1994 áprilisában és májusában mintegy félmillió embert mészároltak le Ruandában. Ez óvatos becslés – vannak források, amelyek szerint az egymilliót is elérte a halottak száma, ha nem is ebben a két hónapban, az év végéig mindenképpen. Egyébként is mindmáig több a kérdés, mint a bizonyosság a történtekkel kapcsolatban. Nehéz világosan lehatárolni az áldozatok körét; végsô soron megmagyarázhatatlan a népirtásban való tömeges részvétel és a végrehajtás különös kegyetlensége. A vélhetô indítékok alig értelmezhetô módon összetettek. Érthetetlen, hogy az áldozatok miért nem tettek semmit önnön tragédiájuk megelôzéséért.
A durván negyed magyarországnyi, mérsékelt klímájú Ruanda a világ legsûrûbben lakott országai közé tartozik.
A népirtás elôtt mintegy nyolcmillió lakosa volt, a döntô többség hutu, akikkel egymilliónál kevesebb tuszi és néhány százaléknyi twa élt együtt. Az országba csak a múlt század utolsó harmadában jutottak el az elsô európaiak, 1898-ban lett német gyarmat, 1924-ben belga népszövetségi mandátum-terület, majd 1962-ben újra független állam. Afrikai viszonylatban valóságos unikum, hogy jelenlegi területe pontosan megegyezik a gyarmatosítás elôttivel.
Közhelyesen az „ezer domb országának” nevezték, ezeket a dombokat lakta tanyaszerû települési formában a földmûvelô hutu többség, amelyet az elsô – értelemszerûen német – leírások a szájhagyományra támaszkodva bantu etnikai eredetûnek, kistermetûnek és kerek fejûnek mutattak be, alkati jellegzetességeiket illetôen is szembeállítva ôket a századokkal ezelôtt északról, Etiópiából, Szudánból érkezett, nyúlánk, nemes tartású, büszke, hamita származású tuszi pásztornéppel. A közelmúlt borzalmai szempontjából igen kevéssé érdekes, mennyire felel meg mindez a történeti valóságnak. A lényeg az, hogy a németek és nyomukban a belgák a hutu-tuszi, alávetett-uralkodó dichotómiában értelmezték az országot, és eszerint szervezték meg a közigazgatást – valószínûleg leegyszerûsítve egy kifinomultabb és bonyolultabb társadalmi szerkezetet.
A jelenkori visszatekintések abban legalábbis egységesek, hogy ez a szerkezet a gyarmati idôkben a külsô megerôsítés ellenére is egyre képlékenyebbé vált. Jobb módú hutuk vagyonuk és/vagy házasság révén „tuszi-sorba” kerülhettek és viszont. Lehet, hogy ez a beállítás is ideológiai megfontolásokkal terhelt, mint a korábbi, de egy dolog biztos: hutuk és tuszik ugyanazt a nyelvet beszélik, nem különülnek el sem kulturálisan, sem vallási szempontból. Ruanda Afrika leginkább katolizált országa: a fôleg francia misszionáriusok a lakosság 60-70 százalékát megtérítették. A testalkatbeli különbségek is egyre inkább elmosódtak. Abszurdnak tûnik, de az, hogy ki hutu és ki tuszi, csak a személyi iratokból derül ki. Ezeket az iratokat pedig eredetileg a belga hatóságok állították ki, egyéb ismérv híján úgy, hogy tuszinak minôsítették azokat, akik az adatfelvétel idején (1934–35-ben) legalább tíz marhával rendelkeztek, a többiek pedig hutuk lettek. (Gyûjtögetô-vadászó életmódjával, különállásával még a twa népesség volt a leginkább megkülönböztethetô.) Magának a megkülönböztetésnek aztán már kézzelfogható jelentôsége lett, például azáltal, hogy a misszionáriusok által irányított oktatásban a tuszik egyértelmû elônyöket élveztek.

H

1945-ben Ruanda (pontosabban Ruanda-Urundi, mert az egykori és mai Burundit, amelynek e századi története Ruandáéhoz meglehetôsen hasonlatos, az utóbbival összevontan kezelték) a mandátum-státusból a gyámságiba lépett elô, ami a függetlenség felé vezetô elsô lépést jelentette. Ezt követôen törölték el hivatalosan a patrónus-kliens jellegû rendszer konkrét kereteit kijelölô egyedi szerzôdéseket – nyilván a demokrácia jegyében. Ugyanilyen megfontolásból az új generációs belga hatóságok az ötvenes évek végén fordítottak korábbi politikájukon, mondván, hogy a majdani független országban a többségnek célszerû uralkodnia – vagyis ettôl kezdve a hutukat favorizálták. Ôk is vették át a hatalmat, amikor Ruanda 1962-ben függetlenné vált. Egy évvel késôbb már több ezer tuszi áldozata volt egy kisebb pogrom sorozatnak.
A következô évtizedekben aztán idôrôl idôre megismétlôdtek a hasonló kilengések – nem függetlenül a Burundiban lejátszódó eseményektôl. Ott ugyanis nem váltak a hutuk a hatalom kizárólagos birtokosaivá, és történetesen éppen a hadseregben ôrizték meg a tuszik vezetô pozícióikat. Különféle okokkal-ürügyekkel gyötörték a hutukat, akik hullámszerûen ezrével menekültek át a határon, bosszúkampányokat váltva ki a túloldalon.
Ruanda külsô megítélését azonban nem ezek az esetek határozták meg ebben az idôszakban, hanem az, hogy az ország a prosperitás és az ígéretes jövô ritka kivételének számított a földrészen. „Afrika Svájca” – ez a nyolcvanas évek közepéig Ruandát jelentette. Úthálózat, villany, ivóvíz, alfabetizáció, egészségügyi ellátás – mindezzel jogosan büszkélkedhetett a nemzetközi porondon Juvénal Habyarimana, az újonnan kinevelôdött hutu értelmiségi elit egyik tagja. 1973-ban, vértelen puccsal került hatalomra, és 1994-ig, haláláig az ország elnöke maradt. Erôskezû, megbízható politikusként tartották számon, egy adósságait szorgalmasan törlesztô, kevés vizet zavaró, a hidegháborús szembenállás által nem érintett ország élén.
Hogy ez az ország milyen is volt belülrôl, ezt nehéz megmondani. Egyfajta diktatúra, amelyben a gyorsan szaporodó (mert hívô katolikus) lakosság meglehetôsen részletes útmutatást kapott arra nézve, hogy mit termesszen, milyen munkákat mikor végezzen – mindezt természetesen a nemzetgazdasági ésszerûség jegyében. A férfi lakosságnak heti egynapos köz- (vagy, ha úgy tetszik, kényszer-) munkakötelezettsége volt, így épültek az utak, így tartották karban az ezer domb teraszos földjeit. Nem olyan sokkal azelôtt még tuszi patrónusaikkal szemben terhelte hasonló kötelezettség a hutukat a meglehetôsen félrebillent reciprocitás jegyében. Helyet változtatni nem lehetett csak úgy, szeszélybôl, hatósági engedély nélkül. De dologidôben rendes ember miért is változtatna helyet.
A dologidô pedig folyamatos, az aprózódó parcellák csak a legintenzívebb mûvelés mellett biztosították a népes családok megélhetését. Az akkori helyszíni beszámolók egyfajta lefojtott kedélytelenség légkörét érzékeltetik. A hutuk alighanem alárendelt helyzetük megváltozása után két-három évtizeddel sem érezték úgy, hogy az új rend végérvényes és visszafordíthatatlan. Meg is akadályozták, hogy ilyenné váljék.
Hiába választották meg ötévenként újra és újra elnökké Habyarimanát 99, aztán 99,7, 1988-ban pedig már 99,98 százalékos szavazattöbbséggel, a feszültségek egyre erôteljesebben kifejezésre jutottak az országban. Ezt két külsô ok is siettette. Az egyiket, a kávé világpiaci árának lezuhanását nem lehet a ruandai rendszer nyakába varrni. 1986–87-ben az ország exportbevételei harmadrészükre estek vissza emiatt egyetlen év alatt. Halmozódni kezdtek az adósságok, egyre kevésbé lehetett fenntartani a magas szintû életminôséget.
A másik, régebbi keletû okot az évtizedek során több hullámban Ugandába menekült tuszik (és hutuk) jelentették, és ez távolról sem csupán képzelt fenyegetés volt. Tízezrekrôl lévén szó esetleges hazatérésük puszta lehetôsége a politikai következményektôl függetlenül is növelte az egzisztenciális veszélyérzetet. Ráadásul éppen 1987-ben két, egymást követô elôdszervezetbôl kinôtt a Ruandai Hazafias Front (RHF), amelynek vezetôi a megelôzô években a jelenlegi ugandai államfô, Museveni által irányított ottani felkelésben futottak be látványos karriert. Az RHF csapatai 1990 ôszén átlépték a határt, de a ruandai hadsereg francia, belga és zaire-i segítséggel – ekkor még – visszaverte a támadást.
Innentôl kezdve két – egy jól látható és egy félig-meddig rejtett – szálon, párhuzamosan futottak az események. Habyarimana elnök már 1990 júliusában utalt arra egy beszédében, hogy szükségesnek lát bizonyos alkotmányos reformokat, amelyek az ország demokratizálásának elôsegítésére hivatottak. Ezzel párhuzamosan és ezzel összefüggésben a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap nyomására gazdasági megszorító intézkedéseket is bevezettek. Leértékelték a nemzeti valutát. A magas importköltségek lefaragása érdekében korlátozták az egészségügyi szolgáltatásokat, ami rövid idôn belül a gyermekhalandóság növekedéséhez vezetett. 1994 elejére súlyos maláriajárvány tört ki az országban, és egyes tartományokban élelmiszerhiány is jelentkezett. Mindezzel egy idôben az RHF támadásai miatt öt év alatt hétezerrôl harmincezerre duzzasztották a hadsereg létszámát, ami az élelmiszer- és gyógyszerbehozatalra szánt összegek további csökkenését eredményezte.
A nemzetközi tiltakozás hatására 1991 februárjában több mint négyezer fôt szabadon engedtek azok közül, akiket a felkelôk elôzô évi támadásaival összefüggésben vettek ôrizetbe. Néhány hónappal késôbb érvénybe lépett az új alkotmány, amely létrehozta a miniszterelnöki posztot, a többpártrendszert, sztrájkjogot biztosított a közalkalmazottaknak és teljes körû sajtószabadságot engedélyezett. 1992 áprilisában megállapodás született egy átmeneti többpárti koalíciós kormány felállításáról. Egy ellenzéki politikust neveztek ki miniszterelnökké. Az új kabinet mérsékelt ellenzéki tagjai gyors megegyezést sürgettek az RHF-fel, összhangban azokkal a nemzetközi erôfeszítésekkel, amelyeknek a végcélja a felkelôk képviselôit is magában foglaló kormányzat létrejötte volt. Sôt ennél is több: a tanzániai Arushában folytatott megbeszéléseken szó volt egy tûzszüneti megállapodásról, a szembenálló fegyveres erôk arcvonalai között egy semleges övezet kialakításáról, végül pedig arról, hogy a felkelôk erôit milyen feltételek mellett olvasszák be a ruandai hadseregbe. Az álláspontok azonban igen nehezen közeledtek egymáshoz. 1993 augusztusában megszületett ugyan egy átfogó egyezmény a szembenálló felek között, de ez lényegében papíron maradt, hiába vezényelt az ENSZ az országba egy békefenntartó alakulatot.  Ez volt a történet látható szála.
A másikra, a belsô történésekre visszamenôleg következtethetünk. Számos esemény, tény összességébôl valószínûsíteni lehet, hogy az 1994 áprilisában kezdôdött tömegmészárlás távolról sem spontán, öngerjesztô módon zajlott.
Az 1991-es reformokat követôen a belpolitikai választóvonal nem a hutuk és a tuszik között húzódott. Az ellenzéki pártok az ország déli részének hutu lakosságából verbuválódtak. A hatalom ugyanis az északi, magukat tisztább vérvonalúnak tekintô és a tusziknak történelmileg kevésbé alávetett hutuk, ezen belül is egy szûk, családi szálak révén is szorosan összefonódó elit kezében volt. És ez a csoport – politikusok, katonai vezetôk és klienseik – féltette a pozícióit a politikai fejleményektôl is, de fôként az RHF gyôzelmétôl. Ôket nevezték „hutu szélsôségeseknek” a megegyezésre inkább hajló ellenzéki „mérsékeltekkel” szemben. Önvédelmi hálózatuk része volt a francia tanácsadók által kiképzett, állig felfegyverzett elit elnöki gárda; az eredetileg egyfajta nemzetôrségi céllal, a személyi állomány összetételének tekintetében válogatás nélkül létrehozott interahamwe miliciák; a homályos eredetû halálosztagok; a helyi szinten gondosan elkészített kartotékrendszer, amely az eleve árulónak tekintett tuszik mellett az ellenzékieket is számon tartotta.
 

Mindezt ideológiailag alátámasztotta a hetvenes évek óta létezô összeesküvés-elmélet, mely szerint a tuszik a hutu többség megtizedelésére törekszenek, azzal a végsô céllal, hogy létszámfölénybe kerülve látszólag demokratikus választások útján szerezzék vissza hatalmukat. Eszerint a lakossági arányok módosításának egyik eszköze az lett volna, hogy a tuszik csábos asszonyaik révén hajtják rabigába a hutu férfiakat. (A hutu felsôbbrendûséget hirdetô egyik helyi lapban már 1990-ben megjelent „Hutu Tízparancsolat” három pontban is tiltja a „fajok közötti” szexuális kapcsolatokat – de elôírja azt is, hogy tisztességes hutu nem érezhet szánalmat egy tuszival szemben.) Hasonló szellemben buzdította hallgatóit egy 1993-tól jelentkezô magánadó, az „Ezer Domb Szabad Rádiója és Televíziója”, az egyetlen, amely nem francia, hanem a helyi kinyarwanda nyelven sugározta mûsorait népközeli, oldott stílusban. Amikor aztán megkezdôdött a népirtás, az adó – érezhetôen ráépülve a hivatalos elvárásokra és a besúgók hálózatára – egyrészt gyilkosságra buzdított, másrészt tippeket is adott név, búvóhely szerint a halálosztagoknak.
A vérfürdô azzal kezdôdött, hogy a fôváros, Kigali fölött lelôtték a repülôgépet, amellyel Habyarimana egy nemzetközi megbeszélésrôl tért haza Burundi államfôjének és a két ország több vezetô politikusának társaságában.
A népirtás a politikai ellenzék megsemmisítésével kezdôdött, de pillanatokon belül kiterjedt a tuszi népesség egészére. Fegyelmezetten, kimért módszerességgel, ugyanakkor lendületesen zajlott. Kiszámított kegyetlenség, az áldozatok és családi kötelékeik totális dehumanizálása jellemezte. Mire a külvilág egyáltalán felismerte, mirôl is van szó, már több mint kétszázezren haltak meg az utólagos becslések szerint. (A hamar kimenekített európaiak, a gyorsan távozó békefenntartók a vérfürdôt látták ugyan, de csak fokozatosan értették meg, hogy szervezett népirtás folyik.) Eközben az RHF végsô offenzívát indított, ami a hutuk millióit ösztönözte menekülésre, és természetesen megtorló akciókról is érkeztek hírek.
Júliusban már az RHF kezén volt Kigali. Megalakult az új kormány, amelynek élére a szervezet két hutu tagját nevezték ki. Kétmillió ruandai (hutu) viszont a környezô országok menekülttáboraiban élt, ahol a bukott rezsim hívei erôszakkal, fenyegetésekkel tartották vissza ôket. Aztán a befogadó országok fokozatosan kikényszerítették a hazatérésüket, a történtek feldolgozása pedig az igazságszolgáltatás és a társadalmi együttélés szintjén mindmáig zajlik – enyhe kifejezéssel ellentmondásosan. Ruanda új irányítói a külföld rokonszenvétôl kísérve tették meg kezdeti politikai lépéseiket, de aztán kiderült, hogy hiába számítják ôket az „új afrikai vezetôk” nyugatias, demokrata, a hagyományos vircsaftot elutasító vonulatához, a nyers hatalomvágy határozza meg az ô magatartásukat is. Eközben a nemzetközi figyelem fokozatosan átterelôdött a szomszédos Zaire-ra, az ottani, máig tartó polgárháborúra.
Ami a lelôtt elnöki repülôgépet illeti, sokáig tartotta magát a gyanú, hogy maga az elnöki gárda volt a tettes, ürügyet keresve a népirtás megkezdésére. Újabb vallomások és bizonyítékok viszont azt a feltevést erôsítik, hogy a gépet bizony a békemegállapodások értelmében Kigaliban állomásozó RHF-alakulatok rakétái találták el, miután a felkelôk Habyarimana személyében látták hatalomra kerülésük legfôbb akadályát. Eközben tisztában voltak azzal is, hogy az akció vérontáshoz vezet majd, legfeljebb a népirtás mértékét nem látták elôre. Ez pedig a tömeggyilkosok tetteit részben új megvilágításba helyezi. Nem enyhíti a felelôsségüket, de mindenképpen kiszélesíti a felelôsök körét.
Hizsnyai Zoltán
1984 + 10
Adjunk hozzá Orwell 1984-éhez tíz évet, és megkapjuk 1994 Szlovákiáját. Dióhéjban ennyi.
Hogy valójában mi mindent takar (s hogy szó szerint is: mi mindent eltakar!) ez a játszi könnyû hasonlat… nos, ennek végére járni – begyûjteni a legfontosabb tényeket, kipréselni belôlük a tanulságokat – nem is olyan egyszerû. A politikai életben ugyanis nem mindig a hozzáférhetô tények a legfontosabbak. A hozzáférhetô tények sokszor szárazak, nehéz kipréselni belôlük bármit is. És rendszerint még azok közül is csak a nagy horderejûek ragadnak meg igazán az emlékezetben. Ezek viszont tulajdonképpen egy-egy kisebb, csak töredékesen megismerhetô, specifikus történéshalmaz betetôzései. Ami ’94 Szlovákiájának politikai életét illeti, még ezeket a betetôzéseket is meglehetôsen idôigényes felsorolni.
Csupán címszavakban: Michal Kovácÿ köztársasági elnök újévi tévébeszéde, benne a második Mecÿiar-kormány kritikája, e kormány parlamenti többségének felmorzsolódására való figyelmeztetés, a szélesebb kormánykoalíció felvetése; február elején a privatizációról szóló törvény módosításának parlamenti vitája; néhány nap múlva Mecÿiar pártján belül újabb frakció alakul, Jozef Moravcÿík külügyminiszter vezetésével; a pártból idôközben kivált Moravcÿík-frakció szavazataival a parlament megvonja a bizalmat Mecÿiartól; a kormány lemond; a köztársasági elnök Jozef Moravcÿíkot kéri fel kormányalakításra; következô nap megalakul az új kormány; a parlament dönt az elôrehozott választások dátumáról; a szeptember végi választásokat Mecÿiar fölényesen megnyeri; november elején összeül az új parlament és hajnalig tartó elsô ülésén egy kisebbfajta rendszerváltást visz végbe; megalakul a harmadik Mecÿiar-kormány.
Ennyi. Ami már önmagában sem kevés. Azonban a részletek – még a hozzáférhetô részletek is! – kitörlôdtek az öntisztulásra mindig hajlamos elmébôl. A SME (Vagyunk) címû (akkori) ellenzéki napilap mutatkozik a legmegfelelôbbnek. Mecÿiar egyre öntudatosabb, egyre arrogánsabb és egyre féktelenebb országlása idején a SME volt a szlovák demokratikus gondolkodás egyik utolsó bástyája. Elindulok hát az Egyetemi Könyvtárba, ahol a nyolcvanas évek végén volt szerencsém gépészeti szakismereteimet kamatoztatni.
Az egykori Lôrinc kaput jelképezô stilizált kapuzáró rács alatt jutok az óváros történelmi magjába. Az írótársaságok és az Európai Unió székháza közötti útkeresztezôdésben jobbra kanyarodok, elhaladok az elsô Pozsonyban koronázott király, I. Miksa szökôkút fölött magasodó szobra és a között a jugendstílusban épült ház között, amelynek helyén korábban az az épület állott, amelyben II. Lajos özvegye múlatta az idôt mintegy évtizedig. Odébb, a magyar nagykövetség épületével szemben a mindig hangos ír kocsma, ahol a nyáron két vállalkozót lôtt le az az állig kitetovált maffiózó, akivel egy közeli kávéház teraszán elôtte való nap gyerekestül, feleségestül asztalszomszédságba keveredtem, és aki nagy létszámú fegyverhordozói élén mecénási vénáját csillogtatva, nagy címletû bankót nyújtott át egy arra kalapozó hajléktalannak. Innen már látni az Egyetemi Könyvtár tetején fészkelô császári sast is. A királyi kamara volt épületének falán, amely hajdan Magyarország reformkori országgyûléseinek adott otthont, régi ismerôsként fogad L’udevít Sÿtúr emléktáblája, aki ebben a parlamentben Zólyomot képviselte.
A lépcsôfordulóban, ahol talán Széchenyi, Kossuth meg a többi nagyok is meg-megálltak néha, újabb ismerôs dombormû fogad; ez az emléktábla a jobbágyság Sÿtúr által is támogatott eltörlésérôl emlékezik meg. A nagy olvasóterem – a hajdani ülésterem – falán a szlovák kultúra elôkelôségeinek arcmásai.
Hat vaskos, egybefûzött újságköteget kapok. Elindulok a legközelebbi szabad ülôhely felé, máris görnyedezve a „történések súlya” alatt.
Egyvalami már az elsô lapszámok átlapozása után is nyilvánvaló, azóta is mondogatom ezt a nyugdíjreform, a társadalombiztosítás meg legfeljebb a Tocsik-ügy és az olajszôkítés hírein tengôdô, hitetlenkedô anyaországi ismerôseimnek: itt sokszor még a negyedik-ötödik oldal alján is olyan események leírásaira akad az ember, amelyeket bármelyik magyarországi lap szalagcímmel hozna az elsô oldalon.
Holtbiztos továbbá az is, hogy a szlovák politika – mint a politika általában, a rendszerváltó, új eliteket formáló politizálás meg különösen, az 1994-es év szlovák politikai élete pedig (még ebbôl is!) kiemelten – bizony nem az eszmerendszerek küzdelme, hanem egyszerûen a pénzért (no meg a hatalomért, a befolyásért, a pozíciókért) folyó kíméletlenül cinikus küzdelem.
A lassan már sárguló évfolyamot lapozgatva két szó: egy személynév és egy fogalom vésôdik minden másnál korábban és mélyebben a tudatba. A név: Vladimír Mecÿiar. A fogalom: privatizáció. A mélyben e két szó szétválaszthatatlanul összekapcsolódik. Minden egyéb e „kettôs csillag” vonzásában nyer értelmet; ehhez igazodik, ettôl próbál elrugaszkodni – ennek rendelôdik alá. (Ez idô tájt a nemzeti vagyont kezelô és a privatizációt végzô minisztériumot még maga Mecÿiar irányítja; ennek a minisztériumnak államtitkára „másodállásban” a kormányhivatalt vezetô, késôbb, a harmadik Mecÿiar-kormány idején a Szlovák Információs Szolgálat élén álló, hírhedt Ivan Lexa.)
A ’94-es év elsô két és fél hónapja a második Mecÿiar-kormány agonizálásának jegyében telik. Az önálló Szlovák Köztársaság létrejöttének elsô évfordulóján elmondott újévi tévébeszédében Kovácÿ köztársasági elnök még csak óvatos kritikával él, a hangsúlyt inkább a parlamenti többség stabilizálásának szükségességére helyezi. Szlovákia úgynevezett „keleti orientációjának” Mecÿiar által nyíltan sosem hangoztatott, fel sosem vállalt, de egyre következetesebben mûvelt politikája a Mecÿiar vezette HZDS-t (Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom) még az elôzô év folyamán elindítja az osztódás útján (a Milan Knÿazÿko külügyminiszter vezette csoport kiválásával). Nem véletlen, hogy a külföldön egyre nehezebben megvédhetô, csak egyre nagyobb erkölcsi engedmények árán képviselhetô mecÿiari kül- és belpolitika HZDS-en belüli kritikusai (majd a különváló szárnyak vezéregyéniségei) mindig az épp hivatalban lévô külügyminiszterek. Jozef Moravcÿík, aki a korábban leváltott és a pártból is kiûzetett Knÿazÿkótól vette át a külügyminiszteri stafétabotot, február 2-án a parlament plenáris ülésén elmondott beszédében már úgy fogalmazott, hogy Szlovákia „idôleges kiesését a NATO-felvételre várakozó országok elsô csoportjából” a külpolitikai orientáció egyértelmûségének hiánya és bizonyos belpolitikai megnyilvánulások okozták. ’94 elején ezek a belpolitikai megnyilvánulások és a nem egyértelmû külpolitikai orientációra utaló jelek megsokasodnak.
Lássunk a vége-hossza nincs listáról néhány 1994 legelejérôl összeválogatott példát.
Januárban a dél-szlovákiai szlovákok surányi találkozóján elítélik a magyar pártok legitim autonómia-törekvéseit, és az ötvenes évek szellemét idézô – számos kormánypárti parlamenti képviselô által is támogatott – államvédelmi törvény elfogadását követelik; az USA kéri a szlovák kormány december 23-i rendeletének megváltoztatását, melyben a kormány felmondja a Szabad Európa Rádió szlovák nyelvû adásának belföldi sugárzását lehetôvé tevô rádióadók bérletét – a válasz: újabb éles kirohanások a SZER ellen; Katarína Tóthová igazságügy-miniszter a lányára íratja a kormánytisztviselôként kapott pozsonyi ingatlant; Ivan Lexa apja korrupciógyanús körülmények között privatizál több jelentôs vállalatot; és a január végi csemege: az ellenzéki lapok közlik Milan Panic Vladimír Mecÿiarhoz intézett levelét, melyben a volt jugoszláv miniszterelnök elutasítja a szlovák fegyverszállítási ajánlat elfogadtatásáért számára Mecÿiar által levélben felajánlott jutalékot; a január végi davosi konferencián a szlovák kormány semmilyen szinten nem képviselteti magát.
 

Február elején Mecÿiar olyan új módosító-javaslatokat próbál áterôltetni a parlamentben, amelyek gyakorlatilag ellenôrizhetetlenné tennék a privatizációs folyamatokat, ám a HZDS-bôl kivált Knÿazÿko-csoport és a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) Cÿernák-frakciója a törvényjavaslat ellen szavaz. Ez tovább mélyíti a parlamenti válságot. Ivan Lexa ellen, aki korrupcióval vádolja a köztársasági elnököt, rágalmazásért vizsgálat indul; Vladimír Mecÿiar és Duray Miklós titkos találkozója; Mecÿiar a kiszivárgott hírek szerint privatizációs ajánlatokat tesz a Demokratikus Baloldal Pártjának (SDL’), így próbálván bevonni azt a kormányzásba. Az ellenzék újabbnál újabb privatizációs visszaélések kivizsgálását kéri az ügyészségtôl. Forró hangulatú szimpátiatüntetések Vladimír Mecÿiar mellett. Február 10-én Jozef Moravcÿík vezetésével (és 10 parlamenti képviselô részvételével) megalakul a HZDS „A politikai realizmus alternatívája” elnevezésû frakciója, négy nap múlva Moravcÿíkot kizárják a pártból. 17-én szavazásra bocsátják az elôrehozott választásokra vonatkozó törvényt, az SDL’ ugyanis ennek elfogadásához köti a Mecÿiar elleni bizalmatlansági indítvány támogatását. A szükséges 90-hez hiányzik néhány remélt HZDS-szavazaton kívül az Együttélés elnökének (Duraynak) és egyik képviselôjének szavazata is. A mérleg nyelvének szerepét játszó SDL’ végre elszánja magát, és választás elé állítja Mecÿiart:  ha nem fogadja el az októberre tervezett választásokat, határozati javaslatot terjeszt elô az erôsen megkérdôjelezhetô privatizációs döntések érvénytelenítésérôl, és a kormányfô, valamint Július Tóth pénzügyminiszter elleni ügyészségi vizsgálat kezdeményezésérôl. 20-án leváltják L’udovít Cÿernákot az SNS élérôl, és a jóval radikálisabb Ján Slotát választják meg elnöknek; a HZDS aláírásgyûjtést indít, melynek célja népszavazás kiírása: a három követelés egyike – a parlamenti képviselôk kötött mandátuma – rendkívül negatív nemzetközi visszhangot vált ki.
Március 9-én a köztársasági elnök a parlamentben már éles hangú beszédben bírálja a kormányt. Ezt követôen az események felgyorsulnak: a kereszténydemokrata Ladislav Pittner indítványozza a bizalom megvonását Mecÿiartól, a HZDS-es Olga Keltosÿová Michal Kovácÿ ellen terjeszt be bizalmatlansági indítványt. Március 11-én a parlament megvonja a bizalmat Vladimír Mecÿiartól. 14-én lemond a kormány. Az elnöki palota elôtt, a tüntetô, feldühödött tömeg újságírókat lincsel meg. Március 16-án leteszi az esküt az összes ellenzéki párt részvételével alakult ideiglenes Moravcÿík-kormány.
Aztán már viszonylagos nyugalomról tudósítanak az újságoldalak. Néha egy-egy robbantás, lövöldözés – piszlicsáré maffiaharcok. A zaftosabb hírek most is a privatizációról szólnak, immár múlt idôben. Kiderül, hogy Mecÿiarék a hatalomban töltött legeslegutolsó pillanatig privatizációs döntéseket hoztak. Ezeket most részben érvénytelenítik. És nemsokára ez az átmeneti garnitúra is hoz döntéseket a magánosításról. Köztük gyanúsakat is. Ôk sem elsô bálozó szûzleányok. De nem ám! És mégis micsoda különbség! Fél évig újra lehet levegôt venni ebben az országban.
A nyár folyamán aztán egyre izgatottabb a sajtó. A közvélemény-kutatások fölényes HZDS-gyôzelmet jósolnak. Az ideiglenes hatalom meg, úgy tûnik, belefeledkezik történelmi szerepébe (még szeptemberben is privatizálgat), a kormánypártok egymás torkának esnek – mindenik bízik saját erejében, nem gondolkoznak koalícióban. Úgymond saját értékrendjüket védelmezik, pedig ha sejtenék, hogy az új választásokon jelentôsen megerôsödô Mecÿiar egyik elsô döntése a szeptemberi privatizációs határozatok érvénytelenítése lesz! Pedig hát igazán sejthetnék: ismerik a közvéleményt, és tudják, mire megy ki a játék. És azt is: Mecÿiarnál nincsenek játékszabályok. Most, az állami limuzinokban hanyagul elterpeszkedve, és cuki kis cementgyárakról, húsüzemekrôl álmodozva, mégis túl nagy a mellény. Öreg hiba.
Aztán elérkezik szeptember utolsó és a választások elsô napja. Mecÿiar feleségével karon fogva, jó hangulatban érkezik a lakhelye szerinti választókörzet szavazóhelyisége elé, ahol nagy számú bel- és külföldi újságíró fogadja. A választási bizottság elôtt azonban váratlanul kiderül, hogy nincs rajta az adott körzetben választani jogosultak listáján. Ez Mecÿiar számára kitalált helyzet (sok minden utal arra, hogy valóban maga szervezte így), a nagy manipulátor, akirôl egy-egy beígért privatizáció elmaradása után még koalíciós partnerei is úgy nyilatkoztak, hogy a „félrevezetés” a munkamódszere, elemében van. Törvénysértésrôl, alkotmányos jogainak sárba tiprásáról beszél a tévétársaságok kamerái elôtt, majd felháborodottan távozik. Az esti hírek, a reggeli újságok – a parlamenti választások kellôs közepén – telis-teli Mecÿiar megaláztatásának hírével. Hogy mindez milyen hatással volt a választások második napjának kimenetelére, nehéz megmondani. Annyi bizonyos, hogy a HZDS 35 százalékkal az elsô helyen végez, míg az SDL’ vezette baloldali választási koalíció, a Magyar Koalíció és a Cÿarnogursky´-féle Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) csak alig több, mint 10-10 százalékot, a Moravcÿík vezette Demokrata Unió (DÚ) 8,57, a szlovák baloldali gondolkodásmód történelmi mélypontját reprezentáló Szlovákiai Munkások Szövetsége (ZRS) 7,34, a fasisztoid húrokat pengetô Szlovák Nemzeti Párt pedig 5,4 százalékot szerez. Így hát a ZRS-t és az SNS-t bevonva Mecÿiar közel 48 százalékos parlamenti támogatottsággal alakíthat kormányt.
Mecÿiar jól megválogatott – titkos (és persze, alkotmányellenes!) szerzôdésekkel is sakkban tartott – parlamenti képviselôi révén immár stabil szavazattöbbséget tudva maga mögött, egy pillanatig sem tétlenkedik. A november 4-én megalakuló parlamentben újból megindul a gôzhenger. A negyedikérôl ötödikére virradó éjszakán visszahívják a közszolgálati televíziót és a rádiót felügyelô bizottságok minden tagját, és kizárólag kormánypárti tagokból álló testületeket neveznek ki; a rádió vadonatúj kuratóriuma még ezen az éjszakán összeül, leváltja a rádió elnökét és új elnököt nevez ki; a privatizációt – az ellenôrzés minden lehetôsége nélkül – a Nemzeti Vagyonalap kizárólagos hatáskörébe helyezik, ugyanakkor ennek korábbi elnökségét és felügyelôbizottságát megbízható személyekkel helyettesítik; leváltják a fôügyészt, és újat neveznek ki; a Nemzeti Ellenôrzési Hivatal elnökét és alelnökét leváltják, helyükbe a saját embereiket ültetik; a SIS ellenôrzésével megbízott parlamenti bizottságot kizárólag kormánypárti képviselôkbôl állítják fel; parlamenti bizottságot hoznak létre a tavaszi „alkotmányos válság” kivizsgálására.
Ezt követôen már gôzerôvel dolgozik a mecÿiari „pofonofon”, s megint oly mértékben felgyorsulnak az események, hogy azoknak még távirati stílusban történô ismertetése is lehetetlen ezen írás terjedelmi keretei között.
Az Egyetemi Könyvtár is zárni készül már, visszacipelem hát a hat súlyos újságköteget, és zsongó fejjel hazaindulok. A Fô téren most balra, a régi városháza felé veszem az irányt, és megtekintem a gótikus kapu két oldalára fölerôsített középkori pozsonyi mértékek etalonjait. Átbaktatok a félig gótikus, félig reneszánsz udvaron, és kijutok az esztergomi érsek hajdani téli palotája elé, ahol 1848 márciusában megalakult az elsô felelôs magyar kormány, és ahol százhúsz évre rá, 1968 nyarán elôször nyer nyilvános megfogalmazást a Brezsnyev-doktrína; ez utóbbi eseményre márványtábla emlékeztet. Egyébként a vár után ez az épület volt Kovácÿ köztársasági elnök második ideiglenes szállása. Oldalról még egy emléktábla ékesíti: a  dombormûvet Paracelsusról, a híres középkori alkimistáról mintázták. Röpke pillantást vetek feléje, és a Kalapos utcán át elhagyom a történelmi városmagot.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta