Azok számára, akik jártasak a büntetôeljárás gyakorlatában, régóta ismert tény, hogy az elôzetes letartóztatásban lévô személyek helyzete gyakran lényegesen rosszabb, mint a szabadságvesztésre ítélteké. E probléma vizsgálatára indította el a Magyar Helsinki Bizottság 1996 februárjában az Alkotmány- és Jogpolitikai Intézettel (COLPI) közös Fogdamegfigyelô Programját.

Az azóta is folyó program keretében az ORFK-val, illetve a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságával kötött megállapodás alapján háromfôs csoportok figyelik meg a rendôrségi fogdákban és a büntetés-végrehajtási intézetekben foganatosított elôzetes letartóztatás körülményeit. Az ügyvédekbôl, orvosokból, valamint szociális munkásokból és szociológusokból álló csoportok elôzetes bejelentés nélkül, bármely napszakban látogatást tehetnek a rendôrségi objektumokban, és a biztonsági szabályok betartásával beléphetnek a fogdába, a zárkákba, valamint az elôállító helyiségekbe. Biztonsági felügyelet mellett, de ellenôrzés nélkül beszélgetést folytathatnak, és kérdôíves interjút készíthetnek a fogva tartottakkal. A csoport orvos tagja a fogva tartottak hozzájárulásával megvizsgálhatja orvosi papírjaikat Az együttmuködési megállapodás értelmében a Magyar Helsinki Bizottság a csoportok által tapasztalt visszásságokról a megfigyelést követôen haladéktalanul tájékoztatja a fogdát felügyelô rendôrségi szervet, végsô soron az ORFK-t. Amenynyiben pedig a megfigyelô csoport valamely tagja törvénysértésre utaló jelenséget tapasztal, arról a sértett meghatalmazása alapján – a rendôrség egyideju tájékoztatása mellett – az ügyészségen feljelentést tesz. A látogatás során felmerült vitás kérdésekre, valamint a fogdaparancsnok indokolatlannak ítélt korlátozó intézkedésére vonatkozó panaszával rendôrkapitánysági fogda esetén a kapitányság vezetôjéhez, központi fogda esetén a megyei (budapesti) rendôrfôkapitányhoz fordulhat.

A program elsô évének tapasztalatait a két szervezet közös kiadásában megjelent Elôrehozott büntetés címu kiadvány foglalja össze, amely részletesen elemzi a magyarországi fogdarendszer hiányosságait, egyebek mellett a fogva tartás fizikai körülményeivel, az egészségügyi ellátással, valamint a letartóztatott személyek emberi jogainak érvényesülésével kapcsolatban, kitér továbbá a fogva tartottakkal szemben alkalmazott fizikai és pszichikai kényszer kérdéseire is.

A Fogdamegfigyelô Program 1996. december 15-ét követô tapasztalatai azt mutatják, hogy az Elôrehozott büntetésben megfogalmazott bírálatok többségükben ma is idôszeruek. Jelentésünkben ezért nem kívántuk megismételni ezeket. Inkább a program egyik jellegzetes elemét, a Magyar Helsinki Bizottság, a megfigyelôcsoportok, illetve a rendôrség között kialakult levelezést mutatjuk be.

A kiterjedt levelezés rendszerezéséhez a bizottság által felvetett problémákra adott rendôrségi válaszokban fellelhetô tipikus minták nyújtanak segítséget. Ilyenek például a pénzhiányra, az objektív akadályokra, vagy a halandó emberek, így a bizottság jogászai számára is ismeretlen és hozzáférhetetlen, mitikus „szabályozókra” való hivatkozások. Gyakran elôfordul az is, hogy a megfigyelôk által jelzett problémák közül az illetékesek csak azokra reagálnak, amelyekre elfogadható választ tudnak adni, míg a többirôl nem vesznek tudomást. Szerencsére arra is akad azonban példa, hogy a bizottság figyelmeztetésének hatására megváltoztatják a jogsértô gyakorlatot.

A Fogdamegfigyelô Program jelentését megküldtük az érintett rendôri vezetôknek, hogy véleményezzék, a benne foglaltakat korrigálják, illetve az anyagot észrevételeikkel gazdagítsák. A válaszokat – amelyek nagy része meglepôen pozitív – terjedelmi okoknál fogva sajnos nem tudjuk e helyütt közölni, mint ahogy a jelentés bizonyos részeit is kénytelenek voltunk kihagyni. A teljes anyag – amelyben a rendôrségi vélemények olvashatók – a Helsinki Monitor 2000. 1. számában, illetve a www.helsinki.hu oldalain található meg. Mindazonáltal ízelítôként az utolsó, Hallgattassék meg… címu fejezetben közöljük a legkritikusabb és a legpozitívabb kommentárok egyes részleteit.

A tények makacs dolgok

Gyakorta elôfordul, hogy a megfigyelô csoportok észrevételeivel szemben a megkeresett rendôri vezetôk objektív akadályokra, legtöbbször pénzhiányra hivatkoznak. Tekintettel a magyar rendôrség közismerten mostoha anyagi körülményeire, ezzel az érvvel nehéz vitába szállni, ezért nem csoda, hogy surun alkalmazott és igen kedvelt eszköze a bizottság panaszaival szembesülô illetékesek fegyvertárának.

A kifogás leggyakrabban a séta elôírt idôtartamával kapcsolatban kerül elô. A rendôrségi fogdák rendjérôl szóló 19/1995. (XII. 13.) BM rendelet (késôbbiekben fogdarendelet) értelmében ugyanis a fogva tartott jogosult naponta legalább egy óra idôtartamban a szabad levegôn való tartózkodásra. A Fogdamegfigyelô Program tapasztalatai szerint azonban alig van olyan rendôrségi fogda Magyarországon, amelyben ezt a rendelkezést betartanák. A bizottság képviselôi rendszeresen kifogásolják a törvénytelen gyakorlatot – általában eredménytelenül. Az objektív akadályok az esetek többségében leküzdhetetlennek bizonyulnak:

1998. február 20., a Budapest V. Kerületi Rendôrkapitányság fogdája:

„Itt is többen panaszkodnak, hogy a szabad levegôn tartózkodás idôtartama a jogszabályban biztosított 1 óra helyett mindössze 5–10 perc, és ez is a kora reggeli, hajnali 5-6 óra közötti idôpontban kerül lebonyolításra.”

Berta Attila r. dandártábornok, budapesti rendôrfôkapitány:

„A fogda napirendje szerint az 5 órai ébresztô után, folyamatosan történik a sétáltatás. Tekintettel arra, hogy a fogda 10 zárkával üzemel, a zárkánkénti sétáltatás naponta minimum 10 óra sétáltatási idôt feltételez. A szabad levegôn való tartózkodás a fogva tartottak részére a lehetôségekhez mérten [dôltbetus kiemelések tôlem – K. A. K.] biztosítva van.”

Elôfordul azonban az is, hogy kiderül: alkalmasint szembe lehet szegülni az objektív körülményekkel is, és egy kis odafigyeléssel megoldható, hogy a szabad levegôn tartózkodást ne csak a lehetôségekhez mérten, hanem esetleg a jogszabályi elôírásoknak megfelelôen – vagy „majdnem megfelelôen” – biztosítsák:

1999. június 10., a Budapest I. Kerületi Rendôrkapitányság fogdája:

„A sétakönyv tanúsága szerint az összes fogva tartottra számítva naponta átlag három óra szabad levegôn tartózkodást szán a fogdaszemélyzet. Véleményünk szerint a fogda nagyságát tekintve ezen idôtartam alatt nem lehet biztosítani a megfelelô idôtartamú szabad levegôn tartózkodást.”

Pap István r. ezredes, az I. Kerületi Rendôrkapitányság megbízott vezetôje:

„A sétáltatás mint napirendi pont is megtartásra kerül, de sajnos valóban minimális 3 órás idôtartamban. Erre néha a rossz idô és a fogva tartottak kérésére, máskor a feladatok felgyülemlésekor a fogdaôri oldal leterheltsége következtében, az ôrök oldaláról kerül sor. Ennek ellenére a 24 fôs fogdánk 7 zárkájához mérten a jövôben úgy intézkedünk, hogy minimálisan 5-5,5 órát kell a sétáltatásra fordítani.”

Objektív akadályok természetesen nem csak a sétával kapcsolatban merülnek fel. Rendkívül változatos azon követelmények köre, amelyeknek a rendôrség – adott esetben valóban – nem képes eleget tenni ezek miatt. Íme néhány példa:

1997. november 4., a Budapest VI.-VII. Kerületi Rendôrkapitányság fogdája:

„A fogdán a zárkákban nincs szemetesvödör.”

Béres László r. alezredes, a VI.-VII. Kerületi Rendôrkapitányság vezetôje:

„Szemetesvödör 1996 szeptemberében [!] szolgálati jegyen meg lett rendelve, de a mai napig sem kaptuk meg a szolgálattól anyagi okokra hivatkozva.”

1998. november 20., a Debreceni Rendôrkapitányság fogdája:

„A közös szociális helyiségek állapota nem megfelelô, részben higiéniai, részben pedig az erôsen megrongált berendezési tárgyak miatt (a WC-k nincsenek lehúzva, kitisztítva, a mosdókagylókról, zuhanyozókról hiányoznak a csaptelepek). […] Az egyik zárkában tett látogatásunk alkalmával megfigyeltük, hogy hiányoznak a szoba ablakából az üvegek, a fogva tartottak az éjszakai hidegek ellen ágybetétek ablak elé applikálásával védekeznek.”

Tóth Sándor r. ezredes, a debreceni kapitányság vezetôje:

„Sajnálattal jegyzem meg, hogy a fogva tartottak által igen nagy mértéku a zárkákban okozott károkozás (csaptelepek és mosdókagylók letörése, tükörcsempék összetörése), ezek kiküszöbölésére a Fôkapitányság anyagi helyzete miatt esetenként csak késve kerül sor.”

1998. december 21, Hajdúhadházi Rendôrkapitányság fogdája:

„A zárka állapota igen rossz volt. A falak koszosak (vér, ürülék stb.), málladoznak. […] A zárka két részbôl áll, egy vasráccsal van elválasztva egymástól a két rész. Mindkét rész kb. 1 m x 1 m-es, ami nem felel meg a törvényben elôírt 4 négyzetméternek.”

Dr. Kozma János r. alezredes a Hajdúhadházi Rendôrkapitányság vezetôje:

„Az elôállító helyiség felújítására, korszerusítésére jelenleg – szukös költségvetésünket figyelembe véve – anyagi lehetôség nincsen, ugyanakkor kezdeményeztem a rendôrkapitányság épületének felújítását és bôvítését. A tervek szerint ez három éven belül megvalósul, és ebbôl adódóan az elôállító helyiség is az európai normához igazodva kerül kivitelezésre.”

Jöjjön most két olyan eset, amelynek során a Magyar Helsinki Bizottság képviselôi nem fogadták el kifogásként az objektív körülményekre való hivatkozást, és határozottságuk eredményeképpen kiderült, hogy néha egy akadály „objektív mivolta” valójában szubjektív eredetu.

A Mosonmagyaróvári Rendôrkapitányság fogdáján tett látogatás kapcsán 1999. január 28-án levélben fordultunk a megyei fôkapitányhoz:

„A rendôrségi fogdák rendjérôl szóló rendelet (…) elôírja, hogy fogva tartottat zárkában elhelyezni csak elôzetes orvosi vizsgálat után, orvosi vélemény figyelembevétele mellett lehet. Az Ön felügyelete alatt álló fogdában ez az elôírás nem kerül betartásra. A kialakított gyakorlat szerint nem a befogadáskor, hanem másnap, a reggeli orvosi látogatás során történik meg az orvosi vizsgálat.”

Válaszában a rendôrfôkapitány közölte, hogy „az Egészségügyi Osztályon dolgozó orvosok leterheltsége, valamint egy orvosi státus betöltetlensége miatt nem tudjuk végrehajtani a BM rendeletben foglaltakat.” A Fogdamegfigyelô Program vezetôje, Somogyi János nem tartotta kielégítônek a választ, és ezért megkereste Hatala József dandártábornokot, az ORFK Közbiztonsági Fôigazgatóját:

„A megyei fôkapitány úrnak a jogellenes gyakorlat megszüntetésére tett indítványunkra adott válaszát nem tudjuk elfogadni, és úgy gondoljuk, hogy azt a T. Tábornok úr sem tartja elfogadhatónak. Talán nem szükséges különösebben indokolnunk, hogy milyen érdekek fuzôdnek a hatályos miniszteri rendelet betartásához, ezért csupán azt indítványozzuk, hogy a T. Tábornok úr szíveskedjék megfelelô hatékony intézkedést tenni annak érdekében, hogy a hivatkozott rendeletben foglaltak a Gyôr-Sopron-Moson Megyei Rendôr-fôkapitányság területén is betartásra kerüljenek.”

1999. március 17-én a következô válasz érkezett: „Tájékoztatom, hogy értesítése alapján utasítottam a Gyôr-Sopron-Moson Megyei Rendôr-fôkapitányság közbiztonsági igazgatóját a szabályozással ellentétes, orvosi vizsgálat nélkül történô zárkába helyezés soron kívüli megszüntetésére.”

Hasonló természetu az a levélváltás is, amely a bizottság 1999. február 25-én kelt, a Debreceni Városi Rendôrkapitányság Sámsoni úti fogdájával kapcsolatos panaszával vette kezdetét: „Sajnálattal tapasztaltuk, hogy a fogda felújítása során az ügyvédi beszélô helyiség megfelelô kialakítására nem került sor. A fogva tartottak és az ügyvédek részére 2-2 helyiség áll rendelkezésre, ezekbôl összesen egyben található szellôzô berendezés. Az ügyvédek és a fogva tartottak között vastag dupla falú [plexi] szigetelés van, nincs – egyik beszélôben sem – lehetôség az okiratok cseréjére. A fogva tartott személy és az ügyvéd csak hangos szóval tudnak kommunikálni, oly módon, hogy azt a beszélôn kívül is hallani lehet, a fogva tartottat ez a körülmény érthetôen zavarja.”

Lelesz György alezredes a következôt válaszolta: „A fogda objektumának alaprajzi és térbeli kialakításának megváltoztatása csak a felsôbb szervezeteink jóváhagyásával oldható meg, mindez viszont egy valamikor oktatási célból épült objektumban meglátásunk szerint lehetetlen.” Ezek után Sutka Sándor dandártábornokon, a Hajdú-Bihar Megyei Rendôr-fôkapitányság vezetôjén volt a sor, aki dacolva az objektív akadályok kényszerítô erejével, megoldást talált a problémára, és a következôrôl tájékoztathatta Zeke Lászlót, a bizottság debreceni rezidensét: „Az ügyvédi beszélô szellôztetésének megoldására, valamint a fogva tartott és védôje közötti megfelelô kommunikáció biztosítása érdekében a szükséges intézkedéseket megtettem.”

Talány a fogdán

Gyakran elôfordul, hogy a rendôrség képviselôi bizonyos, a bizottság jogászai számára ismeretlen szabályokra hivatkozva hárítják el a kifogásokat – anélkül azonban, hogy az adott rendelkezés forrását megjelölnék.

1997. november 4-én Honecz Ágnes ügyvéd a következô panasszal fordult dr. Béres Lászlóhoz, a VI.–VII. kerületi kapitányság vezetôjéhez:

„A fogva tartottak nem kapnak folyadékot (teát, tejet vagy cikóriakávét), s az élelmezés színvonala alacsony.”

Íme a válasz: „Tejet, tejterméket a vonatkozó szabályok szerint a fogda területére bevinni nem lehet. Ezeket a termékeket csak orvosi utasításra terhes nôk és fiatalkorúak kaphatják.”

A kapitányság vezetôjének válasza több pontatlanságot tartalmaz, tejet ugyanis a terhes nôk számára nem orvosi utasításra lehet, hanem jogszabályi rendelkezés alapján kötelezô biztosítani – mégpedig a fogdarendelet értelmében. (Naponta két esetben meleg ételt, orvosi javaslatra diétás élelmezést, terhes nô részére a terhesség 20. hetétôl naponta fél liter tejet kell biztosítani.) A fogva tartott birtokában tartható élelmiszerfajtákat a rendelet mellékletének 3. pontja sorolja fel: filteres tea, kávégranulátum, édesítôszerek, üdítô italok, kompótok, tejtermékek, ételízesítôk. Ha figyelembe vesszük azt is, hogy Honecz Ágnes egy másik levelére (amely a XIX. Kerületi Rendôrkapitányságon tett látogatás tapasztalatait foglalja össze) Tóth László ezredes, a budapesti rendôrfôkapitány közbiztonsági helyettese a következôket válaszolta: „a fogva tartottak […] a csomagátvétel során szinte korlátlan mennyiségben, vagy letéti pénzükbôl vásárolva juthatnak folyadékhoz (üdítô, tej, tea stb.)”, óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon mely „vonatkozó szabályok” gátolják meg, hogy bárki tejet, vagy tejtermékeket vigyen az egyik fogda területére, miközben néhány kerülettel odébb ennek semmi akadálya.

Nem ritka az sem, hogy a megkeresett rendôri vezetôk a – bizottság képviselôi által is ismert – jogszabályokat a megfigyelô csoportok szemléletétôl eltérô módon értelmezik, illetve azokat a megfigyelôk által megfogalmazott bírálatok elhárítására használják.

1997. december 15-i levelében Somogyi János kifogásolta, hogy a Budapest VI.–VII. Kerületi Rendôrkapitányság fogdáján elôzetes letartóztatásban lévô Gy. Milan boszniai szerb nemzetiségu, jugoszláv állampolgárságú fogva tartott jogai nem érvényesülnek, mert „18 ezer Ft összegu letéti pénzének felhasználását nem teszik lehetôvé számára, így nem tud vásárolni”. Béres László alezredes, a VI.–VII. kerületi Rendôrkapitányság vezetôje a következô választ adta: „A rendelkezésünkre álló adatok szerint Gy. Milan elôzetes letartóztatott a vásárlási szándékát nem jelezte. Meg kívánom jegyezni, hogy az Ön által is hivatkozott fogdarendelet elsôsorban a hozzátartozó, a védô, illetve a jogi képviselô útján biztosíttatja a letéti pénzbôl való vásárlást, és csak egyéb lehetôségek hiányában terheli ezzel a fogva tartásért felelôst. A fogva tartottnak ez esetben írásos kérelmet kell elôterjesztenie. Az ellenôrzés óta eltelt idôben Gy. Milan számára a vásárlást megoldottuk, ennek következtében letéti pénze 5234 Ft-ra apadt.”

A hivatkozott rendelkezés szerint a fogva tartott letéti pénzébôl a személyi szükségleteinek kielégítésére szolgáló vásárlásokat elsôsorban hozzátartozója, védôje, a fogva tartás alapjául szolgáló ügyben eljáró jogi képviselôje útján kell biztosítani. A fenti lehetôségek hiányában a vásárlást, a fogva tartott írásos kérelme alapján a fogva tartásért felelôs megbízottja végzi a befogadást követôen, továbbá hetente egy, a fogva tartásért felelôs által meghatározott napon. A rendôrség ebben az esetben formailag tehát jogszeruen járt el, hiszen írásos kérelem hiányában nem kötelessége lebonyolítani a vásárlást. Honnan tudhatná meg azonban egy külföldi fogva tartott, akinek Magyarországon nincs hozzátartozója, s akit kirendelt védôje nem keres fel, hogy miként kellene a vásárlást kérelmeznie? Feltételezhetôen jelezte vásárlási szándékát az ôröknek – miként a megfigyelô csoportnak is –, ám úgy tunik, mégsem kapott megfelelô tájékoztatást a követendô eljárásról. A vonatkozó rendelkezések humánusabb értelmezésével a probléma megoldható, ami abból is kitunik, hogy a bizottság levele nyomán a kapitányság lehetôvé tette a letéti pénzbôl való vásárlást.

A rugalmasabb értelmezés lehetôsége mellett szól, hogy a rendôrség nem mindig kezeli ilyen rigorózusan a jogi szabályozást. Ugyanabban a levélben, amelyben Gy. Milan nehézségeirôl esett szó, Somogyi egy másik problémára is felhívta a figyelmet: „A fogva tartott K. Józsefné részére küldött három levelét a rendôrség nem továbbította a címzettnek. […] A fogdairodán kértük, hogy mutassák be a Nyilvántartás a fogva tartott küldeményének továbbításáról címu dokumentumot, de azt a választ kaptuk, hogy ilyen nyilvántartást nem vezetnek. Tisztelt Kapitány úr, a fent említett megállapítások olyan jogellenes gyakorlatot tükröznek, ami ellentétes a fogdarendelettel, valamint az országos rendôrfôkapitány 19/1996. sz. utasításában foglaltakkal.”

A válasz némiképp flegmatikus: „Gy. Milan elôzetes letartóztatottnak K. Józsefnéval folytatott levelezése során a levelek visszatartását bár valószínutlennek tartom, azonban cáfolni nem tudom, mivel, ahogy Ön arra ráirányította a figyelmemet, kapitányságunk fogdaszolgálata valóban nem vezeti a Nyilvántartás a fogva tartott küldeményének továbbításáról megnevezésu okmányt. Ezt magam is hibaként értékelem, ezért intézkedni fogok a megfelelô dokumentálás megoldásáról.”

A rendôrségi értelmezés e helyütt megint eltér a bizottságétól, amely szerint ugyanis az országos rendôrfôkapitány utasításában foglaltak végre nem hajtása nem annyira hiba, mint inkább a Btk. 354. §-a által büntetni rendelt függelemsértés.

A fent idézett levélváltás – és Gy. Milan helyzete – valóságos tárháza a jogértelmezési problémáknak: a letéti vásárláson és a levelezési dokumentáció szabályszeru felfektetésén túl rávilágít a beszélô engedélyezése körüli anomáliákra is. Somogyi ügyvéd levelében ugyanis az eddig ismertetett panaszokon kívül egy harmadik is szerepelt: „többszöri kérés ellenére sem biztosították, hogy [Gy. Milan] K. Józsefnével beszélô keretében találkozhasson.” Következzék a rendôri magyarázat: „Gy. Milannal szemben a BRFK Vizsgálati Fôosztálya folytat nyomozást […] és nevezett csak azért került kapitányságunkra, mivel helyhiány miatt a Bp. II. ker. Gyorskocsi u. 31. sz. alatti épület fogdáján nem tudták elhelyezni. A beszélôk engedélyezéséért, illetve azok megtartásáért az ügy elôadója a felelôs, aki nem az én beosztottam.”

Ezt a helyzetet a hatályos jogszabályok valóban létezô hiányosságai idézik elô, s így bár a fogva tartottnak a fogdarendelet által elôírt joga a látogatók fogadása (havonta két alkalommal), amelyet a fogva tartásért felelôs köteles biztosítani a számára, a fogdák zsúfoltsága miatt gyakran elôfordul, hogy a fogva tartásért felelôs parancsnok nem elöljárója a vizsgálótisztnek. A bizottság álláspontja szerint a fogva tartásért felelôs személynek ilyenkor is kötelessége a fogva tartotti jogok biztosítására való törekvés, mégpedig akként, hogy a felelôsség áthárítása helyett jelzi a nyomozást vezetô szerv vezetôjének, ha felmerül a gyanú, hogy a vizsgáló akadályozza a látogatók fogadását.

A látogatók fogadásával kapcsolatos visszásságokra példa az az eset is, amelynek végeredményeként a Fôvárosi Fôügyész iránymutatást bocsátott ki az ügyészségi vezetôk részére a fogva tartottak jogainak biztosítása és az engedélyezések egységessé tételének érdekében. 1999. január 8-án Somogyi János levélben fordult Kökényesi Antal budapesti rendôrfôkapitányhoz:

[A BRFK Budapest VIII. ker. Tolnai Lajos utcai fogdájában elôzetes letartóztatásban lévô] „B. László fogva tartott azt adta elô, hogy a XIII. Kerületi Rendôrkapitányság állományában lévô M. Tibor nevu elôadója 1998. szeptember 29-i ôrizetbe vétele óta nem engedélyez számára beszélôt, azzal az indokkal, hogy az nem jár, csak adható. Tisztelt Fôkapitány úr […], a fogva tartott gyanúsított részére kéthetente beszélô jár, amit csak kivételesen lehet korlátozni vagy megvonni, de erre csak indokolt határozatban kerülhet sor.”

Kökényesi Antal válaszában arról értesítette a bizottságot, hogy nem történt jogsértés, mivel a nyomozás eredményes folytatása érdekében rendelték el a beszélô megvonását – amire a vonatkozó jogszabályok értelmében valóban van lehetôség –, és B. László H. Emmát – akit látogatóként kívánt fogadni – egyébként is „barátnôjeként jelölte meg, aki a Btk. 137. § 5. pontjában megfogalmazott hozzátartozó fogalmát nem meríti ki.”

E körülménynek azért van jelentôsége, mert a fogdarendelet 2. § (1) c) pontja értelmében „az elôzetesen letartóztatott hozzátartozójával és – az ügyész, a vádirat benyújtása után a bíróság jóváhagyásával – más személyekkel levelezhet, legalább havonta két alkalommal fogadhat látogatót, hetente két alkalommal kaphat csomagot.” A rendelet a Btk. hozzátartozó fogalmát rendeli alkalmazni, amely a barátnôt nem tartalmazza, tehát a rendôrség válaszának logikája szerint a látogatófogadási jog a barátnôre nem terjed ki. Tehát már csak azért sem történhetett jogsértés, mivel H. Emma csupán a fogva tartott barátnôje. Az az apró körülmény, hogy ügyészi jóváhagyás mellett ebben az esetben is találkozhatna a két érintett személy (ha a nyomozás veszélyeztetésének egyébként jogszeruen értékelt körülménye fenn nem állna), a rendôrség figyelmét elkerülte.

Az ügyvéd a Fôvárosi Fôügyészséghez fordult. Kérelmében kifejtette, hogy az ügyészi jóváhagyás megszerzésének lehetôségére „a fogva tartott figyelmét fel kellene hívnia a rendôrhatóságnak, és a beszélôn egyébként is jelen lehet a rendôrség megbízottja, aki azonnal véget vethet a beszélônek, ha annak tartalma veszélyezteti a büntetôeljárás eredményes folytatását. […] Tapasztalataink szerint általános gyakorlat az, hogy a rendôrhatóságok indokolt határozat és jogorvoslati lehetôség biztosítása nélkül alkalmazzák a fogva tartottak különbözô jogainak megvonását vagy korlátozását. Ezért feltétlenül szükségesnek tartanánk, ha a T. Fôügyészség vizsgálatot végezne e tárgykörben, és jelzéssel élne a jogsértô gyakorlat megszüntetése érdekében.” A kérelem eredményeképpen született meg a fôügyészi iránymutatás, amelynek legfontosabb rendelkezései a következôk: „[…] a különbözô korlátozó intézkedéseket a fogva tartottakkal közölni kell. A korlátozások ellen a fogva tartottat panaszjog illeti meg. A […] beszélôre, kapcsolattartásra vonatkozó kérelmek elbírálásáról szóló döntést minden esetben írásba kell foglalni. […] Az engedélyezések tárgyában soron kívül kell intézkedni. Korlátozó intézkedés, eltiltás esetén az írásbeli döntés mellett utalni kell a […] panaszjogra is.”

Sajátos gyakorlatra derült fény a bizottság egyik megfigyelôcsoportja által 1999. május 31-én, a XX.–XXIII. kerületi Rendôrkapitányság fogdáján tett látogatás során. Kiderült ugyanis, hogy a fogdán rendszeresen töltenek le szabálysértési ügyben elrendelt elzárást, amennyiben annak idôtartama nem haladja meg a tíz napot. Farkas Lilla, a bizottság ügyvédje a kapitányság vezetôjéhez intézett levelében az iránt érdeklôdött, milyen jogszabályi rendelkezés alapján kerül erre sor. Nagy-Juhák István ezredes válasza meglepô információt tartalmazott: „Az évek óta kialakult szokás szerint a 10 nap alatti elzárásra ítélt a kerületi fogdában tölti le az elzárásra kiszabott idôt, a szállítások során a 10 nap alatti letöltendô szabálysértési elzártat a Bv. intézet nem fogadta be. A jogszabály ezt nem tiltja.”

Amint erre a közlésre reagálva az ügyvéd is kifejtette, a szabálysértési elzárás rendôrségi fogdán való eltöltését valóban nem tiltja jogszabály, viszont rendelkezés található arra nézve, hogy az ilyen elzárást bv. intézetben kell foganatosítani. Tekintve, hogy a büntetôjogban, illetve az államigazgatási jogban a felek közös megegyezéssel sem térhetnek el a jogszabályi rendelkezésektôl (nem érvényesül tehát a diszpozivitás elve), a XX.–XXIII. kerületi kapitányságon kialakult gyakorlat egyértelmuen jogellenes volt. Örvendetes tény, hogy Nagy-Juhák István levelünk hatására felvette a kapcsolatot az illetékes bv. intézettel, és gondoskodott arról, hogy a továbbiakban a szabálysértési eljárás során elzárásra ítélt személyek – a végrehajtási joggal összhangban – a bv. intézetben töltsék le kiszabott büntetésüket, függetlenül annak idôtartamától.

Cáfolat kontra tagadás

A legnehezebb helyzetben akkor vannak a Fogdamegfigyelô Program résztvevôi, amikor a fogva tartottaktól szerzett értesülések és a rendôrségtôl kapott információk gyökeres ellentétben állnak egymással. Ilyenkor ugyanis gyakorlatilag lehetetlen eldönteni, melyik verzió igaz. E probléma érzékeltetésére álljon itt egy példa:

1998. március 26., a Budapest XIX. Kerületi Rendôrkapitányság fogdája:

„Az élelmezés körüli higiénés viszonyok nem megfelelôek [a fogva tartottak itt arról panaszkodtak, hogy a »házi« egyáltalán nem mos kezet, és napokig nem fürdik]. Bár a Házirend szerint is naponta 9-16 óráig lehet a szabad levegôn tartózkodni, a séta reggelente van, és mindössze 10 percig tart. A fogdán »vécéztetés« van, napközben négy meghatározott alkalommal kell kimenni, s éjszaka erre nincsen lehetôség. Többen kénytelenek flakonokba vizelni.”

Tóth László ezredes, a budapesti rendôrfôkapitány közbiztonsági helyettese:

„Az élelmezés körüli higiénés viszonyokat a Belügyminisztérium Egészségügyi Szolgálata rendszeresen ellenôrzi, az 1998. március 30-i szemle hiányosságot nem tapasztalt. A fogdaszolgálat naponta biztosítja a szabad levegôn tartózkodást, de a fogva tartott arra, hogy sétáljon, nem kényszeríthetô. Nem mindegyik fogva tartott él a séta lehetôségével, vagy a rendelkezésre álló egy órát sem használja fel. A fogdában a zárkákon kívül található a mosdó és a WC. A fogva tartottakat jelzésük alapján engedi ki a fogdaôr. »Takarodó« után is szükségleteik szerint használhatják a WC-t a fogva tartottak.”

Mit tehet ilyenkor a megfigyelôcsoport tagja? Kinek higgyen, amikor a két állítás még köszönôviszonyban sincs egymással? A program résztvevôi ilyen esetekben gyakorlatilag tehetetlenek, hacsak valamilyen különös véletlen folytán nem válik a fogva tartottak valamely állítása ellenôrizhetôvé. Erre példa az alábbi eset.

Egy elsárgult levél

1997. október 3-án Somogyi János levélben kereste meg Majsai György alezredest, a XII. kerületi rendôrkapitányt, mivel a kapitányság fogdáján elôzetes letartóztatásban lévô román állampolgárságú R. Dumitru azzal a panasszal fordult a Magyar Helsinki Bizottsághoz, hogy a még 1997. június 23-án megírt levele, amelyben beszámolt letartóztatása körülményeirôl, nem érkezett meg családjához Romániába (erre egy késôbbi levelére érkezett válaszból derült fény). A jogvédô arra kérte a kapitányság vezetôjét, hogy vizsgálja ki, mi történt a szóban forgó levéllel. Majsai György válaszában a következôket írta:

„Nevezett személy 1997. június 23-án írt levelét, illetve »tiltakozási nyilatkozatát« – magyar nyelvre történt lefordítása után – a nyomozóhatóság mint panaszt a Bp.-i I. és XII. ker. Ügyészségre terjesztette fel. Ezzel egyidejuleg átadott a hatóság részére egy, általa a rendôrségi fogdában írt levelet, amelyet az elôadó – miután a tolmáccsal ügyvéd jelenlétében lefordíttatta – átadott postai továbbítás céljából a védônek. R. Dumitru levelében tájékoztatta családját fogva tartása körülményeirôl, megadta a kapitányság címét, illetve kérte családját, hogy vegyék fel a kapcsolatot az elôadóval.”

Itt tehát még két június 23-i levélrôl van szó – egy panaszról, amelyet az ügyészségre továbbítottak és egy családi levélrôl, amelyet a védônek adtak át postázás céljából.

A bizottság felvette a kapcsolatot R. Dumitru kirendelt védôjével, aki elmondta, hogy valóban jelen volt a levél lefordításánál, de azt nem vette át, mert a postázás nem a védô feladata. Mivel tehát kiderült, hogy a kapitányságvezetô válasza nem felel meg a valóságnak, Somogyi János megírta neki, mit mondott a kirendelt védô, és kérte, tájékoztassa a levél sorsáról. Meg is érkezett a válasz, amelyben ez állt:

„Az ügy korábbi elôadója – aki jelenleg hosszabb ideje betegszabadságon van – úgy tájékoztatta a jelenlegi elôadót, hogy R. Dumitru levelét tolmáccsal az ügyvéd jelenlétében lefordíttatta, majd miután a levél nem tartalmazott olyan információt, amely a nyomozás érdekeit sértette volna, az átadásra került a védônek. Arra vonatkozólag nem rendelkezünk információval, hogy a védô a rendôrségi épületbôl a levelet elvitte-e, de megjegyzem, ez nem kötelessége a védônek. A fogva tartottnak lehetôsége van levelet írni az általa megjelölt személynek, melyet megírása után az elôadónak továbbítanak ellenôrzés céljából, és ha az nem tartalmaz az eljárás céljait sértô információt, illetve a fogva tartott ellátta a szükséges postai kellékekkel (bélyeg, pontos címzés, boríték), akkor az továbbításra kerül. Jelen esetben a hatóság a fenti ismérveknek megfelelô levelet nem kapott a gyanúsítottól. Sem a védônek, sem pedig a hatóságnak nem feladata, hogy a fogva tartott magánlevelezését saját költségen, vagy költségvetési pénzbôl rendezze.”

A kapitányságvezetô tehát érdemben nem reagált arra, hogy kiderült, a védô nem vette át a levelet, csupán megismételte az elsô válaszában foglaltakat, ezért Somogyi az ORFK Közbiztonsági Fôigazgatójához, Bánfi Ferenchez fordult, többek közt azt kifogásolva, hogy R. Dumitruval nem közölték, milyen alaki követelményeknek kell egy levélnek megfelelnie ahhoz, hogy a rendôrség továbbítsa. Somogyi újabb panaszára Berta Attila adott meglepô választ:

„A korábban a Magyar Helsinki Bizottság Emberi Jogi Tanácsadó Irodájához címzett, a Budapesti XII. Ker. Rendôrkapitányság vezetôje által írt tájékoztatásokban az szerepel, hogy az elsôdleges információforrás az ügy korábbi elôadója volt. Ezen korábbi elôadó 1997 júliusától betegszabadságát tölti, ugyanis agyi keringési zavarok léptek fel nála. Az orvosi tájékoztató szerint a zavarok hosszabb-rövidebb ideig tartó emlékezetkiesést okozhatnak, amelyet a kollégák több esetben is tapasztaltak. A fentiek alapján feltételezhetô, hogy az ügy korábbi elôadója – ugyan nem szándékosan – rosszul tájékoztatta az ügy késôbbi elôadóját az Önök által kifogásolt levél tekintetében.”

Ez a körülmény magyarázatot adhat a Majsai György elsô levélben foglalt tévedésre, azt azonban, hogy a kapitányságvezetô miért ragaszkodott második válaszában is a védônek átadott levél verziójához, végképp érthetetlenné teszi. Ám nem is az amnéziás elôadóra vonatkozó rész a legfurcsább Berta Attila levelében, hanem a folytatás:

„Megjegyzem azonban, hogy a hatóság az eljárás során nem kapott a gyanúsítottól olyan levelet, amelyben külföldön élô hozzátartozójával kívánta volna felvenni a kapcsolatot. Ebbôl következik, hogy a gyanúsított azért nem lett kioktatva az elôadó által a levéltovábbítás feltételeire, mert erre nem volt szükség. […] A lefolytatott eljárás során tehát a kifogásolt 1997 júniusában írt levél – amely a korábbi elôadó tájékoztatása szerint átadásra került a védônek – nem a hozzátartozónak írt levél volt, hanem a gyanúsított egy újabb tiltakozási nyilatkozata, amely […] mint panasz lett az ügyészségre felterjesztve.”

Vessük össze a fenti körülményt Majsai György elsô válaszával, amely szerint két levélrôl volt szó, és vegyük figyelembe azt a körülményt, hogy a kirendelt védô emlékezett a levélre, amit az ô jelenlétében fordítottak le, és neki – sikertelenül – megpróbáltak átadni! Miért is sérelmezné R. Dumitru a családnak megírt levél elkallódását (hacsak nem puszta ármánykodás, zavarkeltés céljából), ha nem írta volna meg? Akármennyire kellemetlen is, arra a következtetésre jutunk, hogy Berta Attila téved: kellett, hogy legyen családi levél, és az általunk ismert fizikai dimenziókban nem lehet igaz, hogy „a hatóság az eljárás során nem kapott a gyanúsítottól olyan levelet, amelyben külföldön élô hozzátartozójával kívánta volna felvenni a kapcsolatot”. A levél továbbításának feltételeirôl való kioktatás hiánya tehát jogsértés, ráadásul R. Dumitru levele máig sem került elô.

Ôrizem a szemedet

A rendôrségi cáfolatok legmegdöbbentôbb példái azok az esetek, amelyek során a megkeresett rendôri vezetôk a megfigyelôcsoport tagjai által közvetlenül tapasztalt jelenségek megtörténtét tagadják le. Ennek legkirívóbb példája az úgy nevezett „ukrán ügy” volt. 1997. október 28-án a Fogdamegfigyelô Program munkatársai a VI.–VII. Kerületi Rendôrkapitányság fogdáján tettek látogatást. Már távozni készültek, amikor a fogda vasajtaja mögül csattanást és jajgatást hallottak. A fogdaparancsnok kinyitotta az ajtót, s a bizottság képviselôi egy sérült arcú, hátrabilincselt kezu férfit pillantottak meg, akit két rendôr – mint késôbb kiderült, H. József ôrmester és B. Tibor fôtörzsôrmester – kísért. A három megdöbbent látogató és az ügyeletes fogdaparancsnok szeme láttára Hermann ököllel fejbe vágta, majd a földre taszította a bilincsbe vert férfit, akit a másik rendôr ezután többször hasba rúgott. Felrángatták a földrôl, s a meghökkent megfigyelôket félretolva, belökték a fogda folyosójára azzal a céllal, hogy ott befogadják. A fogdaparancsnok azonban az elôállítottat ilyen állapotban nem tudta befogadni, ezért visszaküldte ôt orvosi vizsgálatra. Honecz Ágnes ügyvéd felszólította a rendôröket, hogy hagyják abba a bántalmazást, ôk ezt követôen a kábultnak tunô férfit közrefogva beszálltak a liftbe, és elindultak lefelé. A megfigyelô csoport tagjai így csak a következô lifttel jutottak le a földszintre, ahol apokaliptikus kép fogadta ôket, melyet az ügyvéd így írt le:

„A liftbôl kilépve azt láttuk, hogy az elôbbi férfi immár bilincs nélkül van, s három-négy rendôr a kávéautomata melletti falhoz próbálja préselni, miközben ô csapkod és üvölt. Másik négy rendôr egy barna hajú, a földön hason fekvô, hátracsavart karú férfit fogott szitkozódva, akinek a kövön lévô fejére Egri Viktor hadnagy a bal lábával rálépett éppen. A hadnagytól [késôbb] megkérdeztük, miért lépett a fejére, mire azt válaszolta, hogy nem lépett. Késôbb elismerte, hogy rálépett a férfi fejére, de csak azért, hogy a társainak segítsen. A jelenetet az ügyeletes tiszt és még három-négy rendôr szemlélte. Jöttünkre a bántalmazást abbahagyták. […] A rendôrök elmondása szerint a két még nem azonosított, valószínuleg ukrán férfi 21 óra 10 perckor egy diszkóban garázdálkodott, majd az utcán egy Trabantban ülô [rendôrfeleséget és annak 9 éves gyermekét] próbálták bántalmazni. […] Behozták ôket, és a verés azért történt, mert nagyon rosszul viselkedtek. Egyes variációk szerint szökni próbáltak, mások szerint az alacsonyabb, miután lehozták az emeletrôl, és valamiért levették róla a bilincset, rögtön megtámadta az ügyeletes tisztet.”

Az indulatok lecsillapodását követôen Honecz megkérte az ügyeletes tisztet, hogy jelentse az eseményeket feletteseinek, és intézkedjék a két férfi sérüléseinek ellátása érdekében. Az ügyeletes tiszt ezt megígérte, és a megfigyelô csoport távozott. A bizottság másnap feljelentést tett a név szerint ismert, valamint az incidensben részt vett ismeretlen rendôrök ellen hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás miatt. A megfigyelôk nem kívánták az intézkedô rendôrük munkáját hátráltatni, és arra számítottak, hogy a két garázdasággal gyanúsított ukrán férfit ôrizetbe veszik, ezért a helyszínen nem tettek lépéseket személyazonosságuk megismerése érdekében. Másnap visszatértek a kapitányságra, hogy meghatalmazást kérjenek a két személytôl sértetti képviseletükre, ám arról értesültek, hogy szabadon bocsátották ôket, nevük és címük kiadását pedig adatvédelmi és személyiségi jogi aggályokra hivatkozva a megkeresett rendôri vezetô megtagadta, de ígéretet tett, hogy idézésükrôl értesítik majd a bizottságot.

A bizottság az ügyészségi nyomozóhivatalnál tett feljelentés mellett levélben tájékoztatta a történtekrôl Nyúl János alezredest, az ORFK kapcsolattartással megbízott vezetôjét, és kérte az esemény kivizsgálását. A levélre Berta Attila budapesti rendôrfôkapitány válaszolt, két momentum a válaszból:

„A két külföldi személyt állampolgári bejelentés alapján garázdaság buncselekménye miatt fogták el a rendôrök. (Közterületen törtek, zúztak, verekedtek.) A fogda bejárata elôtt az egyik személy kitépte magát az ôt kísérô rendôrök kezei közül, és a lépcsôház irányába menekült, s a fogdamegfigyelôk csak a már földre vitt személyt és az eseményeket látták. A kísérô rendôrök a földszintre visszavitték az elôállított személyt, aki dühöngött, s társára támadt. A két felindult állapotban lévô külföldit nyolc rendôr tudta megfékezni, megbilincselni. A rendôrök a testi kényszert és a bilincselést a tanult módon és oktatott önvédelmi fogásokkal hajtották végre, amit az elkövetôk magatartása, erô- illetve súlybeli fölénye indokolt. […] A rendôrök intézkedését parancsnokuk […] jogszerunek és szakszerunek ítélte.”

A budapesti rendôrfôkapitány tehát jobban tudja, hogy a fogdamegfigyelôk mit is láttak, mint maguk a megfigyelôk, akik arról számoltak be, hogy a megbilincselt (!) férfit a szemük láttára ütötték fejbe, lökték a földre, és rugdosták meg. A földre vitt személy többszöri hasba rúgása – tudomásunk szerint – egyébként sem tartozik az elôírásos önvédelmi fogások közé. Figyelemre méltó az is, hogy a földszinti dulakodás okára vonatkozóan újabb elmélet jelenik meg a levélben: a helyszíni ellentmondásos változatok (szökés és az ügyeletes tiszt megtámadása) helyett itt már azt állítják: a két ukrán szétválasztása tette szükségessé a radikális beavatkozást.

A levél másik érdekes része a következô: „A két külföldi állampolgárságú személlyel szemben garázdaság vétsége miatt indított eljárást a BRFK VI.–VII. Kerületi Rendôrkapitányság. A fogdamegfigyelôi bizottság tagjával, Zádori Zsolt úrral a kerületi rendôrkapitányság bunügyi osztályvezetôje, Nagy László r. alezredes úr telefonon megbeszélte, ha az eljárás alá vontak [azaz a két ukrán] az idézésre megjelennek – tekintve, hogy az eddigi idézésekre nem jelentek meg – értesíti, s a találkozást lehetôvé teszi.”

A Magyar Helsinki Bizottság tapasztalatai szerint nem szokványos eljárás, hogy az erôszakos buncselekmény elkövetése miatt elôállított külföldieket – akik könnyen elrejtôzhetnek, illetve elhagyhatják az országot – nyomban szabadon bocsátják, különösen azt követôen, hogy rátámadnak az ôket kísérô rendôrökre. Nyugtalanító, hogy a magyar rendôrség futni hagy olyan elvetemült garázdákat, akiknek a megfékezéséhez „erô-, illetve súlybeli fölényük” miatt nyolc (!) rendôr szükséges. Azon viszont nincs mit csodálkozni, hogy ezek a nyilvánvalóan nem törvénytisztelô fiatalemberek nem jelennek meg holmi idézésre. Sokkal csodálatra méltóbb az a – gondolatjelek közé odavetett – természetesség, amellyel ezt a rendôrfôkapitány kezeli. Nem derül ki az sem, hogy adtak-e ki körözést ellenük, vagy végképp belenyugodtak a távolmaradásukba. Ahogy a Magyar Helsinki Bizottság elnöke, Kôszeg Ferenc Bánfi Ferenchez intézett levelében írta: „a hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazásnak többnyire nincs tanúja, de ha kivételesen van, akkor az érintettek gondoskodnak róla, hogy legalább sértettje ne legyen”.

Csipkeverés

Nem minden kapitányságvezetô veszi magának a fáradságot, hogy egyáltalán reagáljon a megfigyelôk észrevételeire, ezért ôszintén méltányoljuk azon rendôri vezetôk erôfeszítéseit, akik választ adnak a bírálatokra. Ezek a válaszok azonban olykor szelektálnak a felvetett problémák között, és csak azokat érintik, amelyekre elfogadható magyarázat kínálkozik, míg azokat, amelyekre nincs elfogadható magyarázat, szóra sem méltatják.

Terjedelmi és olvasmányossági okokból legyen elég egy levélváltás ismertetése a rendôrségi hallgatás stratégiájának érzékeltetésére:

1997. november 14., a Kiskunhalasi Rendôrkapitányság fogdája:

„A zárkák súlyos fogyatékossága, hogy azokban nincsenek világítótestek, gyakorlatilag a fogva tartottak nappal is alig látnak, besötétedéstôl pedig egyáltalán nem. A zuhanyzó higiéniája nem volt megfelelô. A falak szépek, tiszták voltak, látszott, hogy nemrég történt a meszelés.”

Több fogva tartott elmondta, hogy beismerô vallomása esetére szabadlábra helyezést ígértek nekik a nyomozók. Elhangzott olyan is, hogy be nem ismerés esetén egymaga lesz a cellában.

Többen mondták azt, hogy a WC-re csak több órai várakozás után engedik ki ôket.

Elmondták azt is, hogy befogadáskor az orvos nem végez tényleges vizsgálatot, csak szóban kérdez. Volt olyan is, aki kért gyógyszert, de azt nem kapta meg. Többen mondták, hogy egy alkalommal büdös húst kaptak ebédre, egyébként is panaszkodtak az étkezés minôségére.

Többen elmondták, hogy a hozzátartozókkal nem tudnak kapcsolatot teremteni, ezt kifogásolva ráadásul az ôröktôl különbözô fenyegetések hangzanak el.

Elmondták azt is, hogy a szellôztetést nem biztosítják akkor, amikor kérik.

A zárkákban nincsenek szekrények, ami sérti a vonatkozó BM-rendelet elôírásait.

A napi séta idejeként 30 percet mondtak, szemben a biztosítandó 1 órával.

Kastyják János r. alezredes, a kiskunhalasi kapitányság vezetôje:

„A Magyar Helsinki Bizottság csoportvezetôjeként a Rendôrkapitányság fogdájában tett látogatása kapcsán írt észrevételeire az alábbiakban tájékoztatom.

A fogda világítástechnikai, higiéniai felszereltsége, a berendezések minôsége és mennyisége nem felel meg az 1990-es Belügyminiszteri Rendelet elôírásainak. A hiányosságokat évente többször jelentettük a megyei szerveknek, több alkalommal az ORFK szakemberei is kifogásolták azokat, azonban pénzhiányra hivatkozással a szükséges intézkedések elmaradtak.

Az élelmezéssel kapcsolatos minôségi panaszról nincs tudomásom, mennyiségre viszont igen, amit minden alkalommal továbbítottunk az ételt szállító vállalkozóhoz. Tájékoztatásképpen jegyzem meg, napi 292 bruttó összegbôl nehéz kielégítô mennyiséget és minôséget produkálni. Az észrevételek között szereplô »büdös hús« kiosztásáról a fogdaôrség jelzést nem kapott, ilyen esetrôl nem tudunk.

A vizsgálók-nyomozók kihallgatáson tett ígéreteivel kapcsolatosan hozzám panasz nem érkezett. Az ôszinte, feltáró jellegu beismerô vallomás a büntetôeljárás szabályai szerint értékelhetô az eljáró részérôl.

Az orvosi vizsgálatokkal kapcsolatos észrevételeket továbbítottam az ügyeletes orvosi szolgálat vezetôjének.

A fogdaôrök figyelmét felhívtam arra, hogy a hozzátartozókkal történô kapcsolattartás mindenben feleljen meg az elôírásoknak. Egyben tájékoztatom, hogy a hozzátartozókkal történô kapcsolattartás nem a fogdaôrök feladata, azt az ügy elôadója végzi. (Értelemszeruen a bunügyi osztályvezetô figyelmét is felhívtam a követendô magatartásra.) Szakmai tapasztalatból tudom azt is, hogy sok esetben a hozzátartozóknak írt kérést az elôadó továbbítja, azonban a hozzátartozó nem reagál, a fogva tartott pedig azt feltételezi, hogy a sérelmére visszaélés történt.

A fogda átlagos befogadási létszáma 18 fô, objektíve nem teszi lehetôvé az elôírás szerinti napi 1 órás séta végrehajtását (ez 10 zárka esetén napi 10 órát jelentene).”

A válasz elsôsorban azokra a kérdésekre tér ki, amelyek esetében a – valóban fennálló – objektív nehézségek elégséges magyarázattal szolgálnak (világítótestek, szekrények, egyéb berendezések hiánya, az étel minôsége, a sétaidô rövidsége stb.). Nincs kommentár azonban négy igen fontos észrevételre: a zuhanyzó állapotára, a szellôztetés és a „vécéztetés” körüli panaszokra, valamint a gyógyszerosztás kérdésére. Ezzel a hallgatással szemben a megfigyelôcsoport tagjai csak annyit tehetnek, hogy újabb látogatásaik alkalmával ismét rákérdeznek az adott visszásságra, amint azt Lengyel Zsolt ügyvéd is tette 1997 decemberében:

„A világítás a cellákban továbbra sem megoldott. […]. A cellákban továbbra sincsenek szekrények. A WC-ben a kagylók kriminálisan néznek ki. […] Elmondásra került az is, hogy van 1-2 olyan ôr, aki órákig várakoztatja a fogva tartottakat, ha WC-re akarnak menni.”

A hallgatással rokon stratégia, amikor a megkeresett rendôri vezetôk némi csúsztatással nem egészen arra válaszolnak, amire a kérdés irányult. Erre példa az alábbi eset. Farkas Lilla ügyvéd 1999. május 25-én kelt, az ORFK Bunügyi Fôigazgatóságának címzett levelében a következô problémát vetette fel:

„1999. április 21-én tettünk látogatást a III. Kerületi Rendôrkapitányság fogdáján, ahol érdeklôdésünkre a fogdaôrök elmondták, hogy a náluk érvényes gyakorlat szerint iratot átadni vagy a gyanúsítottal aláíratni a jogi képviselôk csak a fogdaôrökön keresztül tudnak. Az ôrök minden esetben elolvassák az átadott vagy aláírandó irat tartalmát, hiszen – elmondásuk szerint – ezt számukra belsô szabályzat írja elô. Hasonlóak a körülmények és az »átolvasási« gyakorlat a VI.–VII. Kerületi Rendôrkapitányság fogdáján is. Május 11-én az I. Kerületi Rendôrkapitányságon tett látogatásunk alkalmával ezen objektumban is tapasztaltuk, hogy az ügyvédi beszélô elrendezése nem teszi lehetôvé irat átadását, a fogva tartottak elmondták, hogy amennyiben nem kívánják, hogy irataik a fogdaôrök elôtt ismertté váljanak, azokat a plexiüveg alján található résen tuszakolják át. Fenti gyakorlat sérti a védô jogszabályokban garantált jogait, […] amelyek szerint az elôzetes letartóztatott védôjével szóban vagy írásban ellenôrzés nélkül érintkezhet. Tapasztalataink szerint a jogszabályoknak megfelelô gyakorlatot folytatnak a Gyorskocsi és a Tolnai Lajos utcai fogdán is, mely még érthetetlenebbé teszi a máshol megfigyelt anomáliákat.”

A panaszra Lázár János dandártábornok reagált – legalábbis formailag, mivel a Farkas Lilla által megfogalmazott észrevételekre gyakorlatilag nem adott választ:

„Az ügyvédi beszélô helyiségek kialakítása nem teszi lehetôvé minden fogdában, hogy a fogva tartott és védôje iratokat adjanak át egymásnak. Az ilyen körülmény nem az egységes szabályozás hiányára, hanem a tárgyi feltételek hiányosságaira utalnak. A fogdaôrök által, az érintettek elôtt, egyik helyiségbôl a másikba történô, segítô szándékú irat átadás véleményem szerint nem tekinthetô ellenôrzésnek, a védôi jogok sérelmének.”

Arra, hogy maguk a III. kerületi fogdaôrök mondták el: kötelességük az átadott iratok elolvasása, dr. Lázár János nem is veszteget szót, s az is elkerüli a figyelmét, hogy Farkas Lilla a Tolnai Lajos, illetve a Gyorskocsi utcai fogdák jó példáját nem azért hozza fel, hogy egységes szabályozást kérjen számon a rendôrségen, hanem azért, mert az ezekben folytatott jogszeru gyakorlat, valamint Sutka Sándor dandártábornok, Hajdú-Bihar megyei rendôrfôkapitány korábban idézett levele még kirívóbbá teszi a felpanaszolt helyzetet.

Kafka a fogdán

A fenti negatív példákkal ellentétesen az is elôfordul, hogy a rendôri vezetôk a bizottsággal együttmuködve kiküszöbölik a feltárt hiányosságokat, megszüntetik a jogsértô gyakorlatot, illetve megteszik a megfelelô lépéseket a szabálytalanul eljáró kollégákkal szemben. Ilyen eseteket láthattunk a fentebb bemutatott ügyek kapcsán is, de álljon itt néhány további példa. Jó látni, hogy nem mindig hiábavalóak egy civil szervezet erôfeszítései.

1997. október 20., a Budaörsi Rendôrkapitányság fogdája:

„Több fogva tartott panaszkodott, hogy a vécéztetés során egyik-másik fogdaôr, név szerint B. Lászlót említették, nem engedi WC-re a fogva tartottakat, illetve csak naponta három alkalommal (reggel, délben, este és éjszaka nem) teszi lehetôvé a WC-re járást.”

Szabó János r. alezredes, a Budaörsi Rendôrkapitányság vezetôje:

„A fogva tartottak WC-használatával kapcsolatban az állítás jogosságát sem kizárni, sem megerôsíteni nem lehetséges. […] Utasítottam a fogdaôr és kísérôôr alosztály vezetôjét, hogy a vonatkozó parancsoknak és utasításoknak megfelelôen igazítsa újólag el a beosztottakat. Intézkedtem arra vonatkozóan is, hogy B. László r. ôrm. úr idôlegesen ne teljesítsen fogdaôri szolgálatot.”

1998. március 24., a Kiskunhalasi Rendôrkapitányság fogdája:

K. László elmondta, hogy […] a kiskunhalasi kapitányságon kihallgatásakor kapott 1-2 pofont, valamint beismerése esetén szabadlábra helyezést ígértek neki.

Kastyják János r. alezredes, a Kiskunhalasi Rendôrkapitányság vezetôje:

K. László ôrizetes esetleges bántalmazásával kapcsolatosan intézkedtem nevezett jegyzôkönyvi meghallgatására, és az iratoknak Szegedi Ügyészségi Nyomozó Hivatalhoz megküldésére.

1998. október 26., a BRFK Budapest VIII. ker. Tolnai Lajos utcai fogdája:

Az ügyvédi beszélôben a fogva tartott és az ügyvéd között egy vasráccsal megerôsített plexi anyag van, amely nem teszi lehetôvé, hogy az ügyvéd a gyanúsítottól bármilyen iratot átvegyen, vagy a gyanúsított részére bármilyen iratot átadjon, beleértve az ügyvédi meghatalmazás aláírását is. […] N. János és F. Tibor elôzetes letartóztatásban lévô fogva tartottak elmondása szerint a részükre nem biztosítják a jogszabályban elôírt kéthetenkénti beszélôt, mert ügyüknek elôadói (BRFK Rablási Alosztály, illetve a Gépjármu-felderítô Fôosztály munkatársai) elfoglaltságukra hivatkozva nem teszik lehetôvé a beszélô megtartását.

Kökényesi Antal r. ezredes, budapesti rendôrfôkapitány:

„A fogva tartottnak a védôjével, illetve az erre jogosult személyekkel történô ellenôrzés nélküli kapcsolattartása érdekében az épületkezelôség felé az intézkedés megtörtént az iratok meghatalmazását, aláírási lehetôséget biztosító nyílás kialakítására. […] N. János fogva tartott panasza alapján intézkedés történt a jogszerutlen állapot azonnali megszüntetésére és a felelôs elôadó, illetve a revíziót elmulasztó parancsnoka tekintetében a fegyelmi felelôsségre vonásra.”

1998. december 21., a Hajdúhadházi Rendôrkapitányság fogdája:

„A rendôrkapitányság nem rendelkezett semmiféle elsôsegélynyújtó felszereléssel, kötszert tartalmazó egészségügyi doboz sem volt.”

Kozma János r. alezredes, a Hajdúhadházi Rendôrkapitányság vezetôje:

„A munkacsoport tagjainak észrevételezése alapján intézkedtem az elsôsegélynyújtó felszerelés azonnali pótlására.”

Néha azonban a bizottság efféle gyôzelmei pirruszinak bizonyulnak, mint például abban az esetben, amely Zeke László ügyvédnek Lelesz Györgyhöz, a debreceni rendôrkapitányság vezetôjéhez írott 1999. április 23-án kelt levelével indult:

„Tudomásunkra jutott, hogy a fogdában a fogva tartottak és a jogi képviselôk kapcsolattartását egyetlen nyilvántartás rögzíti, mégpedig egy neveket és idôpontokat rögzítô napló, melyben feljegyzik az egymással ügyvédi beszélôn találkozó fogva tartott és ügyvéd nevét. Ez a nyilvántartás nem elegendô annak követésére, hogy vajon a fogva tartottak mindegyike számára adott-e ügyvédi képviselet lehetôsége, illetve, hogy ezen jogukkal élhetnek-e. A 19/1995. (XII. 13.) BM r. 36. § (1) bekezdése szerinti fogdanyilvántartás hiánya [a befogadást követôen, fogva tartottanként elkülönítve nyilván kell tartani a fogva tartott védôjének nevét, irodai címét és telefonszámát] – megítélésünk szerint súlyos fogyatékosság, melyet mindenképpen pótolni kell.”

Lelesz György elismerte a helyzet jogsértô voltát, gyorsan és készségesen reagált a panaszra. Intézkedése nyomán Kovács Gyula rendôr ôrnagy, a rendôrkapitányság közrendvédelmi osztályának vezetôje május 3-án feladatmeghatározást bocsátott ki a Fogda- és Kísérôôri Alosztály vezetôje számára. Ebben a következô állt:

„Intézkedtem arra, hogy a fogva tartottak védôire vonatkozó adatokról a Fogda pk. Úr tájékoztatást kapjon. Egyben a következô feladatokat határozom meg a Fogda pk. Úr részére: A beérkezett értesítések alapján a mellékelt nyomtatványt kitölti, és azt zárt borítékban a fogva tartott anyagához csatolja. A zárt borítékot bélyegzôvel és kézjegyével hitelesíti úgy, hogy a boríték kinyitásának ténye felismerhetô legyen. A boríték felnyitásáról minden esetben jelentést kell készíteni, amit egy e célra rendszeresített dossziéban kell lefuzni. Az újrazárásról a Fogda Pk. Úr köteles a korábban meghatározottak szerint ismételten gondoskodni.”

Zeke László érthetô módon döbbenettel fogadta ezt a már-már kafkai eljárást:

„Nem értjük ennek az intézkedésnek az indokait. Megítélésünk szerint ennek az intézkedésnek nincs racionális indoka, bevezetése pedig minden bizonnyal jelentôsen hátráltatja a fogva tartottak védelemhez fuzôdô jogának akadálytalan érvényesülését (ha ugyanis a fogva tartott informálódni kívánna mondjuk kirendelt védôjérôl, valószínuleg nem fogja egykönnyen rávenni a fogdaparancsnokot arra, hogy végigcsinálja a rendkívül bonyolult procedúrát, ráadásul a megfigyelô csoportoknak sem lesz egyszeru a fogva tartottak ügyvédi képviseletérôl tájékozódni). Amennyiben mégis lenne elfogadható indoka a megítélésünk szerint pusztán szükségtelen adminisztrációt és többletmunkát jelentô intézkedésnek, akkor tisztelettel kérjük, szíveskedjenek azt tudtunkra adni, egyébként pedig javasoljuk, hogy a védôk nyilvántartása ne ilyen adminisztrációs nehézségek közbeiktatásával történjék.”

Sutka Sándor dandártábornok a következô fôkapitányi feleletet adta:

„A 19/1995. BM rendelet 36. szakasz d) pontja elôírja, hogy a fogva tartott védôjének nevét, irodai címét és telefonszámát az adatvédelmi törvényben elôírt módon kell kezelni. Azért kerül sor arra, hogy a személyes adatok védelmének biztosítására a fogva tartottak védelmét ellátó ügyvédek neve illetôleg adatai zárt borítékban kerüljenek elhelyezésre. Ez az intézkedés megfelel a személyes adatok védelmérôl szóló törvényben megfogalmazott célkituzéseknek.”

Igazán lélegzetelállító, hogy milyen vehemenciával védi a rendôrség a kirendelt ügyvéd „személyes adatait” a védence vizsla tekintetétôl. S teszi mindezt egy valójában sohasem létezô rendelkezésre hivatkozva, a hivatkozott jogszabályi hely ugyanis egyáltalán nem tartalmaz utalást az adatvédelmi törvényre.

Következtetések helyett

Bár a fent leírtak talán kissé szomorú képet nyújtanak a Fogdamegfigyelô Program muködésének eredményességérôl, talán úgy tunhet, hogy az egyes konkrét ügyekben nagyon kevésszer ért el átütô sikert a Magyar Helsinki Bizottság, két dolgot fontos elmondanunk: egyrészt, maga a program olyan intézmény, amelyet idônként a legfejlettebb demokratikus államokban tevékenykedô civil szervezetek is csodálkozással vegyes irigységgel figyelnek, másrészt pedig mind a rendôrségtôl kapott információk, mind az egyes fogva tartottak szerint igenis van pozitív hatása a háromfôs csoportok látogatásainak. Egyre inkább tudatosul a fogdán szolgálatot teljesítô rendôrökben, hogy a bizottság megfigyelôi bármikor megjelenhetnek és észlelhetik az esetleges visszásságokat. Ez mutatkozik meg többek között abban, hogy a fogdán bántalmazásokra csak ritkán kerül sor, és a befogadást megelôzô orvosi vizsgálat is alaposabb, mint korábban: ismereteink szerint mind gyakrabban fordul elô, hogy az orvos véleménye alapján a sérült gyanúsítottat nem fogadják be a fogdába. Ezek a kedvezô eredmények azt mutatják, hogy hasznos lenne a civil szervezetek megfigyelô munkáját valamilyen módon a rendôrségi tevékenység egyéb területeire is kiterjeszteni.

Hallgattassék meg…

dr. Lázár János r. dandártábornok, az ORFK Bunügyi Fôigazgatóságának fôigazgató-helyettese: „[…] Elôzetesen annyit szeretnék hangsúlyozni, hogy a [Magyar Helsinki] Bizottság munkája szükséges és rendkívül hasznos. A segítôkész együttmuködés keretében a feltárt (feltárandó) problémák orvoslást nyerhetnek, a demokratikus jogállamiság eszméjébe vetett bizalom és hit erôsödhet. Az ilyen együttmuködésre nem egy példát lehet említeni a Bizottság és a Rendôrség kapcsolatát illetôen. Vannak azonban olyan visszatérô kérdések, amelyekre a felek nem tudnak közösen elfogadott megoldást találni. Szerencsére ez csak az esetek rendkívül ki százalékában fordul elô. Sajnos azonban a közvélemény, mint ahogyan azt a Bizottság is megjegyzi, csak a hibáknak, hiányosságoknak, visszaéléseknek tulajdonít hírértéket, a pozitív tényeket viszont természetesnek, sôt kötelezônek értékeli. […]

Már az anyag legelején megdöbbenve olvastam, hogy a Bizottság, amelynek véleményem szerint az együttmuködési megállapodás értelmében mindössze arra van felhatalmazása, hogy a tényeket objektív módon megállapítsa és intézkedést kezdeményezzen az esetleges hiányosságok megszüntetésére, most az iróniát hívja segítségül. Bár közölték, hogy nem céljuk a Rendôrség lejáratása, ám véleményem szerint az ilyen hangvételu kiadvánnyal éppen ezt lehet elérni. Óhatatlanul felvetôdik bennem, hogy a Bizottság talán azért nyúl ilyen eszközökhöz, mert tényszeruen leírva a tapasztaltakat, a Rendôrség hozzáállását, lehetôségeit és a jogszabályi rendelkezéseket, nem tudná bizonyítani igazát és kiváltani a közvélemény szerintünk kívánatos reakcióját. […]

A Bizottság az elôszóban elismeri, hogy a figyelmet a hibákra összpontosítja. Mindez már csak azért is kifogásolható, mert az anyag címzettje nem a Rendôrség, hanem a közvélemény, amely figyelmét valószínuleg el fogja kerülni az a másik tény, hogy a Rendôrség a Bizottság által is elismerten, általában – a megállapítások, jelzések alapján – megpróbálja a hibát orvosolni. A félreértések elkerülése érdekében szükséges volna olyan címet adni a kiadásnak szánt iratnak, amely utal arra, hogy e sérelmezett jelenségek csak ritkán fordulnak elô, és a Rendôrség nem feltétlenül egy államilag elismert és pénzelt anarchikus bunszervezet, amelyben a törvénytelenség, az önkény az úr. […]

Kétségtelen, hogy a Rendôrség eljárása sem kifogástalan minden tekintetben. Ezért szükség van a segítô szándékú együttmuködésre. A Bizottság azonban nagyon sokszor hajlamos elôtérbe helyezni minden alapvetô emberi jogot, ugyanakkor semmibe venni az Alkotmány által is – bizonyos feltételek fennállása esetére – kilátásba helyezett korlátozási lehetôségeket. Vitán felül áll, hogy azon személyeket, akik hivatali helyzetükkel visszaélnek, ki kell szurni, és a korlátozások jogszabály által kijelölt határait semmiképpen nem szabad átlépni, azonban a lehetôségekhez mérten – az adott esetre vonatkoztatva – úgymond ki is kell használni e megszorításokat. Ezen a büntetôeljárás eredményessége is múlhat. […]”

Dr. Sutka Sándor rendôr dandártábornok, Hajdú-Bihar Megye rendôrfôkapitánya:

„[…] Engedje meg, hogy ezúton is megköszönjem a Magyar Helsinki Bizottság tagjainak eddig végzett munkáját, s kifejezzem azon véleményemet, hogy a megye rendôri állománya nagyra értékeli, és a jövôben is igényli munkájukat.

Az Önök által végzett tárgyilagos ellenôrzések ráirányíthatják a figyelmet egyes problémákra, megalapozhatják, illetve elôsegíthetik döntéseinek meghozatalát.

Végezetül tájékoztatom, hogy szolgálati feladataink körében 2000. január 7-én a Hajdú-Bihar Megyei Fôügyészség vezetôjével ellenôrzéssel egybekötött fogdabejárást hajtottam végre, amikor is a helyszínen ellenôriztük a fogva tartottak elhelyezésével kapcsolatos körülményeket, s bizonyos kérdéskörökben – ügyvédi beszélô átalakítása, »sétálóudvar« körletrendje – a szükséges döntéseket meghoztam.”