1995 júliusában úgy tunhetett: ez lesz az az év, amikor a távol-keleti ország kibontakozik végre a pária-állapotból, és elindul, ha nem is valamiféle látványos demokratizálódás, de legalább egy ilyen irányba mutató lassú fejlôdés útján. Öt év alatt kiderült: annyi történt csupán, hogy a tábornoki kar kipróbálta, megengedhet-e magának egy apró gesztust a nem túl erôs nemzetközi nyomás enyhítése érdekében, és a próba sikerült.
Azóta pedig lényegében semmi sem változott.
*
Burmában 1962 óta katonai diktatúra van. A tábornokok elôször a szocializmus sajátos burmai útjának a megteremtésével, azután az ország egységének a megôrzésével, a törvényesség és a közrend biztosításával próbálták legitimálni az uralmukat, de most már nincs szükségük effajta önigazolásra. Épp eléggé biztosítja pozíciójukat, hogy alig nehezedik rájuk érdemleges nemzetközi nyomás, közvetlen környezetük pedig pláne elfogadja, sôt áttételesen kifejezetten támogatja a módszereiket. A belsô ellenállás hatástalanításához pedig mindeddig rendelkeztek a kellô erôvel és eszközökkel.
Általában azt szokás gondolni, hogy ebben a térségben a szabadságjogok, a demokrácia és az ezekhez kapcsolódó értékek különféle történeti és kulturális meghatározottságok miatt kisebb felszólító erôvel rendelkeznek, mint a világ más területein. Biztosan bôségesen sorolhatók példák ennek az alátámasztására, Burma esete azonban némiképp más. 1993-ban a thaiföldi fôvárosban negyvenkilenc ázsiai ország képviselôi az úgynevezett Bangkoki Nyilatkozatban szögezték le az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára vonatkozó, relativizáló álláspontjukat. Eszerint a különféle alapvetô szabadságjogok érvényesülését a nemzeti és regionális sajátosságok, az eltérô hierarchikus, vallási és kulturális viszonyok összefüggésében lehet csak megítélni. Ezzel a nyilatkozattal az ázsiai országok lényegében azt a gyakorlatukat támasztották alá a jövôre nézve is, hogy egymás közti kapcsolataik alakításakor nem kívánják figyelembe venni az egy-egy ország politikai berendezkedését érintô aggályokat, amennyiben nem rájuk nézve sérelmes dologról van szó.
Mármost hogyan is áll Burmában a szabadság ügye a hierarchikus, vallási és kulturális viszonyok összefüggésében? Az ország lakosságának több mint nyolcvan százaléka buddhista, tehát az a meggyôzôdés határozza meg az egész életét, hogy miközben valamennyi élôlény a halál és az újjászületés örök körforgásában halad körbe-körbe, az embernek módjában áll, hogy kimeneküljön ebbôl a körforgásból, amennyiben tartja magát az erényes élet bizonyos szabályaihoz. Minthogy pedig az ember tényleges élete is része a körforgásnak, a kívánatos cél ezen is kívül esik, nincs tehát értelme a fennálló társadalmi, politikai berendezkedés vizsgálatával foglalatoskodni. Más szóval: miközben az embernek szabadságában áll dönteni abban, hogy kilép-e az örök körforgásból, egyszeruen értelmetlen az a kérdés, hogy szabadságában áll-e alakítani bármit is társadalmi-politikai környezetén, amelyben él.
Ez a környezet évszázadokon keresztül a korlátlan királyi hatalmat jelentette, amely azonban távolról sem terjedt ki az egész (Magyarországnál hat és félszer nagyobb) ország lakosságának mindennapi életére, melyet amennyire tudni lehet meglehetôs változatosság, a társadalmi viszonyok színes sokfélesége, bizonyos fokú mobilitás és a nôk meglepôen nagy szabadságfoka jellemzett. Az ország belsô területein élô különféle népcsoportok pedig a saját hagyományaik alapján, a központi hatalom által érintetlenül élték az életüket.
A brit gyarmati uralom, amely fokozatosan és háborúk árán teljesedett ki a múlt század húszas és nyolcvanas évei között, a korábbinál sokkal hatékonyabb autoriter rendszert hozott létre, természetesen nem civilizatorikus, hanem haszonelvu megfontolásból. A szabadság eszméjét a tulajdonjog és a törvényesség érvényesítése automatikusan, de mellékesen telepítette be. És a britekkel együtt érkeztek azok a sérelmek is, amelyek siettették ennek az eszmének a tudatosulását, szervezô erôvé válását. Az új adminisztráció, a rendôrség és a hadsereg alsó és középsô szintjeire a már korábban gyarmatosított Indiából importálták a személyzetet. Ezzel egyetlen, nyugati képzésben részesült generáció felnövekedése során elôidézték a nacionalizmus megszületését a burmaiak és a nemzetiségek körében is.
Ebbôl következett, hogy a késôbbi burmai függetlenségi vezetôk a második világháború idején egy ideig a japán fasizmussal kacérkodtak, és csak ennek tényleges uralma továbbá alighanem a japánok közelgô vereségének felismerése vezette rá ôket arra, hogy véget vessenek a bunös viszonynak.
A burmai szabadságmozgalom elsô számú hôsét Aung Sannak hívták. Ô irányította azt a burmai hadsereget, amely egy ideig harcban állt a brit haderôvel. 1948-at, a függetlenné válás évét már nem érte meg, mert egy évvel korábban belpolitikai ellenlábasai több társával együtt meggyilkolták. A burmai köztudatban a nemzet elsô számú hôseként van jelen mindmáig. Az ô lánya Aung San Suu Kyi, a burmai demokratikus ellenzék világszerte ismert, emblematikus figurája.
A független Burma elsô éveit rögtön belvillongások keserítették. Elôször egy kommunista felkelés, aztán a karen kisebbség lázadása. Ez a népcsoport az akkori szövetségi rendszer keretei között is sérelmezte saját jogállásának korlátozott voltát, pedig az akkori alkotmány értelmében tíz évvel késôbb akár ki is léphettek volna az államszövetségbôl. Az ország keleti területein pedig azoknak a csang kaj-sekista egységeknek a jelenléte okozott feszültséget, amelyek a kommunista elôrenyomulás elôl menekülve lépték át a határt, és akiket csak 1954-ben sikerült áttelepíteni Tajvanba.
Ne Win tábornok U Ne Winnek is emlegetik, de a burmai nevek U tagja tudomásom szerint maga a titulus, amelyet ebben az esetben a rang megjelölése helyettesít 1962-ben végrehajtotta tehát azt a puccsot, amely véget vetett Burma demokratikusnak nevezhetô fejlôdésének. A korábbi antifasiszta felszabadító mozgalomból ekkor létrehozott szocialista állampárt államosítási politikájának egyik célja az idegen származásúak gazdasági pozícióinak a lerombolása volt, és ez annyiban sikerült is, hogy 1965-ig háromszázezer ember fôként indiai és pakisztáni menekült el az országból.
A junta 1973-ban polgári kormánnyá alakult át, ez azonban a rendszer jellegén az égvilágon semmit sem változtatott. Maradt az államosított, irányított gazdaság, amelybe azonban bölcsen vagy számító módon, ahogy tetszik a mezôgazdaságot nem vonták be. Ennek ellenére a gazdasági kudarc éppen itt mutatkozott meg a leglátványosabban. Az ötvenes években a mezôgazdasági (elsôsorban rizs-) kivitel még a GDP 40, 1977-re már csak 13 százalékát biztosította. Rizsbôl 1941-ben hárommillió tonnát, 1989-ben ötvenezernél is kevesebbet exportáltak, bár ez különösen rossz év volt, és késôbb sikerült meghaladni a negyedmilliós szintet. Gondolhatnánk, hogy a csökkenésben szerepe lehetett a belsô fogyasztás növekedésének is, de ez ellen szól, hogy az ENSZ 1987-ben a világ legkevésbé fejlett országai közé sorolta Burmát.
1962 és 1974 után 1988-ban voltak újra komolyabb diákmegmozdulások Rangunban, a fôvárosban (amelyet a junta Yangonnak keresztelt át, magát az országot Myanmarnak). A hatósági fellépés a szokott módon brutális volt, bár a halottak száma alatta maradt az 1974-es háromezres szintnek. Ekkor is mint 1995-ben úgy tunt, hogy a rendszer a széthullás szélén áll, és engedményekkel próbálja menteni a menthetôt. Az egymást szinte hónapról hónapra váltogató kormányok végül már odáig mentek az engedmények terén, hogy kifejezetten megtiltották a tisztviselôk párttagságát. Igaz, hogy még ugyanebben az évben egy újabb katonai puccs rendezte a hatalom sorait, de a tábornokok szabad választásokat ígértek. A választásokra végül csak 1990-ben került sor, amikor Aung San Suu Kyi, az ellenzék külföldrôl hazatért vezetôje már egy éve házi ôrizetben volt, pártja azonban elsöprô gyôzelmet aratott, a 476 mandátumból megszerzett 392-t.
A tábornokok egész egyszeruen nem vették figyelembe a történteket, mondván, hogy az átmenetet csak stabil belpolitikai helyzetben lehet lebonyolítani, hiszen ezt kívánja a nemzet érdeke, amely csorbát szenvedne például akkor is, ha a hadsereg elvesztené vezetô szerepét a társadalom irányításában. (A hadvezetés bevallottan is az indonéz példát követte, ahol a hadsereg politikai szerepvállalásának szükségességét beemelték az ideológiai vezérelvek közé.) A halogatás eszközéül egy új alkotmány kidolgozását választották. 1993-ban egy közel hétszáz fôs testületet állítottak föl ezzel a céllal, amely inkább ritkásan, mint rendszeresen ülésezett. Ugyanakkor lendületes kampányba kezdtek a külföldi beruházók kegyeinek elnyerése érdekében, és ezt a gazdaság piacosításával is alátámasztották. Ennek az irányváltásnak már korábban is voltak sajátos és ellentmondásos elôzményei. 1987 elején például úgy döntött az állami vezetés, hogy az ország egész rizstermését kényszerrel és kötött, a termelés költségeit sem fedezô áron vásárolja fel a parasztoktól. Ez a termelési kedvet érthetô módon visszavetette. Erre szeptember 1-jén teljesen szabaddá tették a rizs és még néhány további mezôgazdasági termék adásvételét. A csoda azonban pontosan négy napig tartott, az ötödiken ugyanis teljesen váratlanul és mindenféle kompenzációs lehetôség nélkül érvénytelennek nyilvánították a három legmagasabb értéku bankjegyet, ami a forgalomban lévô pénz mennyiségét legalább hetven százalékkal csökkentette. A termelôknek ezek után már nem maradt sok bizalmuk a nemzeti valutában, a kyatban, a hiány pedig végletesen felhajtotta a változatlanul szabad árakat.
*
De térjünk vissza az alkotmányozáshoz, hogy elérkezzünk végre az 1995. évhez. A folyamat április és október között szünetelt. Ennek az idôszaknak nagyjából a közepén, július 7-én a junta erôs embere, Khin Nyunt tábornok, aki katonaként az elhárítást, államférfiként pedig a közoktatást felügyelte akkor és ha igaz ma is, azt fejtegette egy szózatában, hogy a negyvenötmillió burmai jogai fontosabbak, mint egyetlen személyé. Mindenki tudta, hogy az egyetlen személy Aung San Suu Kyi, és a kijelentés csak arra utalhat, hogy az akkor már Nobel-békedíjas ellenzéki nem szabadul ki egyhamar a házi ôrizetbôl. De mint az elôzô bekezdésben is láttuk a burmai tábornokok nincsenek híján a dramaturgiai érzéknek, amirôl bizonyságot tettek ezúttal is. Három nappal késôbb ugyanis Aung San Suu Kyi szabad volt.
Ebben az idôben Burma már és még egyike volt a világ politikai páriáinak. A tábornokok alighanem vállaltak némi tényleges politikai kockázatot a lépéssel, de a várt elônyök alighanem egyértelmubbek voltak. És lám, a japán kormány nemhogy napokon, de órákon belül jelezte: megfontolja a korábban befagyasztott hivatalos segélyek újbóli folyósítását. A kockázat miatti idegességet viszont az jelezte, hogy a burmai sajtó nem számolt be az eseményrôl, és a hatalom késôbb sem tartotta fontosnak megvilágítani a hirtelen döntés hátterét vagy akár hivatalos értelmezését. Suu Kyi szabadon bocsátását csak áttételesen hozták a közvélemény tudomására egy július 19-i ceremónia televíziós közvetítésével.
Ezen a napon gyilkolták meg 1947-ben Aung Sant, a nemzeti hôst. Leánya, Aung San Suu Kyi és a junta (hivatalos elnevezése szerint az Állami Törvényesség és Rend Helyreállításának Tanácsa, angol rövidítéssel: SLORC) között egyetlen összekötô kapocs van: Aung San emlékének tisztelete. Július 19-én minden évben megemlékezést tartanak a Mártírok Mauzóleumánál, ahol 1983-ban észak-koreai ügynökök felrobbantották a fél dél-koreai kormányt. Az 1995-ös ünnepség során a ceremónia forgatókönyve lehetôséget nyújtott Aung San Suu Kyinek, hogy egy kora reggeli idôpontban virágokat helyezzen el apja sírjánál. Az eseményt a megbékélés kölcsönös aktusaként lehetett értékesíteni a hírek nemzetközi piacán, és utólag úgy tunik, hogy a SLORC ennyi és ennél semmivel sem több belpolitikai szerepet szánt az ellenzék vezetôjének és követôinek.
Akkor azonban még hónapok teltek el reménykedéssel, találgatásokkal, kombinálgatással. Sokan ítélték meg úgy a helyzetet, hogy a tábornokok már eléggé megszedték magukat erôfeszítéseik gyümölcseinek békés élvezetéhez, készek akár bizonyos hatalommegosztásra is, esetleg némi elismerésre számítanak még, hiszen a legtöbb nemzetiségi mozgalommal békét kötöttek már, a gazdaságot pedig hovatovább a tisztes fejlôdés pályájára állították. (Jólétüket nem kis részben az alapozta meg, hogy Burma a világ vezetô ópiumhatalma. 1995-ben közel két és fél ezer tonnás termelésével még messze megelôzte Afganisztánt, amelyhez 154 000 hektáron termesztették a mákot, túlnyomórészt a kormánycsapatok által ellenôrzött területeken.)
A nemzetközi gazdasági offenzíva keretében már bejelentették, hogy 1996 a turizmus éve, hivatalosan Keresd fel Myanmart év lesz. A célkituzés nem kevesebb, mint félmillió turista. A fôleg nemzetiségi vidékekrôl kirendelt kényszermunkások lázasan építették az utakat, egyes turisztikai célpontokról elhajtották a lakosságot, amely aztán megfelelô irányítás mellett önkezével építhette föl új barakkvárosait. Az ambiciózus félmilliós terv késôbb észrevétlenül negyedmillióra csökkent, de az infrastrukturális adottságok természetesen ehhez sem nyújtottak reális alapot. Mindegy: a látogatók szíves invitálása önmagában is olyan gesztus, amely növeli a befektetôi bizalmat.
Az alkotmányozás folyamata novemberben folytatódott, és Aung San Suu Kyinek döntenie kellett. Vagy részt vesz abban, amit korábban ô maga is színjátéknak nevezett, és ezzel legitimálja a tábornok-dramaturgok bohózatát, vagy bojkottálja, kizárva magát a békés politikai párbeszéd egyetlen lehetôségébôl. Végül pártjának több más vezetôje társaságában megjelent az elsô tanácskozáson, majd távozott az ülésrôl, mondván, hogy ami ott zajlik, annak semmi köze a népakarathoz. És kétségkívül: aligha a közvélemény nyomása kényszerítette ki azt a paragrafust, amely elzárja a magasabb politikai funkciókat mindazok elôl, akiknek külföldi a házastársuk mint történetesen Aung San Suu Kyinek, akinek angol férje van.
*
Azóta pedig nemigen történtek érdemi változások. Az ellenzék a nemzetközi nyomásban reménykedett. Egy évvel késôbb Aung San Suu Kyi arra szólította fel a világot, hogy ne közösködjön gazdaságilag a SLORC-diktatúrával. A rá következô napon, amikor a brit alsóházban egy külügyi vezetô éppen dörgedelmes szavakkal ostorozta a junta terrorját, a kereskedelmi minisztérium küldöttsége éppen Burmába érkezett a lehetséges gazdasági együttmuködés lehetôségeinek tanulmányozására. Amúgy vegyes a kép: kivonult a burmai piacról a dán Carlsberg és a holland Heineken sörgyár, bent maradt viszont a német Siemens, a holland-multinacionális Philips, a francia olajcég, a Total, a számos amerikai, japán, ausztrál, hongkongi, szingapúri, thai és maláj vállalatról nem is beszélve. Csupán néhány amerikai város (San Francisco, Oakland, Madison stb.) nem hajlandó szerzôdést kötni a burmai kapcsolatokat tartó cégekkel.
Arról pedig nincs friss hír, hogy változatlanul
megjelenik-e Aung San Suu Kyi szombaton és vasárnap délután
házának kapujában, hogy beszéljen az egybegyultekhez,
akik a jelenlétükkel a börtönbüntetés
veszélyét vállalják. És ha igen, továbbra
is angolra vált-e néha a felbukkanó turisták
kedvéért, akik fényképezôgépük
kattogtatása közben aligha gondolnak rá, hogy az út
mellett, amerre a klimatizált autóbusz elhalad, saját
élelmezésérôl önállóan gondoskodni
köteles kényszermunkás hajladozik, és a burmai
tartózkodását kellemesebbé tevô utcaseprô
vagy a már nem éppen fiatal prostituált nem önszántából
szakította félbe egyetemi tanulmányait.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta