Karafiáth Orsolya
Levél
Másik Jánosnak

(A levél kezdete)
Ez egy levél. A keltezés: kelt Budapest, bár nemcsak ez a színhely, nemcsak ez a díszlet. 2000 – ez az az év.

(Az elsô levélrészlet)
Talán arról, hogy miért is írok neked. Meg arról, hogy miért lesz annyira csapongó, széttartó levél ez. S hogy a kézbesítést miért bízom a véletlenre.
A válaszokat inkább rád bízom. Talán egyértelmû lesz.

(Én úgy vagyok a városommal…)
Elôször is a legelsô érzésrôl írok, ami hozzád kapcsolódott. Talán nem meglepô, hogy ez a Levél nôvéremnek idejébôl való. A gimnáziumunkban volt egy fiú, aki szünetekben a folyosó végén gitározott. Mi, lányok, körégyûltünk, és énekeltünk vele. Fôként Cseh Tamás-dalok voltak mûsoron, köztük a Budapest címû szám is. Ezután meg kellett szerezni az egész albumot. Mikor otthon, egyedül végighallgattam, feltûnt egy hang a Tamásé mellett, ami a kelleténél jobban megérintett. Nos, ez a tiéd volt. Ekkor gondoltam elôször, hogy ebbôl több kéne. (Akkor még nem tudtam, hogy a „fô profilod” inkább a zeneszerzés.) A legkedvesebb dalom persze (a Krakkói gyors mellett) a Budapest volt. „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk…”, „Reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás, közértbe megy le tejért János és Tamás…” Egyszerre volt régi és mai. De minek ragozzam, nálam jobban kifejti ezt a második Levél-album.

(Ó, a Balaton…)
Nem véletlen, hogy ez a hangulat is fontos lett. Azt már csak elképzelni tudom, hogy a „régi nyarakon” milyen lehetett a Balaton, de hogy nem sokat változott, az biztos. Stoppolások, alvás a strandon, a szotyi-földön, borozások – az ilyesmi megmarad. A viták persze másról szólnak, a társaságok feloszlanak, de hát ez elkerülhetetlen.
Nem csoda, ha ezek után azt gondolom, hogy mindenhez közöd van, ami fontos nekem.

(Peepshow-mennyország)
A legújabb albumodat tôled kértem el. Kicsit féltem belehallgatni, pedig tavaly egy koncerten már megismertem róla pár dalt. Attól tartottam, hogy valami bennem ôrzött hangulatot megtör majd ez a teljesen új dolog. Szerencsére csalódnom kellett: nagyon él a lemez. Tudom, hogy ritkán írsz dalszöveget, ezen mégis van egy, a Madarak. „Törd szét bennem ezt a készet!” – mondja a refrén. Kevés ennyire szép mondatot ismerek. Úgy érzem, ez nagyon jellemzô rád: ami megvan, abból kiindulva valami egészen mást létrehozni. Szeretem ezt a fajta kockázatvállaló bátorságot. Hogy ebbe belefér egy érzelmes tangó éppúgy, mint a pesti folklór feldolgozása. Az Alvarezrôl eszembe jut egy kedves történet: múltkor a környékbeli játszótéren ülve hallom, hogy egy kislány éppen ezt énekli („a halott lábain fekete macska lóg…”). Már vagy ötször ismételte az utolsó versszakot, mikor leült mellé egy ismeretlen kisfiú, és csatlakozott a dalhoz. Milyen jó lenne, ha én is ilyen könnyen tudnék ismerkedni…

(Az x-edik levélrészlet)
S ha már ismerkedés, akkor hadd emlékezzek meg a mi megismerkedésünkrôl is. Egészen szokványos történet lehetne, s hogy miért mégsem az, azt csak mostanában próbálom megfogalmazni. Jött egy telefon Verától, a feleségedtôl, hogy olvastátok a verseimet, s mivel tetszettek, jó lenne találkozni is. Épp volt egy Másik János–Can Togay est a Trafóban, és a legegyszerûbbnek tûnt elmennem oda. Féltem kissé: nagy tehetségem van ahhoz, hogy két perc után ellenszenvessé tegyem magam. („Nincs nap baklövés nélkül.”) Aztán valahogy minden nagyon egyszerû volt. Még reggel nyolckor is beszélgettünk, akkor már a negyedik helyen, mert közben minden bezárt. Itt van két, egymástól mindenben különbözô ember, és mégis. Van valami, ami korszaktól, nemzedéki különbségektôl, társaságoktól független. Ez a valami valószínûleg a hasonló fajta érzékenységben és érzékelésmódban lehet. Amit én kifejezek, az ott van a te zenédben. Szó és zene olyan mélyen fonódik össze, hogy néha már különbséget sem tudok tenni a kettô között. Ezen a rejtett nyelven szólnak hozzám a dolgaid, és én is ezen a nyelven válaszolok rájuk.

(A levél közepe)
No lám, kedves János, feléhez ért a levél. „Magától íródik ez, vagy szuverén írom én…” Valahogy nem kérdés, folytassam-e. Annyi mindent kéne még elmondanom. Például a presszó-érzésrôl sem volt még szó. Mármint arról, hogy nekem mit is jelent egy ilyen hely, illetve hogy a te, a ti zenétek mit tett hozzá mindehhez. Vagy a záróra-érzésrôl, vagy a régi szeretô-érzésrôl… és még sorolhatnám. Azt hiszem, a legegyszerûbb az lesz, ha leírom, mi történt velem alig egy hónapja. Van egy kedvenc helyem Budán, ahol az „utolsó bárzongorista” játszik, András. Nagy társasággal voltam, a legtöbbjüket elôször hoztam el ide. Hajnal felé már kissé virulensek lettünk, és énekelni kezdtük az ismert slágereket. („Itt állok árván, halálos betegen… de téged csak a virág érdekel… gyûlölöm a vadvirágos rétet…) Egyik lány odaállt a zongora mellé, és pár hangot leütött. András mosolyogva nézett fel rá: „Örülök magának. Olyan régen nem láttam már…”
Azt hiszem, valahogy így vagyok én is a már ismert, és a még ismeretlen dolgaiddal.

(Az aluljáróérzés)
Jelenleg mozgalmat szervezek. Nem könnyû ügy, sajnos most még csak a kezdeti nehézségekig jutottam el. Elsôként a legtragikusabbat: nincs tömegbázisom, nincsenek fényes kilátásaim sem. De azért jövô hétre elkészül a manifesztum, aztán a röplapok is. Második lépésben túszt ejtünk, a kishúgomat. („Bezártok engem? Éheztetni is fogtok ?!”– kérdezte a leendô ál-áldozat remegve.) A harmadik lépcsôfok, a fegyveres felkelés minden bizonnyal elmarad, így kapásból a negyedik stációnál, az illegalitásnál kötünk majd ki. Célunk a közjó, ami ugye eléggé tág (és ködös) fogalom. Egyvalakit mindenesetre már sikerült megnyernem az ügynek. Lehetetlen, hogy ekkora városban ne legyen több mozgalomképes ember…
S hogy honnan jutott mindez eszembe? Az újra és újra visszahallgatott, nyomasztó számaitokról. Nem tudom megunni ôket. Mintha valami megmaradt volna abból a bizonyos szûrt levegôjû korszakból, csak másképp, más idôkhöz igazodva. Ez elég pontosan hangzik a Levél nôvéremnek 2.-n, az „újabb fajta nagy pocsékolásról” szóló dalokban. Például abban, amelyikben szinte mesejátékba illik a zene, a szöveg pedig egy szemétben turkáló emberrôl szól. (Ez az ember latin–
angol tanárnô, az ôsz, kicsi kontyos Somlai Margit.) Vagy az azóta milliomossá vált régi osztálytárs lefestésében. Vagy a metróról, az aluljárók világáról megjelenô képekben. Kedvetlenítô dolgok ezek, mégis szeretem hallgatni. Valahogy cselekvésre késztetnek. Talán rossz a párhuzam, de olyasféle érzésem van tôlük, mint amikor reggelente Che Guevara-dalokra ébredek, hadd legyen, ami lelkesít már a korai órákban is. Nektek persze épp attól volt könnyebb, ami miatt nehezebb is. A maga idejében a zenétek (hogy nagy szavakat használjak) szinte forradalmat csinált. Ma már ez elképzelhetetlen. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem lenne mi ellen küzdeni, hanem csak azt, hogy senkinek sincs kedve hozzá. Talán még nekem se. Mégis létezik mostanában egy ilyen nosztalgikus hangulat a hatvanas-hetvenes évek felé. Nem hiszem persze, hogy a ti zenétek maradéktalanul belesimulna ebbe a hullámba, és csak ezért lenne szerethetô. Valószínûbb az, hogy a mindenkori fiatalok annyira „hasonlítanak egymásra”, hogy nem tudják kikerülni ezt a fajta zenét. Budapest Budapest marad, tejért a boltba kell menni stb… És milyen szimpatikus az, amikor ez megtelik mindenféle egyéb tartalmakkal. Valószínû, hogy ebben van ott az a fajta forradalom, amirôl beszéltem, s amit ma – ahogy én tudom – senki nem vállal fel. Más kérdés, hogy miképp is lehetne. Nem tudom. De akkor mit kezdjek azzal a szomorúsággal, amit ezek a dalok ébresztettek bennem?!

(Még egy rövidke levélrészlet)
Valamelyik hétvégén rendhagyó házibulit szerveztünk, melyen – igazodva amúgy is gyermeteg viselkedésünkhöz – kizárólag csak gyermekslágereket hallgattunk. A Süsü persze ott volt minden részével együtt, a Kvantum Fantum is, meg még vagy húsz kazetta és lemez. De egyik sem tûnt olyan érdekesnek, mint egy bizonyos Cimbora-album. Versek és dalok. Cseh Tamás, Másik János. Gondoltam, meghallgatom újra. És emlékeztem ezekre a dalokra. Milyen különös – gondoltam közben. Én tényleg azt hittem, hogy tizenegynéhány éves koromig semmit sem ismertem tôletek. A barátaim pedig kissé furcsán néznek, mikor újra felcsendül ajkaimról, hogy „Szél fúj, esô fúj, van már cimborám. Vár, vár, mindig vár, szóval vár reám…”

(„Nekem minden csak popzene!”)
Meteo, Egy tél az isten háta mögött – lehetne folytatni, de ezek a kedvenceim. Mert így is lehet filmzenét csinálni – szinte elválaszthatatlan lesz a zene a képektôl, egyszerûen és mégis szerteágazóan.
Európa kiadó, Balaton. Ezeket szereti az ember – és nemcsak tizennyolc évesen. A zene nem úgy kellék, ahogy a trapéznadrág vagy a szakadt póló. Én magam szinte gyerek voltam ezekben az idôkben, mégis közvetítettek felém egy olyan életérzést, ami máig erôsen mûködik bennem. A lemezeken, kalózfelvételeken kívül szerencsére maradt néhány klipszerû dolog és jó pár fotó is. Hihetetlen, hogy nem is olyan régen, ’87 körül. Akkoriban még nem jártam ilyen helyekre, a hangulat mégis átjön. „Levert vagy megnyerô, /barna vagy szôke nô. /…honnan kerül elô?” –  a Karády Katalin-image elôtt ilyen volt az ideálom. Unottan nézni bele a világba, mint aki már mindent látott.
Néhány sláger Kern Andrásnak (például Lövölde tér), Trance Ballance. „Másik Jánosról írsz, és nem ismered a Trance Ballance-ot?! A legjobb magyar együttes volt!” – mondta az egyik ismerôsöm. És sorolhatnám, amíg meg nem unom. Összetéveszthetetlen érzések.

(End)
Ez egy levél. Illetve volt csak. Befejezem. Solymár a cím, ez adatott. Sajnálom, János, hogy nem lett olyan, amilyet szerettem volna. Már a megismerkedésünk óta gondolkodom azon, miképp mondjam el, mit jelent nekem ez az egész. Helyesbítek: mit jelentesz. De ez most megint inkább rólam szólt, mint rólad. Talán majd máskor. Például a legközelebbi koncerten vagy egy sörözésnél. Addig is üdvözöl: Orsolya.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta