Hogyan értékeled ma,
hogy az 1994-ben hivatalba lépô kormány a világkiállítás
lemondását kezdeményezte?
Mai fejjel is úgy látom,
mint akkor: a világkiállítás megrendezésének
egyedül komolyan vehetô akadálya az volt, hogy hiányzott
hozzá a költségvetési fedezet. ’94 nyarán,
még a kormány megalakulása elôtt itt, ebben
a szobában Békesi Lászlóval mint pénzügyminiszter-jelölttel
két dologban állapodtam meg: abban, hogy a kormány
a megalakulását követôen be fogja jelenteni a
világkiállítás lemondását, és
ugyanakkor lehetôvé teszi, hogy a fôvárosban
megkezdett beruházások befejezôdhessenek, és
erre a város 8,5 milliárd forint kormánygarantált
hitelt kap.
Ki kezdeményezte a megbeszélést?
Én kezdeményeztem,
amint megtudtam, hogy ô lesz a pénzügyminiszter. Nagyon
gyorsan sikerült megegyeznünk, mert ô ugyanígy látta
a helyzetet. Szóbeli ígéretet tett arra, hogy kidolgozzuk
a pénzügyi konstrukciót, hiszen 12-14 milliárd
forint hiányzott ahhoz, hogy a Hungária úttal kapcsolatos
utakat a híd átadásához igazítva, részben
pedig azt követôen be lehessen fejezni. De pénz csak
valamikor ’95 végére lett, másfél évvel
késôbb. Közben ezek a beruházások mentek,
a fôvárosnak helyt kellett állnia, és lényegében
folyószámlahitelekbôl finanszíroztuk a beruházás
befejezését. ’95 végére rendkívül
súlyos pénzügyi helyzet alakult ki itt, a Városházán.
A fôváros valamennyi forrása, hitellehetôségei
is kimerültek, és a pénzügyi csôd határára
került a város.
Valamennyit (forrásaink
szerint 4,2 milliárd forintot) ’94-ben is kapott a város
a kormány, illetve ennek biztosa által kezelt világkiállítási
alapból.
De ez nem volt elegendô ahhoz,
hogy ezeket a ránk erôltetett nagyon nagy volumenû beruházásokat
egyedül álljuk. Egyéves késést kellett
áthidalnunk. Úgyszólván naponta írtam
alá milliárdos hiteleket.
Kik adták?
Kereskedelmi bankok. Volt olyan
helyzet ’95 végén, amikor az OTP gesztust gyakorolva adott
a fôvárosnak hitelt, mert az akkori pénzügyi helyzetünk
alapján ezt meg is tagadhatta volna. Mintegy 12 milliárd
forint folyószámlahitelt vettünk fel 1995-ben, a kormánygaranciás
hitel megelôlegezésére. De még az évben
átadtuk a Lágymányosi hidat, utána a munkák
folytak még, és lényegében ezzel ez a történet
lezárult.
Mennyi idô alatt nôtte
ki a város ezt az eladósodás okozta krízishelyzetet?
Ez egy-két évig tartott,
’98-ra a város már sokkal jobb helyzetben volt. Ennek az
egyik jele például az, hogy vissza tudtuk fizetni idô
elôtt az EBRD-tôl felvett fejlesztési kölcsönt.
Belterületiföld-ügyben perek sorozatát nyerte meg
az ÁPV Rt.-vel szemben, és ez lehetôvé tette
azt, hogy megteremtsük a metrófinanszírozás feltételeit.
Ha úgy tetszik, az expo
két vonatkozásban is javára szolgált a városnak.
Az egyik az, hogy megvalósítottuk állami forrásokból
mindazt, amiket egyébként egyéb célra nem kaptunk
volna, a dél-budai térségben. A másik eredmény
áttételes: hozzásegített bennünket ahhoz,
hogy egy nem megalapozott, nem prudens tervezési szisztémáról
átváltsunk egy új, kiszámítható,
hosszú távú kalkulálhatóságra
építô, a pénzügyi eredmény fogalmában
megragadható feltételrendszer megteremtésére.
Mindent elfelejtettünk, amit ’95 elôtt csináltunk, és
teljesen új alapokra helyeztük a város gazdálkodását.
Ez egybeesett a Bokros-csomagon alapuló költségvetéssel.
A fôvárosban az expo miatt kialakult pénzügyi
helyzet után könnyebb volt a ’96-os megszorító
intézkedéseket eltervezni és konszenzust kialakítani
az MSZP–SZDSZ koalíció körében. Akkorra már
átéltük, hogy hová lehet eljutni e nélkül
a megszorító politika nélkül, anélkül,
hogy a város a saját költségvetésében
megfelelô fedezetet teremtene a beruházásaihoz. Ekkor
fogadtuk el a város hosszú távú pénzügyi
tervezési koncepcióját, aminek a lényege hétéves
pénzügyi elôrejelzés, a bevételek kalkulálása
erre az idôszakra, és egy optimális mûködési
eredmény érdekében a mûködési kiadások
csökkentése.
Menjünk vissza egy kicsit.
1991-ben kiélezôdött a Lágymányosi híd
kontra Galvani híd vita. Egyébként épp
a rendszerváltó pártok, az SZDSZ és az MDF
a Lágymányostól délebbre tervezett Galvani
híd pártján voltak. De hiába volt a térbeli
decentralizáló nekibuzdulás, a végén
elôvették a 80-as években készült terveket
a Lágymányosi hídról.
A történelem ismétlôdik,
most ugyanez a vita zajlik az északi híd körül.
Mindkét helyzet lényege az, hogy az állam adja a pénzt.
Ennek megfelelôen, valamilyen közúthálózati
koncepcióhoz illesztve, eldönti, hogy mire ad, és mire
nem ad. Teljesen világos volt, hogy az Antall-kormány csak
a Lágymányosi hídra fog pénzt adni, mert ez
köti össze a budai meg a pesti területet, ahol az expo két
része lett volna. Számunkra ez nem szabad választás
volt. A fôváros ezért elfogadta az úgynevezett
két híd koncepciót, vagyis azt, hogy elôbb épüljön
meg a Lágymányosi híd. Ugyanez ismétlôdik
északon: mi azt mondjuk, hogy mindenképpen kell egy híd.
Budapestnek sokkal elônyösebb volna az Aquincumi híd,
amely minden szempontból egy városi híd, és
illeszkedik ahhoz a városfejlesztési koncepcióhoz,
amit kialakítottunk. Ezzel szemben a kormány az M0-ra szán
pénzt, a fôváros pedig fejet hajt ezelôtt, mert
jobb, ha legalább az egyik híd megépül, mint
ha egyik sem.
A fôváros tárgyalási
pozícióit meggyengíti, hogy az útalap keretében
elviszik az üzemanyagok forgalmi, jövedéki adóját,
és a város nem kap vissza semmit. Egyébként
meg kell hogy mondjam: amióta 1995-ben a Lágymányosi
híd és a kapcsolódó úthálózat
befejezôdött, a költségvetés nem járult
hozzá a fôvárosi fejlesztésekhez, és
az útalapból sem kaptunk vissza semmit.
’91-ben már be volt tervezve
a központi költségvetésbe egy nagyobb összeg
(több mint 1 milliárd forint) a Lágymányosi híd
építésére, de akkor még ebbôl
semmit sem láthatott a fôváros. Egyes hírek
szerint a Pénzügyminisztérium tartotta vissza, mondván:
amíg a Galvani hídról vitáznak, kétségesek
a szándékok a Lágymányosi híd megépítése
felôl. Mi ebbôl az igazság?
Csakugyan két évig
késtek a pénzek folyósításával.
Ennek fô oka szerintem a kormány-fôváros politikai
konfliktus volt. A fôváros vezetése más pártállású
volt, mint a konzervatív MDF-kormány. Az expót nagyon
szerette volna a kormány, de sikeres fôvárost mégsem
akartak, hiszen ami Budapesten épül, az a várost szolgálja,
de ezenkívül nyilvánvalóan annak mindenkori politikai
vezetését is erôsíti. Tehát én
hosszú ideig azt tapasztaltam, hogy blokkolják ezeket a pénzeket.
Valamikor ’93 ôszétôl kezdtek el csorogni a pénzek,
amibôl olyasmire is jutott – például a ferencvárosi
Trafó felújítására, de a csepeli ivóvíztisztító
berendezést is jelentôs részben ebbôl tudta a
fôváros finanszírozni –, amelyek nem kapcsolódtak
igazán az expóhoz. Rá tudtunk fûzni az expóra
olyan fôvárosi ügyeket, amelyekre forrásokat reméltünk,
és kaptunk is.
1991-ben a kormány és
a parlament a fôváros akarata ellenében döntött
a világkiállítás megrendezésérôl.
Mennyiben emlékeztet ez a mai kormány-fôváros
viszonyra?
Az Antall-kormány két
tekintetben politizált alapvetôen másképpen
a fôvárossal kapcsolatban, mint a mostani kabinet. Az egyik
az, hogy volt bennük egy alkotmánytisztelô konzervatív
alapállás, betartották a törvényeket is,
de a jogszokásokat is, a viták ellenére. A kormányülésre
is rendszeresen meghívtak, a mostani ciklusban ez egyetlenegyszer
fordult elô, tavaly novemberben. Másrészt Antallék
akartak egy nagy nemzeti ügyet, egy nagy világkiállítást,
aminek helyszínéül Budapestet választották.
Mi belekapaszkodtunk, a fejlesztéseket enélkül nem tudtuk
volna megvalósítani, afféle katalizátorként
használtuk ezt az ügyet, és sikeresen. Most nincsenek
ilyen nemzeti projektek, illetve egy mégis van: a Nemzeti Színház
ügye. Presztízskérdés, hogy a Nemzeti Színházat
2002. március 15-én átadják, mint ahogy az
is az volt, hogy ne az Erzsébet téren épüljön,
az elôzô kormányzati ciklus alatt kidolgozott terv alapján.
A fôváros a Nemzeti
Színház ügyét is városfejlesztési
ügyként kezeli, aminek két feltétele van: varrjuk
el az Erzsébet téri gödör szálait, és
olyan helyszínt válasszunk, ahol a városfejlesztés
szempontjából hasznos lehet a színház. A ferencvárosi
expótelken való elhelyezést azért támogattuk,
mert ez felgyorsíthatja a terület városba integrálódását.
Igaz, hogy 1993 decemberében,
a fôváros és az akkori, Barsiné Pataky Etelka
vezette Világkiállítási Programiroda közti
megállapodásban szerepel, hogy Budapestnek föl kell
számolnia a ferencvárosi expótelken a HÉV-járatot?
Igaz, de erre soha nem tudtunk
tényleges mértékû kötelezettséget
vállalni. Mi kötöttük az ebet a karóhoz, hogy
a HÉV-et a kéreg alá kell vinni, de pénzünk
erre nem volt. Most is gond természetesen, hogy ott csattog a HÉV,
ezt meg kell oldani…
Ez a rendezési tervben is
benne van?
A tervekben benne van, csak nincs
rá pénzügyi elkötelezettség. Hasonló
logikával mûködik ez is, mint az expó: jó,
ha felépül az új Nemzeti Színház, azonban
számunkra ez a helyszín azért támogatandó,
mert a rehabilitáció szempontjából optimális.
A HÉV problémáját meg kell oldani, a kérdés
csak az, hogy erre mikor nyílik mód. A rendezésben
közre kell hogy mûködjön a kormány is, és
a magánbefektetôk is.
Volt olyan idôszak ’91-ben,
amikor az SZDSZ mint párt testületileg elvetette az expót:
az Országos Tanács hozott egy olyan határozatot, hogy
expó nem kell. Neked ezt tudomásul kellett venned, de mintha
nem lettél volna ilyen kategorikus.
Nem lehettem. A város vezetése
nem csinálhat ilyen dolgokból pártpolitikát,
nem kötheti magát egy párt tiszta, pénzügyi
érvekkel megalapozott álláspontjához. Néhány
hónappal késôbb törvényt hoztak a világkiállításról,
és olyan feltételeket teremtettek számunkra, amelyek
megkerülhetetlenek. Én azt hiszem, hogy jól politizáltunk
ebben a helyzetben. Kihasználtuk az adódó mozgásteret,
és épült a város.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta