„Kihasználtuk az adódó mozgásteret”
Demszky Gábor fôpolgármesterrel Eörsi János beszélget

Hogyan értékeled ma, hogy az 1994-ben hivatalba lépô kormány a világkiállítás lemondását kezdeményezte?
Mai fejjel is úgy látom, mint akkor: a világkiállítás megrendezésének egyedül komolyan vehetô akadálya az volt, hogy hiányzott hozzá a költségvetési fedezet. ’94 nyarán, még a kormány megalakulása elôtt itt, ebben a szobában Békesi Lászlóval mint pénzügyminiszter-jelölttel két dologban állapodtam meg: abban, hogy a kormány a megalakulását követôen be fogja jelenteni a világkiállítás lemondását, és ugyanakkor lehetôvé teszi, hogy a fôvárosban megkezdett beruházások befejezôdhessenek, és erre a város 8,5 milliárd forint kormánygarantált hitelt kap.
Ki kezdeményezte a megbeszélést?
Én kezdeményeztem, amint megtudtam, hogy ô lesz a pénzügyminiszter. Nagyon gyorsan sikerült megegyeznünk, mert ô ugyanígy látta a helyzetet. Szóbeli ígéretet tett arra, hogy kidolgozzuk  a pénzügyi konstrukciót, hiszen 12-14 milliárd forint hiányzott ahhoz, hogy a Hungária úttal kapcsolatos utakat a híd átadásához igazítva, részben pedig azt követôen be lehessen fejezni. De pénz csak valamikor ’95 végére lett, másfél évvel késôbb. Közben ezek a beruházások mentek, a fôvárosnak helyt kellett állnia, és lényegében folyószámlahitelekbôl finanszíroztuk a beruházás befejezését. ’95 végére rendkívül súlyos pénzügyi helyzet alakult ki itt, a Városházán. A fôváros valamennyi forrása, hitellehetôségei is kimerültek, és a pénzügyi csôd határára került a város.
Valamennyit (forrásaink szerint 4,2 milliárd forintot) ’94-ben is kapott a város a kormány, illetve ennek biztosa által kezelt világkiállítási alapból.
De ez nem volt elegendô ahhoz, hogy ezeket a ránk erôltetett nagyon nagy volumenû beruházásokat egyedül álljuk. Egyéves késést kellett áthidalnunk. Úgyszólván naponta írtam alá milliárdos hiteleket.
Kik adták?
Kereskedelmi bankok. Volt olyan helyzet ’95 végén, amikor az OTP gesztust gyakorolva adott a fôvárosnak hitelt, mert az akkori pénzügyi helyzetünk alapján ezt meg is tagadhatta volna. Mintegy 12 milliárd forint folyószámlahitelt vettünk fel 1995-ben, a kormánygaranciás hitel megelôlegezésére. De még az évben átadtuk a Lágymányosi hidat, utána a munkák folytak még, és lényegében ezzel ez a történet lezárult.
Mennyi idô alatt nôtte ki a város ezt az eladósodás okozta krízishelyzetet?
Ez egy-két évig tartott, ’98-ra a város már sokkal jobb helyzetben volt. Ennek az egyik jele például az, hogy vissza tudtuk fizetni idô elôtt az EBRD-tôl felvett fejlesztési kölcsönt. Belterületiföld-ügyben perek sorozatát nyerte meg az ÁPV Rt.-vel szemben, és ez lehetôvé tette azt, hogy megteremtsük a metrófinanszírozás feltételeit.
Ha úgy tetszik, az expo két vonatkozásban is javára szolgált a városnak. Az egyik az, hogy megvalósítottuk állami forrásokból mindazt, amiket egyébként egyéb célra nem kaptunk volna, a dél-budai térségben. A másik eredmény áttételes: hozzásegített bennünket ahhoz, hogy egy nem megalapozott, nem prudens tervezési szisztémáról átváltsunk egy új, kiszámítható, hosszú távú kalkulálhatóságra építô, a pénzügyi eredmény fogalmában megragadható feltételrendszer megteremtésére. Mindent elfelejtettünk, amit ’95 elôtt csináltunk, és teljesen új alapokra helyeztük a város gazdálkodását. Ez egybeesett a Bokros-csomagon alapuló költségvetéssel. A fôvárosban az expo miatt kialakult pénzügyi helyzet után könnyebb volt a ’96-os megszorító intézkedéseket eltervezni és konszenzust kialakítani az MSZP–SZDSZ koalíció körében. Akkorra már átéltük, hogy hová lehet eljutni e nélkül a megszorító politika nélkül, anélkül, hogy a város a saját költségvetésében megfelelô fedezetet teremtene a beruházásaihoz. Ekkor fogadtuk el a város hosszú távú pénzügyi tervezési koncepcióját, aminek a lényege hétéves pénzügyi elôrejelzés, a bevételek kalkulálása erre az idôszakra, és egy optimális mûködési eredmény érdekében a mûködési kiadások csökkentése.
Menjünk vissza egy kicsit. 1991-ben kiélezôdött a Lágymányosi híd kontra Galvani híd vita. Egyébként  épp a rendszerváltó pártok, az SZDSZ és az MDF a Lágymányostól délebbre tervezett Galvani híd pártján voltak. De hiába volt a térbeli decentralizáló nekibuzdulás, a végén elôvették a 80-as években készült terveket a Lágymányosi hídról.
A történelem ismétlôdik, most ugyanez a vita zajlik az északi híd körül. Mindkét helyzet lényege az, hogy az állam adja a pénzt. Ennek megfelelôen, valamilyen közúthálózati koncepcióhoz illesztve, eldönti, hogy mire ad, és mire nem ad. Teljesen világos volt, hogy az Antall-kormány csak a Lágymányosi hídra fog pénzt adni, mert ez köti össze a budai meg a pesti területet, ahol az expo két része lett volna. Számunkra ez nem szabad választás volt. A fôváros ezért elfogadta az úgynevezett két híd koncepciót, vagyis azt, hogy elôbb épüljön meg a Lágymányosi híd. Ugyanez ismétlôdik északon: mi azt mondjuk, hogy mindenképpen kell egy híd. Budapestnek sokkal elônyösebb volna az Aquincumi híd, amely minden szempontból egy városi híd, és illeszkedik ahhoz a városfejlesztési koncepcióhoz, amit kialakítottunk. Ezzel szemben a kormány az M0-ra szán pénzt, a fôváros pedig fejet hajt ezelôtt, mert jobb, ha legalább az egyik híd megépül, mint ha egyik sem.
A fôváros tárgyalási pozícióit meggyengíti, hogy az útalap keretében elviszik az üzemanyagok forgalmi, jövedéki adóját, és a város nem kap vissza semmit. Egyébként meg kell hogy mondjam: amióta 1995-ben a Lágymányosi híd és a kapcsolódó úthálózat befejezôdött, a költségvetés nem járult hozzá a fôvárosi fejlesztésekhez, és az útalapból sem kaptunk vissza semmit.

’91-ben már be volt tervezve a központi költségvetésbe egy nagyobb összeg (több mint 1 milliárd forint) a Lágymányosi híd építésére, de akkor még ebbôl semmit sem láthatott a fôváros. Egyes hírek szerint a Pénzügyminisztérium tartotta vissza, mondván: amíg a Galvani hídról vitáznak, kétségesek a szándékok a Lágymányosi híd megépítése felôl. Mi ebbôl az igazság?
Csakugyan két évig késtek a pénzek folyósításával. Ennek fô oka szerintem a kormány-fôváros politikai konfliktus volt. A fôváros vezetése más pártállású volt, mint a konzervatív MDF-kormány. Az expót nagyon szerette volna a kormány, de sikeres fôvárost mégsem akartak, hiszen ami Budapesten épül, az a várost szolgálja, de ezenkívül nyilvánvalóan annak mindenkori politikai vezetését is erôsíti. Tehát én hosszú ideig azt tapasztaltam, hogy blokkolják ezeket a pénzeket. Valamikor ’93 ôszétôl kezdtek el csorogni a pénzek, amibôl olyasmire is jutott – például a ferencvárosi Trafó felújítására, de a csepeli ivóvíztisztító berendezést is jelentôs részben ebbôl tudta a fôváros finanszírozni –, amelyek nem kapcsolódtak igazán az expóhoz. Rá tudtunk fûzni az expóra olyan fôvárosi ügyeket, amelyekre forrásokat reméltünk, és kaptunk is.
1991-ben a kormány és a parlament a fôváros akarata ellenében döntött a világkiállítás megrendezésérôl. Mennyiben emlékeztet ez a mai kormány-fôváros viszonyra?
Az Antall-kormány két tekintetben politizált alapvetôen másképpen a fôvárossal kapcsolatban, mint a mostani kabinet. Az egyik az, hogy volt bennük egy alkotmánytisztelô konzervatív alapállás, betartották a törvényeket is, de a jogszokásokat is, a viták ellenére. A kormányülésre is rendszeresen meghívtak, a mostani ciklusban ez egyetlenegyszer fordult elô, tavaly novemberben. Másrészt Antallék akartak egy nagy nemzeti ügyet, egy nagy világkiállítást, aminek helyszínéül Budapestet választották. Mi belekapaszkodtunk, a fejlesztéseket enélkül nem tudtuk volna megvalósítani, afféle katalizátorként használtuk ezt az ügyet, és sikeresen. Most nincsenek ilyen nemzeti projektek, illetve egy mégis van: a Nemzeti Színház ügye. Presztízskérdés, hogy a Nemzeti Színházat 2002. március 15-én átadják, mint ahogy az is az volt, hogy ne az Erzsébet téren épüljön, az elôzô kormányzati ciklus alatt kidolgozott terv alapján.
A fôváros a Nemzeti Színház ügyét is városfejlesztési ügyként kezeli, aminek két feltétele van: varrjuk el az Erzsébet téri gödör szálait, és olyan helyszínt válasszunk, ahol a városfejlesztés szempontjából hasznos lehet a színház. A ferencvárosi expótelken való elhelyezést azért támogattuk, mert ez felgyorsíthatja a terület városba integrálódását.
Igaz, hogy 1993 decemberében, a fôváros és az akkori, Barsiné Pataky Etelka vezette Világkiállítási Programiroda közti megállapodásban szerepel, hogy Budapestnek föl kell számolnia a ferencvárosi expótelken a HÉV-járatot?
Igaz, de erre soha nem tudtunk tényleges mértékû kötelezettséget vállalni. Mi kötöttük az ebet a karóhoz, hogy a HÉV-et a kéreg alá kell vinni, de pénzünk erre nem volt. Most is gond természetesen, hogy ott csattog a HÉV, ezt meg kell oldani…
Ez a rendezési tervben is benne van?
A tervekben benne van, csak nincs rá pénzügyi elkötelezettség. Hasonló logikával mûködik ez is, mint az expó: jó, ha felépül az új Nemzeti Színház, azonban számunkra ez a helyszín azért támogatandó, mert a rehabilitáció szempontjából optimális. A HÉV problémáját meg kell oldani, a kérdés csak az, hogy erre mikor nyílik mód. A rendezésben közre kell hogy mûködjön a kormány is, és a magánbefektetôk is.
Volt olyan idôszak ’91-ben, amikor az SZDSZ mint párt testületileg elvetette az expót: az Országos Tanács hozott egy olyan határozatot, hogy expó nem kell. Neked ezt tudomásul kellett venned, de mintha nem lettél volna ilyen kategorikus.
Nem lehettem. A város vezetése nem csinálhat ilyen dolgokból pártpolitikát, nem kötheti magát egy párt tiszta, pénzügyi érvekkel megalapozott álláspontjához. Néhány hónappal késôbb törvényt hoztak a világkiállításról, és olyan feltételeket teremtettek számunkra, amelyek megkerülhetetlenek. Én azt hiszem, hogy jól politizáltunk ebben a helyzetben. Kihasználtuk az adódó mozgásteret, és épült a város.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/