Az 1998-as választások után számos befolyásos szabad demokrata a párthoz csatlakozott tollforgatókat tette – részben vagy túlnyomórészt – felelôssé a lesújtó vereségért. Engem gyakran ért ilyen vád, az utóbbi idôben már olyankor is, amikor pártkörökben bíráltam a vezetést, így hát el kell tunôdnöm azon, hogy összeegyeztethetô-e valamely értelmiségi személy erkölcsi és intellektuális felelôsségérzete a párttagságból fakadó kötelezettségekkel.

E kérdés persze megkerülhetô volna, ha azt mondanám, hogy a pártban koalíciós kormányzásunk idején, és azóta sem az én irányvonalam érvényesült, így hát a választási vereségért, és a bennünket azóta folytatólagosan rémítô közvélemény-kutatási eredményekért sem én vagyok felelôs. Ezt a védekezésemet tényekkel is alátámaszthatnám. Bokros Lajos menesztése, de legalább is 1996 ôsze óta, vagyis amióta a szabad demokraták rendszeres megalázása és a koalíciós szerzôdés sajtpapírrá történô degradálása Horn Gyula napi szertartásai közé tartozott, cikkeimben amellett érveltem, hogy akár a koalíció felbontásának árán is vállaljuk eszméink és politikai programunk védelmében a konfliktusokat Horn Gyula pártjával. Mai zsargonnal élve: azt követeltem, hogy különböztessük meg magunkat szembeszökôen ettôl a párttól, szegüljünk szembe határozottabban Horn taktikai okokból tanúsított cigányellenességével, vatikáni farkcsóválásával, bôs–nagymarosi findzsacseleivel, elvtelenségével, rögtönzéseivel, populizmusával. Elmondhatnám: jelenleg sem az értelmiségi akadékoskodás a legfôbb gátja annak, hogy a párt visszanyerje régi erejét és befolyását, hanem elsôsorban a pártvezetés új irányvonala, mely a szabad demokratákat a politikai mezô közepén (vagyis légüres terében) helyezné el. A politikai mezô ugyanis végletesen polarizálódott, akkor is, ha ez nem tetszik nekünk, vagy ha nem veszünk tudomást róla. A közvéleményt már ma, két évvel a választások elôtt kiváltképp az foglalkoztatja, hogy maradjon-e a jelenlegi koalíció 2002 után is, vagy bukjon meg, és adja át a helyét egy másiknak, amelyet minden jel szerint csak a szocialisták vezethetnek. A közép mint konkrét politikai programmal alá sem támasztott, tartalmatlan jelszó tehát csak abban az értelemben mozgósító ereju, hogy mindenkit elfordít tôlünk. A középre egyetlen olyan választó sem szavaz, aki megbuktatná a jelenlegi kormányt, de olyan sem, aki újból erre a képzôdményre bízná az ország irányítását.

Mindezt mondhatnám, sôt – mint itt olvasható – mondom is, de ezzel csak újabb parazsat gyujtök fejemre, és nem válaszolok arra az elvi kérdésre, amelyet Petô Iván igen világosan fogalmazott meg Rádai Eszterrel társalkodva a Beszélô idei áprilisi számában. Petô szerint „egy politikai párt életének és muködésének… vannak általános törvényszeruségei és áthághatatlan játékszabályai. És ez – ahogy más országokban is – azt jelenti, hogy a párthoz tartozó értelmiség, még ha nagyon kritikus is a pártjával, nagyon-nagyon óvatosan mérlegeli, mikor menjen neki, nekimenjen-e annak a pártnak, amelynek közben azért a jó választási szereplését is fontosnak tartja. Nálunk… még a párthoz szorosan kötôdô értelmiség is fontosabbnak tartja a maga függetlenségének a hangsúlyozását, a maga elfogulatlanságának hetenkénti világgá kiáltását, mint a lojalitást.” És ha valaki nem azért szegül szembe a pártvezetés stratégiájával, hogy függetlenségét hangsúlyozza, hanem azért, mert fontosnak tarja pártja jó választási szereplését, és világosan látja, hogy ez a stratégia csak kudarcra vezethet? A kasszandrai szerepkör persze fölöttébb hálátlan – annál engesztelhetetlenebbül gyulölték Priamosz lányát, minél inkább beigazolódtak a jövendölései –, de nem feltétlenül a személyes függetlenség és elfogulatlanság hangsúlyozásának vágya alakítja ki, mint Petô feltételezi, hanem olykor a pontos helyzetmegítélés. Erre értelmiségi nézôpontról gyakran több esély nyílik, mint a hatalom ormairól. Egy értelmiségi firkász például könnyebben ismerheti fel, hogy mikor kell szakítani a kormányzati pozícióval, mint miniszteri székében egy pártvezetô.

Petô általában beszél az értelmiség és a pártpolitika viszonyáról, de nekünk az értelmiség és egy demokratikus párt specifikus viszonyáról kell gondolkodnunk. Az értelmiségi, aki például a Fideszhez szegôdik, eleve tudja, hogy homo fidesziensissé, magyarán – hadd használjam nemrég bevezetett kategóriámat – sasváriszilárddá kell átlényegülnie. Definícióm szerint „e muszó azt a különös emberfajtát jelöli, mely roppant nyomatékkal, és a hihetôségre még csak nem is törekedve akárhányszor elismétel bármit, amit a párt legfôbb irányítója, Orbánorbán, vagy ennek háromfeju alvezére, Kövérszájeráder állít vagy sugall”. Az ilyen pártnak nincs értelmisége a szó tulajdonképpeni értelmében, csak sasváriszilárdjai vannak. Ha a miniszterelnök blöfföl, ha beszéd közben tudatosan fittyet hány saját információinak és az igazság követelményeinek, sasváriszilárdok légióinak együttérzésére számíthat. Egy sasváriszilárd csak helyeselni tudja, ha az ügyészség és a rendôrség fideszes buncselekményekbe ütközve a csillagos égig emeli fel ingerküszöbét, és az ellen sincs szava, ha pártja a maga fantáziadús gazdasági lángelméjét, akit számos cáfolhatatlannak látszó okból bunözônek tekint a közvélemény, védhetetlenné vált állami pozíciójából az állami bankszférába helyezi át, és itt éppen ôrá bízza országunk sztrádaépítésének lukratív gondjait.

A szabad demokraták közt elképzelhetetlen a sasváriszilárdság mint értelmiségi vagy akár pártfunkcionáriusi eszmény, mert a vezetôi züllöttségnek az a foka is elképzelhetetlen, amelyet az Orbánorbán és a Kövérszájeráder muszavak érzékeltetnek halványan és bátortalanul. Akárhányszor volt is bajom a szabad demokraták különféle vezetôivel, sohasem gondoltam, hogy képesek lennének a nyílt hazudozásnak, a megfélemlítésnek, a demokratikus formák megvetésének azokra a cinikus aktusaira, amelyekre a jelenlegi koalíció vezetôi naponta szolgáltatnak példákat. Amikor Petô azt mondja, hogy nem szeretne ilyen Fidesz-féle pártnak a tagja lenni, akkor egyszerre utasítja el az Orbán-féle pártvezetést és a sasváriszilárdságot. De elutasítja, mint láttuk, a pártvezetés értelmiségi bírálatát is, ahogy ez a szabad demokratáknál megvalósult. Feltehetôen azon a nézeten van, hogy a szabad demokrata pártvezetés hibái nem lépik túl a demokratikus mozgástér határait, és ezt a párt kritikus értelmiségének önkorlátozó magatartással kellene díjaznia.

Ebben általánosságban egyet is értek vele, bár ezt nem tudom bebizonyítani. Ugyanis nem vonultathatom fel azokat a vitacikkeimet, amelyeket lojalitásból nem írtam meg. Létezik azonban két olyan konfliktuscsoport, mely meggyengíti, sôt olykor hatástalanítja is a lojalitás érveit. Az elsô a Kaszszandra-szindróma, amirôl írtam már. Ha meggyôzôdésem, hogy a pártvezetés stratégiai vonalvezetése katasztrófába torkollik, akkor – éppen mert fontos nekem a párt sorsa – nem érhetem be a nézôi szerepkörrel. De akkor sem hallgathatok, ha kiélezett helyzetben taktikai okokból nem képviseljük azokat az alapelveinket, amelyek védelmében párttá szervezôdtünk. „Ha Eörsi István közíró a zámolyi romák ügyérôl cikket ír, az egy publicisztikai tett, ugyanez egy politikai párttól nem biztos, hogy politikai tett” – írja Petô Iván. Egy politikai párttól általában nem várható el az állampolgári jogaiktól megfosztott romák védelme, de a szabad demokratáktól elvárható ez még akkor is, ha a lakosság többsége elutasítja, sôt gyulölettel utasítja el az ilyen magatartást. A pártnak bíznia kell abban, hogy az elveinkkel rokonszenvezôk helyeselni fogják kisebbségvédô és szegényvédô politizálásunkat, ha következetesen kitartunk mellette. Abban is bíznia kell, hogy ilyen állampolgárból sokkal több van, mint ahány potenciális szavazóval jelenleg dicsekedhetünk a közvélemény-kutatások szerint. Ha taktikai megfontolásból zárójelbe tesszük legfontosabb alapelveinket, akkor senkit sem nyerünk meg (mert a rasszisták szemében sohasem válhatunk elég megbízható rasszistákká), híveinket viszont elveszítjük.

Magam is tudom: utolsó érveim csak ásításra ingerelhetik a türelmes olvasót. De hát az értelmiségi magatartás pocskondiázása sem hat újszerunek. A harci terep azonban, a két bágyasztó érvrendszer között, csöppet sem unalmas, mert itt dôl el, hogy van-e igény és lehetôség, ma és itt, a demokratikus politizálásra. A pluralista demokráciában a pártok nem lehetnek meg lojalitás és fegyelem nélkül, ez igaz. De a demokratikus pártok akkor is lehanyatlanak, ha kivész belôlük az a szellemi erô, mely az ilyen párt napi politizálását összehangolja világnézeti perspektívájával. Az önkorlátozás követelése nem olthatja ki a pártban politizáló ember felelôsségérzetét. A felelôsségérzet csak addig vetheti magát alá az önkorlátozásnak, ameddig okkal hiheti, hogy ezt közös elvek hatékony védelme követeli meg. Akiben ez a meggyôzôdés meginog, az elveszti képességét és kedvét is arra, hogy a párton belül személyes elkötelezettséggel politizáljon.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta