tényeket részletesebben ismertetni. Erre azért van szükség, mert a rendelkezésre álló történelmi adatok fényében értékelnem kell az Irving történészi habitusa ellen felhozott kritikákat vagy (ahogy Irving mondaná) támadásokat. De nem tisztem ítéletet alkotni, még kevésbé ki is fejezni arról, hogy mi történt. Ez a feladat a történészekre hárul. Fontos, hogy mindazok, akik ezen ítéletet olvassák, tisztában legyenek azzal a különbséggel, ami az én, a két fél közti ügy megoldását keresô bírói szerepem és a történészé között van, akinek a múlt eseményeirôl kell megfelelô olvasatot szolgáltatnia.
[…]

A sérelmezett passzusok

2.1 A holokauszt tagadásában Lipstadt megvizsgálja az általa holokauszttagadásként leírt jelenség eredetét, illetve téma- és hatáskörének késôbbi kiterjedését. Megnevezi a revizionista mozgalom néhány követôjét, és elemzi meggyôzôdésük gyökereit, módszertanukat, illetve érvelési stílusukat. Szerinte „a tagadók” azt a világos és fennálló veszélyt jelentik, hogy a harmincas-negyvenes évek rettenetes eseményeibôl levonható tanulság a következô generációk számára homályba merül.
2.2 Irving egy a nagy-britanniai és más országokbeli szervezetek által összehangolt bojkottálási, üldözési és zaklatási kampány áldozatának tekinti magát. Szerinte A holokauszt tagadása az ôt tönkretenni akaró hadjárat egyik legfontosabb eszköze.
[…]

Következtetés a jelentésrôl

2.15 A korábban vázolt közelítési módot alkalmazva arra a következtetésre jutottam, hogy a sérelmezett passzusok környezetükben és együtt olvasva magukban hordozzák az alábbi jelentéseket, amelyek [Irving] számára mind rágalmazóak:
– Irving Hitler apologétája és híve, aki bizonyítékokat hamisított meg; dokumentumokat manipulált és torzított el; hamis adatokat használt fel és kettôs mércével kezelt bizonyítékokat, hogy megfeleljenek szándékának, hogy tisztázza Hitlert, és úgy tüntesse fel ôt, mint aki szimpátiával viseltetett a zsidók iránt;
– Irving a holokauszttagadás egyik legveszélyesebb szószólója, aki számos alkalommal tagadta, hogy a nácik a zsidók szándékosan tervezett kiirtására készültek volna, és hogy zsidó kitaláció, miszerint a gázkamrákat éppen ennek kivitelezésére használták volna a nácik Auschwitzban;
– Irving a megtörtént holokauszt tagadása során tényeket ferdített el; tévesen idézett forrásokat; statisztikákat hamisított meg; tévesen értelmezett adatokat és történelmi tényeket igazított hozzá neofasiszta politikai programjához és ideológiai meggyôzôdéseihez;
– Irving szövetségre lépett egy sor szélsôséges és antiszemita csoport és személy képviselôjével, és egy alkalommal meghívást fogadott el egy olyan konferenciára, amelyen a felszólalók között terrorista szervezetek képviselôi is helyt kaptak; – Irving egy korábbi megállapodását megszegve és engedély nélkül elvett és külföldre szállított Göbbels naplóiból néhány mikrofiche-t, kitéve ezáltal ôket a károsodás valódi veszélyének;
– Irving, mint történész, hiteltelen. […]

A „hosszú kések éjszakájá”-nak eseményei 1938 novemberében
Bevezetés

5.37 Állítólagos történelmi hamisításainak következô, a vádlottak által felhozott példája Irving beszámolója az 1938 november 9–10-i, „a hosszú kések éjszakája”-ként ismert eseményekrôl Münchenben és egyebütt. Ez a második szem abban a láncban, amelyet Irving Hitler zsidóbarátsága bizonyítékának tekintenek.
5.38 1938. november 9-re, az elbukott 1923-as puccs évfordulójára számos felvonulással és egy a müncheni régi városházán megtartott, Hitler által is meglátogatott ünnepi vacsorával emlékeztek meg. Hitler távozása után Göbbels beszédet mondott, amelyben tájékoztatta hallgatóságát, hogy Hessében és Magdeburg-Anhaltban zsidóellenes megmozdulások voltak, amelynek során zsidó üzleteket és zsinagógákat romboltak le. Ezeket a megmozdulásokat vélhetôen egy német diplomatának egy fiatal lengyel (akit Irving „ôrült zsidóként” ír le) általi, párizsi meggyilkolása váltotta ki.
5.39 Göbbels így beszélt a régi városházán:
„Az eligazításon a Führer azt mondta, hogy hasonló megmozdulásokat a pártnak sem elôkészítenie, sem szerveznie nem kell, de amennyiben spontán jellegûek, azokat elfojtani hasonlóképpen nem szabad.”
A jelenlévôk megértették Göbbels mondanivalójának lényegét: a pártnak anélkül kell zsidóellenes akciókat szerveznie, hogy azok annak lássanak. Ennek megfelelôen, a november 9-rôl 10-re virradó éjszakán 76 zsinagógát romboltak le és további 191-et gyújtottak föl, 7500 zsidó boltot és vállalkozást tettek tönkre; nagyszabású fosztogatás zajlott; 20 000 zsidót tartóztattak le és küldtek koncentrációs táborba, ahol keményen bántalmazták ôket. Ezek az események nem korlátozódtak csupán Münchenre: a pogrom országos méretû volt.
[…]
5.41 Az elsô és legfontosabb pont, amelyben a vádlottak szakértôi nem értettek egyet beszámolójával, Irvingnek azon állítása volt, miszerint az országos méretû pogromot Göbbels kezdeményezte és találta ki, és hogy Hitler nem hagyta jóvá, sôt nem is tudott róla, amíg az események már jól elôre nem haladtak. Amikor értesítették, Hitler elsápadt és megpróbálta az egészet leállítani. Hogy ezt kijelenthesse, feltételezik a vádlottak, Irvingnek az adatok módszeres elferdítéséhez és elhallgatásához kellett folyamodnia.
5.59 A Göbbels-könyv 276. oldalán Irving így foglalja össze Heydrichnek, a német titkosrendôrség vezetôjének nem sokkal éjjel egy óra után küldött üzenetét:
„Himmler és Hitler? Ôk semmit nem tudtak Göbbels tetteirôl egészen addig, amíg a Négy Évszak Hotel melletti zsinagógát fel nem gyújtották éjjel egy körül. Heydrich, Himmler országos rendôrparancsnoka, aki éppen a hotel bárjában volt, Himmler szobájába sietett, és telexen utasítást adott az összes rendôri szervnek, hogy állítsák vissza a törvényes rendet, védjék meg a zsidókat, a zsidó tulajdont, és vessenek véget minden rendzavarásnak.”

Evans szerint ez a történelmi tény nyilvánvaló manipulálása

Heydrich a rendôrfônököknek és titkosszolgálati tiszteknek november 10-én hajnali 1.20-kor küldött telexe, amely Himmlertôl származott, arra utasította ôket, hogy az aznap éjjelre várható zsidóellenes megmozdulásokat, a következô megszorításokkal, „nem szabad megakadályozni”:
„a) csak olyan intézkedések foganatosíthatók, amelyek nem veszélyeztetnek német életet és tulajdont (pl. zsinagógatüzek, amennyiben a tûz tovaterjedésének veszélye nem áll fenn);
b) a zsidók boltjait és lakóházait csak lerombolni szabad, de fosztogatni nem. A rendôrségnek utasítása van e parancs kivitelezésének felügyeletére és a fosztogatók letartóztatására;
c) vigyázni kell arra, hogy a vásárlóutcák nem zsidó boltjait feltétel nélkül megóvják a károsodástól;
d) idegen állampolgárokat nem szabad bántani, még akkor sem, ha azok zsidók.”
Evans szerint a szöveg jelentése világos: néhány jól meghatározott kivételtôl eltekintve a rendôrségnek parancsa volt nem közbelépni. A vádlottak állítják, hogy Heydrich parancsa megerôsíti és megismétli Himmler utasítását (amelyet Irving is elismer, hogy Hitlertôl származhatott), miszerint a megmozdulásokat nem kell megszakítani. A megszorítások csak jól meghatározott és korlátozott számú esetre vonatkoztak (pl. ha fennállt a nem zsidó tulajdon elpusztításának veszélye). Kijelenthetô tehát, hogy telexében Heydrich éppen az ellenkezôjét parancsolta annak, amit Irving a Göbbels-könyvben állított.
[…]
5.61 Evans szerint Irving további adatok manipulálásában is vétkes, amikor Wiedemann-nak, Hitler egyik segédjének a beszámolóját idézve azon állítását próbálja alátámasztani, hogy Hitler, mihelyt tudomást szerzett róluk, megparancsolta Göbbelsnek, hogy állítsa le a támadásokat. A Göbbels-könyvben Irving ezt írja:
„Fritz Wiedemann, Hitler egyik adjutánsa látta, amint Göbbels a 9-érôl 10-ére virradó éjszaka nagy részét telefonálással töltötte…, hogy véget vessen a legerôszakosabb túlkapásoknak.”
Evans szerint elegendô ok van Wiedemann szavahihetôségének megkérdôjelezésére, és hogy Irving mindenképpen elferdítette vagy legalábbis eltúlozta bizonyítékait. Wiedemann valójában azt írta, hogy „megbízható forrásból jelentik”, hogy Göbbelst látták telefonálni. Irvingnek tehát semmi indoka nem volt azt állítani, hogy Wiedemann „látta” Göbbelst telefonálni. Puszta szóbeszéd volt az egész. Mindenesetre, mondja Evans, az Irving által Göbbels aznap éjjeli tevékenységérôl festett kép teljességgel ellentétben áll más bizonyítékokkal.
[…]

Irving válasza
[…]
5.69 Irving tagadta, hogy meghamisította volna Heydrich hajnali 1.26-kor kelt telexét. A Göbbels-könyvben a telex lábjegyzetben megadott hivatkozási száma ND:3052-PS. A keresztkérdések során Irvinget szembesítették az ND:3051-PS hivatkozási számú üzenettel, amely a vádlottak szerint Heydrich hajnali 1.20-kor kelt telexe. Irving azt válaszolta, ô egy másik Heydrich-üzenetbôl idézett, amelyre a Göbbels-könyvben ND:3052-PS számon hivatkozik. Nem értett egyet azzal a feltételezéssel, miszerint valószínûtlen, hogy Heydrich még egy telexet küldött volna körülbelül ugyanabban az idôben. A vádlottak hamisítási vádjára tehát azt válaszolta, hogy ô egy másik üzenet tartalmát foglalta össze, amelyet Heydrich körülbelül ugyanabban az idôben küldött (és amelyet Irving sajnálatos módon nem tudott bemutatni). Mégis, amikor szembesítették az ND:3052-PS jelzetû üzenet szövegével, amelyet a vádlottak elôtte való este szereztek be, Irving elismerte, hogy az nem lehetett annak a forrása, amit írt. Amikor emlékeztették arra, hogy internetes honlapján bevallotta a 3051 és 3052 összekeverését, Irving elismerte, hogy a Heydrich-telexrôl írottakhoz nem volt egyéb forrása. Végül, mint kivettem szavaiból, a Heydrich telexének Göbbels-könyvbeli beszámolóját a vádlottak részérôl ért kritkára Irving azt válaszolta, hogy amennyiben helytelenül értelmezte azt, az a szerkesztés során esett ártatlan tévedés vagy mûszaki hiba volt. Fenntartotta, hogy a könyv egészét tekintve e hiba jelentéktelen. Mindenesetre Irving megismételte, hogy az éjszaka azon pontján (hajnali 1.20-kor) az országos méretû pogrom még nem volt kibontakozóban.
[…]
5.72 Tekintettel a kézírásának megfejtésére tett kísérlete óta eltelt idôre, Irving nem tudott arra a vádra válaszolni, hogy meghamisította volna Wiedemann beszámolóját. Elismerte viszont, hogy követhetett el hibát. Azt is elismerte, hogy a Göbbels-könyv írásakor tudomása volt Hassell naplójegyzetérôl, amely Rudolf Hessnek a „hosszú kések éjszakájá”-ra tett megjegyzéseirôl számol be. […]

A „hosszú kések éjszakájá”-nak utóélete

5.100 Evans szerint szintén alaptalan Irving azon állítása a Hitler háborújának 1977-es kiadásában, miszerint 1941. december 1-én Himmler telefonon azt mondta volna Pohl SS tábornoknak, hogy a zsidóknak „ott kell maradniuk, ahol vannak” (azaz, biztonságban). Megállapítását Irving Himmler telefonnapló-bejegyzésére alapozta, amely a következôket tartalmazta:

Verwaltungsführer der SS (adminisztratív vezetôi az SS-nek) haben zu bleiben (kell maradniuk)

Irving most elismeri, hogy a „haben”-t „Juden”-nek olvasta, illetve, hogy a parancs az adminisztratív vezetôk helyben maradásáról szólt. A vádlottak nem fogadják el, hogy a téves átírás Himmler kézírásának ártalmatlan félreolvasásából adódott volna. Rámutatnak a kézirat más olyan szavaira, amelyeknek figyelmeztetniük kellett volna Irvinget (ahogy a vádlottak bemutatására figyelmeztették is), hogy Himmler valójában „haben”-t írt. Irving figyelmen kívül hagyta, hogy az „SS” után és a „haben” elôtt nincs pont. Mint ahogy azt is, hogy a „haben zu bleiben” bekezdésben van, azt sugallva, hogy az elôzô sorhoz kapcsolódik. A keresztkérdések során Irving elismerte, hogy a bejegyzést „adminisztratív vezetôi az SS zsidóknak maradniuk”-ként olvasni értelmetlen lenne, mert semmit nem mondana az adminisztratív tisztekkel kapcsolatban. Evans szerint ez szándékosan perverz félreolvasás, amely Irving túlcsorduló vágyából fakad, hogy Hitlert a zsidók barátjaként tüntesse fel.
[…]
Vallomásában Irving azt állította, hogy véletlenül olvasta a „haben”-t „Juden”-nek, mivel a két szó a gót betûs kéziratban hasonlónak tûnik. Azt állította, Himmler kézírása alig kivehetô azon a ponton. Nem vette észre, hogy a „Verwaltungsführer SS” után nincs pont. Elfogadható hiba volt, és semmiképp nem szándékos félreolvasás. Mindenesetre Irving elvetette a bejegyzést, mint teljesen lényegtelen adatot. Az, hogy a Hitler háborújának 1991-es kiadását elmulasztották kijavítani, tévedés volt. Evans nem értett egyet azzal, hogy a bejegyzés félreolvasása ártalmatlan tévedés lett volna. Szerinte egyetlen elfogulatlan történész sem olvashatta másként e szavakat, mint „haben zu bleiben”.
[…]
Az elgázosítási program eredete
[…]
6.80 Milyen bizonyíték van a zsidók tömeges kiirtására azokban a táborokban? A gázkamrák létét igazoló, minden kétséget kizáró, hiteles bizonyítékok hiánya, a régészeti leletek hiányával párosulva azzal a következménnyel jár, hogy szemtanúkra és közvetett bizonyítékokra kell támaszkodnunk, amelyeket röviden összefoglalnék. Amikor a vádlottaknak a pusztítás mértékérôl alkotott véleményérôl számolok be, összegezném azon érveiket is, melyek szerint Hitler bûnrészes volt a tömeges gyilkosságokban. A kiindulópont az egykorú dokumentumokban található bizonyíték.
[…]
6.94 1942. július 17–18-án Himmler Auschwitzba látogatott. Az ezt megelôzô tíz napban kétszer étkezett együtt Hitlerrel. Auschwitzban Hoss parancsnokkal, majd ezt követôen Lublinba utazva Krugerrel, Globocnikkal és Pohllal találkozott. Browning bizonyítékai szerint, aki egykorú dokumentumokra hivatkozik, július 19-én Himmler papírra vetette az Általános Kormányzat teljes zsidó lakossága (leszámítva bizonyos, a gettókban  háborús munkákat végzô zsidókat) megsemmisítésének év végéig szóló menetrendjét. A vádlottak állítják, hogy 1942. július 22-tôl kezdôdôen tömeges deportálásokra került sor Varsóból és az észak-lublini körzetbôl Treblinkába, illetve Przemysl-bôl Belzecbe. 1942. július 23-án Treblinkában megkezdôdött az elgázosítás. 1942. július 24-én és 27-én Himmler Hitlerrel ebédelt. Három nappal késôbb Himmler egy levelet írt Bergernek, az SS-parancsnokság egyik magas rangú tisztjének, amely a vádlottak ügyére nézve sok mindent elárul. Himmler azt írta, hogy az elfoglalt keleti területeket az év végéig megtisztítják a zsidóktól. Hozzátette, hogy „e nehéz feladat kivitelezésének terhét a Führer az ô vállára helyezte”. A zsidók ipari méretû elpusztítása a haláltáborokban ekkor kezdôdött meg.
[…]
Irving válasza: Hitler tudomása a Reinhard- táborokban zajló elgázosításról

6.114 Hitlernek a körzetvezetôhöz 1941. december 12-én intézett beszédével kapcsolatban Irving tagadta, hogy az bizonyítékot képezne arra, miszerint Hitlernek tudomása lett volna a zsidók kiirtására irányuló politikáról. Elvetette azt, mint „a régi, jól ismert Adolf Hitler gramofonlemezt”, amely Hitler 1939-es, a zsidókra váró sorsról adott próféciáját idézi újra fel. Browning szerint a használt kifejezések arra utalnak, hogy döntés született, mi történjék a zsidókkal („a Führer elhatározta ...”). Irving vonakodott elfogadni, hogy Göbbels pontosan rögzítette volna, mit mondott Hitler, és azzal érvelt, hogy a zsidókkal kapcsolatos saját elképzeléseit is beleszôhette.
[…]

6.116 Irving szerint az a következtetés, hogy a nácik elképzelése továbbra is a még keletebbre való deportálások folytatása lett volna, Hitler 1942. január 27-i beszédébôl is levonható. Irving továbbá Hitlernek arra az 1942. január 30-án tett, dokumentált megjegyzésére is hivatkozott, miszerint „az Európából eltûnô zsidókat” Közép-Afrikában kell letelepíteni. De Longerich ellenvetette, hogy ezeket a wannsee-i konferencián elhangzott megjegyzéseket a nyilvánosságnak címzett álcázásként kell felfogni. Szerinte Hitlernek ezen kijelentéseit szó szerint venni összeegyeztethetetlen lenne azzal a tömeges pusztítással, amely már folyamatban volt Chelmnóban és Belzecben. Longerich állítja, hogy Hitler és Göbbels mindvégig a zsidókról beszéltek; hogy Hitler nagyon is tudott a tömeges elgázosításról, de figyelték ôket, hogy mit mondanak vagy írnak róla.
[…]

6.122 Irving azt állította, hogy Himmlernek a pénzügyminiszterhez 1942. augusztus 17-én írott levelében bizonyítékot talált arra, hogy az európai zsidókkal szembeni politika nem a megsemmisítésükre irányult. Szerinte Himmler azt javasolta, hogy a dolog költségoldalát figyelembe véve a francia zsidókat inkább egy, a Franciaország nyugati határán felépítendô táborban kellene elhelyezni, mintsem a Birodalmon keresztül Auschwitzba szállítani. Longerich szerint a levél puszta megtévesztés.
[…]

6.126 Irving arra is hivatkozott, hogy nem tártak fel olyan régészeti leletet, amely igazolná a gázkamrák létezését ezen táborok bármelyikénél is; valóban, az egyetlen tábor, ahol ásatásokat folytattak, az Belzec, s ott is csak mostanában kezdték el.

6.127 Irving világosan leszögezte, hogy a szemtanúk vallomásait igen gyanúsnak tekinti. Amint Auschwitz esetében is, amelyre hamarosan kitérek, Irving elvet minden effajta bizonyítékot, mondván, hogy kényszer, megvesztegetés vagy más felbujtás hatására születtek, vagy pedig más okból megbízhatatlanok. Mihelyt Auschwitz kérdéséhez érek, fel fogom sorolni mindazon okokat, amelyek miatt Irving elveti, de legalábbis igen szkeptikusan kezeli a szemtanúk beszámolóit. Irving kritikával illette a vádlottak szakértôit, amiért azok megbíztak a bizonyítékok e csoportjában.
[…]

Irving válasza: Hitler tudomása az elgázosítási programról és abbéli bûnrészessége

6.133 Ami Hitler tudomását az elgázosítási programról és abbéli bûnrészességét illeti, Irving állítja, hogy Hitler személyesen nem vett részt annak eldöntésében, hogy az eutanázia- programban használt elgázosító teherautókat keletre szállítsák az ottani zsidók kiirtásához. Longerich szerint Hitler igencsak benne volt az eutanázia-programban, tehát logikus azt feltételezni, hogy hasonlóképpen benne kellett lennie a felszerelés és a személyzet keleti frontra való átirányításában a program leállítása után. A dokumentumok azt mutatják, hogy a Führerkanzlerei részt vett az átirányításban, és a kancellária Hitlernek jelentett.
[…]

6.136 Irving kiemelte azt a tényt, hogy Hitler 1938-tól egészen 1942. július 24-ig dokumentálhatóan nem tett le a Madagaszkár-tervrôl. Browning egyetértett azzal, hogy úgy 1940-ig ez konkrét terv volt, amelyen a nácik dolgoztak, és amelyet akár meg is kísérelhettek életbe léptetni, de 1940 után mind-ebbôl csak antiszemita vágyálom maradt. Irving továbbra is fenntartotta, hogy a zsidókérdés Hitler által favorizált megoldása a kitelepítés, és nem az emberirtás volt.
[…]

6.140 Irving azzal érvelt, hogy létezhetnek olyan dokumentumok, amelyek – noha megkérdôjelezhetô módon inkriminálják Himmlert – nem tesznek említést Hitlerrôl. Továbbá, hogy amikor Himmler 1942. július 28-án kijelentette, hogy Hitler az ô vállára helyezte e nagyon nehéz feladat kivitelezésének terhét, Irving szerint ezzel azt akarta mondani, hogy Hitler teljesen rábízta annak eldöntését, hogy miként tisztítsa meg a keleti országrészt a zsidóktól. Más szavakkal, Hitlernek köze nem volt hozzá. Irving hasonlóképpen hivatkozik Himmler 1943. október 4-én tett megjegyzésére, „errôl nem szoktunk beszélni magunk között”, mintegy utalva arra, hogy a kiirtást titkolták Hitler elôtt. Irving megjegyzi, hogy 1942. október 6-i beszédében Himmler azt állítja, hogy inkább ô, mintsem Hitler döntötte el, hogy az agyonlövést ki kell terjeszteni a nôkre és a gyermekekre is.
[…]

A Leuchter-jelentés hatása

7.79 Irving elismerte, hogy Torontóba való érkezésekor kéz-hez kapta Fred Leuchter jelentésének egy példányát. A Leuchter-jelentésben olvasottak gyôzték meg arról, hogy nem igaz az az állítás, miszerint az auschwitzi zsidók a gázkamrákban lelték halálukat. Leszögezte, hogy a Leuchter-jelentés és a feltételezett gázkamrák falából vett minták vegyelemzésének eredményei hatottak döntôen gondolkodására.

7.80 Zündel amiatt fogadta fel Leuchtert, mert korábban néhány ítéletvégrehajtó intézmény a kivégzési módok – beleértve a gázosítást is – szakértôjeként ôt alkalmazta. Ennek megfelelô képzettséggel nem rendelkezett. Zündel annak bizonyítására akarta felhasználni Leuchter jelentését, hogy egyetlen zsidó, de hatmillió semmiképpen nem pusztult el a gázkamrákban, tehát nem vádolható azzal, hogy hamis információt terjesztett volna a holokausztról. (Mint kiderült, Leuchtert nem hallgatták meg tanúként a Zündel-perben.)

7.81 Leuchter, hogy megírhassa jelentését, 1988 februárjában terepszemlére utazott Auschwitzba. 31 tégla- és gipszmintát vett különbözô krematóriumokból, és egy kontrollmintát egy olyan fertôtlenítôkamrából, ahol köztudottan használtak cianidot, ami kékes lerakódás formájában látható is volt. Hazatérése után egy megbízható massachussettsi laboratóriumba vitte elemeztetni mintáit. A teszt azt volt hivatott kideríteni, hogy vajon a mintákban levô cianidtartalom összhangban van-e azzal, hogy a falak hosszú idôn keresztül tömény cianidhatásnak voltak kitéve.
[…]

7.83 Jelentésében Leuchter azon a véleményen volt, hogy az 1-es, 2-es, 3-as, 4-es és 5-ös számú krematóriumok felépítése a végletekig gyönge és veszélyes, amennyiben azokat gázkamraként kivégzésekhez kívánták volna használni. Nem gondoskodtak jól záró ajtókról, ablakokról és szellôzésrôl; a szerkezeteket nem vonták be kátránnyal vagy más szigetelôanyaggal megakadályozandó a gáz szivárgását vagy elnyelését. A kapcsolódó krematóriumok potenciális robbanással fenyegettek. A gáznak kitett porózus tégla és vakolat az összes hidrogén-cianidot elnyelte volna, és a helyiségeket néhány évre emberre veszélyessé tette volna.
[…]

A 2-es krematórium 1-es halottaskamráján áthaladó kémények hiánya

7.91 A per elôrehaladtával úgy tûnt, hogy Irving egyik fô, ha nem a legfôbb érve az auschwitzi emberölô gázkamrák létének tagadására az, hogy a 2-es krematórium 1-es halottaskamrájának tetômaradványán nyomuk sincs a kémények helyének, amelyek a vádlottak szerint áthatoltak azon, lehetôvé téve ezáltal, hogy a Zyklon-B kapszulákat a lenti halottaskamrába lehessen juttatni. Emlékeztetôül, van Pelt szerint a 2-es krematórium Auschwitz leghalálosabb épülete volt. 500000 zsidó lelte itt halálát, többen, mint bárhol a világon. A vádlottak szerint a Zyklon-B kapszulákat dróthálóból készült csövön jutatták a kamrába, amely annak mennyezetén áttörve kéményben végzôdött a tetôszint fölött. A tetô 18-20 cm vastagságú vasbetonból készült. Ha a kémény a tetôn áthaladt, érvelt Irving, akkor a tetôn most öt lyuknak kellene lennie, amelyeken a kémények áthatoltak a tetôn.

7.92 Köztudott, hogy az 1-es halottaskamra tetejét hét betonoszlop tartotta. A vádlottak szerint ezek közül négy mellett csövek vagy kémények haladtak, amelyek erôs dróthálóból készültek és lyukakon át törtek a tetôre, ahol a kamrákba aláhulló gázkapszulákat öntötték beléjük. E vezetékek mérete 70 cm volt, de a végük felé, ahol a tetôn áthatoltak, elvékonyodtak. Irving szerint ezek a csövek sohasem léteztek. Ezt abból következette ki, hogy a tetômaradványokon nincsenek lyukak. Azonkívül a kémények a krematórium építési tervrajzán sem jelennek meg. Az 1-es halottaskamra tetejének egy része érintetlen, noha a padlóra roskadt. Irving bemutatott egy fényképet, amelyen a tetôn nyoma sincs a lyukaknak. Van Pelt arra jutott egyik kiegészítô jelentésében, hogy nyoma sincs a lyukaknak. Lehetetlen, hogy a Tauber és Kula által leírt méretû kémények eltûntek volna. Irving azzal érvelt, hogy ha a lyukak léteztek volna, igen egyszerû lenne a tetôt kitakarni és megkeresni ôket. De ezt eddig senki nem kísérelte meg, és Irving csodálkozott is, miért nem.
[…]

7.94 A bizonyítások során Irving egy ízben elismerni látszott, hogy a 2-es krematórium 1-es halottaskamrája gázkamra volt, de kizárólag fertôtlenítési célokra használták. Ennek ellenére végül arra jutott, hogy semmi bizonyíték nincs a gázkamra létezésére, legyen az fertôtlenítési vagy kiirtási célokra. Bizonyításában odáig ment, hogy felajánlotta: ha valaki megtalálja azokat a lyukakat a tetôn, ô kiszáll ebbôl a rágalmazási perbôl. Ahogy Irving szemléletesen érvelt záróbeszédében, „[a vádlottak] ügye a 2-es kremával; az egész valótlanság, hogy halálgyárként mûködött volna, SS-ôrökkel, akik cianidba mártott kapszulákkal teli tartályokat ürítettek volna az épületbe azon a négy (nem létezô) lyukon keresztül – összeomlott, olyan biztosan, mint az a tetô.”
[…]

A vádlottak esete az 1-es halottaskamra tetejérôl hiányzó lyukakkal kapcsolatban

7.118 A vádlottak elfogadják, hogy az auschwitzi helyszínen maradt konkrét tárgyak kevés bizonyítékot szolgáltatnak ahhoz, hogy a gázkamrákat valóban emberölési célokra használták volna. Szerintük ennek az a magyarázata, hogy 1944 vége felé, a szövetséges médiának a majdaneki gázkamrákkal kapcsolatos feltárásai nyomán Himmler megparancsolta az auschwitzi krematórium megsemmisítôberendezéseinek szétszerelését. Ennek megfelelôen 1944 végén a nácik aládinamitozták a krematóriumokat és megsemmisítették a tábori archívumot (vagy legalábbis szándékukban állt: mint ahogy korábban szóltunk róla, a Központi Építési Iroda dokumentumai véletlenül megmaradtak).

7.119 Bizonyítása során Van Pelt azzal érvelt, hogy a Zyklon-B kapszuláknak az 1-es halottaskamrába való bejuttatására szolgáló kémények nem létezhettek, mivel a kamra tetején nincsenek lyukakra utaló nyomok. Egyetértett azzal, hogy a 2-es krematórium gázkamrájának tervrajzán nem szerepelnek fémkémények vagy csövek. Ez Van Pelt szerint azért van így, mert a rajzok még azelôtt készültek, hogy eldöntötték volna, az 1-es halottaskamrát gázkamrának fogják használni.

7.120 Ami Irving azon állítását illeti, miszerint a beroskadt tetôn nincs nyoma kéménynek, a vádlottak rámutatnak, hogy ez egy új érv, amelyet Irving elôször valamikor 1998 novemberében húzott elô. Ezért jelentôsége Irvingnek történészként való megítélésében vitatható. Válaszként Irving állítására Van Pelt fenntartotta, hogy a tetô olyan rossz állapotban van, és legnagyobb része annyira megközelthetetlen, hogy lehetetlen ellenôrizni a lyukak létezését. Mindenesetre valószínû, állítja Van Pelt, hogy amikor 1944-ben szétszerelték a gázkamrákat, a kéményeket is lebontották, és a lyukakat visszacementezték, hogy eltakarják az inkrimináló bizonyítékokat. (Irving ezt igen valószínûtlennek tartja, tekintve, hogy az oroszok akkorra már a Visztula keleti partján masíroztak.) Mi több, Van Pelt megismételte, hogy döntô bizonyítékok vannak a kémények létezésére, nevesül fotók és szemtanúk beszámolói (beleértve Olere rajzát, amelyrôl elôbb már szót ejtettem).

XIII.  Megállapítások az indoklásról

13.3 A kérdés, amelyrôl döntenem kell, az, hogy vajon a vádlottak eleget tettek-e állításuknak, miszerint Irving meghamisította a történelmi tényt alapvetô igazságának megállapítására. Ezzel kapcsolatban meg kell ismételnem azt a kitételt,
amelyrôl ezen ítélet bevezetôjében már beszéltem: a kérdés, amellyel foglalkozom, arra vonatkozik, ahogyan Irving a rendelkezésére álló bizonyítékokat kezeli. Nem feladatom megál-lapítani, hogy mi történt valójában a náci uralom alatt. A különbség talán árnyalatnyi, de fontos szem elôtt tartani.

13.4 Amennyiben a történelmi tény elferdítésének és meghamisításának vádja bebizonyosodik, fennáll a kérdés, hogy vajon az szándékos volt-e. Irving joggal hangsúlyozza, a vádlottak a bizonyítékok szándékos manipulálásával vádolták meg. A maguk részérôl a vádlottak elismerik, hogy az érvényes bizonyítási szabványok szerint rájuk hárul annak megállapítása, hogy az elferdítés és hamisítás Irving ideológiai meggyôzôdésébôl vagy elôítéleteibôl fakad. Ebben az összefüggésben figyelembe kell vennem Irving azon kijelentését, amelyben elismeri, hogy legrosszabb esetben is csak hibát követett el a történelmi adatok kezelésében.
[…]

A „hosszú kések éjszakájának” eseményei

13.14 Úgy gondolom, a felek egyetértettek abban, hogy a „hosszú kések éjszakája” jelentôs állomás volt a nácik zsidókkal szembeni magatartásának fejlôdésében. Ez volt az elsô alkalom, amikor tömegesen pusztítottak el zsidó javakat, és az egész Németországot átfogó erôszakhullám irányult a zsidók ellen. A náci korszak szakértôjeként Irvingnek igen figyelmesen kellett volna elemeznie az erôszakos események kialakulását és Hitler abban játszott szerepét.
[…]

13.16 Irving kísérlete, hogy a pogromért egyedül Göbbelst tegye felelôssé, nincs összhangban az írásos bizonyítékokkal. Göbbels november 9-i naplójegyzete, Müller aznap éjjel 23.55-kor küldött távirata és Böhmcker üzenete mind azt sugallják, hogy Hitler tudott a zsidóellenes megmozdulásokról, és jóváhagyta azokat. A „hosszú kések éjszakájá”-n történtek fontosságának tudatában egy pártatlan történész elvetette volna azt a feltevést, hogy Hitlert egy egészen kései idôpontig semmirôl nem tájékoztatták. Mégis Irving alig szentel figyelmet a Hitler érintettségét igazoló bizonyítékoknak. Göbbels naplóbejegyzését tévesen és részlegesen adja vissza. Nem tudom elfogadni Irving azon magyarázatát, miszerint azért nem hivatkozott Müller táviratára és Böhmcker üzenetére, mert nem lényegesek, holott mindkettô alátámasztja, hogy Hitler tudott az erôszakról, és jóváhagyta. Irving szintén elmulaszt hivatkozni a Kristallnacht eseményeit vizsgáló belsô pártanyagban található azon kijelentésre, miszerint a régi városházán tartott beszédében Göbbels megemlítette: Hitlert értesítették a lángoló zsidó boltokról és zsinagógákról, amire ô úgy határozott, hogy az ilyen spontán akcióknak folytatódniuk kell.
[…]

13.18 Úgy ítélem meg, hogy a náci vezetôk november 9–10-i beavatkozásairól adott beszámolójában Irving elferdíti a bizonyítékokat. Heydrich november 10-én hajnali 1.20-kor kelt telexét a Göbbels-könyv 276. oldalán, illetve e per bizonyítási eljárásai során szintén tévesen értelmezte. A telexben használt kifejezések nézetem szerint azt mutatják, hogy Heydrich nem a zsidó tulajdon védelmére adott utasítást, hanem – néhány igen jól meghatározott kivételtôl eltekintve – a pusztítás folytatására. Hasonlóképpen elfogadom Evans bizonyítását, hogy
a Hess által november 10-én  hajnali 2.56-kor küldött telex (amely, mint egyetértettek, Hitlertôl származott) nem egy általános utasítás volt „az ôrület megfékezésére”, hanem inkább csak a zsidó boltok és hasonfélék felégetésének leállítására, lehetôvé téve az egyéb jellegû pusztítások folytatását és a zsidó házak és zsinagógák felgyújtását. Továbbmenve, Irvingnek legalábbis kételkednie kellett volna Wiedemann állításban, miszerint Göbbels egész éjjel azért telefonált, hogy megfékezze az erôszakot. Az az állítás, hogy azon az éjszakán Hitler minden tôle telhetôt megtett a zsidók és vagyonuk elleni erôszak megelôzésére, megítélésem szerint elferdítésen, téves értelmezésen, és az írásos bizonyítékok figyelmen kívül hagyásán alapul.
[…]

13.64 Térjünk rá arra, hogy Hitler tudott-e a Reinhard-táborokban zajló elgázosítási programról, és bûnrészes volt benne. Nézetem szerint a kérdést három állítás fényében kell megvizsgálni, amelyek mindegyikét Irving, ha jól értem, elfogadja. Az elsô az, hogy 1941 novemberétôl a nácik egy olyan terv kivitelezésén fáradoztak, amelyet Hitler ismert és jóvá is hagyott, és abból állt, hogy zsidók és mások százezreit lôtték agyon elôbb Oroszországban, késôbb pedig a Warthegau (a Birodalomhoz csatolt Lengyelország) más városaiban, a maradék Lengyelországban és Szerbiában. A második az, hogy a Reinhard-hadmûvelet keretében felállított haláltáborokban zsidók százezreit gyilkolták meg. A harmadik pedig az, amit Irving is határozottan elfogadott, hogy 1943 októbere után Hitler elôtt nem maradhatott ismeretlen a kiirtások ténye. Ezen állítások függvényében jogosan feltehetô a következô kérdés: kimondja vagy sugallja-e a bizonyíték, hogy míg Hitler jóváhagyta a zsidók agyonlövését célzó gyilkos politikát Keleten, ellenezte vagy büntette volna a Reinhard-táborok gázkamráinak emberirtásra való felhasználását 1941 decemberétôl 1943 októberéig, és hogy nem is tudatták vele, hogy akkora léptékû elgázosítás folyik.
[…]

13.67 E kérdésben arra következtetésre jutottam, hogy a bizonyíték alapvetôen, ha nem is megdönthetetlenül azt mutatja, Hitler nemcsak hogy tudott a Reinhard-táborokban zajló elgázosításról, de meg is tanácskozták vele, s ô jóvá is hagyta a kiirtást. Következtetésemet elsôsorban az indokolja, hogyha Hitler (amint azt Irving is elismeri) tudott a zsidók agyonlövésérôl és jóváhagyta azt, ésszerû azt feltételezni, hogy konzultáltak vele, és ô jóvá is hagyott más kiirtási módszert is, nevesül az elgázosítást. Úgy vélem, egy sor dokumentum utal arra, hogy Hitler tudott az új módszerrôl, és jóváhagyta annak kivitelezését: például, a wannsee-i konferencia jegyzôkönyve, amelyen a kiirtási programot beszélték meg, rögzíti Heydrich nyitószavait, miszerint Hitler felhatalmazásával beszélt. De fô okom e következtetésre annak a feltételezésnek a valószínûtlensége, hogy Himmler ne szerezte volna meg Hitler jóváhagyását az elgázosítási programhoz (és még valószínûtlenebb, hogy ezt elhallgatta volna a Führer elôtt). Himmler szolgálati naplója világosan rögzíti a Hitler és Himmler közötti rendszeres találkozásokat, így azt is, hogy éppen akkor beszéltek a zsidókérdésrôl, amikor Himmler aktívan felügyelte a Reinhard-táborok gázkamráinak felépítését és beüzemeltetését.
13.83 Furcsaságai ellenére Irving érvelését érdemes komolyan venni. Egy történésznek az a feladata, hogy mérlegelje a kéménylyukakra utaló jelek hiányát a halottaskamra tetején, szemben az ellentétes bizonyítékkal, amely szerint a tetôn áthaladó kémények léteztek. Nézetem szerint Van Peltnek igaza van abban, hogy annyi év után nehéz ellenôrizni, léteztek-e valamikor lyukak egy olyan tetôn, amely 1944-ben beomlott. Nem világos, hogy az Irving által bemutatott fényképen mekkora része látszik a tetônek. A tetô rossz állapotban van, úgyhogy nehéz megmondani, voltak-e lyukak rajta. Felmerül annak a lehetôsége, hogy a lyukakat visszafalazták. Van szemtanúnk, aki látta vagy legalábbis leírta, amint a gázkapszulákat a tetôn keresztül zúdították a halottaskamrába. Olere rajzán világosan látszanak a gázkamra tetejéig haladó kémények. Jelenlétük a rajzon összhangban van Tauber és mások leírásával. Az 1942-ben (vagy 1943-ban) és 1944 készített fényképek, noha nehéz értelmezni ôket, összhangban vannak a tetôt áttörô kémények jelenlétével. Ilyen körülmények közt azt gondolom, hogy minden bizonyítékot számba véve egy pártatlan történésznek arra a következtetésre kellett jutnia, hogy a 2-es krematórium halottaskamrájának tetején lévô lyukakra utaló bizonyítékok nyilvánvaló hiánya messze nem elegendô ahhoz, hogy visszautasítsa a vádlottak által bemutatott bizonyítékok együttes hatását.
[…]

Irving történészként való megítélése
[…]
13.138 Világosan meg kell határozni, hogy mi az, amirôl döntenünk kell. Az ítélet ezen részének korábbi szakaszaiban olyan megállapításokra jutottam, amelyek kedvezôtlen fényt vetnek Irvingnek a historiográfiával való kapcsolatára és beszámolójára, és amelyet Hitlernek a zsidókkal való kapcsolatáról, beleértve elsôsorban  bûnrészességét a kiirtásukban, adott. Auschwitzcal és Drezda bombázásával kapcsolatos állításairól további, számára úgyszintén kedvezôtlen megállapításokat tettem. Irving próbálta megvédeni, amit írt, és amit a rendelkezésére álló történelmi dokumentumok tisztességes és szabatos összefoglalásának tart. De, amint azt ôk is elismerik, a vádlottaknak tovább kell menniük, ha védôbeszédüket sikerre akarják vinni: ki kell mutatniuk, hogy Irving szándékosan
hamisította meg a történelmi adatokat, mert ideológiai meggyôzôdése által vezérelt vágya volt, hogy Hitlert kedvezô színben tüntesse fel. Irving azt mondja, ha (és ezt tagadta, de én kimutattam) adatokat ferdített el, akkor az ártatlan tett volt, mivel egyszerû tévedésbôl vagy félreértésbôl fakadt. A szándékos hamisítás vagy az adatok elferdítésének vádját visszautasította. Nekem arról kell most döntenem, hogy vajon a vádlottak bebizonyították-e, hogy ez a visszautasítás hamis volt.
[…]

A historiográfiai ferdítések összhatása

13.140 A történészek emberi lények: tévednek, félreolvasnak és félreértelmeznek dokumentumokat, vagy elnéznek tárgyi bizonyítékokat. Arra jutottam, hogy Irving számos alkalommal tévesen állított be történelmi adatokat; helyezkedett a bizonyítékokkal ellentétes álláspontra; adott hitelt megbízhatatlan bizonyítéknak és hagyott figyelmen kívül vagy vetett el hihetô bizonyítékokat. Úgy érzem, mindezen esetek elemzése választ adhat arra a kérdésre, hogy Irving szándékosan ferdített-e el történelmi adatokat.
13.141 Arra jutottam, hogy a vádlottaknak legtöbb, Irving ellen felhozott historiográfiai jellegû kritikája megalapozott. Az esetek túlnyomó többségében Irving állításainak célja az volt, hogy Hitlert kedvezôbb színben tüntesse fel, és felelôsségét másokra hárítsa át. Úgy találtam, a bizonyítékok nem ezt támasztják alá. A példák sorába tartozik Irving beszámolója Hitlernek a Kristallnacht eseményei során tanúsított magatartásáról és hozzáállásáról. Egyetlen esettel nem találkoztam, amikor Irving Hitler kárára hamisított volna meg bizonyítékokat vagy értelmezett volna félre adatokat. Úgy tûnik, Irving minden alkalmat megragadott, hogy tisztára mossa Hitlert.
[…]

13.167 [...] A vádak, amelyeket alapvetôen megalapozottaknak találtam, magukba foglalják, hogy ideológiai megfontolásból Irving kitartóan és szándékosan ferdített el és manipulált történelmi tényeket; hogy hasonló okokból Hitlert indokolatlanul kedvezôbb beállításba helyezte, különösen, ami Hitlernek a zsidókérdés kezeléséhez való hozzáállását és abbéli felelôsségét illeti; hogy Irving aktív holokauszttagadó; hogy Irving antiszemita és rasszista, és a neonácizmust hirdetô szélsôjobboldali csoportokkal érintkezik.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu