Januári számunkban Tolsztoj Leó 1899-es, mûvészetrôl írott esszéje kapcsán kérdéssel fordultunk a kulturális élet több meghatározó személyiségéhez.
Lehet-e igazolni a mûvészetért hozott társadalmi áldozatokat? Jogot formálhat-e a magaskultúra arra, hogy költségvetési támogatásban részesüljön? Hiszen – írja Tolsztoj – „ezt a pénzt… a néptôl szedik össze, amelynek emiatt elárverezik a tehenét, és amely sohasem jut hozzá a mûvészet nyújtotta esztétikai gyönyörök élvezetéhez”. A tolsztoji választ pedig – az „igazi”, vagyis a vallásos mûvészetért érdemes társadalmi áldozatot hozni, másfajtáért viszont nem – nem tartjuk megnyugtatónak.
Úgy gondoljuk, a magyar magaskultúra nemcsak nehéz helyzetben van, hanem önigazolási kényszer alatt is áll. Minél kevesebb pénz van rá, elôállítóinak, terjesztôinek, kedvelôinek annál inkább képeseknek kellene lenniük megmondani, hogy miért kellene rá áldozni. Éppen ezért arra kérjük Önt, hogy írja meg nekünk: Ön szerint mivel lehet érvelni a magaskultúra közpénzekbôl való támogatása mellett, vagy ha nem lehet, miért nem? Mekkora köz- és magán-erôfeszítést kell és érdemes tenni ahhoz, hogy még mindig érdemes legyen a magaskultúrát mûvelni?
Ezúttal két olvasónk levelét közöljük.

Tisztelt Szerkesztôség!

Egyetemi tanulmányaim alatt lettem a Beszélô rendszeres olvasója. Illegális változatát koromnál fogva csupán a tiltott gyümölcs sajátos ízétôl megfosztva, reprintként ismerhettem meg. Vitaindító felhívásukat azért tartom örvendetesnek, mivel tapasztalataim szerint az egykori szamizdat jogutódja eddig nemigen preferálta a mezei olvasókkal való dialógust. Remélhetôleg nem csupán a folyóirat anyagi problémái kényszerítették arra a szerkesztôket, hogy a tágabb értelemben vett olvasótáborhoz forduljanak. Nyilatkozatuk önmagában is jó cáfolata annak a szélsôjobboldali rögeszmének, miszerint a demokratikus ellenzékbôl kialakult liberális párt és szellemi holdudvara mögött valamiféle sötét nemzetközi pénzügyi hatalom állna. A New York-i, párizsi és Tel Aviv-i bankárok ennyire rosszul állnának, hogy már leghûbb ágenseiknek sem tudják folyósítani a haza árulásáért járó zsíros fizetéseket? Persze egy vérbeli antiszemita ezt csípôbôl megválaszolja azzal, hogy ezek a minden hájjal megkent szabadkômûvesek így álcázzák magukat.
A lényegre térve: túlzásnak tartom azt, ahogy a Beszélô szerkesztôsége elsiratja a magyar elitkultúrát, miszerint „nem pusztán elôállítóinak életszínvonala, hanem intézményeinek léte forog veszélyben.” Abban talán egyetérthetünk: voltak olyan korszakok a magyar kultúra történetében, amikor sokkal rosszabb körülmények között élt a nem hivatalos alkotó értelmiség, mint manapság. Ennek ellenére születtek jelentôs alkotások az irodalomban, képzômûvészetben, filmgyártásban éppúgy mint a zenei kultúrában és a színjátszásban. A mûvészeti alkotások általában nem a társadalmi berendezkedésnek köszönhetôen, hanem annak ellenében vagy arra reagálva jönnek létre.
A magaskultúra identitászavara és financiális bizonytalansága nem tegnap kezdôdött. A demokratikus átalakulásnak ez a gyermekbetegsége egyidôs a rendszerváltással, az akkor létrejött, keleti és nyugati vonásokat egyaránt felmutató ezredvégi magyar kapitalizmussal. Ezért gondolom azt: a Beszélô szerkesztôsége egy kicsit késôn ébredt. A pártállami diktatúra évtizedeiben természetesnek számított a kultúrafinanszírozás Nyugat-Európában és Észak-Amerikában soha nem létezô állami monopóliuma. A humán értelmiség, amely mindig az ellenzékiség egyik utánpótlási bázisa volt, a polgári demokrácia és a nyugati típusú gazdasági modell igenlése mellett az „értékhordozónak” tekintett elitkultúrát továbbra is a piac törvényein kívül esô szférába sorolta. A rendszerváltást közvetlenül megelôzô években merült fel elôször a kérdés: „Áru-e a kultúra?” Az MSZMP Pozsgay Imre köré tömörülô reformkörösei és az MDF népi-nemzeti kultúrpápái lényegében az addigi struktúra konzerválására törekedtek, csupán új ideológiai körítéssel tálalták. Álláspontjuk lényege szerint a nemzeti kultúra nem maradhat fenn a globalizáció kommersz tömegkultúrájának barbár hordái által szorongattatva jelentôs állami támogatás nélkül. Pozsgayt kultúrminisztériumi múltjából hozott reflexei, a Fórum küldetéstudatos irodalmárait világnézetük predesztinálta erre az álláspontra. A történelmi egyházakkal szimbiózisban élô konzervatív politikusok is a néppel folytatott egyoldalú morális kommunikációt, az erkölcsi nevelést, a „keresztény értékeket” artikuláló és közvetítô eszköznek tekintették a kultúrát. Ebben a helyzetben a liberális értelmiség nem tudta vagy nem merte felvállalni a kérdésben számomra egyedül elfogadható álláspontot: a kultúra igenis áru, amit újra és újra el kell adni a vásárlóközönségnek. Sajnálattal kell konstatálnom, hogy a szabadelvûség hazai reprezentánsai elszalasztották ezt a lehetôséget a kérdés tisztázására, ehelyett önáltatásba menekültek. Erre hívta fel pályatársai figyelmét a neves esztéta, György Péter is. „A piac megjelenésével hihetetlen gyorsan tudomásul kellett volna vennünk, a mûvészet az e tájon eddig ismert módon többé soha nem lesz fontos. A piac nem üdvtan, sôt felette kevéssé kedveli az igazi Tanokat.
A kihívás immár nem egy Párt uralmának elviselésében áll, hanem a mass média, az amerikanizálódás, a show-biz eluralkodásával való szembenézés. Ezentúl már egy olyan rendszerben kell eligazodnunk, melyben a magaskultúra csak roppant szûk keretek között, korlátozottan érvényes és fontos. Magyarországon sajátos vadkapitalizmus látszik honolni, amely nem ismeri a nyugat-európai magaskultúra mecenatúrájának rendszerét.” A liberális értelmiség, amely a gazdasági, népjóléti és közjogi téren éppúgy, mint médiaügyben egy markáns antietatista, az államot szükséges rossznak tartó koncepció mellett tört lándzsát, a kultúra territóriumában ragaszkodott az állami finanszírozás elavult modelljéhez. Hogy mennyire volt szakszerû ez a meggondolás, azt most ne vitassuk, nézzük meg inkább a kérdés morális vetületeit. Az állampolgároktól elvárjuk, hogy fegyelmezetten vegyék tudomásul: hazájuk gazdaságának teljesítôképességéhez mérten „túl jól” éltek, államuk túl sokat költött jóléti, oktatási, egészségügyi célokra. Megvonjuk tôlük az addig állampolgári jogon járó juttatásokat a rászorultsági elv érvényesítésének jegyében, az államháztartási reform keretében sort kerítünk közintézmények átvilágítására, ezen keresztül pedagógusok, egészségügyi és mûvelôdési dolgozók, köztisztviselôk tömegei kerülnek az utcára. Az átlagember azt veszi észre, hogy a fogtöméstôl kezdve az autópálya-használaton és az üdülésen át a könyvtári tagságig rengeteg minden, ami térítésmentesen vagy jelképes összegért vehetett igénybe, borsos áron adott szolgáltatássá vált. Úgy gondolom, ilyen helyzetben erkölcstelen azt is magától értetôdô dolognak tekinteni, hogy az a borsodi melós vagy somogyi kistermelô, aki reggelizés közben nem Bartókot hallgat, hanem Sláger Rádiót, este a TV-ben nem színházi közvetítést vagy komolyzenei mûsort néz, hanem Dáridót és/vagy brazil szappanoperákat, szabadidejében pedig nem múzeumba viszi a családot, hanem állatkertbe, adóforintjaiból horribilis összegekkel támogassa az alkotómûvészek megélhetését, miközben – mint az agyhártyagyulladás-járvány során kiderült – gyakran a megyei kórházakban sincs lélegeztetôgép, a kistelepülési iskolák helyzete katasztrofális, egy bölcsészhallgató kiváló tanulmányi átlag esetén nyolcezer forint ösztöndíjat kap, vidéken a felsôoktatásban tanulók húsz százaléka nyer kollégiumi elhelyezést, holott a diákok többségének nincs pénze albérletre. Soros György jó érzékkel tapintott rá a problémára: amíg ebben az országban a roma kisgyerekek nagy részének esélye sincs arra sem, hogy valaha leérettségizzen, addig nincs értelme a mûvészi önkifejezés tetemes összegre rúgó számláját fedezni.
Bibó István a nyugati társadalomfejlôdést elemezve vonta le az idôközben evidenssé váló megállapítást: Nyugat-Európa és Észak-Amerika társadalmainak prosperitása, nyitottsága, minden más társadalmi berendezkedésnél nagyobb túlélési és megújulási potenciálja nem redukálható csupán földrajzi elhelyezkedésükre (centrum–periféria viszonyrendszer) és/vagy a „termelôerôk fejlôdésére”. Ugyanilyen fontos a zsidó–keresztény kultúrkör azon „specialitása”, amit a társadalmi alrendszerek különállásának nevez a szociológia. Ez pedig nemcsak politika, gazdaság, közigazgatás, igazságszolgáltatás, szakszervezetek, civil társadalom, oktatás, média és kulturális szféra békés egymás mellett élését feltételezi, hanem azt is, hogy ezek az alrendszerek nincsenek egymásnak alárendelve, egyik sincs a másiktól hierarchikus vagy egzisztenciális függésben. Egymásra vannak utalva, de egyik sem játszhatja el a keleti despota szerepét, illetve egyik sem degradálódhat a másik puszta eszközévé.
A magaskultúra nem eshet ugyanolyan megítélés alá, mint azok a szolgáltatások, amelyeket az állampolgárok összességének szükséglete és igénye hoz létre, illetve mûködtet. Ilyen az egészségügy, az oktatás, a bûnüldözés, a honvédelem és számos más ágazat, amit továbbra is az adófizetôk fognak eltartani. Nyilvánvaló, hogy ezek pénzosztáskor a költségvetésben abszolút prioritást élveznek. Az elitértelmiség produktumai nem tartoznak ebbe a kategóriába. A nálunk sokkal gazdagabb országokban is csak kisebbik hányadát teszi ki a kultúrafinanszírozásnak az állami-önkormányzati támogatás. A nyugati civilizáció peremén, az Európai Unió és a Balkán között egzisztáló kisállamtól senki nem várhatja azt, hogy ô legyen a mûélvezet legfôbb szponzora. Nem fedi a valóságot a Beszélô szerkesztôségének azon megállapítása, hogy „a magánmecenatúrának pedig se híre, se hamva”. A valóságban számos olyan kulturális folyóirat van Magyarországon, amely létét magántôkének köszönheti. Olyan tömegfogyasztásra beállított, tôkeerôs médiakonszernek jelentetnek meg irodalmi és mûvészeti periodikákat, mint a HVG Rt. és a Népszabadságot kiadó multinacionális cég. Az elsô a 2000, az utóbbi a Kritika megjelenésének anyagi feltételeit biztosítja. A Népszava (Szép szó) és a Magyar Hírlap (Ahogy tetszik) mellett más sajtótermékeknek is vannak kulturális mellékletei, ahol a kortárs magyar írók, költôk, festôk, szobrászok és zeneszerzôk megjelenésükkel ingyenreklámot, közölt mûveikért busás honoráriumot kapnak. A Mozgó Világ megjelenését olyan jól menô vállalatok és hitelintézetek támogatják, mint a Matáv Rt. és az OTP Bank. Nemcsak Soros György van a világon, számos sikeres hazai üzletember is hozott létre magánalapítványt. Az ismertebbek közül Somody Imrét és Demján Sándort említeném. Nem kell tehát falra festeni az ördögöt. Ez a pesszimista hozzáállás jól példázza: élnek még a régi beidegzôdések. A magyar kulturális életben a direkt állami támogatás dominanciája a kvázi-állami mecenatúrával vált teljessé. A Postabank-birodalomra gondolok. Princz Gábor bôkezû adományainak, „önzetlen” mûvészetpártolásának cehjét végül az adófizetôknek kellett állniuk. Az amúgy gigantikus sajtóholdingot is kiépítô bankvezér egyrészt korrumpálta az elitértelmiség jelentôs részét, másrészt hozzászoktatta a gondtalan, „utánunk az özönvíz” mentalitáshoz. Az elsô Postabank-pánik, a Horn-kormány alatti konszolidáció után Princz Gábor kitartottjai közül senki nem kérdezte meg: mibôl is van ez a sok pénz? A Beszélô szerkesztôi sem. A Soros György által pénzelt ÉS törte meg csupán a hallgatást. A liberális gazdaságfilozófia az állam szerepét a tûzoltó és az éjjeliôr szerepkörére igyekszik minimalizálni. Egy igazán következetes szabadgondolkodó a kultúrafelfogásban sem képviselhet ettôl gyökeresen eltérô véleményt. Elfogadhatatlan, hogy profitszerzésre szakosodott könyv- és lapkiadók százmilliós állami tôkeinjekciókat kapnak. A cégek támogatása helyett inkább a könyvtárak állománybeszerzési keretét és az alap-, közép- és felsôoktatásban tanuló diákok tankönyv és jegyzettámogatását kellene emelni. Tûrhetetlen, hogy egyetemi hallgatók kétezer forint jegyzettámogatást kapnak egy évben. Könyvtárak arra kényszerülnek, hogy fagylaltárusítással, használtruha-kereskedéssel és igazolványkép-készítéssel szerezzenek a mûködéshez szükséges bevételt.
Még ilyen körülmények között is sok pénz jut a kultúra támogatására. A Könyvhét ez év február 10-i száma összefoglaló elemzést közöl ezzel kapcsolatban. Az írás preambuluma szerint „a kulturális folyóiratok piacán zavarbaejtô bôséggel találja magát szembe az olvasó. A piac nem is lenne képes eltartani ennyi lapot, azonban a különféle pályázati támogatási formáknak köszönhetôen a választék lenyûgözô, a fôvárosi és vidéki mûhelyek életképességérôl árulkodik.”
Tisztelt Szerkesztôk! Nem gondolják, hogy ilyen körülmények között nincs szükség a vészharangok megkondítására?

Tisztelt Szerkesztôség!

Tolsztoj kérdésével kapcsolatban nem árt néhány további kérdést tisztázni. Elsôként mindjárt adódik, vajon mi az ember értéke, ha a magaskultúra képviselôje és mi, ha nem; és ha van bármelyiknek is értéke, akkor ki dönti el, hogy melyiknek van, illetve, hogy van-e egyáltalán. Enélkül ugye lehetetlen tisztázni, hogy méltó-e az állam általi támogatásra bármi is. A jelenlegi szisztéma természetesen adottnak veszi, hogy a magaskultúra az valami „értékes”, vagyis valamiképp az ember, netán a társadalom javára szolgál, „szellemi”, tehát „magasztos”, vagyis a hallgatólagosan ideálisnak tételezett emberi együttélés szempontjából mindenképpen dicséretes és hasznos, következésképp támogatandó. Ez rendben, de akkor mi a helyzet a másik oldallal, hiszen a vezetô kérdés implicite kétfelé szakítja az emberek közösségét, egyik oldalra helyezve a gyakorlati haszonnal általában nem járó ún. magaskultúrát és az a körül bábáskodókat, a másikra pedig azokat, akiknek vagyonából az elôbbieket támogatni lehet, sôt egy modern és humánus állami vezetésnek a tôlük szedett adóból ez egyenesen kötelessége. A felszín felszínes megkapargatása után is mindjárt szembeszökô, hogy ez a kötelességteljesítés mintha „értéktelenebbnek” venné ez utóbbiakat, akik pusztán eszközként szolgálnak a kultúra elômozdítására, és akik feltehetôleg néhány támogatott, vagyis a kultúrába tartozó dolog láttán minden bizonnyal felháborodnának ezen a méltánytalanságon. Ámde legyen igazuk nekik. Igen, de akkor a másik oldal háborodna fel azon, hogy micsoda társadalom az, ahol az egyedüli értékmérô a gyakorlati haszon, a pénzzel biztosítható kényelem és jólét önmagában, és szerintük a pénz egész másra való, vagyis pusztán kellemetlen, ámde nélkülözhetetlen eszköz például a magaskultúra mint a legmagasabb szellemi alakzat, azaz az ember tulajdonképpeni megvalósítására.
De legyen mindenkinek jó, egyikük kapja meg a magaskultúrát ugyan nem képviselô, de mégis valamiképp (talán a magaskultúrát támogatható és éppen ezért) hasznos munkájáért a fizetséget, a másik pedig alkothasson kedvére, azaz kedvére azon a kereten belül, amely megfelel annak a mércének, mely a támoghatható magaskultúrán belül található. Ki az az ember, és melyik az a közösség, mely az ilyesfajta „mintát”, mint a támogatásra méltó magaskultúrát létrehozót vagy hordozót megtestesíti? – hiszen ennek felmutatható példaként mégis meg kellene lennie, ha „igazságos”, értsd: az emberi együttélés javára „minôségileg” szolgálónak akar lenni (látszani) a magaskultúrára fordított támogatás. Úgy tudom, hogy az ilyen doktrínákban le nem fektetett mércét, bizonyos szakmai kuratóriumok, illetve kollégiumok tagjai ismerik, akik a támogatásra pályázottak közül kiválasztják azokat, akik eme mércének megfelelnek. Vajon nem olyan illúzióról, esetleg hazugságról van szó, amely pusztán egy könnyen emészthetô és tetszetôs mázzal van nyakonöntve, csak hogy legalább a nemes és magasztos látszat megmaradjon, mert vajon milyen érveket tudna felhozni ez a szent kuratórium, hogy ez ezért, az pedig azért találtatott méltónak illetve méltatlannak a támogatásra. Egyáltalán, milyen alapra hivatkozva jelenhetnek meg ezek a testületek az egyedüli illetékesként arra nézvést, hogy ôk rendelkeznek azzal a tudással, ami az ilyen szétválasztásokhoz szükséges? Mert az nem kérdés, hogy ezek a mércék léteznek, de nem abszolútként, amit az egész szisztéma sugall, hanem önkényes értéktételezésként, melyeknek „jobbságára” egy másikkal szemben semmilyen érvelés nem tudna elfogadható bizonyítást nyújtani. Így a támogatásra méltatlannak ítéltet és ezért tiltakozót semmilyen magyarázattal nem lehetne elhallgattani. (Legfeljebb a támogatás megvonásának tényével.) Hiszen bármilyen kultúrára szomjazó emberképet veszünk is alapul, akinek szomját ez és ez a kultúra tudja a lehetô legjobban enyhíteni, és ami éppen ezért támogatandó, ez éppen olyan önkény, mint az elôbb említett. (De mindez túlságosan is „magasztosnak” hathat, annak fényében, amit jól ismerten egyes „szakmai körök” bosszantó belterjessége képvisel, és a kör kontúrja nyilván a támogatások odaítélésénél ölti legláthatóbb formáját.) Nem lehet kielégítô érv, piaci nyelven szólva a kereslet nagysága, hiszen egyetlen ember elutasító véleménye máris alapjaiban kell megdöntse az adott kulturális alakzat létjogosultságát, hiszen ez az ember joggal sérelmezheti, éppen eme felmutatott emberkép önkényességére hivatkozva, hogy ez a támogatási rendszer kárára van, netán kifejezetten az életére tör, hiszen abból az összegbôl támogatják, amiért ô dolgozott meg, és amit szívesen fordítana valami neki tetszôre, legyen az bár saját anyagi jóléte, kényelme. De meglehet, nem bizonyításra van szükség, hanem ingatag talajokon a kérdések feltételére.
Végezetül fölvethetô a kérdés, vajon magas-e az a kultúra, melyben például a mûalkotás vagy a szellemi alkotás létrejövésének (vagy a létrejövés segítésének) feltétele az állami szubvenció? Vagy a támogatás azt célozza, hogy ezek úgymond „közkincsek” legyenek? Vagy azt, hogy fennmaradjanak? De nem éppen az mutatja-e egy kultúra életképességét, hogy megmarad és folyamatos? Esetleg a kettô, tehát a támogatás és fennmaradás ily módon nem kapcsolható össze? Persze minden eddigi fejtegetés általánosságban mozgott, melybe szigorúan véve egyetlen konkrét eset sem sorolható be, és amelyek egymást is azonnal kioltják, mihelyt egységesíteni akarjuk ôket. Mert a tapasztalat mintha azt mutatná, hogy az „igazán nagy” alkotások szükségszerûen megszületnek támogatás nélkül is. De van-e arra tapasztalat, hogy hány nagy alkotás ment veszendôbe, azért mert csupán ennyi és ennyi támogatás elég lett volna, hogy az alkotás létrehozója a döntô pillanatban ne haljon éhen? Ez azonban megint önkényes döntés arról, hogy milyen erôt (már ha van neki) tulajdonítunk egyáltalán szellemi alkotásnak, mint praktikus tényektôl mentes alakzatnak.
A tolsztoji kérdésre, úgy tûnik, nincs megnyugtató válasz, a fentiek talán csak némileg árnyaltabbá tették, hacsak nem az is puszta önkény, hogy a kérdés antropológiai mélységekbe vezetônek akart látszani.

Tisztelt Szerkesztôség!

A lap márciusi számában azt írja Halász Tamás az Artus Színház Turul címû elôadásáról, hogy „Goda Gábor társulatvezetô írta és rendezte a darabot”. Ez csak féligazság, a darabban elhangzó nem is csekély számú szöveget ugyanis én írtam, igaz, a színlapon Bán Zoltán néven szerepeltem. Az már persze tény, hogy a többszáz elôadás jogdíjából egy vasat sem kaptam. De rég volt, tán igaz sem volt. Szóvá sem tettem volna a dolgot, ha nem tudtam volna meg a cikkbôl, hogy Andrásfalvy Bertalan, akkori kultuszminiszter „szentségtiprónak” és a magyarságot gyalázó „mocsoknak” titulálta a darabot. Na gondoltam, ebbôl nem maradok ki, ha már amúgy is benne voltam.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta