Januári számunkban Tolsztoj Leó 1899-es, muvészetrôl írott esszéje kapcsán kérdéssel fordultunk a kulturális élet több meghatározó személyiségéhez.

Lehet-e igazolni a muvészetért hozott társadalmi áldozatokat? Jogot formálhat-e a magaskultúra arra, hogy költségvetési támogatásban részesüljön? Hiszen – írja Tolsztoj – „ezt a pénzt… a néptôl szedik össze, amelynek emiatt elárverezik a tehenét, és amely sohasem jut hozzá a muvészet nyújtotta esztétikai gyönyörök élvezetéhez”. A tolsztoji választ pedig – az „igazi”, vagyis a vallásos muvészetért érdemes társadalmi áldozatot hozni, másfajtáért viszont nem – nem tartjuk megnyugtatónak.

Úgy gondoljuk, a magyar magaskultúra nemcsak nehéz helyzetben van, hanem önigazolási kényszer alatt is áll. Minél kevesebb pénz van rá, elôállítóinak, terjesztôinek, kedvelôinek annál inkább képeseknek kellene lenniük megmondani, hogy miért kellene rá áldozni. Éppen ezért arra kérjük Önt, hogy írja meg nekünk: Ön szerint mivel lehet érvelni a magaskultúra közpénzekbôl való támogatása mellett, vagy ha nem lehet, miért nem? Mekkora köz- és magán-erôfeszítést kell és érdemes tenni ahhoz, hogy még mindig érdemes legyen a magaskultúrát muvelni?

Ezúttal Nánay Bence válaszát közöljük.

Nánay Bence

Az egyetlen érv

A liberális kultúratámogatás látszólag paradox fogalom. Az államhatalom korlátozásának liberális eszméjébôl az következne ugyanis, hogy az államnak ki kell vonulnia a kultúra területérôl. A kultúra finanszírozása tehát nem az állam feladata.

Következésképpen a liberális állam nem támogatja, nem támogathatja a magaskultúrát. Jogosan mondhatja az állampolgár, hogy az ô adóforintjaiból ne támogasson az állam olyan kulturális produktumokat, amelyekbôl ô nem részesedik. Az ô adóját ne költsék arra, hogy a társadalom egy részének – sôt, leginkább törpe kisebbségének – ízlését kielégítsék. A liberális állam eszménye tehát látszólag ellentmond a kultúra finanszírozásának.

Nem liberális érvek persze könnyen találhatók a kultúra támogatása mellett. Ilyen Tolsztoj érve is, amelyet felelevenítve a Beszélô szerkesztôi felvetették a kultúra finanszírozásának problémáját. Ilyen a számos konzervatív érv, amely az állam feladatai közé sorolja a hagyományok, így a muvészeti hagyományok ápolását is, persze azt is rögtön meghatározva, milyen muvészetet is kell támogatnia az államnak, és milyet nem. És végül ilyen a klasszikus szocialista érvelés is, amely szerint a muvészethez való hozzáférés a szociális háló része: ahogy a családi pótlékra, úgy a havi egy színházjegyre is alanyi joga van az állampolgárnak. Világos, hogy ez az érvelés a mindenki által befogadható muvészeteknek kedvez, nem használható azonban a magaskultúra támogatása mellett. A wuppertali táncszínház egyszeri fellépését ezen ideológia nevében nem érdemes támogatni, a cél sokkal inkább az, hogy a Hofi-elôadásokat olcsóbban nézhesse meg a nagyérdemu. Nem látszik elfogadhatónak egyik nem liberális érv sem.

Ha azonban ragaszkodunk a liberális ideológiához, akkor – úgy tunik – le kell mondanunk a magaskultúra állami támogatásáról. Gyakran hallani azt a frappánsnak mondott gondolatmenetet, amely szerint a nagy mualkotások létrejöttéhez a liberális államnál sokkal hatalmasabb állam, de leginkább diktatúra kell: az egyiptomi piramisok, a chartres-i székesegyház és a versailles-i kastély mind diktatúrában épültek. Ha nem akarunk diktatúrát, úgy a nagy mualkotásoknak is menniük kell. Két eset lehetséges tehát: nem liberális állam magaskultúrával vagy liberális állam magaskultúra nélkül.

Úgy gondolom, hogy ez a dilemma alapjaiban téves. Úgy gondolom, lehet liberális alapokon a magaskultúra finanszírozása mellett érvelni. Sôt, a liberális alapelvekbôl

– furcsa módon – egyenesen következik a muvészetek és különösen a magasmuvészetek támogatása.

Az egyetlen érv, amely a magaskultúra liberális támogatása mellett felhozható, igen egyszeru: a kultúra területérôl nem vonulhat ki teljesen az állam, hiszen a legfontosabb liberális alapelvek közé tartozik, hogy az állampolgár számára biztosítani kell a választás lehetôségét. Nem elég, ha az állam nem korlátozza az állampolgárok szabadságát; emellett aktívan elô kell segítenie, hogy az állampolgár választhasson. Ha az állampolgár elôtt nincs választási lehetôség, az egész liberális ideológia értelmét veszti. Következésképpen az államnak kötelessége megadni polgárainak a választás lehetôségét. Többek közt a kultúra területén is.

A liberális állam nem hagyhatja, hogy az ország (vagy akár a város) összes mozija a Gladiátor címu filmet játssza. Ha ezt hagyná, akkor ezzel megengedné, hogy az állampolgárok választási lehetôség nélkül maradjanak, márpedig ezt egy liberális állam nem teheti meg. Fontos észrevenni, hogy ebbôl az érvbôl – az imént felsoroltakkal ellentétben – nem következik semmilyen megszorítás arra nézve, hogy milyen muvészetet – milyen világnézetu, mennyire befogadható muvészetet – kell támogatnia az államnak. Az egyetlen kritérium az, hogy olyan muvészeti formákat kell támogatnia, amelyek állami támogatás nélkül nem életképesek, hiszen csak így teremtheti meg az állam a szabad választás lehetôségét polgárai számára. A magaskultúra értelemszeruen ebbe a kategóriába esik.

Ez azonban nem a probléma megoldása. Sôt, az igazi probléma csak itt kezdôdik. A két liberális eszme kerül itt szembe egymással: a kis állam elve, illetve a szabad választás lehetôségének biztosítása. Ha az állam biztosítja a választás lehetôségét, akkor a hatalom korlátozásának gondolata sérül, ha viszont az állam kivonul a kultúra területérôl, akkor az állampolgárok szabad választásának alapelve szenved csorbát.

A liberális kultúrpolitikának tehát középutat kell képviselnie e két véglet között. Úgy kell biztosítania az állampolgárok szabad választásának lehetôségét, hogy az ne egy központilag, az állam által irányított kultúrához vezessen, és hogy viszonylag kevés pénzbe kerüljön. Ez a kompromisszum nyilvánvalóan esetenként és a kultúra különbözô területein más és más jellegu lesz. Néhány általános vonást azonban érdemes kiemelni a teljesség igénye nélkül.

A legfontosabb ezek közül az ideológiai semlegesség elve: az államnak nem szabad ideológiai megfontolásokat és preferenciákat követnie a kultúratámogatásban. Az ideológiai semlegesség következménye, hogy a kulturális támogatásnak minél több csatornát kell igénybe vennie, hogy ne csak egy meghatározott, központilag irányított ízlésvilágnak megfelelô kulturális produktumok kapjanak támogatást, hanem lehetôség szerint minden szubkultúra. Továbbá a szabad választás biztosításának premisszájából következik, hogy minden liberális kultúrpolitikának támogatnia kell az új kulturális muhelyeket, új irányzatokat, új mufajokat, hiszen a kultúra új jelenségei per definitionem nem annyira piacképesek, mint a régiek.

A kulturális sokféleség biztosítására nem csak direkt eszközök használhatók. A liberális kultúrafinanszírozás egy eszköze lehet az olyan magánkézben levô nagy, profittermelô kulturális cégek, például filmforgalmazó vállalatok indirekt támogatása (például adókedvezményekkel), amelyek a tömegkultúrában szerzett profitjuk egy részét viszonylag kisebb fogyasztói közönségnek szóló, magukat eltartani nem képes kulturális produktumok elôállítására, illetve forgalmazására fordítja.

Mindez azonban inkább gyakorlati probléma. Az igazán égetô kérdés az, hogy kell-e a liberális államnak támogatnia a kultúrát. Erre a kérdésre pedig lehet igenlô választ adni, de ehhez komolyan kell vennünk, hogy az állam kötelessége biztosítani a szabad választás lehetôségét a kultúra területén is.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta