Bruszt László A piac és az állam címuelôzô számunkban közölt tanulmánya szerkesztésekor sajnálatos módon értelemzavaró hibát követtünk el. A tanulmány érintett fejezetét, elôzô számunk 50-54. oldalát, – helyesen – ismételten közreadjuk.

Bruszt Lászlótól és olvasóinktól elnézést kérünk.

Piacépítés: az orosz példa

Abban minden elemzô egyetért, hogy nyolc évvel a piaci reformok elindítása után az orosz gazdaság mély válságban van, rendezett piacgazdaságnak viszont nyoma sincs.13 Az orosz vállalatok nem hagyatkozhatnak arra, hogy a bíróságok képesek a szerzôdések betartatására, és hogy az állam képes garantálni a tulajdonjogokat (Brunetti 1998). Csak a robusztus érdekcsoportok védelme alatt álló vállalkozók mernek bonyolultabb gazdasági muveleteket végezni. Becslések szerint a tranzakciók 75-85 százalékát a pénz kiiktatásával bonyolítják le, barterüzletként, kölcsönös nemfizetéssel vagy valamilyen pénzhelyettesítô segítségével (Nekipelov 1998). A Világbank felmérése szerint a gazdasági szereplôk Oroszországban kevésbé bíznak abban, hogy az állam garantálja a piac rendezett muködését, mint Fekete-Afrikában vagy Latin-Amerikában (Brunetti 1998). Ezért a legális befektetések aránya tartósan alacsony, miközben burjánzik az árnyékgazdaság, a tôke pedig szökik az országból (Stiglitz 1999). Ha a vállalat tulajdonosa vagy vezetôje szoros kapcsolatokat ápol az állami adminisztráció befolyásos tagjaival, vagy egy erôs csoport áll a háta mögött, számíthat gyors és bôséges támogatásra, ha gondjai támadnak: nem kell befizetnie az esedékes közterheket, vagy elnézik neki, hogy nem fizeti a közüzemi díjakat, sôt még azt is, ha esetleg fizetést sem ad (Ickes 1999; Nekipelov 1998; Treisman 1998).

Oroszország gyenge és kiegyensúlyozatlan államot örökölt a széthulló Szovjetuniótól. A gazdaságot torz szerkezet jellemezte, a terepet erôs regionális és ipari lobbik uralták, akik a status quo fenntartásában voltak érdekeltek. A neoliberális reformok ahelyett, hogy a piacgazdaság kialakulását eredményezték volna, tovább gyengítették az államot, gazdasági összeomláshoz vezettek, s csak a gazdasági lobbik erôsödtek tovább. Az érdekcsoportok kereszttulajdonláson alapuló hálózatokba szervezôdtek, amelyekben bankok, magáncégek, pénzügyi intézmények és állami szervek, ügynökségek gabalyodnak egymásba.

Az orosz állam gyenge, s ami legalább ennyire fontos: szélsôségesen kiegyensúlyozatlan volt már a neoliberális reformok bevezetése elôtt is. Már a megörökölt alkotmány is lehetôvé tette a végrehajtó hatalom szélsôséges központosítását, a parlament tankokkal való szétlövetése után kreált új alkotmány pedig végképp egymásba csúsztatta a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat, méghozzá számottevô alkotmányossági kontroll nélkül. Oroszországban nem érvényesült sem a hatalmi ágak szétválasztása, sem a kölcsönös felügyelet és ellensúlyok rendszere (Weisman 1995). A döntéshozók szinte semmilyen módon nem voltak elszámoltathatók, a gazdasági erôforrások és lehetôségek elosztása nem a közjó különbözô felfogásait képviselô állami intézmények összecsapásainak és kompromisszumainak kimenetétôl, hanem a dekrétumokkal való kormányzás jogát megszerzô elnök döntéseitôl függött. A Föderalista szerzôinek szemszögébôl nézve tehát az orosz alkotmányban minden együtt volt, ami miatt eleve nem jöhetett létre egy kiszámítható, önkényes állami beavatkozásoktól mentes, a gazdasági érdekcsoportok nyomásának ellenállni képes állam, s ezzel egy muködôképes piacgazdaság.

1992-ben a reformok elsô hullámának elindításakor az orosz reformerek tisztában voltak az állami bürokrácia gyengeségével és alkalmatlanságával. De hittek abban, hogy a gyors államtalanítás után egy csapásra megerôsödik a piac, amely utóbb megteremti az állam megerôsítésének gazdasági alapját (Polishchuk 1997). Sôt, még abban is erôsen bíztak, hogy a profitorientált piaci szereplôket a hatékonyság parancsa és a verseny majd arra kényszeríti, hogy maguk hozzák létre a hiányzó piacszabályozó intézményeket (Schleifer 1998). Úgy vélték, hogy az állam gyengesége és az elszámoltathatóság hiánya éppen a reformok felgyorsítása mellett szól, hiszen így nem lesz idô és erô reformellenes koalíció gründolására. Az orosz reformerek tévedtek.

Az orosz vállalatokat, amelyek korábban soha nem voltak kitéve a piaci versenynek, szinte sokkolta az árak és a kereskedelem liberalizálása. Vállalatok ezrei váltak fizetésképtelenné, és az ún. „sorbanállás” a jobban muködô cégeket is csôdbe rántotta. Az utóbbiak helyzetét tovább rontotta, hogy miközben a bankok segítségével az országból menekült a tôke, nem tudtak hitelhez jutni az átmeneti nehézségeik áthidalására.

A sebtiben összeeszkábált tôkepiac egyáltalán nem muködött, mert az állam gyenge volt. A piaci bizonytalanság miatt a kisbefektetôk messze elkerülték a bankokat, amelyek azután még akkor sem tudtak volna hitelezni a jobb cégeknek, ha az állami szabályozás ebben érdekeltté tette volna ôket. Óriási hálózatok, teljes régiók, gazdasági szektorok kerültek csôdbe: az egyetlen segítség az állami mankó volt, ennek egyetlen forrása pedig a bankóprés beindítása. Elszabadult az infláció, utólag is bebizonyítva azt a tételt, hogy tartósan erôs pénzt csak erôs állam tud létrehozni.14

Az állam, vagyis a Központi Bank nyakló nélkül osztogatta a segélyeket és szubvenciókat. Ezt még magyarázhatta az, hogy a végrehajtó hatalom a reform beindításakor gyenge volt, mivel a „kettôs hatalom” klasszikus elvének megfelelôen még megoszlott a parlament és az elnök között.

A központi támogatások folyósítása viszont azután is folytatódott, miután Jelcin leszámolt a parlamenttel. A bankóprés egészen 1995-ig fáradhatatlanul ontotta az egyre kevesebbet érô rubelt. Késôbb is csak a módszer változott. A segítség immáron nem a költségvetés „kiadási oldalát” terhelte. Az „erôs rubel tömörülés” a szövetségi kormányzat és néhány befolyásos lobbi szövetségére épült, amely lehetôvé tette a hosszú távú stabilizációt, ám azon az áron, hogy a segítség most a „bevételi oldalt” tépázta meg (Treisman 1998; Woodruff 1998). Az állam a kiválasztottaknak elengedte az adókat, a társadalombiztosítási járulékot és más köztartozásokat, elnézte nekik, hogy nem fizetik energiaszámláikat vagy munkásaik fizetését. A forma változott, ám a lényeg ugyanaz maradt: a cégek egy része megtanulta, hogy továbbra is számíthat az állami mankóra, ha bajba kerül. A hiperinfláció ugyan letört, de tovább gyengült az állam, hiszen egyre kevésbé volt képes az adók beszedésére, ebbôl következôen arra, hogy jól fizetett apparátusával biztosítsa a törvények uralmát. Az is kiderült, hogy a kiegyensúlyozatlan állam nem tud ellenállni a lobbik nyomásának, a kiváltságosok kiemelése pedig arról gyôzhetett meg mindenkit, hogy aki a teljesítmény javításával és a fegyelmezett gazdálkodással igyekszik talpon maradni a piacon, az balek. Mindenki számára világossá vált, hogy a túlélés záloga nem a gazdasági, hanem a politikai tôke gyarapítása, vagyis az államot kell „lenyúlni”. Elôállt a „klasszikus” helyzet: az ádáz versenyben az erôsebb lobbiknak, nagyobb hatalmú regionális és moszkvai bankok által vezérelt gazdasági érdekcsoportoknak volt esélyük, amelyek szabályosan kifosztották a gyengébbeket. A nagyhalak megették a kicsiket.

Néhány, bankokat, vállalatokat és pénzügyi intézményeket tömörítô hálózat már létrejött a radikális reformok beindítása elôtt. Az ágazati minisztériumok felszámolása után gyorsan egymás tulajdonosaivá váltak, ezzel biztosítva gazdasági pozícióikat a létrejövô, „bürokratikus piacnak” nevezett valamiben (Johnson 1971; Karlova 1997; Kuznetsov 1997; Polishchuk 1997). Az így kialakuló Pénzügyi-Ipari Csoportok (oroszországi szóhasználattal: az oligarchiák) aztán más, még hatalmasabb csoportokkal álltak össze, amelyek gründolásában a központi kormányzattal szoros kapcsolatot tartó moszkvai nagybankok jártak az élen. A harmadik típusú hálózatot a helyi és regionális állami apparátusok hozták tetô alá. A szövetségi kormány megfosztotta ôket gazdasági hatalmuktól, de a központ gazdasági döntéseinek szociális következményeiért nekik kellett helyben viselniük a felelôsséget. A gazdasági és társadalmi rendet csak úgy voltak képesek fenntartani, ha a részvények fölvásárlásával megszerezték a legnagyobb helyi vállalatok feletti ellenôrzést. Ez lehetôvé tette a számukra a stabilizációt helyi szinten, méghozzá nagyrészt a régi, jól bevált tervalkuk és újraelosztási formák felújítása révén (Stoner-Weiss 1997). Ez nem volt más, mint az egykori állami vagyon helyi szintu visszaállamosítása. A régi helyi elit megtartotta magának a legértékesebb vagyonelemeket, és olyan helyi tömörüléseket alakított ki, amelyek sikeresen szegültek szembe a moszkvai „nagyragadozók” kivásárlási törekvéseivel, és elônyös alkupozíciót vívtak ki a moszkvai központi kormányzattal szemben is.

A radikális reformoknak kitett gazdasági konglomerátumok a túlélés érdekében a kockázatok és a költségek megosztására szövetkeztek.

A gyenge állam azonban más módon is hozzájárult a megerôsödésükhöz. Mivel képtelen volt betartatni a törvényeket, a nagy konglomerátumok könnyen privatizálhattak bizonyos állami funkciókat – mint például a szerzôdéses fegyelem betartatása (Thonton 1997), miközben az állam lobbikkal szembeni gyenge ellenálló képessége arra ösztönözte ôket, hogy minél gyorsabban és minél nagyobbra hizlalják magukat, hogy talpon maradjanak az állami befolyásért folyó öldöklô versenyben.

Mihelyt ezek az erôs csoportok kezükbe kaparintották az államot, az állam és a gazdasági szereplôk is ördögi körbe kerültek. Az állam, amely a „nagyokkal” kötött alkukban jelentôs bevételektôl mondott le, maga is ragadozóként vetette rá magát azokra, akikkel nem kötött alkut. Igyekezett mindenhonnan leszedni a sápot, ahol csak látható formában megjelent a pénz. Ez a gazdaság további „pénztelenítéséhez” vezetett, hiszen a nyereségesen muködô cégek arra kényszerültek, hogy a pénzt kiiktassák a tranzakcióikból, hogy ügyleteik bonyolításakor kikerüljék a bankokat, mert attól féltek, hogy az állam azonnal lecsap a látható pénzre. És ahogyan ôk is alámerültek a szürke- vagy feketegazdaságba, ugyanúgy csökkent az állami bevételek köre is. Közben egyre nôtt az állam kiszolgáltatottsága, mert végül már nem juthatott máshonnan bevételhez, csak a nagy lobbik kegyébôl.

Regionális összehasonlító szemszögbôl nézve megkockáztatható az az állítás, hogy minél torzabb volt a gazdaság, és minél radikálisabbak voltak a reformok, a gazdaság szereplôi annál inkább arra voltak kényszerítve, hogy szövetségre lépjenek egymással az állam kisajátításáért. Azt, hogy milyen mértékben kaparinthatták meg az államot, ugyanakkor az állam kiegyensúlyozottságán is múlott. Azokban az országokban, amelyekben a végrehajtó hatalom elszámoltathatósága gyenge és leginkább a négyévenként megtartott választásokra szukül le, ahol az autonóm állami és civil társadalmi intézmények sokasága nem kényszeríti a végrehajtó hatalmat arra, hogy ne csak a partikuláris érdekeket szolgálja ki, hanem a közjó legkülönfélébb alternatív reprezentációinak ütköztetése alapján formálja a politikáit, ott ezek a hatások még jobban felerôsödnek. A szovjet utódállamok többségében és Oroszországban az alkotmányozás nem hozott létre olyan intézményeket, amelyek meg tudták volna kötni a központi hatalom kezét. Ezekben az országokban a radikális (neo)liberális reformok gazdasági káoszhoz vezettek. A vállalatok nem a piaci hatásokhoz igazodnak, a pénz szerepe csökken, és az állam egyre inkább maga is a gazdasági fejlôdés kerékkötôjévé, a piac kialakulásának és megszilárdulásának fô akadályozójává válik.

Majd egy évtizeddel azután, hogy a fô jelszó az volt, hogy szabadítsuk meg a gazdaságot az államtól, ma az a legfontosabb kérdés, hogyan szabadítsuk föl az államot. A rendezett, muködôképes és versenyen alapuló piacgazdaság megteremtéséhez ma ugyanis mindenekelôtt erôs, azaz kiegyensúlyozott államra van szükség, amely a befolyásos, túlhatalommal bíró gazdasági érdekszövetségek akarata ellenére is képes a piacgazdaság törvényes kereteit és a méltányos verseny feltételeit kikényszeríteni és biztosítani, amely képes a gazdaság szereplôinek érdekkonfliktusaiban a semleges, ámde szigorú döntôbíró szerepét eljátszani a lehetô legnagyobb közhaszon elérése érdekében. Kiegyensúlyozott államra volna szükség, amely összehangolja a régiók és a nemzetgazdaság érdekeit, megvédi a kisbefektetôket és kistulajdonosokat a „nagyragadozóktól”, letöri a monopóliumokat és érvényesíti a köz hosszú távú stratégiai érdekeit a lobbik alkalmi mohóságával szemben. Oroszország és a hozzá hasonló országok elôtt nincs más út. A „helyes” politika, azaz a piaci reformok bevezetése a „helyes”, vagyis a piac muködését biztosító intézmények tudatos megteremtése nélkül fabatkát sem ér, sôt visszájára fordul.

A modern piacgazdaság kiépítésére vállalkozó posztkommunista országoknak tehát nem elég „államtalanítaniuk” a gazdaságot. Problémájuk nem az, mint a legfejlettebb piacgazdaságokkal rendelkezô országoké volt a hetvenes-nyolcvanas években, nevezetesen az, hogyan csökkentsék le az amúgy robusztus és kiegyensúlyozott államaik tüsténkedéseit a gazdaság és a társadalom mikrofolyamataiban, hogyan nyomják vissza az államot az aprólékos beavatkozásoktól a keretszabályozások felé. Helyzetük inkább a XVIII. és a XIX. század végi Amerikára hasonlít. Az elsô feladat az egyetemes jogok intézményes biztosításán keresztül a muködôképes nemzeti piac létrehozása volt a hatalmi ágak elválasztása és a finom ellensúlyok rendszerének alkotmányos megalapozásán keresztül. Ebben a korszakban, a XVIII. század végén kapcsolódott össze az angol forradalom óta újra a történelemben államépítés és (nemzeti) piacépítés. Majd a XIX. század végén a gyors fejlôdés következtében kialakuló gazdasági egyenlôtlenségek kezelésére, vagyis a nagyvállalatokra és a monopóliumokra alapozó kapitalizmus, a monopóliumok, trösztök megregulázására, a gazdasági hatalom végletesen egyenlôtlen elosztásával megáldott piacgazdaság állami szabályozására kellett megoldást találni. Az államnak kellett átrendeznie és kiegyenlítenie az erôviszonyokat, gátat vetni a versenyt korlátozó tôke- és információkoncentrációnak. Mindkét feladat megoldása több évtizedet vett igénybe, s mindkét esetben feltételezte az államhatalmak elválasztásának újragondolását, az állam egyes szintjei és ágai közötti viszonyok átalakítását.17

Oroszországban azonban eddig csak igen kezdetleges kísérletek történtek a „kiegyensúlyozott állam” helyreállítására. Ilyen volt például a kettôs ellenjegyzés rendszerének bevezetése: ha az Elnöki Hivatal kezdeményezett valamilyen költségvetési többletkiadást, azt a kormánynak elôbb jóvá kellett hagynia, és fordítva (Polishchuk 1997). A döntéshozatali hatalom megosztásával igyekeztek növelni az állam ellenálló képességét, erejét. Az elnök könnyu szívvel mondhatta volna az oligarcháknak: „adnék én bátyuska, de a kabinet megvétózta”. Ámde ez a fajta hatalommegosztás nem hatékony abban a rendszerben, ahol végsô soron az elnök kezében van a kormány is. Elvileg mégis a helyes irányba tett lépés volt. Az amerikai „alapító atyák” két bölcsességéhez is igazodik: egyrészt, ha azt akarjuk, hogy az emberek szilárdan higgyenek a kormány törvényesség és szabad piac melletti elkötelezettségében, akkor a kormány kezét meg kell kötni. Másrészt, a hatalom megosztása, az ellenôrzések és ellensúlyok rendszere biztosíték lehet arra, hogy az államot nem sajátítja ki egyik befolyásos és önzô érdekcsoport sem. Amennyiben az autonóm és a kormány hatalmát ellensúlyozó, egymástól is független intézmények elôtt a kormány valódi felelôsséget visel, nehezebben válik partikuláris érdekek kiszolgálójává. Oroszország és a volt szovjet utódállamok elôtt azonban még hosszú út áll, hogy elérjék ezt az állapotot. A pénzügyi-ipari csoportok, az oligarchák ellenállását nehéz lesz megtörni, különösen, ha az alkotmányos környezet nem változik. Még ha talán érdekeltek is valamilyen stabilitás megteremtésében és a rubel megerôsítésében, de abban már nem, hogy az állam annyira megerôsödjön, hogy meg tudja ôket rendszabályozni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az oligarchiák támogatnák a liberális korlátozott állam létrehozását, de csak ha az a laissez-fair elveire épül. Magyarán: érdekük a korlátozott állam, de nem érdekük a monopóliumok szabályozására képes kiegyensúlyozott állam létrejötte.

Az állam megerôsítésére a másik lehetôség, hogy a helyi hatalmasságokat bevonják a központi hatalomba: az általuk képviselt helyi és eltérô érdekek hatékonyan ellensúlyozhatják a szövetségi államra rátelepedett monopóliumok hatalmát. Ám a helyi hatalom is csak bizonyos mértékig érdekelt a központi hatalom megerôsítésében. A regionális potentátok szívesen látnának egy, a monopóliumok letörésére képes kiegyensúlyozott államot, de miért támogatnának egy liberális államot, amely a nemzeti (föderális) piac létrehozásával elvenné speciális helyi gazdasági jogaikat.

A központi és a helyi hatalom újraszabályozása és újraosztása nélkül nemigen képzelhetô el, hogy az utóbbiak támogatnák a liberális vonásokat magán viselô központi hatalom megerôsödését.

Végezetül: új szereplôk bevonása nélkül nincs sok esély az erôviszonyok megváltoztatására. A szakszervezetek és a civil társadalom megerôsítése lenne az egyik lehetôség.

A orosz költségvetés lukas zsákjába öntött nyugati segélyek helyett ezeket a forrásokat a pénzügyi-ipari csoportoktól és az államtól független szervezetek megerôsítésére lehetne fordítani, ami hosszú távon több haszonnal kecsegtet.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta