Régiségkereskedéssel
a magyarországi romák közül fôként
a nyelvüket és a hagyományaikat leginkább ôrzô,
a hazai cigányság mintegy 15 százalékát
kitevô oláh cigányok foglalkoznak. Számukat,
akárcsak tevékenységüket és rámenôsségüket,
legendák övezik, még megbecsülni sem lehet, hányan
lehetnek, az azonban bizonyos, hogy a régiségekkel való
üzletelést fôtevékenységként csak
kevesen ûzik.
A Magyar Mûtárgy-
és Régiségkereskedôk Országos Szövetségének
elnöke, Nagyházi Csaba sem tudja megmondani, hány régiségkereskedô
él a fôvárosban. Úgy gondolja, hogy száznál
is többen lehetnek. A „régiségüzletben” tevékenykedôk
száma a belsô hierarchiában elfoglalt helyüktôl
függôen akár a többszörösét is
meghaladhatja a becslésének. A vidéki „felhajtóktól”
a piacozókon át egészen a Budapest belvárosában
üzletet vezetôkig más-más szinten, de sokan üzletelnek
régiséggel. Tevékenységüket egymástól
jól elhatárolható, szigorúan hierarchizált
formákban végzik: egyesek azért vesznek árut,
hogy továbbadják azt kereskedôtársaiknak, mások
saját üzletben vagy piacokon árulnak, de akadnak olyanok
is, akik a belvárosi üzletek sarkain állva próbálják
„elhappolni” a vevôket az üzlettulajdonosok elôl. A romák
régiséggel leginkább „felhajtóként”
– más kereskedôknek az árut nyereséggel továbbadva
– kereskednek. A sikeres régiségkereskedôk körül
kialakult egy holdudvar azokból, akik e tevékenység
szegényesebb, kevesebb hasznot hozó változatát
végzik, akik – mint például a vidéken élô
romák egy része – úgy egészítik ki a
jövedelmüket, hogy továbbadják más kereskedôknek
az általuk összegyûjtött portékát.
A fôváros belsô kerületeiben mindössze néhány
rangos család vezet üzletet. Jóllehet inkább
az oláh cigányok kenyérkeresete a régiségkereskedés,
ám az üzletelôk közt – ha jóval kisebb arányban
is – találunk muzsikus cigányokat is: itthon beszerzett áruikat
külföldi útjaikon értékesítve egészítik
ki jövedelmüket. Budapesti belvárosi üzlettel tudomásom
szerint csupán egy antik hegedûk adás-vételére
szakosodott muzsikus cigány rendelkezik.
Célszerû praktikák
A legtöbb régiségkereskedô
a legalitás és az illegalitás keskeny határmezsgyéjén
próbál „pénzt csinálni” (lóve te keren).
Ezért aztán nehezen is álltak kötélnek,
amikor az üzletrôl faggattam ôket. Hosszas unszolásra
mégis beadták a derekukat, még ha a szavaikat névvel
nem is vállalták. Nyilvánvaló, a régiségkereskedônek
az érdeke, hogy a lehetô legolcsóbban vásároljon
árut, és azt minél nagyobb haszonnal adja tovább.
„Az üzletben nincs testvérség, sem barátság”
– hangoztatják. Sôt a kívülálló
számára tisztességtelen eszközök bevetése
sem erkölcstelen.
Rendkívül fontos, hogy
milyen benyomást gyakorol a kereskedô az eladóra. A
rámenôsség semmi esetre sem jó üzletpolitika,
mert az eladó rájöhet: a kereskedô mindenáron
meg akarja kaparintani az árut. A hozzá nem értô
tulajdonosok – mondjuk, egy, a nagyszülôk hagyatékát
megöröklô fiatal házaspár – tájékozatlanságát
kihasználva mindenekelôtt az igazán értékes
régiség megvásárlására törekszenek,
még akkor is, ha a tulajdonosnak egyébként nem áll
szándékában azt eladni. A sokat érô antikvitás
megszerzésének számos, nem kizárólag
a romák által használt módja van, melyek minden
esetben az eladó megtévesztésére szolgálnak.
Egyik bevett praktikájuk,
hogy a tulajdonos által értékesnek vélt árut
viszonylag „jó pénzen” megvásárolják,
cserébe viszont a mit sem sejtô eladót arra kérik,
hogy egy kis „értéktelen apróságot” potom pénzért
vagy a jó üzlet megpecsételéseként ráadásként
adjon oda nekik. Mindezt úgy bonyolítják, hogy az
eladó nem jön rá, hogy a „kis semmiség” valójában
értékes antikvitás, és hogy az elôzô
üzlet is emiatt köttetett. Másik furfangjuk, hogy elôreküldik
egy társukat tárgyalni. Az eladónál elôször
jelentkezô kereskedô irreálisan alacsony vételárat
ajánl, így az üzlet természetesen nem jön
létre. Ebben a lelki szituációban a közvetlen
ezután érkezô kereskedônek, aki sokszor csak
„véletlenül toppan be”, már nyert ügye van: többet
ígér, és az áru az ölébe hullik.
Persze akad olyan is, aki jobb híján, az eladó önérzetét
megsértve, ôt felbosszantva manôverezik. „Mit akar maga
eladni, ilyen rossz áruval akarja az embereket becsapni” – mondogatják
ilyenkor. A felbôszített vagy elbizonytalanodott eladó
ilyenkor olyan üzletbe is belemegy, amitôl hideg fejjel egyébként
elállna. Az eladó megtévesztését szolgálja
az is, amikor például hamisítottnak mondják
a különben értékes régiséget. Ezt
a trükköt fôként a festményeknél alkalmazzák.
Árverésen a romák
ritkán vásárolnak, mert az ottani árakat túl
drágának találják, illetve nincs befolyásuk
rá. Viszonteladóként vagy megfigyelôként
viszont szívesen járnak ezekre az alkalmakra, mert úgy
gondolják, kollégákkal találkozva hasznos információkhoz
juthatnak. Itt beszélik meg például, hogy kitôl
mit érdemes vásárolni, kinek mit érdemes eladni.
A régiségkereskedôk seregszemléje a havonként
megrendezett gyôri és a pécsi országos vásár.
Bár a harminc-negyvenezer forintos kiadással járó
utak kiszámíthatatlan haszonnal járnak, a roma kereskedôk
mégis gyakran vállalják. Külföldre a magas
vám miatt – egy-egy kivételtôl eltekintve – nem járnak
árut vásárolni. Néhányan ugyan kiutaznak
Romániába, hogy apróbb régiséget az
autójukban elrejtve vámmentesen hozzanak be, de a tekintélyesebb
kereskedôk már nem kockáztatnak.
Piaci kilátások
Idôrôl idôre
borús jóslatok kapnak szárnyra a szakma haláláról,
a külföldiek megállíthatatlan piaci térnyerésérôl,
ám az agónia egyelôre nem érzékelhetô:
a legtöbben a kereskedés elôtt nagy jövôt
látnak.
A régiségkereskedés
több mint egy szakma, a vérbelieknél már életmód,
sôt szenvedély. A biztos megélhetés megteremtésén
túl a tradicionális értékek legfontosabbikát,
a szabadságot, a függetlenséget is biztosítja
a romáknak. Mivel nincsenek helyhez és idôhöz
kötve, így a megszokott fônök-beosztott viszonyból
eredô kötöttséggel, kiszolgáltatottsággal,
esetlegesen a megaláztatással sem kell számolniuk.
Feszítô kényszer marad viszont az állandó
mozgás, a kemény munka, szakmai felkészültségük
folyamatos bôvítése és az üzleti kockázat
felvállalása.
R. J. Budapest XI. kerületében
élô roma régiségkereskedô például
úgy gondolja, hogy a „génjeiben hordozza” a szakmát:
az oláh cigányok, különösen a lókereskedéssel
foglalkozó lovárok, évszázadok óta üzletelnek,
így a régiségkereskedés sem lehet tôlük
idegen. Azért kevesebb a zenész cigányok között
a régiségkereskedô – állítja –, mert
a kereskedés nem tartozott hagyományos mesterségeik
közé, többségük alkalmazottként dolgozott
és dolgozik. Az szocializmus idôszakában állami
vállalatoknál elhelyezkedô, de amellett lókupeckedô
és régiségkereskedô férfi a rendszerváltást
követôen már mint vállalkozó folytatta
tovább a tevékenységét. Önmagát
képezve, könyvtárakban kutatva, mûvészettörténészek
segítségét kérve tanulta meg a szakmát.
R. J. azon kevesek egyike, aki nem
jár vidékre. Az Ecseri úti piac egy kis üzletében
árulja portékáját. Többségében
fôvárosi „felhajtóktól”, illetve közvetlenül
az eladóktól vásárolja az árut, amiért
többet kell fizetnie vidéki utakat is vállaló
társainál. Úgy gondolja, hogy az újgazdagok
hozzáértô vásárlók, többségük
befektetésként vesz régiséget. (L. Zs. viszont
éppen ezért nem tartja ôket hozzáértô
vásárolóknak: többségük „telibe”
vesz, azaz többet fizetnek az áruért, mint amennyit
az valójában ér.) A vállalkozás sikerének
kulcsa véleménye szerint a korrekt üzletmenet: „Ahová
egyszer már beengedtek és letettem a névkártyámat,
úgy kötöm meg az üzletet, hogy oda akár tíz
év múlva is visszamehessek.”
Gógyi vagy exkommunikáció
Alaptevékenységüket
általában más kereskedôi tevékenységgel
egészítik ki: autók adás-vételével,
ingatlanok cseréjével vagy ékszerekkel, ruhákkal
kereskednek, esetenként a nem roma kereskedôkhöz hasonlóan
orgazdaként is mûködnek. A lopásból származó
áruért piaci értékénél jóval
kevesebbet fizetnek, mert az értékesítésével
jókora kockázatot vállalnak. Ha ugyanis orgazdaság
miatt büntetôeljárás indul egy oláh cigány
régiségkereskedô ellen, annak semmiképp sem
szabad bevallania, hogy melyik romától vette az árut.
Ezt a közösség árulásnak tartaná,
ami súlyos következményeket vonhat maga után.
Ha a cigány törvényszék bûnösnek találja,
az a közösségbôl való kiközösítésével
jár együtt. A kereskedô, akirôl utóbb kiderül,
hogy lopott áruval seftelt, többnyire kieszel valamilyen „okosságot”,
hogy a bûnügyben megvédhesse magát, mondjuk, hogy
egy ismeretlentôl vásárolta az árut az Ecseri
piacon, vagy eladóként megjelöl egy korábban
már elhunyt családtagot.
Mint ahogy arról a Mûértô
1999. áprilisi száma beszámolt, 1998 második
felében budapesti árveréseken több Rippl-Rónai-hamisítvány
bukkant fel. A szálak minden esetben egy kaposvári roma régiségkereskedôhöz,
D. F.-hez vezettek. A Napi Gazdaság 1999. március 5-ei száma
arról tudósít, hogy D. F. kilenc hamis képet
értékesített összesen 27 millió forintért.
Az országos botrány kapcsán elhíresült
kaposvári roma régiségkereskedô is feltehetôleg
a „romani gógyit” (a cigány észjárást)
használva taktikázott, amikor azt állította,
hogy ô valódinak tudta az általa eladott képeket,
amik az édesapja hagyatékából származtak.
Miután a kereskedés
elitváltozataival – mint például a régiség-
vagy az autókereskedéssel, a fémhulladék-gyûjtéssel
– kimondottan nívós életforma biztosítható,
ha keveseknek is, de a rendszerváltást követô
évtizedben éppen ez az egyik legmarkánsabb útját
kínálta a romák polgárosodásának.
Paradox módon a hagyományos életformát, a tradicionális
roma értékeket a roma régiségkereskedôk
mégis ugyanolyan erôsen ôrzik, mint a falvakban élô
jóval zártabb oláh cigány közösségek.
Családi üzlet
A régiségkereskedés,
akár más tradicionális roma tevékenység,
családi alapon szervezôdik: apáról fiúra
száll, és az egész család részt vállal
benne. Miután a gyermekek magától értetôdô
természetességgel nônek bele a szakmába, kézenfekvô,
hogy egy 20-22 éves fiú már édesapjától
függetlenül, önálló vállalkozóként
dolgozik. „Már 12 éves koromban odavett édesapám
maga mellé – emlékezik egyikôjük –, hogy tanuljak,
de az apróbb munkákat is elláttam: céduláztam,
pakoltam.”
A régiségkereskedô
oláh cigányok gyermekeiket pubertáskoruktól
kezdve kis felnôttként kezelik, így korán elsajátítják
azokat a viselkedésmintákat, amelyek meghatározzák
a közösségen, illetve a családon belüli szerepeiket.
A lányok fôznek, takarítanak,
kisebb testvéreik gondozásában segédkeznek,
a fiúk többnyire apjuk mesterségét veszik át,
azaz jártasságot szereznek az üzleti életben.
A régiségkereskedôk más oláh cigányokhoz
hasonlóan úgy gondolják, hogy az iskolának
csupán annyi a feladata, hogy segítse a mindennapi élethez
elengedhetetlenül szükséges alapismeretek elsajátítását.
Ez azt is jelenti, hogy nagyobb gyermekeiket már nem kényszerítik
az iskolai lecke elkészítésére, inkább
a közösségi normáknak megfelelô, gyakorlati
életre készítik fel ôket.
A hatékony munkavégzés
érdekében a vállalkozás kiegészítô
feladatait a családtagok látják el. Az asszonyok a
postaládába teszik a szórólapokat, reklámanyagokat
(céduláznak), a fiúgyermekek a cipekedésben
segédkeznek. A közösségen belül tekintélyt
csak a legjobbak, a legnagyobb szakmai sikereket magukénak tudók
vívnak ki. Ôk már megengedhetik maguknak, hogy saját
kedvtelésükre, az értékesítés kényszere
nélkül értékes portékákat tarthassanak
otthonukban.
A csupán néhány
családból (állítják, hogy Pesten öt
van ilyen) álló roma régiségkereskedô
elitben akad írástudatlan is, aki megfigyelôképességének,
fáradhatatlan tudásvágyának és kiváló
üzleti érzékének köszönheti sikereit.
Ebbe a társaságba nagyon nehéz bekerülni: érthetôen
foggal-körömmel ôrzik megszerzett pozícióikat.
L. Zs. huszonéves kereskedô szerint ide kizárólag
kapcsolatok és házasodás révén lehet
bejutni. Kamatoztatható kapcsolatok és tôke nélkül
egy kezdô vállalkozónak szinte esélye sincs
arra, hogy a szakmában maradhasson. A régiségkereskedôk
belsô hierarchiájának szigorúságára
egy példa: az egy szinten álló kereskedôk nem
törekszenek egymás pumpolására, ám ha
egy ismeretlen kereskedô a legsikeresebbektôl, a legjobbaktól
vásárol, nem bûn az illetôt megkopasztani, és
az áru valódi értékének akár
ötszörösét is elkérni.
F. E. például a kilencvenes
évek elején fôként vidéken házalt
olasz konyhai edényekkel, eközben két évig régiségkereskedéssel
egészítette ki jövedelmét. Tôke hiányában
árucserével jutott régiséghez, edényeket
adott egy-egy ócska, réginek tetszô bútorért.
A különösebb szakértelem híján megvásárolt
árut továbbadta más, „valódi” kereskedôknek.
Vevôi fôként nem cigányok voltak, romákkal
azért nem tudott üzletet kötni – állítja
–, mert bagóért akartak az áruhoz jutni. Tôke
és felhajtók, azaz beszerzôhálózat nélkül
F. nem tudott üzletet nyitni, de olykor-olykor azért még
ma is kereskedik antik tárgyakkal. A kereskedôk véleménye
szerint az áru valódi értékének csupán
a tíz százalékát ígérik azoknak
az embereknek, akik nem tartoznak a „klánhoz”. Így a szakmát
is nehéz megtanulni, mert a rutinos kereskedôk családtagjaikon
kívül másoknak nem adják át tapasztalataikat,
fétve óvják a saját piaci helyzetüket.
F. E.-nél jóval kedvezôbb
feltételekkel indulhatott a kereskedôi pályára
a többgenerációs zuglói régiségkereskedô
családból származó L. Zs., aki kora gyermekkorától
tanulja a szakmát, és fiatal kora dacára máris
sikeres üzletemberré vált. „Zuglóban és
Kispesten a romák többsége valamilyen formában
a régiségkereskedésbôl él” – becsüli
(valószínûleg erôsen túl) L. Zs. a régiségkereskedés
szerepét a fôvárosi romák életében.
Éves forgalmát ô sem árulta el, azt viszont
elmesélte, hogy egyetlen mûtárgy értékesítésébôl
származó legnagyobb haszna az egymillió forintot is
meghaladta. Ilyen nagyságrendû nyereségre azonban évente
vagy kétévente egyszer számíthatnak, átlagos
heti keresete 50 és 200 ezer forint közötti, de elôfordul
az is, hogy hetekig csak 5-10 ezret keres. Bár lakása fôként
régiségekkel van berendezve, nagyobb értékû
mûtárgyakat nem gyûjt.
Társaihoz hasonlóan
szórólapokon, újságokban hirdeti vállalkozását.
A régi festmények mellett porcelánokon és szobrokon
kívül bronzot, csillárokat, csipkét, sôt
festett porcelánbabákat is árul. Ha kell, vidékre
is leutazik az áruért, melyet az Ecseri úti piacon,
saját pavilonjában vagy az ugyanott bérelt asztalán
árul. Vásárlói külföldiek és
újgazdagok, de elôfordul, hogy továbbadja áruját
más kereskedônek. A vidéki utakra mintegy 15-20 százalékában
„link” hívást kap, azaz az eladó nem megfelelô
minôségû árut kínál, vagy sokat
kér. Ha más kereskedô már járt elôtte,
nem találta megvételre alkalmasnak a kiszemelt árut,
akkor ô is eláll a vételtôl. Az eladás
szándékának komolyságát szinte minden
alkalommal néhány perces telefonbeszélgetés
alapján kell kiszûrnie.
A „jó kereskedô” egyik
legfontosabb ismérvének a korrektséget tartja: a becsületesség
a kollégákkal szemben kötelezô, ha valaki hitelt
kér, idôben meg kell adja. Ha nem ezt tenné, annak
híre menne, többé senki sem üzletelne vele, sôt
szóba sem állnának vele a romák. Az eladókkal
szemben már nincsenek ilyen erôs erkölcsi szabályok.
A fiatal kereskedô róluk csak annyit mondott, gyakran elôfordul,
hogy nem engedik be ôket, ekkor segíthet a megnyerô
modor és a rátermettség.
Az idô lóvé
Több roma régiségkereskedô
számolt be arról, hogy az „eladók” megtámadták
ôket, abban a reményben, hogy sok pénzzel járnak
üzletelni. Ezért aztán csaknem mindegyik önvédelmi
fegyverekkel felvértezve járja az országot. Elôfordul,
hogy betörônek, besurranó tolvajnak vélik ôket.
A cigány régiségkereskedôkkel szemben jóval
nagyobb a bizalmatlanság, mint a nem cigányokkal – állítják
–, sôt van olyan is, aki visszalép az eladástól,
ha a kereskedô cigány.
A Pest megyei Felsôpakonyban
élô Sztojka József 30 éve régiségkereskedésbôl
él, a szakmát édesapjától tanulta. A
budapesti Nagykôrösi úti használtcikk-piacon árul,
üzlethelyiséggel nem rendelkezik. Vásárlói
fôleg viszonteladók, elvétve mûgyûjtôk.
Miután kevés forgótôkével rendelkezik,
kénytelen gyorsan kisebb felárral eladni áruját,
hogy mielôbb megvehesse a következô tárgyakat.
„Nincsenek fényes üzleteink, mert ahhoz idô kellene,
nem tudunk két-háromszáz százalékos
haszonnal dolgozni, mint a viszonteladók” – állítja.
Ha kell, az ország bármely pontjára leutazik az áruért,
romáktól ritkán vásárol, mert azokon
a helyeken rendszerint megelôzik. A vidéki romák ugyanis
a jobb üzlet reményében szívesebben adják
tovább nem roma kereskedônek az általuk összegyûjtött
ódon tárgyakat. A romákkal már azért
sem üzletelnek, mert a „cigány ugyanolyan ravasz, mint én”.
Legkönnyebben vevôt az ezüsttárgyakon kívül
a biedermeier bútoroknak és a régi díszóráknak
talál, de meglepô módon kortárs festményekkel
is foglalkozik.
Sztojka a legtöbbet egy faliórán
kereste még az 1980-as években, melynek értékesítésébôl
150 ezer forint hasznot húzott. Éves forgalma üzleti
titok, annyit azonban elárult, hogy az alacsony jövedelmû
kereskedôk közé sorolja magát. Véleménye
szerint a kereskedônek jó vevôkör nélkül
nincs esélye, ajánlott a vállalkozói szférában
vagy az újgazdagok között kamatoztatható kapcsolatokat
kiépítenie.
A roma kereskedônek leginkább
a házalásban és az emberekkel való alkudozásban
van gyakorlata, ebben jobbak Sztojka szerint a nem roma társaiknál.
Úgy gondolja, hogy azoknak a kereskedôknek van jövôjük,
akik nagyban „csinálják a régiséget”: sok pénzük
van, árveréseikre nemzetközileg elismert külföldi
üzletemberek is elmennek. „Mindezzel együtt a romák ilyen
szinten sosem fognak kereskedni” – véli Sztojka.
A ranglétra tetején
Mint minden más roma csoport,
a régiségkereskedôk is önmagukat helyezik a belsô
hierarchia csúcsára. Alapvetô értéknek
a gazdagságot tartják, ennek eléréséhez
pedig szerencse és ügyesség kell. Ha egy roma kétkezi
munkájából és nem az „okosságából”
él, számukra az annyit jelent, hogy híján van
olyan alapvetô tulajdonságoknak (ilyen pl. az élelmesség),
melyek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy tiszteljék
ôt. A roma régiségkereskedôk többsége
lenézi az olyan oláh cigányokat, akik szabadságuktól
megfosztva „gádzsó”, azaz nem cigány munkahelyeken
dolgoznak, mert úgy gondolják, hogy azok nem élnek
igazi cigány módjára.
Fôként a régiség-
és a színesfém-kereskedôk, az oláh cigány
kereskedôelit szervez házasuló gyermekeinek több
millió forintos kiadással járó esküvôket.
A látványos pénzszórás – az, hogy a
menyasszony fejére aranykoszorút helyeznek, vagy hogy a menyasszonytánc
közben a férfiak körbetáncolják a menyecskét,
és zsebükbôl kötegével tízezreseket
vesznek elô, és azzal dobálják ôt – ugyanolyan
státusszimbólum, mint a nyugati autó vagy a drágaköves
ékszerek. Ugyanilyen reprezentációs céllal
tart a régiségkereskedôk majd mindegyike „barátnôt”
a felesége mellett. Közösségen belüli tekintélyüket
növeli, ha maguk közül való, „romnyi”, azaz oláh
cigány szeretôjük van. Ezzel együtt elmondható,
a férfiak életében a feleségük és
a családjuk a legfontosabb, a „barátnô” másodlagos
csupán. Feleségeikre azonban már egészen más
erkölcsi szabályok vonatkoznak, a férj közösségen
belüli tekintélyét ugyanis asszonya hûtlensége
jelentôsen alááshatja: az a férj, aki megbocsátja
asszonya hûtlenségét, elveszti a közösség
elôtti becsületét. A hûtlen asszonyt a cigány
jog szerint férje megcsúfíthatja, levághatja
a haját vagy eltorzíthatja az arcát.
Egymás közt
Mind az oláh, mind a magyar
cigányok saját közösségeikben házasodnak.
Felmérések szerint a cigányság és a
többségi társadalom közötti vegyes házasságok
aránya magasabb, mint a különbözô roma alcsoportok
között kötött házasságoké.
A házasodási szokások
merevségére valamennyi roma csoportra jellemzô, és
az egyes nagyobb csoportokon belüli alcsoportok között is
gyakran átjárhatatlanok a falak: az adott csoportok tovább
rétegzôdnek például foglalkozások szerint,
vagyoni helyzet vagy nemzetségi rendszerek alapján. A lovárok
például ritkán kötnek házasságot
a szintén oláh cigány eredetû csurárokkal.
Az oláh cigányok többsége megveti azt a romnyit
(oláh cigány asszonyt) vagy romeszt (oláh cigány
férfit), aki párjául magyar cigányt választ,
a nem cigányokkal kötött házassággal szemben
viszont elfogadóbbak. Ugyanilyen nehezen képzelhetô
el az is, hogy egy muzsikus cigány fiú oláh cigány
lányt vegyen feleségül. A régiségkereskedôk
gyermekeiknek többnyire maguk közül vagy a roma kereskedôelitbôl
választanak házastársat. Miután a házasságok
fôként vagyoni alapon köttetnek, ritkaságszámba
megy, hogy egy régiségkereskedô fiú elvegyen
egy szegény családból való cigány lányt.
A szülôk sokszor már
gyermekkorukban egymásnak szánják a fiatalokat. A
házasság sikerét biztosítandó, úgy
gondolják, hogy azok a gyermekek, akik kiskoruktól tudják,
ki lesz a párjuk, már gyermekkorukban „egymáshoz szoknak”.
Az udvarlás idôtartama rövid, alapszabály, hogy
a fiatalokat sohasem hagyják magukra. A szöktetést megelôzendô,
moziba vagy cukrászdába menvén kisebb testvéreik
kísérik ôket. A fiatalkori férjhez adás
bizonyos értelemben kulturális kényszer is: cigány
lány csak szûzen házasodhat, erre viszont annál
nagyobb az esélye, minél fiatalabb. Elrettentô példaként
szolgálnak azok a szájhagyomány útján
terjedô történetek is, melyekben a tisztátalanul
férjhez menô leányok sorsát taglalják.
Az a menyasszony, aki (fején a szûziességet jelképezô
mirtuszkoszorúval) tisztátalanul áll a templomi oltár
elôtt, szerencsétlen lesz egész életében.
Intô jel, ha a menyasszony fejérôl leesik a koszorú,
vagy rosszul lesz a templomban. Amennyiben kiderül, hogy a leány
nem szûzen ment férjhez, a fiús szülôk visszakérhetik
a lakodalom tetemes költségeit. Ha a szülôk nem
tudnak megegyezni, kérhetik a romani krisz (cigány törvényszék)
összehívását.
Egyes régiségkereskedô
családokban szokás a leányvásár is.
A romák úgy gondolják, hogy „a lánynak csak
egyszer van szüzessége, ha elveszti, kevesebbet ér”,
így aztán a házasságot megelôzôen
a lány családjának bánatpénz jár.
Ennek összege néhány százezer forinttól
egészen több millióig terjedhet. A megvásárolt
leányoknak kisebb lakodalmat rendeznek, mint a szûzen férjhez
menôknek. Az oláh cigányok úgy tartják,
ha egy lány nem kerül férjének pénzébe,
azt nem is becsülik meg, mert „ami könnyen jön, az könnyen
is megy”. Érdekesség, hogy míg feltétel nélkül
ragaszkodnak a templomi esküvôhöz a 14 év alatti
lány esetében is, addig még a legfelvilágosultabb
fôvárosi családok sem tartják fontosnak az anyakönyvvezetô
elôtti szertartást. (Ennek praktikus oka persze sokszor az,
hogy a menyasszony még gyerek.) Az elvált asszonyok férjhez
menési esélyei jóval rosszabbak, mint a leányoké:
általában elvált, többgyermekes apák keresik
kegyeiket. A szép külsôvel rendelkezô vagy a „megélhetôs”
(talpraesett) elvált asszony azonban hamar társra lel.
Öltözködési
szokásaik, megjelenésük alapján a roma régiségkereskedôk
önmagukra nézvést csupán részben tartják
kötelezônek a hagyományos életszemlélettel
járó íratlan szabályok betartását:
még az idôsebbek is elegánsan, nyugati ruhákba
öltözködnek. A budapesti kereskedô ápolt, szaunába,
manikûröshöz jár, kevés ékszert hord
és divatos ruhát visel, kalapot azonban (szemben a vidéki
oláh cigányokkal) nem hord. Ezzel együtt asszonya hosszú
hajú és bokáig érô szoknyában
jár. Míg a falvakban élô oláh cigány
asszonyoknál tabu a haj festése vagy a smink használata,
a pesti kereskedô felesége többnyire vörösre
festi a haját, melyhez szolid smink párosul. (Teszik ezt
annak ellenére, hogy az oláh cigányok többsége
úgy gondolja: azok az asszonyok festik vörösre a hajukat,
akik mások elôtt nem cigányként kívánják
feltüntetni önmagukat. Ez pedig a magyar cigányoknál
szokás.) A vidéken élô kereskedô öltözéke
még jobban ôrzi a hagyományokat, asszonya virágos
kendôben és tarka szoknyában jár. Mindegyikük
(a pesti is) használja az oláh cigány nyelvet, annak
is a lovári dialektusát.
Köztudott, hogy a hagyományôrzô
cigány közösségek nem engednek betekintést
belsô életükbe, különösen igaz ez, ha
a kíváncsiskodó nem roma. Persze akad példa
arra is, hogy gádzsó – azaz nem cigány – embert maguk
közé fogadnak. Újvári József, a Budapest
XIV. kerületében élô nem roma kereskedô
például az állami gondozottként vele együtt
felnövô roma barátjának, illetve annak feleségének
köszönhetôen ismerte meg a roma régiségkereskedôket.
Az újonnan szerzett kapcsolatait kamatoztatni tudó Újvári
autodidakta módon régiségkereskedôvé
képezte magát, és hét éve mûködô
vállalkozásában képeket gyûjt leginkább.
„Azért fogadtak be a romák maguk közé – állítja
–, mert ismerem és tiszteletben tartom a hagyományaikat.
Ezekben a családokban, sôt a nagyobb közösségen
belül máig erôs az összetartás, egymást
kölcsönösen segítik, ez a mentalitás köztünk,
magyarok között mára már kihalófélben
van.”
Krisz és patyiv
Az oláh cigány közösségek
– így a régiségkereskedôk – belsô rendjét
is a cigány törvényszék, azaz a „romani krisz”
szabályozza. Ezek a közösségek belsô konfliktusaikat
többnyire egymás között intézik el, a döntéseket
nem bízzák az állami igazságszolgáltatásra.
A romák által bíróságnak tekintett,
sajátos törvénykezési eljárásnak
szigorú szabályai vannak: az idôsebb férfiakból
álló testületet mindig a sértett fél kérésére
hívják össze, abból csak haragosok (és
természetesen a nôk) vannak kizárva, a rokonok nem.
A konfliktusok békés rendezését szolgáló
cigány törvényszék fôként nôkkel
kapcsolatos és vitás üzleti ügyeket tárgyal,
ítéletében általában pénzbüntetést
szab ki, azaz a kárt térítteti meg. Miután
a krisz elôtt mindkét fél elmesélte a vitás
ügyet, a törvénykezés olykor templomban történô
eskütétellel történik. Az eskü során
mindkét fél megesküszik arra, hogy a lehetô legnagyobb
átok érje, ha nem mond igazat. Ha a szertartás lakásban
zajlik, a földre fektetnek egy Szûz Máriát ábrázoló
képet. Az eskütevônek fekete kendô van a vállán,
a legkedvesebb gyermekét ölébe fogva a kép elé
térdel, és a jobb kezének a mutató- meg középsô
ujját a képre téve az esküdtetô szövegére
csak annyit mond: ámen. A krisz ítélete ellen fellebbezni
nem lehet. Aki nem tartja be azt, kiközösítik.
A cigány törvényszék
testülete egy roma régiségkereskedôk közötti
vitás üzleti ügyrôl tárgyalt nemrég
Újpalotán. Abházi József, a helyi önkormányzat
képviselô-testületének tagja, egyben a Rom Som
szervezet vezetôje a „peres ügyrôl” elmondta: két
régiségkereskedô közösen végezte tevékenységét,
együtt „üzleteltek”. Egyik üzleti útjukon egy értékes
festmény megvásárlásával kísérleteztek
— mindhiába. Ezt követôen egyikôjük a kép
tulajdonosánál hagyta névjegykártyáját
azzal, ha az mégis meggondolná magát, telefonon hívja
fel ôt. Néhány hónap múlva egy véletlen
folytán aztán kiderült: társát megkerülve
vásárolta meg a képet. Ezután a pórul
járt társ többször arra kérte, hogy a közösségükben
elfogadott, és a „patyivnak” (tisztességességnek)
megfelelô szabályok szerint járjon el: felezzék
el a kép továbbadásából származó
hasznot. Érvelése szerint üzleti útjaikon az
alkudozástól egészen az eladásig mindent közösen
végeztek, a kiadásokat is így fedezték, a nyereséget
pedig felezték. Azzal, hogy társa a képvásárlásnál
megkerülte ôt, tisztességtelenül járt el.
Az eljárás szabályai szerint a társát
megkárosító kereskedôt a cigány törvényszék
megesketi, hogy mennyi volt a kérdéses kép eladásából
származó haszna. Az esküt szentnek tartják, alapszabály,
hogy az esküt tévônek még akkor is hinni kell,
ha az nyilvánvalóan hazudott. A hamis eskü ugyanis azt
feltételezi, hogy az esküt tévônek még
a gyermekeinél, a testvéreinél is fontosabb, hogy
az adott ügyben úgy tûnjék fel, mint aki a tisztességesség
szabályait betartva járt el. A hamis eskü alatt tett
átkok valamikor úgyis beteljesednek – vallják a romák
–, melynek az a szomorú következménye, hogy ártatlanok
bûnhôdnek az esküt tévô vétkeiért.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta