Március 21.
És a hajó megy
Költészet Világnapja,
hajózás a Dunán. Kb. ötven (száz! kétszáz!
háromezer!) költô a hajó fedélzetén,
elég valószínûtlen.
Az egy héttel ezelôtt
vásárolt új cipôm van rajtam, rettenetesen töri
a lábam. (Fáj, de megéri.) A táskámban
egy tartalék cipô, arra az esetre, ha feladnám. A huszadik
felolvasás után arra gondolok, hogy inkább egy békatalpat
kellett volna bekészítenem, egyre többen szivárognak
a büfé felé. Megejtô látvány, ahogy
a világ minden tájáról összesereglett,
meglett és sokat látott emberek kiállnak és
végtelen komolysággal beleszavalják versüket
a lanyhuló figyelem párás morajába. Aztán
jövök Én, és meglett családanya létemre
teljes komolysággal elmondom én is a versemet, megejtô
látvány lehetek. Utána sodródom a tömegben,
senkivel sem tudok beszélni, akivel szeretnék, miközben
vadidegenek állítanak meg különféle nyelveken
föltett kérdéseikkel, kedvesen mosolygok és oldalazok
a saláta felé. Az igézô szemû andalúziai
költô ráejti a villát a kosztümömre.
(Még szerencse, hogy csak géppel tisztítható.
Most moshatnám.) Hol balról, hol jobbról látom
föltûnni Szôcs Gézát, de nem bírok
odamenni. Ôt is folyton lekapcsolják, egy hajóban evezünk,
vagy mi.
Mindeközben dolgozik bennem
az aggodalom, a fiam tegnap bejelentette, hogy lenyelt egy pénzérmét.
Furakszom át a tömegen, közben a fejemben követem
az érme útját, amint egy röntgenfelvételen
forogva araszol lefelé.
Március 22.
A félmeztelen múzsa
és a muzs
A délelôttöt
a Heim Pál Kórház gyerekekkel zsúfolt folyosóin
töltjük, Marci egyre nyûgösebb. Délfelé
elkészül a röntgen, a pénz sehol. Csak viccelt
különben. Mire megkapjuk a papírt, már egy óra,
hazafelé a nyerôgép elalszik az autóban.
Délután István
marad otthon, az Írók Boltjában Gyukics Gábor
amerikai költészeti antológiáját mutatják
be. Abody Rita beszél, én közben a folyóiratpolchoz
lépek. Nem kéne. Míg az Alföldet keresem, valaki
egyszerûen ellopja a táskámat. Mit nekem te zordon
Kárpátoknak. Visa kártya, pénztárca,
tb-kártya, és az útlevél is, mert a személyimet
már három héttel ezelôtt ellopták, az
errôl szóló rendôrségi jegyzôkönyv
szintén a táskámban volt. Jó kis táska
volt, közel állt hozzám (úgy fél méterre).
Legközelebb még az ingemet lopják le rólam, és
akkor én leszek A félmeztelen múzsa, bocs.
Bernadett – és otthonról
István – gyorsan segítenek letiltatni a kártyát,
aztán irány haza a muzshoz. Nem túl elégedett,
mondván, minek nekem egyáltalán könyvbemutatóra
járni, tessék, egybôl megvan a baj.
Március 23.
Tik-tak, tik-tak
Délelôtt négy
órát ülök a rendôrségen, idáig
hallatszik, amint otthon ketyeg a baby-sitter. A környezet egyébként
a csempézett falak és a mûanyag székek ellenére
is megnyugtató: itt mindenkinek ellopták a táskáját,
nem kell annyira mellre szívni. Jegyzôkönyv, diktálom,
hogy mi volt a táskában. Amikor oda érek, hogy a három
héttel ezelôtti jegyzôkönyv is, az amúgy
elég fáradt hölgy elvihogja magát, aztán
elnézést kér.
Hadd lám, Uramisten, mire
megyünk együtt: délután az Írók Boltjába
megyek. Vállamon jól szabott kis hátizsák,
Bárdos Miki könyvének bemutatója alatt ujjamat
gyöngéden a pántjába akasztom, és le nem
teszem.
A könyvbemutatón valaki
megjegyzi, hogy ez a szöveg olyan, mint a visszafelé simogatott
bársony: erre szerintem évekig emlékezni fogok.
Iszonyú fejfájás
gyötör. Mintha az agyam belül elválna a fejemtôl
és lassú forgómozgást végezne a koponyámban.
Estig még kimegyünk Marcival a játszótérre,
mikor este lefektetem, rögtön utána én is megpróbálok
elaludni, de hajnalig gyötör a hányinger, egy belsô
mûanyag csúszdán haladok spirálban a pokol felé.
Március 24.
Esô után köpönyeg,
vagy inkább ernyô
Semmiféle papírom
nincs már, tulajdonképpen megszûntem létezni.
Megpróbálom kideríteni, hogy mit kellene beszereznem.
Születési és/vagy házassági anyakönyvi
kivonat. Megy minden, mint a karikacsapás, délelôtt
11-re mindkettô megvan. Marcinak kicsit meleg a homloka, remélem,
nem lesz beteg. Délután együtt bepakolunk a táskába,
a hétvégét anyámnál tölti. Este
Varga Mátyással találkozunk a Fészekben, a
Nagyvilág folyóirat estjén. A beszélgetést
Ferencz Gyôzô és Gergely Ágnes vezetik. Ágnes
elegáns és szeretetre méltó, Gyôzô
pedig, mint mindig, lebilincselôen fanyar, de azért örülök,
hogy nem nekem kell válaszolni a kérdéseire.
Találok egy szép
kék esernyôt, de valahogy szégyellem hazavinni. Pedig
most megérdemelném.
Március 25.
Haragszik a katona
Ásni akartam a kertben,
de zuhog az esô. Valami különösen ellenálló
fûmagkeveréket sikerült beszerezni, talán még
Marcit és a kutyát is kibírja. A tulipánhagymák
szépen kikeltek, de amit a Füles nem taposott ki, azt a Marci
darálta péppé a mûanyag kisautó kerekeivel.
A sziklakertben krókuszok kornyadoznak, Marci a lépcsô
helyett ezen a lankán szeret felmászni a teraszra, ezt a
strapát még egyetlen virág sem bírta sokáig.
És akkor a férj lila biciklijérôl még
szót sem ejtettünk.
Holnap kezdôdik a nyári
idôszámítás, nahiszen.
Március 26.
Mi a túró van?
A tavasz elsô napja, langyos
verôfény. Ásom a kertet, négyzetméternyi
foltokban hiányzik a fû. Két óra múlva
István megjön a bevásárlásból,
leszáll a biciklirôl, majd férfiúi szemét
végighordozva a már elgereblyézett kerten hosszas
elméleti fejtegetésbe kezd. Hogy hogy kell helyesen ásni.
Mondd el, édes, ne haljak
már meg hülyén.
A szomszédból átadnak
egy miénknél nagyobb ásót, a ház elôtti
részt már azzal ásom fel. (He-lye-sen.)
István lejön a konyhába,
megeszi a túrógombócot, majd kiszámolja, hogy
mennyibe került az ebéd, és kijelenti, hogy ez éttermi
ár, és ez azért túlzás.
Egyszer ásóval fogom
kettévágni. Vagy válasszak valami szubtilisabb megoldást?
Mondjuk a mérgezett túrógombócot?
Március 27.
„A bábok közt elaludt
egy hangya”
Elleptek minket a hangyák.
Három útvonal fut keresztül a lakáson, a fürdôszoba
küszöbénél pedig egy nyüzsgô, fekete
tócsányi boly jelent meg. A járatok kapuja elôtt
kicsi, finom porkupac. Marci izgatottan, az ujját szopva figyeli,
hogy tûnnek el a dolgozók az apró alagutakban.
Elôveszem a hangyairtót.
A dobozról megtudom, hogy a szer késleltetett hatású
méreg, amely idôvel a királynôt és a fiatal
hangyákat is elpusztítja. Ezek után nincs szívem
kitenni, nem vagyok én egy vadállat.
Este a szokásos felsoroláshoz
(alszanak az autók, alszik a csúszda, a hinta, a nyuszikák
a réten stb.) hozzávesszük a hangyákat is.
Alszanak a hangyák is, mind
elpihentek a föld alatti kis járatokban.
Március 28.
Szevasz, tavasz!
Magyarázom Marcinak, hogy
nemsokára jön a tavasz. Kinéz az ajtó elé:
Mama, mikor jön a tavasz? Pár óra múlva bekopog
a nappali ajtaján, aztán beszalad, és közli,
hogy megjött a tavasz.
„Megfogjuk!” – kiabálja.
Marci, a tavaszt nem lehet megfogni.
Közben a kertben lassan kibontja
virágait a japánbirs, és titokban nônek a tulipánok.
Lehet, hogy megjött a tavasz?
Március 30.
Marad a napló
Egész délelôtt
ülök az asztalnál, próbálok írni.
Ritkán jön össze egyben néhány szabad óra.
Nem megy, nem megy, pedig már
hónapok óta gyûjtögetem a fölmerülô
versötleteket.
Marad minden ötlet, hiába
dôl a fény a szobába és ringatja kint a táncoló
tujákat.
Délután takarítok,
Marci belenéz az összecsavart szônyegbe: ott van benne
az este.
Április 1.
Április bolondja
A kutya reggel a mi ajtónk
helyett a szomszédba szaladt be, majd a boldogságtól
ájultan kezdte nyalni Dezsô nevû szomszédunkat.
Nem baj, Füleském, tavasz van.
István elvitte Marcit, egyedül
vagyok.
A szokásos havi összejövetel.
Verseket olvasunk. Szabó T. Anna, Gerevich András, G. István
László, Imreh András és Börzsönyi
Péter. Simon Balázs és Mesterházi Móni
nem jött, egyébként ôk is itt szoktak lenni.
Szabó T. Anna gyönyörû
két verset írt, bizonytalanul mutatja ôket, hogy már
egy ideje elkészültek, de nem érzi ôket véglegesnek.
Annát egyébként Marci úgy hívja, hogy
„a széphosszúhajú Anna”. G. Istvánnak megvan
a képessége, hogy pontosan megfogalmazza az ember éppen
csak formálódó, homályos gondolatait. Ilyenkor
mindig rábólintok, hogy igen, ezt akartam én is mondani,
csak nem sikerült megtalálnom a megfelelô szavakat.
A vendégek éjfél
körül mennek el, még éjjel kettôig ülök
a fotelben, és kábán ropogtatom a nápolyit.
Április 2.
Fordítva, mindig csak fordítva
A fiúk még mindig
a nagymamánál vannak, reggel orgiasztikus lustálkodást
csapok, fél tizenegy, mire sikerül fölkelnem.
A kutya már majd bepisil,
gyorsan elszaladunk sétálni.
Ilyenkor próbálom
bepótolni a többheti alváshiányt. Minden este
fordítok, de csak kilenc körül tudok nekifogni, amikor
a kismackó már alszik. Néhány ilyen nap (hét)
után az ember teljesen elveszti az idô és humorérzékét,
a libidinális mellékhatásokról nem is szólva.
Délután végigolvasom
a férj által szerkesztett orosz lapszámot. Mihail
Epstejn írása az orosz civilizáció Ödipusz-komplexusáról
egyszerûen fergeteges, de a Jerofejevrôl írottak is
nagyon meggyôzôek. Viszont Nabokovnak az Anyegin angol fordításáról
írt munkája kimondottan idegesítô. Elhiszem
neki, hogy az Anyegin rosszul van lefordítva angolra, viszont amit
javasol, vagyis a kommentárokkal és jegyzetekkel ellátott
szó szerinti fordítás ötlete komplett hülyeségnek
tûnik: eleve kétségbe vonja, hogy létezhet mûfordítás.
Én személy szerint irodalomként nem szövegértelmezéseket
akarok olvasni.
Április 3.
Egy Pesti Est
Pesti Est kávézó,
hétfôi arcok címû rendezvény: közönség
szórakozni akar, várja a viccet. Ilyen szempontból
a mai este szerencsésen alakul, van benne móka is: felolvasom
a Volánbusz-pályaudvar avatására írt
opuszt, álljon itt mellékletként (és tanulságul,
milyen is az, ha). Furcsa érzés este egyedül sétálni:
annyira nem járok sehova, hogy valószínûtlen
ez a félórás céltalan lófrálás
is. Esett, a városban jönnek-mennek az emberek, akár
moziba is lehetne menni.
Éjszaka van, mire hazaérek,
nyomott hangulatban üldögélek a konyhában.
Valami nincs rendben ezzel a lakással.
Kéne talán hívnunk egy lakberendezôt.
Egy természetgyógyászt.
Egy kertépítôt.
Vagy mit tudom én.
Lefekvés elôtt mégiscsak
kiteszem a hangyairtót.
Melléklet
Alapvetô dolgok
(Egy buszpályaudvar alapkô-letételéhez)
A busz nekem az olyan, mint a
két láb.
Nem járok rosszul, mert
mindig buszon,
s ha olykor-olykor mégis
villamossal,
arról hallgatnom illik
most, tudom.
A fél életem lassan
átbuszoztam
és néztem ki a
plexiablakon,
egyszer így hagytam el
a tornazsákom,
sôt, az ernyôket
máig otthagyom.
Van egy olyan kis háromszögû
nyílás,
tudják, ott, ahol összeér
a támla:
az ember oda beteszi a táskát,
és máris nô
a talált tárgyak száma.
Az ötvennyolcas volt nekem
az elsô.
Le a hegyrôl és
újra fel a hegyre,
mindig új út,
az ember sose unta,
mert a BKV folyton elterelte.
Ott volt Misi, a budafoki Rain
Man,
ô segített a nehéz
kanyaroknál,
leghátul állt
és berregve dülöngélt
– titkon remélem, hogy
még ma is ott áll.
Aztán az egyes, a number
one, a drága!
Csukott szemmel figyeltem, merre
dôl,
tudtam, hol járunk és
még hány megálló,
és hogy hajnalban nem
jön ellenôr.
Ám az egyesre lesújtott
a törvény.
Jött ugyan másik
busz helyette,
de nem Pestrôl át
Budára:
olyan seb ez, mely soha nem
heged be.
Én az egyes buszt sohase
felejtem.
Nem pótolhatja, ne higgye,
a négyes!
Kisföldalatti? Vaksiképû
metró?!
Hû leszek hozzád,
egyes busz, te édes!
És hogyha már a
szerelemnél tartunk:
piros hetes, a szívem
visszadobban.
Körtér, Gellért
tér, Felszabadulás tér!
Beh rég is volt, hogy
utaztunk halomban.
Hát amikor még
kibuszoztunk Érdre!
Minden buszok közt király
a Volán!
El nem marad se randevú
se séta
soha többé a távolság
okán.
De térjünk át
e szép nap lényegére:
minden inog és mindennek
alap kô,
hát fényeskedjék
itt egy pályaudvar
és legyen letéve
hozzá az alapkô!
Április 4., kedd
Így kell járni(?)
Délután babatáncházba
megyek a fiammal. A hallgatóság
0-4 éves gyerekekbôl
áll, a Muzsikás együttes húzza a talpalávalót.
Marci hazafelé gajdol a babakocsiban, érik a szôlô.
Elkap minket az ellenôr, és nem kegyelmez. Amit föntebb
az átokról írtam, sajnos érvényes. A
bácsinak nem hullanak ki a fogai, és nem esik össze
holtan, átad ellenben egy csekket, hogy nyolc napon belül satöbbi.
Ellenôr, ellenôr, következô
életedben és minden rákövetkezôben maradjál
te mindig csak ellenôr.
Április 6., csütörtök
Pfúj, a Magdi néni
ocsmány árnyéka
Délután az Ali utcai
gyermekpszichiátriára megyek meghallgatni Boldizsár
Ildikó elôadását.
Olyan furcsa nekem ez a Rózsadomb.
Mintha nem is a saját városomban lennék. A 11-es busz
is egy olyan ellenszenves járat, összevissza rángatózik,
mint akinek nem akaródzik olyan magasra felmászni.
Sosem bírnék lejtôs
utcában lakni. Nekem, mire hazaértem, világ életemben
nagyon kellett pisilni, ha ilyenkor elémbe állna még
egy lejtô, azt nehezen viselném. Különben az emeletet
sem kedvelem, most végre két éve földszintes
házban lakom.
De kanyarodjunk vissza egy 11-es
buszhoz méltó hajtûkanyarral az elôadáshoz:
lebilincselô, mint ahogy ezt várni is lehetett. Különös
véletlen: az összejövetel egyik szervezôje egy általános
iskolai osztálytársam, akit azóta nem láttam.
Annak idején évekig és reménytelenül szerettem,
most is jó erre visszagondolni. Nagyon szép férfi
lett belôle, direkt jólesik vele beszélgetni. Felidézünk
néhány emléket a gyerekkor poklából:
a Szív utca szadista, neurotikus Bende Magdi nénijét.
A tanító nénit, aki föletette osztálytársnônkkel
a kihányt mákos tésztát a tányérról.
Aki büntetett, megalázott, aki ijesztgetett. Akitôl évekig
ágyba pisiltek a gyerekek és véresre rágták
a körmüket. Kisdobosok és úttörôk, szarjátok
össze magatokat a szorongástól!
A Magdi nénihez képest
a Thomas Bernhard egy pöttyöskönyv.
Drága Magdi néni,
remélem, már nem taposod gusztustalan, vastag lábaiddal
ezt a szép tavaszi földet.
Április 8.
„Transz nincs.”
„Legalábbis a te esetedben
nincs” – mondá maga Jerofejev.
Valaki felhív, hogy látott
egy álláshirdetést, ami érdekelhet engem. Tényleg
érdekel, este el is kezdem keresni a szükséges papírokat.
A diploma például mindjárt nincs meg, 1993 óta
nem is láttam. Sebaj, sebaj, mostanában nagy gyakorlatra
tettem szert elveszett papírok pótlásában.
Este Viktor Jerofejev Az élet
öt folyója címû könyvét olvasom és
egyáltalán, de egyáltalán nem tetszik.
Áprirlis 10.
Ó, Tannembaum
Zöld páccal kenem a
nyersfa kerti bútorokat, amelyeket tegnap a férj állított
össze elemekbôl. Szép munkát végzett, az
asztalon lehet enni, a széken lehet ülni, elégedetten
üldögélünk is. Ha a gyártó szerint
ez a pác fenyôzöld, akkor a tisztelt gyártó
nem látott még fenyôt, vagy az a fenyô épp
Benetton pulóverben volt. Mindegy, kenem azért, majdcsak
kifakul a napon. És legalább nem megy bele a bogár,
a szú, sôt, még az UV-sugárzásnak is
ellen fog állani ez a mi négy kis székünk.
Csak hát nagyon zöld,
ezt nem lehet tagadni.
Végzek, elsétálok
az utca túlsó végére, és látom,
hogy ami ott messze olyan nagyon zölden világít, az
bizony a mi székünk és asztalunk.
A körmöm alól
nem jön ki a pác, este zöld kézzel lapozom Török
Sophie könyvét: Babits Mihályról. A könyv
elején ez a Szabó Lôrinc-történet kicsit
gyanús nekem: lehetett azért ott valami. Szegény Szabó
Lôrinc, Tanner Ilona olyan ellenszenvesnek és rondának
festi le, hogy szinte megesik rajta a szívem.
Volt itt valaki, aki szerelmes
is volt ebben a történetben?
Április 11.
Egy nap költészet nélkül,
vagyis dehogy
Bemegyünk az egyetemre egy
diplomamásolatért. Marci nagyon szereti a metrót,
fôleg amikor elôbújik az alagútból. Ide
járt a mama egyetemre. Úristen, mindenki milyen fiatal. És
hol van a régi jó kis lepusztult büfé. Marci
ebbôl mit sem ért, boldogan szürcsöli a narancslevet
ebben az új puccosban. Aztán jól összefogdossa
az üveget, hogy még milyen sütit kér, a szép
szôke lány pedig piros Segafredo egyenblúzában
kirohan a pult mögül és mosolyogva ugyan, de sürgôsen
utántörli a kirakatot.
Marci, aki csak a felé áradó
általános rokonszenv levegôjét ismeri, induláskor
még visszafordul és elmondja, hogy róka rege róka.
Büszke vagyok ám a fiamra.
Április 12.
Oly szomorú, hogy
A mai nap bevételei: a Petôfi
Irodalmi Múzeum nem fizette ki a március 4-i farsangi rendezvényre
írott legénycsúfolókat. A Rádió
egy tavaly októberi (!!!) honorárium miatt küld levelet,
miszerint egy rubrika kitöltetlenségén múlt a
dolog, de máris intézkednek, és bocs a késésért.
Semmi baj, dehogy van bennem keserûség. A Nagyvilág
levélben közli hogy nem tud fizetni, ellentétben a Francia
Intézettel, amelyik igen, de csak a jövô héten.
Holnap utazom viszont Debrecenbe,
és a felolvasásért (ha minden igaz) háromezer
forint üti a markomat.
Kapzsi vigyorral dörzsölgetem
a kezemet, dôl a pénz.
Ja, és ha már a hôbörgés
ideje jött el: a Cserna-Szabó szerint nekem otthon semmi dolgom,
mert egy gyerek az nem gond, az övéké pl. bölcsibe
jár, egy lakást pedig nem kell rendben tartani, az csak úgy
magától alakul. (!!!) Vigyázz, Cserna-Szabó,
be ne teljesedjék, amit kívánok.
Mara Belcseva verseit fordítom
éjszaka nyersbôl.
Április 13.
Debrecenbe kéne menni
Megyek is, a déli vonattal.
Odaúton az Olajos családdal találkozom, Olajos Gyuri
(képzômûvész), felesége, Ildikó
(fotómûvész) + a három lány (örökmozgók),
akik különféle színes alakzatokat képezve
tûnnek fel és el az Intercity ülései között.
Olajosék nekem a kiegyensúlyozott családot jelentik,
bár lehet, hogy ehhez nekik is volna hozzáfûzni valójuk,
állítólag mostanában néha ruhában
alszanak el.
A lányok gyönyörûek,
leszálláskor Gyuri megmutatja, hogy az Ilka nyakában
lévô halványlila gézsálat ôk festették
virágszirommal. Közben azt is megtudom, hogy milyen állat
a kaprony.
Hát ilyenek ezek az Olajosék.
A felolvasástól váratlanul
(nem igaz: teljesen várható volt) elmegy a kedvem, úgyhogy
elvillamosozunk ugyan a helyszínre, de nem olvasok egy sort se,
sôt, az elsô vonattal vissza is indulok Pestre.
Lépésben halad a
vonat a megáradt Tisza felett a töltésen: ameddig a
szem ellát, mindent belep a mozdulatlan, iszapszínû
víz.
Április 14.
Nô a füvünk!
Bizony! Egyelôre csak oldalnézetbôl
látszik valami bátortalan bársony, olyasmi, mint a
kamaszfiúk szakálla.
Az ablak elôtt kizöldellt
a nyárfa: a levelek még olyan frissek, hogy a színük
szinte sárgás, a felszínük gyûrött,
mint a kisbabák tenyere. Virágzik a nefelejcs és a
medvetalp, kinyíltak a nárciszok is.
A régi lakásunkban
nefelejcskékre festettem a falakat. Most ellenállhatatlan
vágy fog el, hogy itt is minden falat kékre fessek, de belül
már elôre hallom István oktalan és földhözragadt
kifogásait. Hogy így is nagyon jó.
Délután elolvasom
Feldmár András Tudatállapotok szivárványa
címû könyvét és ismét úgy
döntök, hogy
1. rendezni fogom a kapcsolatomat
az anyámmal
2. rendbehozom a házasságomat
3. kiegyensúlyozottabb kapcsolatot
igyekszem kialakítani a gyerekemmel
4. és egyáltalán,
egészségesebben fogok élni, de a vizeletemet egyelôre
bocs, de nem kezdem el inni. (És ha minden ezen múlik?!!!)
Este Orbán Ottót
hallgatom a rádióban: ahogy beszél, attól hirtelen
a költészet napja van. Éltesse ôt az Isten.
Április 15.
A fiúk a nagymamánál
Én meg tízig ágyban.
De jó nekem. Császármorzsát csinálok
ebédre, és az egész szemérmetlen adagot megeszem
a teraszon ülve a tepsibôl. Aztán telefonálok,
megérdeklôdöm a fiam bevitt táplálékmennyiségét
és a kiadott eredmény állagát. Minden a legnagyobb
rendben.
Délután az álláshirdetés
munkatervén dolgozom, azzal a folyamatos háttértudattal,
hogy ez úgysem fog senkit érdekelni. Aztán az egészet
lefordítom (érdekes, az jutott eszembe, hogy felordítani)
franciára. Így nnni. Megy ez, mint a karikacsapás.
Este megnézem a Baltazár
színház Tollasbál címû elôadását:
fergetegesen jó.
A fiúk holnap jönnek,
úgyhogy éjszakáig olvasok még: Latin-amerikai
költôk antológiája és Octavio Paz.
Április 16., vasárnap
Idegnyugtató felhôjáték
Délelôtt elképzelhetetlen
mennyiségû ruhát vasalok ki, pedig a legtöbb ruhánkat
nem is kell vasalni.
De most pont azok gyûltek
össze, amiket ki kell.
Mindenki megjött, Füles
egyenletesen tombol a kertben. Marcival a játszótéren
töltjük a délutánt: nagyon tetszik neki, hogy amikor
felmászik a mászókára vagy a csúszdára,
akkor a mama fejvesztve rohan oda, hogy elkapja, ha leesne.
István közben átnézi
a pályázatomat, és elégedett vele. Úgy
látszik, ebben jobb vagyok, mint az ásásban.
Marci Bendegúz és
Banduska nevû egyénekkel múlatja az idôt a homokozóban
hétig, aztán még olvassuk kicsit a traktoros könyvet.
Fürdés. – A mamának két cicije van. Még
szerencse.
Este Nyerges András könyvét
olvasom: Senkiföldje: irodalom. És azon tûnôdöm,
hogy meg lehet-e tisztán úszni mindent, és ha igen,
vajon nagyon drágán kell-e fizetni érte. Azért
vannak, akiknek sikerült.
Április 17., hétfô
– Egy kétdiplomás
nô – mondaná ünnepélyesen a nagymamám
Elkészült a diplomám
másolata. Közben az eredeti is meglett, pontosabban kiderült,
hogy kölcsönadtam valakinek, mert kellett egy álláshoz,
de errôl itt most nem szívesen írnék bôvebben.
Mindegy, most aztán van kettô, egy eredeti meg egy másolat.
Marci kérdezi, hogy a metró
nem fél-e bent a sötétben.
Hát nem tudom, lehet, hogy
már megszokta.
A leanderem levelein kicsi, hófehér
foltok jelentek meg, mintha festék volna, de elhal tôle a
levél.
Ha valaki tudja, mi ez, hívjon
fel telefonon, adok cserébe egy másik tövet. (Rózsaszínt.)
Megkapom a rendôrségtôl
az értesítôt, hogy beszüntették a nyomozást
ismeretlen tettes ellen.
Ismeretlen Tettes, te rohasztod
a leanderemet.
Este Csontos Erikáék
jönnek Toma nevû fiukkal: visszahoznak egy csomó babaruhát.
Valószínûtlen belegondolni, hogy tavaly még
ekkora volt a fiam.
Ezen felbuzdulva este átválogatom
a téli pulóvereket, mindegyik bolyhos és kinyúlt:
valahogy én is valószínûtlenül öreg
vagyok.
Kéne talán egy új
pulóver.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta