Lakatos Elza
Lóve te keren
Roma régiségkereskedõk

Régiségkereskedéssel a magyarországi romák közül fôként a nyelvüket és a hagyományaikat leginkább ôrzô, a hazai cigányság mintegy 15 százalékát kitevô oláh cigányok foglalkoznak. Számukat, akárcsak tevékenységüket és rámenôsségüket, legendák övezik, még megbecsülni sem lehet, hányan lehetnek, az azonban bizonyos, hogy a régiségekkel való üzletelést fôtevékenységként csak kevesen ûzik.
A Magyar Mûtárgy- és Régiségkereskedôk Országos Szövetségének elnöke, Nagyházi Csaba sem tudja megmondani, hány régiségkereskedô él a fôvárosban. Úgy gondolja, hogy száznál is többen lehetnek. A „régiségüzletben” tevékenykedôk száma a belsô hierarchiában elfoglalt helyüktôl függôen akár a többszörösét is meghaladhatja a becslésének. A vidéki „felhajtóktól” a piacozókon át egészen a Budapest belvárosában üzletet vezetôkig más-más szinten, de sokan üzletelnek régiséggel. Tevékenységüket egymástól jól elhatárolható, szigorúan hierarchizált formákban végzik: egyesek azért vesznek árut, hogy továbbadják azt kereskedôtársaiknak, mások saját üzletben vagy piacokon árulnak, de akadnak olyanok is, akik a belvárosi üzletek sarkain állva próbálják „elhappolni” a vevôket az üzlettulajdonosok elôl. A romák régiséggel leginkább „felhajtóként” – más kereskedôknek az árut nyereséggel továbbadva – kereskednek. A sikeres régiségkereskedôk körül kialakult egy holdudvar azokból, akik e tevékenység szegényesebb, kevesebb hasznot hozó változatát végzik, akik – mint például a vidéken élô romák egy része – úgy egészítik ki a jövedelmüket, hogy továbbadják más kereskedôknek az általuk összegyûjtött portékát. A fôváros belsô kerületeiben mindössze néhány rangos család vezet üzletet. Jóllehet inkább az oláh cigányok kenyérkeresete a régiségkereskedés, ám az üzletelôk közt – ha jóval kisebb arányban is – találunk muzsikus cigányokat is: itthon beszerzett áruikat külföldi útjaikon értékesítve egészítik ki jövedelmüket. Budapesti belvárosi üzlettel tudomásom szerint csupán egy antik hegedûk adás-vételére szakosodott muzsikus cigány rendelkezik.
Célszerû praktikák
A legtöbb régiségkereskedô a legalitás és az illegalitás keskeny határmezsgyéjén próbál „pénzt csinálni” (lóve te keren). Ezért aztán nehezen is álltak kötélnek, amikor az üzletrôl faggattam ôket. Hosszas unszolásra mégis beadták a derekukat, még ha a szavaikat névvel nem is vállalták. Nyilvánvaló, a régiségkereskedônek az érdeke, hogy a lehetô legolcsóbban vásároljon árut, és azt minél nagyobb haszonnal adja tovább. „Az üzletben nincs testvérség, sem barátság” – hangoztatják. Sôt a kívülálló számára tisztességtelen eszközök bevetése sem erkölcstelen.
Rendkívül fontos, hogy milyen benyomást gyakorol a kereskedô az eladóra. A rámenôsség semmi esetre sem jó üzletpolitika, mert az eladó rájöhet: a kereskedô mindenáron meg akarja kaparintani az árut. A hozzá nem értô tulajdonosok – mondjuk, egy, a nagyszülôk hagyatékát megöröklô fiatal házaspár – tájékozatlanságát kihasználva mindenekelôtt az igazán értékes régiség megvásárlására törekszenek, még akkor is, ha a tulajdonosnak egyébként nem áll szándékában azt eladni. A sokat érô antikvitás megszerzésének számos, nem kizárólag a romák által használt módja van, melyek minden esetben az eladó megtévesztésére szolgálnak.
Egyik bevett praktikájuk, hogy a tulajdonos által értékesnek vélt árut viszonylag „jó pénzen” megvásárolják, cserébe viszont a mit sem sejtô eladót arra kérik, hogy egy kis „értéktelen apróságot” potom pénzért vagy a jó üzlet megpecsételéseként ráadásként adjon oda nekik. Mindezt úgy bonyolítják, hogy az eladó nem jön rá, hogy a „kis semmiség” valójában értékes antikvitás, és hogy az elôzô üzlet is emiatt köttetett. Másik furfangjuk, hogy elôreküldik egy társukat tárgyalni. Az eladónál elôször jelentkezô kereskedô irreálisan alacsony vételárat ajánl, így az üzlet természetesen nem jön létre. Ebben a lelki szituációban a közvetlen ezután érkezô kereskedônek, aki sokszor csak „véletlenül toppan be”, már nyert ügye van: többet ígér, és az áru az ölébe hullik. Persze akad olyan is, aki jobb híján, az eladó önérzetét megsértve, ôt felbosszantva manôverezik. „Mit akar maga eladni, ilyen rossz áruval akarja az embereket becsapni” – mondogatják ilyenkor. A felbôszített vagy elbizonytalanodott eladó ilyenkor olyan üzletbe is belemegy, amitôl hideg fejjel egyébként elállna. Az eladó megtévesztését szolgálja az is, amikor például hamisítottnak mondják a különben értékes régiséget. Ezt a trükköt fôként a festményeknél alkalmazzák.
Árverésen a romák ritkán vásárolnak, mert az ottani árakat túl drágának találják, illetve nincs befolyásuk rá. Viszonteladóként vagy megfigyelôként viszont szívesen járnak ezekre az alkalmakra, mert úgy gondolják, kollégákkal találkozva hasznos információkhoz juthatnak. Itt beszélik meg például, hogy kitôl mit érdemes vásárolni, kinek mit érdemes eladni. A régiségkereskedôk seregszemléje a havonként megrendezett gyôri és a pécsi országos vásár. Bár a harminc-negyvenezer forintos kiadással járó utak kiszámíthatatlan haszonnal járnak, a roma kereskedôk mégis gyakran vállalják. Külföldre a magas vám miatt – egy-egy kivételtôl eltekintve – nem járnak árut vásárolni. Néhányan ugyan kiutaznak Romániába, hogy apróbb régiséget az autójukban elrejtve vámmentesen hozzanak be, de a tekintélyesebb kereskedôk már nem kockáztatnak.
Piaci kilátások
Idôrôl idôre borús jóslatok kapnak szárnyra a szakma haláláról, a külföldiek megállíthatatlan piaci térnyerésérôl, ám az agónia egyelôre nem érzékelhetô: a legtöbben a kereskedés elôtt nagy jövôt látnak.
A régiségkereskedés több mint egy szakma, a vérbelieknél már életmód, sôt szenvedély. A biztos megélhetés megteremtésén túl a tradicionális értékek legfontosabbikát, a szabadságot, a függetlenséget is biztosítja a romáknak. Mivel nincsenek helyhez és idôhöz kötve, így a megszokott fônök-beosztott viszonyból eredô kötöttséggel, kiszolgáltatottsággal, esetlegesen a megaláztatással sem kell számolniuk. Feszítô kényszer marad viszont az állandó mozgás, a kemény munka, szakmai felkészültségük folyamatos bôvítése és az üzleti kockázat felvállalása.
R. J. Budapest XI. kerületében élô roma régiségkereskedô például úgy gondolja, hogy a „génjeiben hordozza” a szakmát: az oláh cigányok, különösen a lókereskedéssel foglalkozó lovárok, évszázadok óta üzletelnek, így a régiségkereskedés sem lehet tôlük idegen. Azért kevesebb a zenész cigányok között a régiségkereskedô – állítja –, mert a kereskedés nem tartozott hagyományos mesterségeik közé, többségük alkalmazottként dolgozott és dolgozik. Az szocializmus idôszakában állami vállalatoknál elhelyezkedô, de amellett lókupeckedô és régiségkereskedô férfi a rendszerváltást követôen már mint vállalkozó folytatta tovább a tevékenységét. Önmagát képezve, könyvtárakban kutatva, mûvészettörténészek segítségét kérve tanulta meg a szakmát.

R. J. azon kevesek egyike, aki nem jár vidékre. Az Ecseri úti piac egy kis üzletében árulja portékáját. Többségében fôvárosi „felhajtóktól”, illetve közvetlenül az eladóktól vásárolja az árut, amiért többet kell fizetnie vidéki utakat is vállaló társainál. Úgy gondolja, hogy az újgazdagok hozzáértô vásárlók, többségük befektetésként vesz régiséget. (L. Zs. viszont éppen ezért nem tartja ôket hozzáértô vásárolóknak: többségük „telibe” vesz, azaz többet fizetnek az áruért, mint amennyit az valójában ér.) A vállalkozás sikerének kulcsa véleménye szerint a korrekt üzletmenet: „Ahová egyszer már beengedtek és letettem a névkártyámat, úgy kötöm meg az üzletet, hogy oda akár tíz év múlva is visszamehessek.”
Gógyi vagy exkommunikáció
Alaptevékenységüket általában más kereskedôi tevékenységgel egészítik ki: autók adás-vételével, ingatlanok cseréjével vagy ékszerekkel, ruhákkal kereskednek, esetenként a nem roma kereskedôkhöz hasonlóan orgazdaként is mûködnek. A lopásból származó áruért piaci értékénél jóval kevesebbet fizetnek, mert az értékesítésével jókora kockázatot vállalnak. Ha ugyanis orgazdaság miatt büntetôeljárás indul egy oláh cigány régiségkereskedô ellen, annak semmiképp sem szabad bevallania, hogy melyik romától vette az árut. Ezt a közösség árulásnak tartaná, ami súlyos következményeket vonhat maga után. Ha a cigány törvényszék bûnösnek találja, az a közösségbôl való kiközösítésével jár együtt. A kereskedô, akirôl utóbb kiderül, hogy lopott áruval seftelt, többnyire kieszel valamilyen „okosságot”, hogy a bûnügyben megvédhesse magát, mondjuk, hogy egy ismeretlentôl vásárolta az árut az Ecseri piacon, vagy eladóként megjelöl egy korábban már elhunyt családtagot.
Mint ahogy arról a Mûértô 1999. áprilisi száma beszámolt, 1998 második felében budapesti árveréseken több Rippl-Rónai-hamisítvány bukkant fel. A szálak minden esetben egy kaposvári roma régiségkereskedôhöz, D. F.-hez vezettek. A Napi Gazdaság 1999. március 5-ei száma arról tudósít, hogy D. F. kilenc hamis képet értékesített összesen 27 millió forintért. Az országos botrány kapcsán elhíresült kaposvári roma régiségkereskedô is feltehetôleg a „romani gógyit” (a cigány észjárást) használva taktikázott, amikor azt állította, hogy ô valódinak tudta az általa eladott képeket, amik az édesapja hagyatékából származtak.
Miután a kereskedés elitváltozataival – mint például a régiség- vagy az autókereskedéssel, a fémhulladék-gyûjtéssel – kimondottan nívós életforma biztosítható, ha keveseknek is, de a rendszerváltást követô évtizedben éppen ez az egyik legmarkánsabb útját kínálta a romák polgárosodásának. Paradox módon a hagyományos életformát, a tradicionális roma értékeket a roma régiségkereskedôk mégis ugyanolyan erôsen ôrzik, mint a falvakban élô jóval zártabb oláh cigány közösségek.
Családi üzlet
A régiségkereskedés, akár más tradicionális roma tevékenység, családi alapon szervezôdik: apáról fiúra száll, és az egész család részt vállal benne. Miután a gyermekek magától értetôdô természetességgel nônek bele a szakmába, kézenfekvô, hogy egy 20-22 éves fiú már édesapjától függetlenül, önálló vállalkozóként dolgozik. „Már 12 éves koromban odavett édesapám maga mellé – emlékezik egyikôjük –, hogy tanuljak, de az apróbb munkákat is elláttam: céduláztam, pakoltam.”
A régiségkereskedô oláh cigányok gyermekeiket pubertáskoruktól kezdve kis felnôttként kezelik, így korán elsajátítják azokat a viselkedésmintákat, amelyek meghatározzák a közösségen, illetve a családon belüli szerepeiket.
A lányok fôznek, takarítanak, kisebb testvéreik gondozásában segédkeznek, a fiúk többnyire apjuk mesterségét veszik át, azaz jártasságot szereznek az üzleti életben. A régiségkereskedôk más oláh cigányokhoz hasonlóan úgy gondolják, hogy az iskolának csupán annyi a feladata, hogy segítse a mindennapi élethez elengedhetetlenül szükséges alapismeretek elsajátítását. Ez azt is jelenti, hogy nagyobb gyermekeiket már nem kényszerítik az iskolai lecke elkészítésére, inkább a közösségi normáknak megfelelô, gyakorlati életre készítik fel ôket.
A hatékony munkavégzés érdekében a vállalkozás kiegészítô feladatait a családtagok látják el. Az asszonyok a postaládába teszik a szórólapokat, reklámanyagokat (céduláznak), a fiúgyermekek a cipekedésben segédkeznek. A közösségen belül tekintélyt csak a legjobbak, a legnagyobb szakmai sikereket magukénak tudók vívnak ki. Ôk már megengedhetik maguknak, hogy saját kedvtelésükre, az értékesítés kényszere nélkül értékes portékákat tarthassanak otthonukban.
A csupán néhány családból (állítják, hogy Pesten öt van ilyen) álló roma régiségkereskedô elitben akad írástudatlan is, aki megfigyelôképességének, fáradhatatlan tudásvágyának és kiváló üzleti érzékének köszönheti sikereit. Ebbe a társaságba nagyon nehéz bekerülni: érthetôen foggal-körömmel ôrzik megszerzett pozícióikat. L. Zs. huszonéves kereskedô szerint ide kizárólag kapcsolatok és házasodás révén lehet bejutni. Kamatoztatható kapcsolatok és tôke nélkül egy kezdô vállalkozónak szinte esélye sincs arra, hogy a szakmában maradhasson. A régiségkereskedôk belsô hierarchiájának szigorúságára egy példa: az egy szinten álló kereskedôk nem törekszenek egymás pumpolására, ám ha egy ismeretlen kereskedô a legsikeresebbektôl, a legjobbaktól vásárol, nem bûn az illetôt megkopasztani, és az áru valódi értékének akár ötszörösét is elkérni.
F. E. például a kilencvenes évek elején fôként vidéken házalt olasz konyhai edényekkel, eközben két évig régiségkereskedéssel egészítette ki jövedelmét. Tôke hiányában árucserével jutott régiséghez, edényeket adott egy-egy ócska, réginek tetszô bútorért. A különösebb szakértelem híján megvásárolt árut továbbadta más, „valódi” kereskedôknek. Vevôi fôként nem cigányok voltak, romákkal azért nem tudott üzletet kötni – állítja –, mert bagóért akartak az áruhoz jutni. Tôke és felhajtók, azaz beszerzôhálózat nélkül F. nem tudott üzletet nyitni, de olykor-olykor azért még ma is kereskedik antik tárgyakkal. A kereskedôk véleménye szerint az áru valódi értékének csupán a tíz százalékát ígérik azoknak az embereknek, akik nem tartoznak a „klánhoz”. Így a szakmát is nehéz megtanulni, mert a rutinos kereskedôk családtagjaikon kívül másoknak nem adják át tapasztalataikat, fétve óvják a saját piaci helyzetüket.
F. E.-nél jóval kedvezôbb feltételekkel indulhatott a kereskedôi pályára a többgenerációs zuglói régiségkereskedô családból származó L. Zs., aki kora gyermekkorától tanulja a szakmát, és fiatal kora dacára máris sikeres üzletemberré vált. „Zuglóban és Kispesten a romák többsége valamilyen formában a régiségkereskedésbôl él” – becsüli (valószínûleg erôsen túl) L. Zs. a régiségkereskedés szerepét a fôvárosi romák életében. Éves forgalmát ô sem árulta el, azt viszont elmesélte, hogy egyetlen mûtárgy értékesítésébôl származó legnagyobb haszna az egymillió forintot is meghaladta. Ilyen nagyságrendû nyereségre azonban évente vagy kétévente egyszer számíthatnak, átlagos heti keresete 50 és 200 ezer forint közötti, de elôfordul az is, hogy hetekig csak 5-10 ezret keres. Bár lakása fôként régiségekkel van berendezve, nagyobb értékû mûtárgyakat nem gyûjt.
Társaihoz hasonlóan szórólapokon, újságokban hirdeti vállalkozását. A régi festmények mellett porcelánokon és szobrokon kívül bronzot, csillárokat, csipkét, sôt festett porcelánbabákat is árul. Ha kell, vidékre is leutazik az áruért, melyet az Ecseri úti piacon, saját pavilonjában vagy az ugyanott bérelt asztalán árul. Vásárlói külföldiek és újgazdagok, de elôfordul, hogy továbbadja áruját más kereskedônek. A vidéki utakra mintegy 15-20 százalékában „link” hívást kap, azaz az eladó nem megfelelô minôségû árut kínál, vagy sokat kér. Ha más kereskedô már járt elôtte, nem találta megvételre alkalmasnak a kiszemelt árut, akkor ô is eláll a vételtôl. Az eladás szándékának komolyságát szinte minden alkalommal néhány perces telefonbeszélgetés alapján kell kiszûrnie.

A „jó kereskedô” egyik legfontosabb ismérvének a korrektséget tartja: a becsületesség a kollégákkal szemben kötelezô, ha valaki hitelt kér, idôben meg kell adja. Ha nem ezt tenné, annak híre menne, többé senki sem üzletelne vele, sôt szóba sem állnának vele a romák. Az eladókkal szemben már nincsenek ilyen erôs erkölcsi szabályok. A fiatal kereskedô róluk csak annyit mondott, gyakran elôfordul, hogy nem engedik be ôket, ekkor segíthet a megnyerô modor és a rátermettség.
Az idô lóvé
Több roma régiségkereskedô számolt be arról, hogy az „eladók” megtámadták ôket, abban a reményben, hogy sok pénzzel járnak üzletelni. Ezért aztán csaknem mindegyik önvédelmi fegyverekkel felvértezve járja az országot. Elôfordul, hogy betörônek, besurranó tolvajnak vélik ôket. A cigány régiségkereskedôkkel szemben jóval nagyobb a bizalmatlanság, mint a nem cigányokkal – állítják –, sôt van olyan is, aki visszalép az eladástól, ha a kereskedô cigány.
A Pest megyei Felsôpakonyban élô Sztojka József 30 éve régiségkereskedésbôl él, a szakmát édesapjától tanulta. A budapesti Nagykôrösi úti használtcikk-piacon árul, üzlethelyiséggel nem rendelkezik. Vásárlói fôleg viszonteladók, elvétve mûgyûjtôk. Miután kevés forgótôkével rendelkezik, kénytelen gyorsan kisebb felárral eladni áruját, hogy mielôbb megvehesse a következô tárgyakat. „Nincsenek fényes üzleteink, mert ahhoz idô kellene, nem tudunk két-háromszáz százalékos haszonnal dolgozni, mint a viszonteladók” – állítja. Ha kell, az ország bármely pontjára leutazik az áruért, romáktól ritkán vásárol, mert azokon a helyeken rendszerint megelôzik. A vidéki romák ugyanis a jobb üzlet reményében szívesebben adják tovább nem roma kereskedônek az általuk összegyûjtött ódon tárgyakat. A romákkal már azért sem üzletelnek, mert a „cigány ugyanolyan ravasz, mint én”. Legkönnyebben vevôt az ezüsttárgyakon kívül a biedermeier bútoroknak és a régi díszóráknak talál, de meglepô módon kortárs festményekkel is foglalkozik.
Sztojka a legtöbbet egy faliórán kereste még az 1980-as években, melynek értékesítésébôl 150 ezer forint hasznot húzott. Éves forgalma üzleti titok, annyit azonban elárult, hogy az alacsony jövedelmû kereskedôk közé sorolja magát. Véleménye szerint a kereskedônek jó vevôkör nélkül nincs esélye, ajánlott a vállalkozói szférában vagy az újgazdagok között kamatoztatható kapcsolatokat kiépítenie.
A roma kereskedônek leginkább a házalásban és az emberekkel való alkudozásban van gyakorlata, ebben jobbak Sztojka szerint a nem roma társaiknál. Úgy gondolja, hogy azoknak a kereskedôknek van jövôjük, akik nagyban „csinálják a régiséget”: sok pénzük van, árveréseikre nemzetközileg elismert külföldi üzletemberek is elmennek. „Mindezzel együtt a romák ilyen szinten sosem fognak kereskedni” – véli Sztojka.
A ranglétra tetején
Mint minden más roma csoport, a régiségkereskedôk is önmagukat helyezik a belsô hierarchia csúcsára. Alapvetô értéknek a gazdagságot tartják, ennek eléréséhez pedig szerencse és ügyesség kell. Ha egy roma kétkezi munkájából és nem az „okosságából” él, számukra az annyit jelent, hogy híján van olyan alapvetô tulajdonságoknak (ilyen pl. az élelmesség), melyek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy tiszteljék ôt. A roma régiségkereskedôk többsége lenézi az olyan oláh cigányokat, akik szabadságuktól megfosztva „gádzsó”, azaz nem cigány munkahelyeken dolgoznak, mert úgy gondolják, hogy azok nem élnek igazi cigány módjára.
Fôként a régiség- és a színesfém-kereskedôk, az oláh cigány kereskedôelit szervez házasuló gyermekeinek több millió forintos kiadással járó esküvôket. A látványos pénzszórás – az, hogy a menyasszony fejére aranykoszorút helyeznek, vagy hogy a menyasszonytánc közben a férfiak körbetáncolják a menyecskét, és zsebükbôl kötegével tízezreseket vesznek elô, és azzal dobálják ôt – ugyanolyan státusszimbólum, mint a nyugati autó vagy a drágaköves ékszerek. Ugyanilyen reprezentációs céllal tart a régiségkereskedôk majd mindegyike „barátnôt” a felesége mellett. Közösségen belüli tekintélyüket növeli, ha maguk közül való, „romnyi”, azaz oláh cigány szeretôjük van. Ezzel együtt elmondható, a férfiak életében a feleségük és a családjuk a legfontosabb, a „barátnô” másodlagos csupán. Feleségeikre azonban már egészen más erkölcsi szabályok vonatkoznak, a férj közösségen belüli tekintélyét ugyanis asszonya hûtlensége jelentôsen alááshatja: az a férj, aki megbocsátja asszonya hûtlenségét, elveszti a közösség elôtti becsületét. A hûtlen asszonyt a cigány jog szerint férje megcsúfíthatja, levághatja a haját vagy eltorzíthatja az arcát.
Egymás közt
Mind az oláh, mind a magyar cigányok saját közösségeikben házasodnak. Felmérések szerint a cigányság és a többségi társadalom közötti vegyes házasságok aránya magasabb, mint a különbözô roma alcsoportok között kötött házasságoké.
A házasodási szokások merevségére valamennyi roma csoportra jellemzô, és az egyes nagyobb csoportokon belüli alcsoportok között is gyakran átjárhatatlanok a falak: az adott csoportok tovább rétegzôdnek például foglalkozások szerint, vagyoni helyzet vagy nemzetségi rendszerek alapján. A lovárok például ritkán kötnek házasságot a szintén oláh cigány eredetû csurárokkal. Az oláh cigányok többsége megveti azt a romnyit (oláh cigány asszonyt) vagy romeszt (oláh cigány férfit), aki párjául magyar cigányt választ, a nem cigányokkal kötött házassággal szemben viszont elfogadóbbak. Ugyanilyen nehezen képzelhetô el az is, hogy egy muzsikus cigány fiú oláh cigány lányt vegyen feleségül. A régiségkereskedôk gyermekeiknek többnyire maguk közül vagy a roma kereskedôelitbôl választanak házastársat. Miután a házasságok fôként vagyoni alapon köttetnek, ritkaságszámba megy, hogy egy régiségkereskedô fiú elvegyen egy szegény családból való cigány lányt.
A szülôk sokszor már gyermekkorukban egymásnak szánják a fiatalokat. A házasság sikerét biztosítandó, úgy gondolják, hogy azok a gyermekek, akik kiskoruktól tudják, ki lesz a párjuk, már gyermekkorukban „egymáshoz szoknak”. Az udvarlás idôtartama rövid, alapszabály, hogy a fiatalokat sohasem hagyják magukra. A szöktetést megelôzendô, moziba vagy cukrászdába menvén kisebb testvéreik kísérik ôket. A fiatalkori férjhez adás bizonyos értelemben kulturális kényszer is: cigány lány csak szûzen házasodhat, erre viszont annál nagyobb az esélye, minél fiatalabb. Elrettentô példaként szolgálnak azok a szájhagyomány útján terjedô történetek is, melyekben a tisztátalanul férjhez menô leányok sorsát taglalják. Az a menyasszony, aki (fején a szûziességet jelképezô mirtuszkoszorúval) tisztátalanul áll a templomi oltár elôtt, szerencsétlen lesz egész életében. Intô jel, ha a menyasszony fejérôl leesik a koszorú, vagy rosszul lesz a templomban. Amennyiben kiderül, hogy a leány nem szûzen ment férjhez, a fiús szülôk visszakérhetik a lakodalom tetemes költségeit. Ha a szülôk nem tudnak megegyezni, kérhetik a romani krisz (cigány törvényszék) összehívását.
Egyes régiségkereskedô családokban szokás a leányvásár is. A romák úgy gondolják, hogy „a lánynak csak egyszer van szüzessége, ha elveszti, kevesebbet ér”, így aztán a házasságot megelôzôen a lány családjának bánatpénz jár. Ennek összege néhány százezer forinttól egészen több millióig terjedhet. A megvásárolt leányoknak kisebb lakodalmat rendeznek, mint a szûzen férjhez menôknek. Az oláh cigányok úgy tartják, ha egy lány nem kerül férjének pénzébe, azt nem is becsülik meg, mert „ami könnyen jön, az könnyen is megy”. Érdekesség, hogy míg feltétel nélkül ragaszkodnak a templomi esküvôhöz a 14 év alatti lány esetében is, addig még a legfelvilágosultabb fôvárosi családok sem tartják fontosnak az anyakönyvvezetô elôtti szertartást. (Ennek praktikus oka persze sokszor az, hogy a menyasszony még gyerek.) Az elvált asszonyok férjhez menési esélyei jóval rosszabbak, mint a leányoké: általában elvált, többgyermekes apák keresik kegyeiket. A szép külsôvel rendelkezô vagy a „megélhetôs” (talpraesett) elvált asszony azonban hamar társra lel.

Öltözködési szokásaik, megjelenésük alapján a roma régiségkereskedôk önmagukra nézvést csupán részben tartják kötelezônek a hagyományos életszemlélettel járó íratlan szabályok betartását: még az idôsebbek is elegánsan, nyugati ruhákba öltözködnek. A budapesti kereskedô ápolt, szaunába, manikûröshöz jár, kevés ékszert hord és divatos ruhát visel, kalapot azonban (szemben a vidéki oláh cigányokkal) nem hord. Ezzel együtt asszonya hosszú hajú és bokáig érô szoknyában jár. Míg a falvakban élô oláh cigány asszonyoknál tabu a haj festése vagy a smink használata, a pesti kereskedô felesége többnyire vörösre festi a haját, melyhez szolid smink párosul. (Teszik ezt annak ellenére, hogy az oláh cigányok többsége úgy gondolja: azok az asszonyok festik vörösre a hajukat, akik mások elôtt nem cigányként kívánják feltüntetni önmagukat. Ez pedig a magyar cigányoknál szokás.) A vidéken élô kereskedô öltözéke még jobban ôrzi a hagyományokat, asszonya virágos kendôben és tarka szoknyában jár. Mindegyikük (a pesti is) használja az oláh cigány nyelvet, annak is a lovári dialektusát.
Köztudott, hogy a hagyományôrzô cigány közösségek nem engednek betekintést belsô életükbe, különösen igaz ez, ha a kíváncsiskodó nem roma. Persze akad példa arra is, hogy gádzsó – azaz nem cigány – embert maguk közé fogadnak. Újvári József, a Budapest XIV. kerületében élô nem roma kereskedô például az állami gondozottként vele együtt felnövô roma barátjának, illetve annak feleségének köszönhetôen ismerte meg a roma régiségkereskedôket. Az újonnan szerzett kapcsolatait kamatoztatni tudó Újvári autodidakta módon régiségkereskedôvé képezte magát, és hét éve mûködô vállalkozásában képeket gyûjt leginkább. „Azért fogadtak be a romák maguk közé – állítja –, mert ismerem és tiszteletben tartom a hagyományaikat. Ezekben a családokban, sôt a nagyobb közösségen belül máig erôs az összetartás, egymást kölcsönösen segítik, ez a mentalitás köztünk, magyarok között mára már kihalófélben van.”
Krisz és patyiv
Az oláh cigány közösségek – így a régiségkereskedôk – belsô rendjét is a cigány törvényszék, azaz a „romani krisz” szabályozza. Ezek a közösségek belsô konfliktusaikat többnyire egymás között intézik el, a döntéseket nem bízzák az állami igazságszolgáltatásra. A romák által bíróságnak tekintett, sajátos törvénykezési eljárásnak szigorú szabályai vannak: az idôsebb férfiakból álló testületet mindig a sértett fél kérésére hívják össze, abból csak haragosok (és természetesen a nôk) vannak kizárva, a rokonok nem. A konfliktusok békés rendezését szolgáló cigány törvényszék fôként nôkkel kapcsolatos és vitás üzleti ügyeket tárgyal, ítéletében általában pénzbüntetést szab ki, azaz a kárt térítteti meg. Miután a krisz elôtt mindkét fél elmesélte a vitás ügyet, a törvénykezés olykor templomban történô eskütétellel történik. Az eskü során mindkét fél megesküszik arra, hogy a lehetô legnagyobb átok érje, ha nem mond igazat. Ha a szertartás lakásban zajlik, a földre fektetnek egy Szûz Máriát ábrázoló képet. Az eskütevônek fekete kendô van a vállán, a legkedvesebb gyermekét ölébe fogva a kép elé térdel, és a jobb kezének a mutató- meg középsô ujját a képre téve az esküdtetô szövegére csak annyit mond: ámen. A krisz ítélete ellen fellebbezni nem lehet. Aki nem tartja be azt, kiközösítik.
A cigány törvényszék testülete egy roma régiségkereskedôk közötti vitás üzleti ügyrôl tárgyalt nemrég Újpalotán. Abházi József, a helyi önkormányzat képviselô-testületének tagja, egyben a Rom Som szervezet vezetôje a „peres ügyrôl” elmondta: két régiségkereskedô közösen végezte tevékenységét, együtt „üzleteltek”. Egyik üzleti útjukon egy értékes festmény megvásárlásával kísérleteztek — mindhiába. Ezt követôen egyikôjük a kép tulajdonosánál hagyta névjegykártyáját azzal, ha az mégis meggondolná magát, telefonon hívja fel ôt. Néhány hónap múlva egy véletlen folytán aztán kiderült: társát megkerülve vásárolta meg a képet. Ezután a pórul járt társ többször arra kérte, hogy a közösségükben elfogadott, és a „patyivnak” (tisztességességnek) megfelelô szabályok szerint járjon el: felezzék el a kép továbbadásából származó hasznot. Érvelése szerint üzleti útjaikon az alkudozástól egészen az eladásig mindent közösen végeztek, a kiadásokat is így fedezték, a nyereséget pedig felezték. Azzal, hogy társa a képvásárlásnál megkerülte ôt, tisztességtelenül járt el. Az eljárás szabályai szerint a társát megkárosító kereskedôt a cigány törvényszék megesketi, hogy mennyi volt a kérdéses kép eladásából származó haszna. Az esküt szentnek tartják, alapszabály, hogy az esküt tévônek még akkor is hinni kell, ha az nyilvánvalóan hazudott. A hamis eskü ugyanis azt feltételezi, hogy az esküt tévônek még a gyermekeinél, a testvéreinél is fontosabb, hogy az adott ügyben úgy tûnjék fel, mint aki a tisztességesség szabályait betartva járt el. A hamis eskü alatt tett átkok valamikor úgyis beteljesednek – vallják a romák –, melynek az a szomorú következménye, hogy ártatlanok bûnhôdnek az esküt tévô vétkeiért.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/