Közép- és Kelet-Európa tízéves gazdasági reformkísérleteinek az az egyik legfontosabb tanulsága, hogy mûködôképes piacgazdaságot csak hatékony és kiegyensúlyozott állam tud létrehozni és mûködtetni. A másik fontos tanulság az, hogy az ilyen állam hiánycikk a régióban.
Az alábbi írás fô tétele az, hogy a piacgazdaság építése mindenekelôtt államépítés. A piaci rend és az ennek megfelelô piaci viselkedési normarendszer nem jön létre magától, mindkettô feltételezi a kiszámítható állam aktív jelenlétét a gazdaságban.1 A gazdasági és információs hatalom szélsôségesen egyenlôtlen eloszlása miatt csak azokban az országokban alakulhat ki és maradhat fenn a piaci verseny, amelyekben egy erôs és kiegyensúlyozott állam képes szabályozni a gazdasági szereplôk viszonyait, s a jogok és kötelességek újraelosztásával és kikényszerítésével megteremteni a verseny feltételeit. Végül, az igen nagy kockázatok és a tökéletlen információk miatt csak azokban az országokban képzelhetô el a gazdaság fejlesztése, versenyképességének javítása, amelyekben az állam képes létrehozni és ellenôrizni a gazdasági szereplôk különbözô csoportjait összefogó gazdaságfejlesztô szövetségeket. A régióban jelenleg csak a legsikeresebbnek mondható államok képesek az elsô két feladat valamilyen szintû ellátására, s még ezek is csak most kezdték el a gazdasági fejlesztéshez szükséges állam kiépítését.2
Le az állammal?
Az itt képviselt tétel nagyjából az ellentéte annak az évtized elején uralkodó nézetnek, amely szerint a piacgazdaság létrehozásának a feltétele az állam kiebrudalása a gazdaságból. Ez természetesen erôs leegyszerûsítés, de annyi bizonyos, hogy akkoriban az állam és piac egymással való szembeállítása volt a domináns: döntô szerepet játszott az az önmagában is belsô vitákkal terhes, „washingtoni konszenzusnak” elkeresztelt, felvizezett neoliberális irányzat, amely az árak, a külkereskedelem, valamint a tulajdon államtalanításában jelölte meg a fôcsapás irányát, s legfeljebb csak részlegesen és mellékesen foglalkozott azzal a kérdéssel, milyen állam képes mindezt úgy végrehajtani, hogy a végeredmény hatékony és versenyképes piacgazdaság legyen. Az „államtalanítási” stratégia két egymással összefüggô feltételezésen alapult. Az egyik: az államtól megszabadított piac képes önmagát létrehozni, mégpedig úgy, hogy a gazdasági önérdek szabad követése nagyrészt önmagától kialakítja és kikényszeríti azoknak a viselkedési normáknak és szabályoknak a betartását, amelyek a rendezett szabad piac mûködését biztosítják. A másik közkeletû hittétel pedig az volt, hogy a gazdaság mûködési zavarainak amúgy is az állam a fô forrása. Egyik tétel elfogadása sem feltételezte a „szabad piac” tökéletességébe vetett megrendíthetetlen hitet vagy a szabályozott piac gondolatának feltétlen elutasítását, mindkettô csupán arra volt hivatott, hogy megalapozza a piacgazdaság kialakításához szükséges lépések fontossági sorrendjét arra a megnyerôen magától értetôdônek tekintett gondolatra támaszkodva, hogy a mégoly tökéletlenül mûködô piaci szabályozás is jobb, mint az állami, szabályozni pedig egyébként is csak azt lehet, ami már mûködik.
Nos, majd egy évtizeddel a gazdasági reformok megkezdése után a régió alig néhány országában intézményesült és konszolidálódott a piacgazdaság. Számos posztkommunista országban, ahol pedig rohamléptekben liberalizálták az árakat és a kereskedelmet, ahol sebesen privatizálták az állami vagyont, sok mindent láthat ma a megfigyelô, csak éppen mûködô piacgazdaságot nem. A gazdasági szereplôk nem lehetnek biztosak abban, hogy a partnereik betartják a szerzôdéseket, változatos és bonyolult gazdasági tranzakciók helyett a gazdasági csere legprimitívebb formái, a barterüzletek uralkodnak. Vonakodnak pénzt ölni a gazdaság legális szféráiba, mivel a gazdasági környezet teljesen kiszámíthatatlan. Ha befektetnek egyáltalán, a tôke a fekete- és a szürkegazdaságba áramlik. Számos helyen befolyásos érdekcsoportok ellenôrzik a piacra való belépést, forrásokat szivattyúznak el a gazdaság védtelenebb szektoraiból, a termelôi piac erôs érdekcsoportok szorításában vergôdik. A tôkepiacok hitelképtelenek, mert a befektetôk nem hiteleznek a bankoknak, így azok sem tudnak hitelt adni a vállalatoknak. Tömören, a gazdaság liberalizálása nem a rendezett, kompetitív piacgazdaság kialakulásához vezetett, hanem valami olyasmihez, ami inkább a farkastörvények uralta természeti állapothoz hasonlatos. Még a régió sikeresebb országaiban is csak az évtized második felében kezdôdött el a piaci verseny vagy a tôkepiac hatékony mûködését biztosító szabályok kialakítása, s az állam passzivitása, valamint a szükséges szabályok kései bevezetése miatt csak megkésve és kedvezôtlenebb feltételekkel kezdhetnek neki a gazdaság fejlesztésének.
Az alábbi írás elsô részében azzal a kérdéssel foglalkozom, hogyan, pontosabban miben változott az évtized folyamán piac és állam viszonyának felfogása. Ezt követôen az orosz „piacépítés” példáján azt mutatom be, hogy viszonylag gyenge és kiegyensúlyozatlan állam esetén miként vezethet el a gazdasági liberalizáció a zsákmányszerzô gazdasági hálózatok megerôsödéséhez és uralkodóvá válásához. Ezek a hálózatok ugyanis az állam gyengesége miatt röviddel a neoliberális reformok bevezetése után már eléggé megerôsödtek ahhoz, hogy megszállják, „privatizálják” az államot, s így megakadályozzák az ôket korlátozó szabályok bevezetését. A „piacfelszabadítás” stratégiája nyomán ma az a fô kérdés Oroszországban és a hozzá hasonló problémákkal küszködô volt szovjet köztársaságok sorában, hogyan lehet immár az államot „felszabadítani”, azaz képessé tenni arra, hogy jogok és kötelességek törvényes kikényszerítésén keresztül piaci rendet, s a gazdasági szereplôk közötti hatalmi viszonyok szabályozásán keresztül piaci versenyt kényszerítsen ki. Az orosz eset leírását a csehországi megkésett tôkepiaci szabályozás története követi, amely arra példa, hogyan vezethet el a szabályozás hiánya olyan piaci viszonyok kialakulásához, ahol a vállalatok piaci orientációja gyenge, és a gazdasági és információs hatalommal való visszaélés aláássa a pénz- és a termelôi piacot. Szemben az általánosnak mondható felfogással, amely szerint a Cseh Köztársaságban a „túl sok állam” volt az elmúlt évek gazdasági visszaesésének oka, azt próbálom meg bizonyítani, hogy a csehek gazdasági problémáinak oka inkább a „túl kevés állam”, a tôkepiaci szabályozás megkésettsége és gyengesége. Az írás utolsó részében azt mutatom be, hogy bár a „szabályozó állam” kiépítésében Magyarország a Cseh Köztársaság elôtt halad, a magyar állam még így is megkésve és a korábbiaknál kedvezôtlenebb feltételekkel láthat hozzá a gazdaság fejlesztéséhez.
Az alábbi írás alapkérdése: mi teszi-teheti képessé az egyes államokat arra, hogy biztosítsák a piaci rend kialakulását, a piaci verseny és a gazdasági fejlôdés beindítását és fenntartását? Bár az államok ezen kapacitásait igen sokféle tényezô alakít(hat)ja, az alábbiakban elsôdlegesen az államok piacépítési képességét meghatározó alkotmányos berendezkedés sajátosságaira koncentrálok. Azt próbálom meg bemutatni, hogy a stabil piacgazdaság politikai megalapozására nem alkalmas mindegyik alkotmányos berendezkedés. Piaci rendet csak olyan állam tud létrehozni, amely nem csupán a gazdaság szereplôit, hanem önmagát is képes kordában tartani. Ez a „korlátozott állam” csak bonyolult jogi és intézményrendszer megléte esetén mûködhet, ez azonban nagyrészt hiányzik, vagy csak hézagosan áll rendelkezésre a régió számos országában.3
A posztkommunista országok gazdaságait a gazdasági hatalom szélsôségesen egyenlôtlen elosztása jellemzi, s ezeket az egyenlôtlenségeket csak tovább fokozta a multinacionális cégek megjelenése. A piaci verseny kialakítására és fenntartására, a gazdasági fejlôdés irányának befolyásolására csak azoknak az államoknak van esélyük, amelyek képesek akárcsak idôlegesen függetleníteni magukat a gazdaság nyers erôviszonyaitól, amelyek képesek semlegesíteni a legerôsebb gazdasági elitcsoportok nyomását, s ezáltal képessé válhatnak arra, hogy kiegyensúlyozott törvényekkel és szabályozással alakítsák a gazdaság szereplôi közötti viszonyokat.4 Az ilyen állami képességek kialakulását valószínûsítô alkotmányos környezethez két alapvetô tényezô szükséges: egyrészt olyan garanciarendszer, amely biztosítja, hogy a közjóról alkotott eltérô nézetek egymással versengve jelenhessenek meg az állami intézményrendszeren belül; másrészt pedig olyan független, közfunkciókat ellátó intézményrendszer, amelyek rákényszerítik a végrehajtó hatalmat, hogy a közjó eltérô megjelenési formáit figyelembe vegye.5 Ezek az intézmények biztosíthatják, hogy az állam ne pusztán a legerôsebb gazdasági elitcsoportok partikuláris érdekekeit szolgálja ki, hanem hogy elkötelezôdjön a piac, a verseny, valamint a gazdasági fejlôdés megôrzése és fenntartása mellett. Azt az államot, amely rendelkezik ezekkel az intézményekkel, „kiegyensúlyozott államnak” nevezzük. A legtöbb kelet-európai állam nem, vagy legfeljebb igen korlátozott mértékben tekinthetô ilyennek. Tanulmányomban igyekszem bizonyítani, hogy a „washingtoni konszenzus” erôltetése kiegyensúlyozatlan állam esetében könnyen oda vezet, hogy az állam erôs érdekcsoportok martalékává lesz. Ezek az államok aztán képtelenek helyrebillenteni az erôviszonyokat, és visszaesnek ugyanabba a csapdába, amelyben a különbözô lobbiknak kiszolgáltatott pártállami rendszerek vergôdtek utolsó korszakukban.
Hogyan csináljunk
piacgazdaságot?
A közép- és kelet-európai országok valószínûleg jobban jártak volna, ha az évtized elején nem a neoklasszikus közgazdaságtan felvizezett változatából, hanem inkább a Föderalista értekezéseibôl merítettek volna ihletet a piacgazdaság megalkotásához (Hamilton 1961). Az Amerikai Alkotmányról szóló értekezések szerzôi ugyanis maguk is tulajdonosok, gyakorló kapitalisták voltak, aktív szereplôi a nemzeti piacgazdaság létrehozását lehetôvé tévô Föderális Alkotmánynak. Rémálmukban sem jutott volna eszükbe az „önszabályozó piac” gondolata, vagy az, hogy mûködôképes piacgazdaságot egy erôs központi államhatalom nélkül létre lehet hozni, sôt az ilyen, hatalom nélkül mûködô gazdasági és társadalmi állapotra egyenesen a „természeti állapot” kifejezést használták. Kiindulópontjuk az volt, hogy „szabad piacgazdaságot”, nemzeti piacot csak olyan állam konstituálhat, amely képes arra, hogy a gazdasági jogokat és kötelességeket minden állampolgárra és mind a 13 állam területére egyenlôen kiterjesztve kikényszerítse, s amelyben a piac szereplôit nem fenyegeti sem az állam önkényes beavatkozása, sem az, hogy az erôsebb érdekcsoportok az államo(ka)t az egyének általános gazdasági jogainak megkurtítására használják fel.
A „szabad piac” konstituálásának alapfeltételét tehát az általános gazdasági jogok fenntartására képes, önkényes beavatkozásoktól mentes és az érdekcsoportok nyomását semlegesíteni képes állam megteremtésében látták. Úgy is mondhatnánk, hogy felfogásukban az állam nem külsôdleges, hanem konstitutív (endogén) eleme a mûködôképes piacgazdaságnak. Másképpen: a piac az állam által létrehozott és kikényszerített szabályok, jogok és kötelezettségek speciális rendje, de ezt a rendet csak a jogok és intézmények sajátos rendjével konstituált állam tudja létrehozni és fejleszteni.
A kilencvenes évek elején a régióban az volt a széles körben elfogadott válasz a „szabad piac” létrehozásának mikéntjére, hogy az állam akkor teszi a legjobbat, ha kiszáll a gazdaságból. Mihelyt megszabadul a gazdaság az állami gyámkodástól, megszûnik az árszabályozás, liberalizálódik a kereskedelem, a tulajdon magánkézbe kerül, és magától létrejön a kompetitív piac. A nemzetközi pénzügyi szervezetek, s velük egyetértésben a régió közgazdászai a piaci rendet a gazdaság olyan sajátos formájaként definiálták, amelyben az állam nincs benne. Ennek alapján rangsorolták aztán a nemzetközi pénzügyi intézmények a régió országait a „gyors”, „közepesen gyors” és „lassú” reformerek közé, s ez alapján magyarázták meg, miért csak a nyomor és az egyenlôtlenség nôtt egyes helyeken, miért sikerült néhány országnak a GDP 20-30 százalékának elveszítése után elérnie vagy meghaladnia az 1989-es gazdasági fejlettségi szintjét, s miért zuhantak tovább a gazdasági káosz felé más országok.6
Régi és új receptek
A 90-es évek közepén új megközelítés nyert teret a neoliberális recept alternatívájaként. Lényege formailag ugyanaz volt, mint az elôzôé: szoros összefüggés van az állami szerepvállalás sajátosságai és szintje, valamint a kompetitív piac létrejötte között. Csak éppen a viszony fordított: minél lanyhább az állami szabályozás, minél gyengébb az államiság, annál zavarosabb és gyengébb a piac.
Az új irány elsôdlegesen az intézményes közgazdaságtan, a gazdasági szociológia és a gazdasági jogelmélet korábban kidolgozott megközelítésein alapult.7 Fô tézise az, hogy a gazdasági tevékenység „magánosítása” önmagában nem teremt piacgazdaságot: a piacot mint afféle sajátos közintézményt az állam politikai és jogi értelemben is konstituálja. Ezen „új” megközelítés lényegét legkönnyebben a gazdasági szereplôk szemszögébôl érthetjük meg. Ebben az értelemben négy várakozás egyidejû teljesülése esetén beszélhetünk piacgazdaságról: ha a gazdaság szereplôi bizton számíthatnak arra, hogy az állam biztosítja gazdasági jogaikat és szükség esetén kikényszeríti gazdasági partnereik velük szemben fennálló kötelességeit; ha bizton számíthatnak arra, hogy nem kell tartaniuk az állam önkényes beavatkozásaitól, politikájának kiszámíthatatlan változtatásaitól, amelyekkel megfoszthatja ôket vállalkozásaik eredményeitôl; ha felkészülhetnek arra, hogy az állam nem siet a segítségükre, ha vállalkozásuk kudarcba fullad; végül, ha számíthatnak arra, hogy az állam képes biztosítani, hogy a gazdaság szereplôi a gazdasági és információs hatalom egyenlôtlen elosztását ne használhassák fel sem a piaci verseny korlátozására, sem a gyengébb gazdasági szereplôk bármilyen más formában való megkárosítására. Röviden úgy is fogalmazhatunk: piacgazdaság ott van, ahol a gazdaság szereplôi bizton számíthatnak arra, hogy racionális befektetéseikbôl profitálhatnak, s hogy csak befektetéseikbôl profitálhatnak, miközben nem kell tartaniuk sem az állam, sem bármilyen más erôs gazdasági szereplô önkényétôl. Könnyû belátni: mûködôképes és hatékony piacgazdaság nem jöhet létre anélkül, hogy az állam biztosítsa mind a négy feltétel egyidejû érvényesülését.8 A gazdaság szereplôi nem fektetnek be, vagy csak a csere primitív formáit vállalják,  ha tartaniuk kell attól, hogy tulajdonuk vagy vállalkozásuk eredményeit partnereik miatt elveszíthetik. Nem fognak vállalkozásba, vagy csak a gazdaság fekete szektorában, ha tartaniuk kell attól, hogy az állam elveheti legális vállalkozásaik gyümölcseit. Ugyan miért erôlködnének vállalkozásaik feljavítására, újításra, ha bizton számíthatnak arra, hogy az állam úgyis kisegíti ôket, s végül hogyan beszélhetünk tisztességes gazdasági versenyrôl, mûködôképes tôke- és termelô piacról ott, ahol a legnagyobb gazdasági és információs hatalmat tulajdonló gazdasági szereplôk, s nem az állam alakítja ki a játékszabályokat.
Mindezek a követelmények egyszerûen lefordíthatóak az államiság legalapvetôbb eleme, a jog nyelvezetére. A jól mûködô piacgazdaság a jogállamiságon, az állampolgári jogok, a jogegyenlôség és a törvényesség, a tulajdon biztosításán túl speciális szabályok bevezetését és mûködtetését is igényli. Ezeket a járulékos szabályozásokat, amelyek a verseny tisztaságát ôrzik és a tisztességtelen gazdasági vagy információs elônyök korlátlan érvényesítését akadályozzák, vagyis végsô soron a gazdasági szereplôk piackonform magatartását hivatottak elôsegíteni és kikényszeríteni, a laissez-fair hívei általában a jog és a piac eltorzításának tekintik. Holott az a feladatuk, hogy a gazdaság szereplôi között kialakuló, nem a hatékonyságra, leleményességre vagy a képességekre visszavezethetô, így a versenyt és a gazdaság egészséges fejlôdését eltorzító egyenlôtlenségeket orvosolják,9  s azt a lehetôséget kell kiküszöbölniük, hogy a szóban forgó gazdasági szereplôk a nyers gazdasági erôviszonyok alapján maguk alakítsák ki a gazdaság játékszabályait. Az állam ehelyett maga alakítja a piac játékszabályait a piaci szereplôk közötti erôviszonyok módosításával: jogokat ad a gyengébb szereplôknek, kötelezettségeket ró az erôsebbekre, ezek kikényszerítésén keresztül pedig csökkenti a gazdasági erôvel és hatalommal való visszaélés lehetôségét.10
A legtöbb kelet-európai országban ezeket a piacreguláló jogszabályokat csak a neoliberális reformok elsô hulláma után vezették be, a 90-es évek közepén: az évtized elsô felét a neoliberális filozófia felvizezett változata uralta.11 A szabályozás hiánya vagy gyengesége a legtöbb országban azt eredményezte, hogy a liberalizálás után az állami ellenôrzés gyengült a tôkepiaci és pénzpiaci folyamatok fölött, így a jóhiszemû befektetôk pozíciói is romlottak. A munkapiac felszabadítása és a kollektív munkavállalói jogok megnyirbálása miatt megroggyantak a szakszervezetek, s nem tudtak kellô ellenôrzést gyakorolni a privatizáció és a gazdasági rendszerváltás folyamatai fölött.
A gazdasági szereplôk kétféleképpen reagáltak arra, hogy a radikális reformokkal egyidejûleg nem épültek ki a
piac jogi és szabályozási keretei. Némelyikük maga igyekezett lazább vagy formális önszabályozó társulásokat létrehozni, amelyek révén igyekezett a partnereket és versenytársakat a tisztességes piaci magatartás szabályainak betartására bírni.12  Ezzel egyidejûleg lobbizni kezdtek az állami szabályozás bevezetéséért, ám közben továbbra is védtelenül álltak a helyzetet kihasználó ragadozó mentalitású üzleti csoportokkal szemben. A domináns stratégia az volt, hogy a bankokat, befektetetô cégeket, nagyvállalatokat képviselô üzleti körök igyekeztek monopolhelyzetbe kerülni, lenyúlni a piac adott részét, kisajátítani az odatartozó cégek értékesebb részeit, kifosztani a kisbefektetôket és gyengíteni a cégek gazdálkodását felügyelô mechanizmusokat (EBRD 1998; Ickes 1999; Karlova 1997; Kuznetsov 1997; Polishchuk 1997; Schleifer 1998; Szalai 1999; Thornton 1997; World 1996). Az új gazdasági elitek több országban sikerrel korrumpálták a megfelelô állami apparátusokat a laissez-fair, vagyis a regulációk nélküli állapot fenntartása érdekében (Hellmann 1998; Stiglitz 1999).
Piacépítés: az orosz példa
Abban minden elemzô egyetért, hogy nyolc évvel a piaci reformok elindítása után az orosz gazdaság mély válságban van, rendezett piacgazdaságnak viszont nyoma sincs.13 Az orosz vállalatok nem hagyatkozhatnak arra, hogy a bíróságok képesek a szerzôdések betartatására, és hogy az állam képes garantálni a tulajdonjogokat (Brunetti 1998). Csak a robusztus érdekcsoportok védelme alatt álló vállalkozók mernek bonyolultabb gazdasági mûveleteket végezni. Becslések szerint a tranzakciók 75-85 százalékát a pénz kiiktatásával bonyolítják le, barterüzletként, kölcsönös nemfizetéssel vagy valamilyen pénzhelyettesítô segítségével (Nekipelov 1998). A Világbank felmérése szerint a gazdasági szereplôk Oroszországban kevésbé bíznak abban, hogy az állam garantálja a piac rendezett mûködését, mint Fekete-Afrikában vagy Latin-Amerikában (Brunetti 1998). Ezért a legális befektetések aránya tartósan alacsony, miközben burjánzik az árnyékgazdaság, a tôke pedig szökik az országból (Stiglitz 1999). Ha a vállalat tulajdonosa vagy vezetôje szoros kapcsolatokat ápol az állami adminisztráció befolyásos tagjaival, vagy egy erôs csoport áll a háta mögött, számíthat gyors és bôséges támogatásra, ha gondjai támadnak: nem kell befizetnie az esedékes közterheket, vagy elnézik neki, hogy nem fizeti a közüzemi díjakat, sôt még azt is, ha esetleg fizetést sem ad (Ickes 1999; Nekipelov 1998; Treisman 1998).

Oroszország gyenge és kiegyensúlyozatlan államot örökölt a széthulló Szovjetuniótól. A gazdaságot torz szerkezet jellemezte, a terepet erôs regionális és ipari lobbik uralták, akik a status quo fenntartásában voltak érdekeltek. A neoliberális reformok ahelyett, hogy a piacgazdaság kialakulását eredményezték volna, tovább gyengítették az államot, gazdasági összeomláshoz vezettek, s csak a gazdasági lobbik erôsödtek tovább. Az érdekcsoportok kereszttulajdonláson alapuló hálózatokba szervezôdtek, amelyekben bankok, magáncégek, pénzügyi intézmények és állami szervek, ügynökségek gabalyodnak egymásba.
Az orosz állam gyenge, s ami legalább ennyire fontos: szélsôségesen kiegyensúlyozatlan volt már a neoliberális reformok bevezetése elôtt is. Már a megörökölt alkotmány is lehetôvé tette a végrehajtó hatalom szélsôséges központosítását, a parlament tankokkal való szétlövetése után kreált új alkotmány pedig végképp egymásba csúsztatta a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat, méghozzá számottevô alkotmányossági kontroll nélkül. Oroszországban nem érvényesült sem a hatalmi ágak szétválasztása, sem a kölcsönös felügyelet és ellensúlyok rendszere (Weisman 1995). A döntéshozók szinte semmilyen módon nem voltak elszámoltathatók, a gazdasági erôforrások és lehetôségek elosztása nem a közjó különbözô felfogásait képviselô állami intézmények összecsapásainak és kompromisszumainak kimenetétôl, hanem a dekrétumokkal való kormányzás jogát megszerzô elnök döntéseitôl függött. A Föderalista szerzôinek szemszögébôl nézve tehát az orosz alkotmányban minden együtt volt, ami miatt eleve nem jöhetett létre egy kiszámítható, önkényes állami beavatkozásoktól mentes, a gazdasági érdekcsoportok nyomásának ellenállni képes állam, s ezzel egy mûködôképes piacgazdaság.
1992-ben a reformok elsô hullámának elindításakor az orosz reformerek tisztában voltak az állami bürokrácia gyengeségével és alkalmatlanságával. De hittek abban, hogy a gyors államtalanítás után egy csapásra megerôsödik a piac, amely utóbb megteremti az állam megerôsítésének gazdasági alapját (Polishchuk 1997). Sôt, még abban is erôsen bíztak, hogy a profitorientált piaci szereplôket a hatékonyság parancsa és a verseny majd arra kényszeríti, hogy maguk hozzák létre a hiányzó piacszabályozó intézményeket (Schleifer 1998). Úgy vélték, hogy az állam gyengesége és az elszámoltathatóság hiánya éppen a reformok felgyorsítása mellett szól, hiszen így nem lesz idô és erô reformellenes koalíció gründolására. Az orosz reformerek tévedtek.
Az orosz vállalatokat, amelyek korábban soha nem voltak kitéve a piaci versenynek, szinte sokkolta az árak és a kereskedelem liberalizálása. Vállalatok ezrei váltak fizetésképtelenné, és az ún. „sorbanállás” a jobban mûködô cégeket is csôdbe rántotta. Az utóbbiak helyzetét tovább rontotta, hogy miközben a bankok segítségével az országból menekült a tôke, nem tudtak hitelhez jutni az átmeneti nehézségeik áthidalására.
A sebtiben összeeszkábált tôkepiac egyáltalán nem mûködött, mert az állam gyenge volt. A piaci bizonytalanság miatt a kisbefektetôk messze elkerülték a bankokat, amelyek azután még akkor sem tudtak volna hitelezni a jobb cégeknek, ha az állami szabályozás ebben érdekeltté tette volna ôket. Óriási hálózatok, teljes régiók, gazdasági szektorok kerültek csôdbe: az egyetlen segítség az állami mankó volt, ennek egyetlen forrása pedig a bankóprés beindítása. Elszabadult az infláció, utólag is bebizonyítva azt a tételt, hogy tartósan erôs pénzt csak erôs állam tud létrehozni.14
Az állam, vagyis a Központi Bank nyakló nélkül osztogatta a segélyeket és szubvenciókat. Ezt még magyarázhatta az, hogy a végrehajtó hatalom a reform beindításakor gyenge volt, mivel a „kettôs hatalom” klasszikus elvének megfelelôen még megoszlott a parlament és az elnök között.
A központi támogatások folyósítása viszont azután is folytatódott, miután Jelcin leszámolt a parlamenttel. A bankóprés egészen 1995-ig fáradhatatlanul ontotta az egyre kevesebbet érô rubelt. Késôbb is csak a módszer változott.  A segítség immáron nem a költségvetés „kiadási oldalát” terhelte. Az „erôs rubel tömörülés” a szövetségi kormányzat és néhány befolyásos lobbi szövetségére épült, amely lehetôvé tette a hosszú távú stabilizációt, ám azon az áron, hogy a segítség most a „bevételi oldalt” tépázta meg (Treisman 1998;
Woodruff 1998). Az állam a kiválasztottaknak elengedte az adókat, a társadalombiztosítási járulékot és más köztartozásokat, elnézte nekik, hogy nem fizetik energiaszámláikat vagy munkásaik fizetését. A forma változott, ám a lényeg ugyanaz maradt: a cégek egy része megtanulta, hogy továbbra is számíthat az állami mankóra, ha bajba kerül. A hiperinfláció ugyan letört, de tovább gyengült az állam, hiszen egyre kevésbé volt képes az adók beszedésére, ebbôl következôen arra, hogy jól fizetett apparátusával biztosítsa a törvények uralmát. Az is kiderült, hogy a kiegyensúlyozatlan állam nem tud ellenállni a lobbik nyomásának, a kiváltságosok kiemelése pedig arról gyôzhetett meg mindenkit, hogy aki a teljesítmény javításával és a fegyelmezett gazdálkodással igyekszik talpon maradni a piacon, az balek. Mindenki számára világossá vált, hogy a túlélés záloga nem a gazdasági, hanem a politikai tôke gyarapítása, vagyis az államot kell „lenyúlni”. Elôállt a „klasszikus” helyzet: az ádáz versenyben az erôsebb lobbiknak, nagyobb hatalmú regionális és moszkvai bankok által vezérelt gazdasági érdekcsoportoknak volt esélyük, amelyek szabályosan kifosztották a gyengébbeket. A nagyhalak megették a kicsiket.
Néhány, bankokat, vállalatokat és pénzügyi intézményeket tömörítô hálózat már létrejött a radikális reformok beindítása elôtt. Az ágazati minisztériumok felszámolása után gyorsan egymás tulajdonosaivá váltak, ezzel biztosítva gazdasági pozícióikat a létrejövô, „bürokratikus piacnak” nevezett valamiben (Johnson 1971; Karlova 1997; Kuznetsov 1997; Polishchuk 1997). Az így kialakuló Pénzügyi-Ipari Csoportok (oroszországi szóhasználattal: az oligarchiák) aztán más, még hatalmasabb csoportokkal álltak össze, amelyek gründolásában a központi kormányzattal szoros kapcsolatot tartó moszkvai nagybankok jártak az élen. A harmadik típusú hálózatot a helyi és regionális állami apparátusok hozták tetô alá. A szövetségi kormány megfosztotta ôket gazdasági hatalmuktól, de a központ gazdasági döntéseinek szociális következményeiért nekik kellett helyben viselniük a felelôsséget. A gazdasági és társadalmi rendet csak úgy voltak képesek fenntartani, ha a részvények fölvásárlásával megszerezték a legnagyobb helyi vállalatok feletti ellenôrzést. Ez lehetôvé tette a számukra a stabilizációt helyi szinten, méghozzá nagyrészt a régi, jól bevált tervalkuk és újraelosztási formák felújítása révén (Stoner-Weiss 1997). Ez nem volt más, mint az egykori állami vagyon helyi szintû visszaállamosítása. A régi helyi elit megtartotta magának a legértékesebb vagyonelemeket, és olyan helyi tömörüléseket alakított ki, amelyek sikeresen szegültek szembe a moszkvai „nagyragadozók” kivásárlási törekvéseivel, és elônyös alkupozíciót vívtak ki a moszkvai központi kormányzattal szemben is.
A radikális reformoknak kitett gazdasági konglomerátumok a túlélés érdekében a kockázatok és a költségek megosztására szövetkeztek.
A gyenge állam azonban más módon is hozzájárult a megerôsödésükhöz. Mivel képtelen volt betartatni a törvényeket, a nagy konglomerátumok könnyen privatizálhattak bizonyos állami funkciókat – mint például a szerzôdéses fegyelem betartatása (Thonton 1997), miközben az állam lobbikkal szembeni gyenge ellenálló képessége arra ösztönözte ôket, hogy minél gyorsabban és minél nagyobbra hizlalják magukat, hogy talpon maradjanak az állami befolyásért folyó öldöklô versenyben.
Mihelyt ezek az erôs csoportok kezükbe kaparintották az államot, az állam és a gazdasági szereplôk is ördögi körbe kerültek. Az állam, amely a „nagyokkal” kötött alkukban jelentôs bevételektôl mondott le, maga is ragadozóként vetette rá magát azokra, akikkel nem kötött alkut. Igyekezett mindenhonnan leszedni a sápot, ahol csak látható formában megjelent a pénz. Ez a gazdaság további „pénztelenítéséhez” vezetett, hiszen a nyereségesen mûködô cégek arra kényszerültek, hogy a pénzt kiiktassák a tranzakcióikból, hogy ügyleteik bonyolításakor kikerüljék a bankokat, mert attól féltek, hogy az állam azonnal lecsap a látható pénzre. És ahogyan ôk is alámerültek a szürke- vagy feketegazdaságba, ugyanúgy csökkent az állami bevételek köre is. Közben egyre nôtt az állam kiszolgáltatottsága, mert végül már nem juthatott máshonnan bevételhez, csak a nagy lobbik kegyébôl.
Problémájuk nem az, mint a legfejlettebb piacgazdaságokkal rendelkezô országoké volt a hetvenes-nyolcvanas években, nevezetesen az, hogyan csökkentsék le az amúgy robusztus és kiegyensúlyozott államaik tüsténkedéseit a gazdaság és a társadalom mikrofolyamataiban, hogyan nyomják vissza az államot az aprólékos beavatkozásoktól a keretszabályozások felé. Helyzetük inkább a XVIII. és a XIX. század végi Amerikára hasonlít. Az elsô feladat az egyetemes jogok intézményes biztosításán keresztül a mûködôképes nemzeti piac létrehozása volt a hatalmi ágak elválasztása és a finom ellensúlyok rendszerének alkotmányos megalapozásán keresztül. Ebben a korszakban, a XVIII. század végén kapcsolódott össze az angol forradalom óta újra a történelemben államépítés és (nemzeti) piacépítés. Majd a XIX. század végén a gyors fejlôdés következtében kialakuló gazdasági egyenlôtlenségek kezelésére, vagyis a nagyvállalatokra és a monopóliumokra alapozó kapitalizmus, a monopóliumok, trösztök megregulázására, a gazdasági hatalom végletesen egyenlôtlen elosztásával megáldott piacgazdaság állami szabályozására kellett megoldást találni. Az államnak kellett átrendeznie és kiegyenlítenie az erôviszonyokat, gátat vetni a versenyt korlátozó tôke- és infromációkoncentrációnak. Mindkét feladat megoldása több évtizedet vett igénybe.
Majd egy évtizeddel azután, hogy a fô jelszó az volt, hogy szabadítsuk meg a gazdaságot az államtól, ma az a legfontosabb kérdés, hogyan szabadítsuk föl az államot. A rendezett, mûködôképes és versenyen alapuló piacgazdaság megteremtéséhez ma ugyanis mindenekelôtt erôs, azaz kiegyensúlyozott államra van szükség, amely a befolyásos, túlhatalommal bíró gazdasági érdekszövetségek akarata ellenére is képes a piacgazdaság törvényes kereteit és a méltányos verseny feltételeit kikényszeríteni és biztosítani, amely képes a gazdaság szereplôinek érdekkonfliktusaiban a semleges, ámde szigorú döntôbíró szerepét eljátszani a lehetô legnagyobb közhaszon elérése érdekében. Kiegyensúlyozott államra volna szükség, amely összehangolja a régiók és a nemzetgazdaság érdekeit, megvédi a kisbefektetôket és kistulajdonosokat a „nagyragadozóktól”, letöri a monopóliumokat és érvényesíti a köz hosszú távú stratégiai érdekeit a lobbik alkalmi mohóságával szemben. Oroszország és a hozzá hasonló országok elôtt nincs más út. A „helyes” politika, azaz a piaci reformok bevezetése a „helyes”, vagyis a piac mûködését biztosító intézmények tudatos megteremtése nélkül fabatkát sem ér, sôt visszájára fordul.
A modern piacgazdaság kiépítésére vállalkozó posztkommunista országoknak tehát nem elég „államtalanítaniuk” a gazdaságot. Regionális összehasonlító szemszögbôl nézve megkockáztatható az az állítás, hogy minél torzabb volt a gazdaság, és minél radikálisabbak voltak a reformok, a gazdaság szereplôi annál inkább arra voltak kényszerítve, hogy szövetségre lépjenek egymással az állam kisajátításáért. Azt, hogy milyen mértékben kaparinthatták meg az államot, ugyanakkor az állam kiegyensúlyozottságán is múlott. Azokban az országokban, amelyekben a végrehajtó hatalom elszámoltathatósága gyenge és leginkább a négyévenként megtartott választásokra szûkül le, ahol az autonóm állami és civil társadalmi intézmények sokasága nem kényszeríti a végrehajtó hatalmat arra, hogy ne csak a partikuláris érdekeket szolgálja ki, hanem a közjó legkülönfélébb alternatív reprezentációinak ütköztetése alapján formálja a politikáit, ott ezek a hatások még jobban felerôsödnek. A szovjet utódállamok többségében és Oroszországban az alkotmányozás nem hozott létre olyan intézményeket, amelyek meg tudták volna kötni a központi hatalom kezét. Ezekben az országokban a radikális (neo)liberális reformok gazdasági káoszhoz vezettek. A vállalatok nem a piaci hatásokhoz igazodnak, a pénz szerepe csökken, és az állam egyre inkább maga is a gazdasági fejlôdés kerékkötôjévé, a piac kialakulásának és megszilárdulásának fô akadályozójává válik.
Oroszországban azonban eddig csak igen kezdetleges kísérletek történtek a „kiegyensúlyozott állam” helyreállítására. Ilyen volt például a kettôs ellenjegyzés rendszerének bevezetése: ha az Elnöki Hivatal kezdeményezett valamilyen költségvetési többletkiadást, azt a kormánynak elôbb jóvá kellett hagynia, és fordítva (Polishchuk 1997). A döntéshozatali hatalom megosztásával igyekeztek növelni az állam ellenálló képességét, erejét. Az elnök könnyû szívvel mondhatta volna az oligarcháknak: „adnék én bátyuska, de a kabinet megvétózta”. Ámde ez a fajta hatalommegosztás nem hatékony abban a rendszerben, ahol végsô soron az elnök kezében van a kormány is. Elvileg mégis a helyes irányba tett lépés volt. Az amerikai „alapító atyák” két bölcsességéhez is igazodik: egyrészt, ha azt akarjuk, hogy az emberek szilárdan higgyenek a kormány törvényesség és szabad piac melletti elkötelezettségében, akkor a kormány kezét meg kell kötni. Másrészt, a hatalom megosztása, az ellenôrzések és ellensúlyok rendszere biztosíték lehet arra, hogy az államot nem sajátítja ki egyik befolyásos és önzô érdekcsoport sem. Amennyiben az autonóm és a kormány hatalmát ellensúlyozó, egymástól is független intézmények elôtt a kormány valódi felelôsséget visel, nehezebben válik partikuláris érdekek kiszolgálójává. Oroszország és a volt szovjet utódállamok elôtt azonban még hosszú út áll, hogy elérjék ezt az állapotot. A pénzügyi-ipari csoportok, az oligarchák ellenállását nehéz lesz megtörni, különösen, ha az alkotmányos környezet nem változik. Még ha talán érdekeltek is valamilyen stabilitás megteremtésében és a rubel megerôsítésében, de abban már nem, hogy az állam annyira megerôsödjön, hogy meg tudja ôket rendszabályozni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az oligarchiák támogatnák a liberális korlátozott állam létrehozását, de csak ha az a laissez-fair elveire épül. Magyarán: érdekük a korlátozott állam, de nem érdekük a monopóliumok szabályozására képes kiegyensúlyozott állam létrejötte.
Az állam megerôsítésére a másik lehetôség, hogy a helyi hatalmasságokat bevonják a központi hatalomba: az általuk képviselt helyi és eltérô érdekek hatékonyan ellensúlyozhatják a szövetségi államra rátelepedett monopóliumok hatalmát. Ám a helyi hatalom is csak bizonyos mértékig érdekelt a központi hatalom megerôsítésében. A regionális potentátok szívesen látnának egy, a monopóliumok letörésére képes kiegyensúlyozott államot, de miért támogatnának egy liberális államot, amely a nemzeti (föderális) piac létrehozásával elvenné speciális helyi gazdasági jogaikat.
A központi és a helyi hatalom újraszabályozása és újraosztása nélkül nemigen képzelhetô el, hogy az utóbbiak támogatnák a liberális vonásokat magán viselô központi hatalom megerôsödését.
Végezetül: új szereplôk bevonása nélkül nincs sok esély   az erôviszonyok megváltoztatására. A szakszervezetek és a civil társadalom megerôsítése lenne az egyik lehetôség.
A orosz költségvetés lukas zsákjába öntött nyugati segélyek helyett ezeket a forrásokat a pénzügyi-ipari csoportoktól és az államtól független szervezetek megerôsítésére lehetne fordítani, ami hosszú távon több haszonnal kecsegtet.
A laissez-fair-doktrína:
a cseh példa
Az orosz példával ellentétben Csehországban az általános polgári jogok biztosításával, a tulajdon védelmével, a jogállam mûködésével alapvetôen nincs probléma. A bajok a piac mûködését szabályozó regulációk elhanyagolásából vagy elmaradásából következnek: az erre vonatkozó törvények késve, s még akkor is gyenge változatban születtek meg.
A szabályozás hiányának betudható makrogazdasági károk átfogó fölmérésére nem találtam példát. A kutatókat idáig leginkább az érdekelte, miként gyengíti a vállalatok vezetési rendszerét és a gazdálkodás nyilvános felügyeletét, illetve hogyan torzítja a tôke- és pénzpiacok mûködését a regulációk hiánya. A cseh esetben azonban még ilyen elemzéssel sem lehet találkozni. Pedig nagyon valószínû, hogy olyan gazdaságpolitikai baklövések mellett, mint a túlságosan merev árfolyam-politika, az elmaradt szabályozás is fontos szerepet játszott az egykoron a neoliberális reformok éllovasának számító cseh gazdaság elmúlt évekbeli visszaeséséhez. Ezért elôször a regulációk hiányából közvetlenül fakadó problémákat elemzem, majd arra keresem a választ, miért nem volt képes az állam idôben meghozni a megfelelô törvényeket.15
A kuponos privatizáció két hulláma nagyon furcsa tulajdoni rendszert eredményezett a volt Csehszlovákiában.
A befektetôi alapok tulajdonába került vállalatokat az alapokat birtokló, nagy bankok tulajdonában lévô magáncégek, a bankok részvényeinek 40 százalékát viszont az Állami Vagyonalap birtokolta. A privatizáció harmadik hulláma azután alulról indult. A kisbefektetô bankok arra ösztökélték a befektetôi alapokat, és rajtuk keresztül a nagybankokat, hogy vásárolják föl a részvényeket: ezáltal az amúgy is erôsen centralizált tulajdonosi szerkezet még tovább koncentrálódott. Különbözô pénzügyi-ipari csoportosulások jöttek létre, amelyeket a kereszttulajdonlás bonyolult hálózatai kötöttek össze.
A cseh reformerek nem éppen ilyen tulajdonosi szerkezetrôl álmodoztak. A tömeges privatizáció ugyanis éppen azt célozta volna, hogy a vagyon „valódi tulajdonosok”, azaz szemfüles és cselekvôképes vállalkozók kezében összpontosuljon. Az állam a részvények egy részét visszatartotta, hogy majdan a stratégiai nagybefektetôknek adja tovább, ha eljön az ideje. Az induláskor a reformerek egyetlen félelme az volt, hogy a vagyon szétaprózódik. A befektetôi alapok eredeti szerepe csak annyi lett volna, hogy összegyûjtik a kuponokat és árulják részvényeket. A banktörvény ugyan lehetôvé tette, hogy a bankok mindenre kiterjedô tevékenységet végezzenek, magyarán univerzális bankként mûködjenek, de sem a közgazdászok, sem a megkérdezett bankárok nem gondolták, hogy a bankok a múlt század végén alakult német univerzális bankokhoz hasonlóan fôrészvényesekké és a tôkepiac fôszereplôivé válnak.

A tömeges privatizáció tehát váratlanul egy rendkívül koncentrált tulajdonosi szerkezetet eredményezett, ahol a részvények túlnyomó többségét néhány bank, illetve a bankok tulajdonában lévô befektetôi alapok birtokolták. Csehország választhatott volna más utat is. Például, korábbi amerikai mintára megtilthatták volna, hogy pénzintézetek részvénytulajdonosok legyenek, megerôsíthették volna a tôzsdét, és bevezethettek volna olyan szabályokat, amelyek az amerikai tôkepiacon mûködnek.16 Vagy választhatták volna az univerzális bankok tulajdonosi szerepére épülô német modellt, vagy az Európai Unióban megszokott, az amerikai, tôzsdére épülô modell és a német univerzális bankokra épülô modell keverékét alkalmazó szisztémát. De a cseh reformerek szándékosan nem tervezték meg elôre a privatizáció végkimenetelét. Ehelyett csak olyan szabályokat vezettek be, amelyek éppenséggel bôvítették a szereplôk mozgásterét: úgy gondolták, helyesebb, ha a létrejövô tulajdonosi struktúra az önszabályozó piac spontán mûködése, a piaci szereplôk érdekkövetése nyomán alakul ki. Meg voltak gyôzôdve arról, hogy bármi is lesz a spontán folyamatok eredménye, az mindenképpen jobb lesz, mint bármely elôre eltervezett, és államilag favorizált modell. „Ne az állam tervezze már meg a piacot” – gondolták.
A csehek persze nem bíztak mindent a piacra. Tudatosan támogatták a független vállalatok, bankok, befektetôi cégek önszabályozó rendszereinek létrejöttét, amelyek azután önállóan egyeztethettek egymás közt, újratárgyalhatták a hitel- és adósságügyleteiket, egymás között osztották meg és simították el az átalakítás kockázatait (McDermott 1998; Stark and Bruszt 1998). Az állam így szándékosan lemondott arról, hogy gazdasági kapcsolatok és viszonyrendszerek jelentôs hányadában maga lépjen fel, mint végsô szabályozó.
A 90-es évek közepére megszilárdult az új tulajdoni rendszer, de anélkül, hogy a nyers erôviszonyokon kívül lényegében bármi is szabályozta volna a szereplôk egymás közti viszonyait. A kisbefektetôk, kisebbségi tulajdonosok teljesen ki voltak szolgáltatva a nyilvános elszámolással nem tartozó menedzsment kénye-kedvének. A cseh vállalatoknál voltak ugyan felügyelôbizottságok, de pontosan meghatározott jogkörök és kötelezettségek híján egyáltalán nem tudták betölteni a feladatukat. A koncentrálódás ellenére gyenge volt az ellenôrzés, semmi nem korlátozta a kisbefektetôk kiforgatását, a vagyon átjátszását névleg külföldi, odahaza elszámolással nem tartozó cégeknek. Az eladósodott vállalatokhoz „hozzáragadt” bankok az elmaradt szabályozás miatt a kockázatok mérlegelése nélkül adtak újabb hiteleket vállalataiknak, részben úgy, hogy átcsoportosították a jövedelmeket a jobb befektetésektôl a rosszabbak felé. A versenyszabályok hiánya miatt a tôzsdén teret nyert a belsô információkkal való visszaélés, a belsô kereskedés. Nem voltak világosan lefektetett, minden szereplôre egységesen kötelezô számviteli és nyilvánossági szabályok, ami még jobban eltorzította a tôzsde mûködését, és aláásta hitel(kép)ességét.
Pedig a csehek megint csak három szabályozási modell közül is választhattak volna a verseny védelmében, hogy kiküszöböljék az aszimmetrikus erôeloszlás negatív következményeit. Az egyik az amerikai típusú, a bankok és a cégek elkülönülésén alapuló, tôzsdeorientált szabályozás lett volna, amely – elsôsorban a kisbefektetôk védelmében – szigorúan elôírja a pénzügyi és gazdálkodási adatok nyilvánosságát. Ennek keretében bevezethették volna a tôkepiaci szereplôk tisztességes piaci tevékenységét ellenôrzô és szabályozó tôkepiaci felügyeletet is, megakadályozandó a bennfentes ügyleteket vagy a kisbefektetôk kifosztását. A másik szabályozási lehetôség a német modell lett volna, ahol a bankok játsszák a fô szerepet, de a bankokon belüli élesen elkülönül a befektetôi és a kereskedelmi banki tevékenység, s nagyon szigorúak az óvatossági és tartalékolási elôírások. Az európai modell is kéznél lett volna, amely lényegében az elôbbi kettônek a keveréke. Az amerikai modell idôbeni bevezetése megerôsítette volna a tôkepiac hitelképességét, s a tôzsdei tranzakciókon keresztül vonta volna piacorientált szabályozási keretbe a cseh vállalatokat és bankokat. A német modell bevezetése a kockázatokat óvatosabban kezelô nagybankok kezébe tette volna le a vállalati szektor irányítását, feltehetôen nagyrészt kikapcsolva a befektetési alapokat. Végül a vegyes modell, ha nem is feltétlenül járt volna a két elôzô elônyeinek párosításával, szabályozottabb kereteket biztosított volna a további kísérletezéshez.
De a csehek egyik modellt sem választották, szinte egészen Vaclav Klaus koalíciójának 1998-as vereségéig a laissez-fair politikához ragaszkodtak. Az elsô regulációkat csak 1998 tavaszán és nyarán vezették be.17 Vajon miért?  Azt nem mondhatjuk, hogy a kormány nem tudott a szabályozás lehetôségérôl, vagy hogy nem nehezedett rá nyomás a szabályozás érdekében. A szabályozást már az évtized közepétôl követelte a tôkepiaci szereplôk egy részét tömörítô Piacfejlesztési Alapítvány is, az ipari és a privatizációs miniszter ugyancsak sürgette a Tôkepiaci Felügyelet felállítását és a tôkepiaci folyamatok átláthatóságát garantáló szabályozás bevezetését. Klaus koalíciós partnerei ugyanezért kardoskodtak. Növekvô nyomást gyakorolt a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap is, s minthogy szakértôiket Klaus elzavarta, az Economist útján üzengették majd minden hónapban, hogy állami szabályozás nélkül nincs piacgazdaság.18  Nincs jele annak, hogy a cseh államot is a nagy érdekcsoportok tartották volna markukban, mint az orosz kormányt, és ezért nem történhetett semmi.19 Akkor mégis, miért halogatta, halogathatta Klaus kormánya az állami szabályozás bevezetését egészen a bukásig? A válasz feltehetôleg ott keresendô, hogy a kormány kiszabadult az ellenôrzések alól, és alig volt beszámolási kötelezettsége.
David Starkkal közösen írt könyvünkben a Klaus kormány elsô öt évét elemzô részben arra jutottunk, hogy a volt Csehszlovákia kormánya azért tudott koherens és pragmatikus gazdasági reformokat bevezetni, mert arra kényszerült, hogy széles körû támogatást szerezzen a döntéseihez, s elôre számolnia kellett döntései társadalmi, gazdasági és politikai következményeivel. Klaus nem kormányozhatott rendeletekkel, mint az orosz elnök. A liberalizálás és a privatizáció megindításakor meg kellett egyeznie a kormánytöbbséget alkotó szocialistákkal és szociáldemokratákkal, valamint a parlamenttel, ahol a pártja még éppen csak alakulóban volt, sôt eleinte még a felsôházban vétójoggal felruházott szlovák parlamenti képviselôkkel is számolnia kellett. Ez az egyeztetési kényszer sarkallta arra, hogy a piacgazdasággal kapcsolatos vízióit pragmatikus politikai keretbe helyezze. A 90-es évek közepén azonban, miután az államszövetség szétvált, Klaus néhány évre számottevô politikai vetélytárs nélkül maradt. 1994 után nekilódult a gazdaság, és folyamatosan nôtt népszerûsége. Mindezek következtében csökkent az egyeztetési kényszer, s Klaus akár saját koalíciós partnereit is figyelmen kívül hagyhatta. A cseh alkotmányozásai folyamat sajátosságai is Klaus kezére játszottak. Évekig késleltethette a parlamenti kontrollt elvileg erôsíthetô Szenátus felállítását, s elszabotálhatta a regionális önállóság egyébként elôírt kiépítését.20 Végül szinte egyedül maradt, és korlátozások, politikai ellensúlyok nélkül szabadon bálványozhatta az önszabályozó piac ideálját – egészen bukásáig.
Magyarország: elszalasztott gazdaságfejlesztési lehetôség?
A Cseh Köztársasághoz hasonlóan a magyar államnak sem voltak alapvetô problémái a piaci rend létrehozásával. A piaci verseny, s általában a piaci szereplôk viszonyának szabályozásához a magyar állam a cseheknél hamarabb kezdett hozzá, és a nemzetközi szervezetek értékelése szerint messzebb jutott (EBRD 1998; World 1996; World 1998). Mindezek ellenére jó okunk van azt feltételezni, hogy a szabályozás késlekedésével és passzivitással a magyar állam elszalasztott egy gazdaságfejlesztési lehetôséget, s most a korábbinál kedvezôtlenebb feltételekkel foghat neki ugyanazon feladat megvalósításához. Tömören fogalmazva tehát azt állítom: a magyar állam az évtized elején végrehajtott hatékony állami szabályozással és átgondolt gazdaságfejlesztési stratégiával kedvezôbb helyzetben kapcsolhatta volna hozzá a hazai vállalati csoportokat a nemzetközi termelési hálózatokhoz és multinacionális vállalatokhoz. Akkor még azonban a magyar állam nem rendelkezett gazdaságfejlesztési stratégiával: az állam passzivitása, valamint a késlekedô és gyakran hibás szabályozás miatt szertefoszlottak a hazai gazdasági szereplôk kedvezôbb nemzetközi integrációjának intézményi alapjai, a kereszttulajdonláson alapuló „gazdaságfejlesztô hálók”, csupán a leginkább piacképes vállalatok integrálódtak a nemzetközi termelési hálókba, a többi pedig elszigetelten várja, most már az államtól, hogy gazdaságfejlesztô hálózatok újrateremtésével tegye ôket a nemzetközi cégek versenyképes partnereivé.21 Ez is azt illusztrálja, hogy a gazdasági fejlôdés nem spontán folyamat eredménye, hanem feltételezi a gazdaságfejlesztési lehetôségeket felismerô, gazdaságfejlesztési stratégiákra lefordító és ezeket megvalósító állam jelenlétét.
Mondhatni persze, hogy valójában nem is volt választási lehetôség: a magyar állam csupán azt tette, amit tehetett, a külföldi eladósodás mértéke és a magyar vállalatok tôkehiánya miatt arra kényszerült, hogy olyan megoldásokat válasszon a privatizáció és a vállalatok átalakítása során, amelyek segíthették a külföldi hitelek visszafizetését, és tôkéhez juttathatták a hazai vállalatokat. Nem volt más választás, mint hogy minél korábban megnyissa a piacot a külföldi befektetôk elôtt, s elsôdlegesen a készpénzzel fizetô külföldi stratégiai befektetôknek adja el az eladható vállalatokat, bankokat és az energetikai szolgáltatókat, még ha ezzel fel is számolja annak a lehetôségét, hogy nem elszigetelt vállalatokat, hanem a hazai vállalatközi szövetségeket kapcsoljon a nemzetközi termelési hálókhoz. Másképpen fogalmazva: ahelyett, hogy szektorokon és régiókon átívelô, szélesebb társadalmi csoportokat összefogó termelési hálókat juttatott volna a gazdasági fejlôdés lehetôségéhez, arra kényszerült, hogy kimazsolázza a készpénzre váltható egységeket, a többieket pedig idôlegesen „dobja”. Azaz az eladósodás mértéke és a tôkehiány határozta meg az állam „gazdaságfejlesztô stratégiáját”.
Ez az érvelés azonban sántít. Könnyen belátható, hogy nem maga az eladósodás, hanem az állam passzivitása és szabályozási hibái vezettek az évtized közepére olyan helyzethez, hogy a hatalmas mértékû belsô és külsô eladósodás miatt már tényleg eltûnt az állam összes választási lehetôsége. Ennek ellenére tény, hogy az évtized elején nem volt átfogó gazdaságfejlesztési stratégiája, nem voltak egymással ütközô elképzelések arról, hogy a gazdaság nemzetköziesítésének mely formája szolgálja legjobban a hazai gazdaság fejlôdését. Másképpen fogalmazva: az évtized elején még minden valószínûség szerint lettek volna választási lehetôségek, akkor azonban hiányzott az alternatív gazdaságfejlesztési lehetôségeket felismerô és megvalósító állami kapacitás.
Az alternatív gazdaságfejlesztési stratégia bízvást építhetett volna az évtized elején elszaporodott vállalatközi kereszttulajdonlási hálókra: ezek szorosan kapcsolódtak állami bankokhoz, amelyek feljavítva és szigorú állami felügyelet és szabályozás alá vonva ellenôrizhették és irányíthatták volna a hozzájuk tartozó vállalati csoportok átalakítását és nemzetköziesítését.22 A megoldás nem lett volna túlságosan eredeti (hasonló gazdaságfejlesztô szerepet játszottak például a japán keiretsu szövetségek „házibankjai”, vagy még inkább a német univerzális bankok), a gazdasági teljesítményeikben feljavított hazai termelési hálók viszont a bankok közvetítésével összeköttetésbe kerültek volna a nemzetközi termelési hálókkal és a multinacionális cégekkel. A hálókhoz tartozó egyes vállalatok stratégiai befektetôk révén  közvetlenül betagozódhattak volna a nemzetközi termelési hálózatokba, s az itthoni kereszttulajdonlási hálókhoz tartozó hazai vállalatoknak kedvezôbb esélyük lett volna, hogy megôrizzék kapcsolataikat ezekkel a vállalatokkal, illetve maguk is kiépítsék közvetlen kapcsolataikat a multikkal és a nemzetközi termelési hálókkal.
Nagyjából ennyi a spekuláció. A tény ezzel szemben az, hogy ehhez a gazdaságfejlesztési stratégiához minden szükséges állami feltétel hiányzott. Az adóhivatal ellenôreit leszámítva, a magyar állam nem tudott a hazai kereszttulajdonlási hálókról, s így a bennük rejlô gazdaságfejlesztési lehetôséget sem ismerhette fel. Az állam váltakozó nevû privatizációs intézményei egyenként adták el a hazai vállalatokat, figyelmen kívül hagyva termelési, piaci, pénzügyi vagy technikai függôségi viszonyaikat (Stark and Bruszt 1998). A „visszaállamosított” bankok állami szabályozása késett, a hazai bankok a cseh bankokhoz hasonlóan hiteleztek a vállalatoknak, azaz inkább légyként, mint pókként voltak tagjai a kereszttulajdonlási hálóknak. Az állam anélkül engedte be a külföldi bankokat a hazai piacra, hogy vagy feljavította és megregulázta volna elôtte a magyar bankokat, vagy pedig – a lengyel államhoz hasonlóan – a banki engedély megadása feltételéül szabta volna, hogy résztulajdonosként beszálljanak a gyengébb bankok feljavításába. A hazai bankok változatlan állapotban, változatlan érdekeltséggel és versenyképességgel, passzívan figyelhették, miként nyerik el a tôkeerôs külföldi bankok legjobb potenciális partnereiket, miközben saját adós vállalataikat éppen a keleti piacok összeomlása és a tôkehiány küldte a padlóra. Ebben az állapotban érte ôket és a nekik adós vállalatokat a számviteli és a csôdtörvény bevezetése, s az állam nyakló nélkül öntötte beléjük a pénzt. Kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, semhogy a vállalatokkal bajmolódjanak, sokkal jobban jártak, ha állami pénzekben utazhattak, illetve ha a bankok újabb és újabb támogatásával a „túladósodott” állam tartozásait finanszírozták magas kamatokkal. A klasszikus szabályozási csôdként leírható fejlemények abban kulminálódtak az évtized közepén, hogy az állam felduzzasztott adósságterheinek finanszírozására használt hazai bankok még külföldre való eladásuk elôtt teljesen elvesztek a hazai vállalatok számára, s az államnak ekkorra már tényleg csak az a választása maradt, hogy vagy belerokkan a bankkonszolidációba, vagy bárkinek eladja saját bankjait, legyen az akár állami tulajdonban lévô külföldi bank is.
A hazai kereszttulajdonlási hálók feljavítására alapozó gazdaságfejlesztési stratégia lehetôsége természetesen már a bankok eladása elôtt elillant. A vállalati szektor a vállalatok közötti szoros gazdaságfejlesztô együttmûködés helyett kettészakadt és atomizálódott. A piacképesebb volt hazai nagyvállalatok a nemzetközi tulajdonosi hálók „végein lógva” ugyan, de bekapcsolódhattak az európai összehasonlításban is példátlanul magas színvonalú exportstruktúra kialakításába (Vedres 2000). A volt hazai tulajdonosi hálók többi egysége a gazdaság nemzetköziesített szektoraitól elszigetelten küszködik a fennmaradásért, illetve a fejlesztési lehetôségekért (Comisso 1997). Az egész történetben az a „csavar”, hogy ezeknek a vállalatoknak igazából akkor lenne esélyük a „nemzetköziesülésre”, ha az állam, latin-amerikai és kelet-ázsiai példákat követve, most maga bábáskodna a gazdaságfejlesztô hálók (re)kreálásán. A fenti három példával mindenekelôtt azt szerettem volna illusztrálni, hogy a gazdasági fejlôdés kiegyensúlyozottsága és az állam alkotmányosan is biztosított kiegyensúlyozottsága összefüggenek egymással.
Ahhoz, hogy Magyarország legalább annyira élvezhesse a nemzetközi gazdasági integráció lehetôségeit, mint például az írek a 90-es évektôl, mindenekelôtt arra lenne szükség, hogy a magyar állam képessé váljon a gazdaságfejlesztési lehetôségek felismerésére és kihasználására. Az 1998-ban létrehozott Gazdasági Minisztérium intézményi alapja lehet annak, hogy a magyar állam ne csak összevont számokban, hanem szektorokban, régiókban és társadalmi csoportok gazdasági lehetôségeiben is lássa a gazdaságot. Az összevont számokban, mérlegfôösszegekben, a csupán költségvetési, külkereskedelmi, fizetési és egyéb mérlegegyensúlyokban gondolkodó állam nemcsak a gazdaság fejlôdés lehetôségeit képtelen észrevenni, hanem képtelen arra is, hogy a vállalatokban, szektorokban, régiókban és társadalmi csoportokban lássa a gazdasági fejlôdés kulcsát, s képtelen lesz erre mindaddig, ameddig a mérlegadatok fôösszegei azt mutatják, hogy a gazdasági fejlôdés nyerteseinek a nyereségei meghaladják a vesztesek veszteségeit.
Az állam  gazdaságfejlesztô kapacitásai és alkotmányos rendjének sajátosságai között közvetettebb a kapcsolat, mint a piaci rend és a piaci verseny között. Eléggé nyilvánvaló mindazonáltal, hogy csak kiegyensúlyozott államok képesek e kapacitások kiépítésére és kiaknázására. Olyan állam, amelyik nem tud piaci rendet teremteni, és nem tudja szabályozni a gazdaság szereplôinek viszonyait, csak az idejét vesztegeti a gazdaságfejlesztési stratégiák kidolgozásával. Magyarország, a többi közép-európai parlamentáris rendszerhez hasonlóan kiegyensúlyozottabb állammal rendelkezik, képességei azonban, hasonlóan a cseh államéhoz, még jócskán fejleszthetôek. Bár a jelenlegi alkotmány lehetôvé teszi a közjóval kapcsolatos elképzelések sokféleségének megjelenítését és ütköztetését az államon belül, a végrehajtó hatalom erôfölénye csökkenti az egész rendszer hatékonyságát.23 A koalíciós kényszer esetleges, s a választási rendszer arányosabbá tétele nélkül rövidesen meg is szûnhet. Jóval arányosabb választási rendszer, eltérô választási metódussal választott, a lengyel vagy cseh megoldáshoz hasonló kétkamarás parlament, a gazdaságban felügyeleti szerepet ellátó (fél)állami, a mindenkori kormányoktól függetlenített intézmények, a régiók politikai és gazdasági autonómiáját garantáló intézmények kiépítése stb. javíthatnák az állam kiegyensúlyozottságát, amely jobban kordában tarthatná, szabályozhatná a gazdaság szereplôit és befolyásolhatná a gazdasági fejlôdés irányát.
Alkotmányos piacgazdaság
Tíz év piaci reform után ma még számos kelet-európai országnak az a fô dilemmája, miként szabadítsa fel államát részérdekek fogságából, és hogyan hozzon létre kiegyensúlyozott államot. Az állam kiegyensúlyozottsága attól függ, képes-e intézményesíteni a közjóról alkotott különbözô felfogások és az eltérô érdekek megjelenítését, megvannak-e a kormányzati felelôsség számonkérésének hatékony politikai és alkotmányos keretei. Ehhez nemcsak demokratikus képviseletre, hanem erôs állami, valamint a mindenkori kormánytöbbségtôl független, közfunkciókat ellátó intézmények, civil szervezôdések egész rendszerére van szükség. A tisztán többségi elven alapuló parlamenti kormányzás vagy az elnöki rendszer sebezhetôbb, mint a vegyes rendszerek, ahol a többségi akaratot vagy a végrehajtó hatalom törekvéseit hatásosan ellensúlyozzák más intézmények. A kiegyensúlyozott államban a végrehajtó hatalom kiterjedt egyeztetésre kényszerül, mûködését nemcsak a független bíróságok, hanem az autonóm közintézmények is korlátozzák, ellenôrzik. A vegyes rendszerekben a szereplôknek módjuk van többféle képviseleti formában kifejezni érdekeiket, a kétkamarás parlamentekben az érdekek sokfélesége és a többségi akarat egyszerre jelenhet meg.
A legtöbb új demokráciában a közjó lényegében egyedül a mindenkori parlamenti többség vagy a választott elnök képében jelenik meg. Hiányoznak vagy gyengék azok a mechanizmusok, amelyek a parlamenti többségre támaszkodó kormányt, illetve az elnököt további egyeztetésekre késztetnék, központosító törekvéseit, önkényes döntéseit megakadályoznák. Ezekben az országokban csak az alkotmányos rend átalakítása után remélhetô, hogy az állam a piacgazdaság megbízható támaszává lesz. Hatalmi ágak szétválasztása, föderalizmus, vegyes választási rendszer, vegyes, megosztott képviselet, esetleg kétkamarás parlament, erôsebb civil társadalom, szabad sajtó: ezek lehetnek a kulcstényezôk.
Csak remélhetjük, hogy mindezen feltételek megteremtése, s ezáltal az állam kiegyensúlyozása nem vesz igénybe további évtizedeket.

Jegyzetek
 

1 Minthogy ebben az írásban az állam szerepe áll a középpontban, nem foglalkozom azzal a kérdéssel, milyen egyéb társadalmi szabályozási formák játszanak-játszhatnak szerepet a piaci rend kialakításában. Terjedelmi korlátok miatt itt csak arra utalhatok, hogy bár a „nem állami” szabályozási formák fontos szerepet játszhatnak a piac kialakításában és fejlesztésében, hatékony állam nélkül önmagukban védtelenek az erôs és szervezett gazdasági érdekcsoportok által kialakított „önszabályozásokkal” szemben. A különbözô társadalmi szabályozási mechanizmusokról lásd: Black 1996; Commons 1924; Durkheim 1989; North 1990. A gazdasági érdekcsoportok által kialakított „önszabályozások” és az állami szabályozás viszonyáról lásd: Sklar 1992.
2 Az államiság és a gazdasági fejlôdés viszonyával foglalkozik más megközelítésben, de egyes elemeiben hasonló szemlélettel Greskovits Béla és Hector Schamis kéziratos tanulmánya: Greskovits and Schamis 1999. A  puha költségvetési korlát és az állami kapacitások viszonyáról lásd Kornai János írásait: Kornai 1998; Kornai 1999. Az államiság és a piacgazdaság kialakítása közötti viszonyról a kelet-európai országokban viszonylag kevés empirikus elemzés készült. Ezek közül lásd még az alábbi tanulmányokat Brunetti 1998; EBRD 1998; Hellman 1998; Popov 1998. Az állam szerepérôl lásd még a Helikon-Korridor kiadó által szervezett vita eredményeit összefoglaló kötetet: Gombar et al. 1997.
3 A korlátozott államról lásd Sajó András újabb könyvét: Sajó 1999. A korlátozott állam és a gazdasági fejlôdés kapcsolatáról lásd: Brunetti 1998; Hamilton 1961; Manin 1994; North 1989; Schedler 1999; Weingast 1995.
4 Terjedelmi korlátok miatt itt csak az állami kapacitás alkotmányos feltételeinek kérdésével foglalkozom. Az állam képességeit természetesen számos egyéb tényezô is befolyásolja-alakítja, de a legalapvetôbb tényezô nyilvánvalóan az alkotmányos berendezkedés milyensége. Az állam képességeit ezen kívül leginkább az állami bürokrácia és a civil társadalom sajátosságai befolyásolhatják. Ezekrôl a tényezôkrôl lásd: Bank, 1998; Evans 1999; Stiglitz 1999; Weber, 1978.
5 Ezzel a kérdéssel részletesebben foglalkozom a Heterarchies and Developmental Traps címû írásomban: Bruszt 2000. Az állam gazdasági szabályozó kapacitásának valamint az alkotmányos rendszer sajátosságainak összefüggéseirôl lásd még: Sklar 1992; Sunstein 1985; Sunstein 1990.
6 A nemzetközi pénzügyi szervezetek 90-es évek elején kiadott regionális összehasonlító elemzései az államtól való gazdasági szabadság mutatóit (pl. liberalizáció és privatizáció) használták fel a reform sebességének és ezzel sikerének mérésére; az évtized közepétôl fokozatosan megjelennek a mérôszámok között az államiság és az állami szabályozás mélységének és hatékonyságának mutatói, s pl. a Világbank vagy az Európai Fejlesztési és Beruházási Bank szakértôi az évtized második felétôl  egyre jelentôsebb szerepet játszottak az állam és piac kapcsolatáról kialakított korábbi kép megváltoztatásában. Lásd pl.: Bank, 1996; Bank, 1997; Bank, 1998; EBRD, 1997; EBRD, 1998. Az ugyanezen kérdésrôl folytatott általánosabb vitából lásd az alábbi írásokat: Aslund 1996; Aslund 1997; Asdlund 1999; De Melo 1996; Greskovits 1999; Hellmann 1998; Kornai 1998; Kornai 1999; Schleifer 1998; Stiglitz 1999.
7 Ebbôl az irodalomból lásd az alábbi írásokat: Commons 1924; Durkheim 1989; Földváry 1996; Hodgson 1994; Hollingsworth 1994; North 1989; North 1990; Samuels 1992; Stiglitz 1999; Sunstein 1985; Sunstein 1990; Weber 1978; Weingast 1995; Williamson 1994.
8 Az irodalomban az elsô két feltételrôl vagy a „korlátozott állam” címszó alatt olvashatunk alkotmányjogászoktól, vagy a „credible commitments” címszó alatt institucionalista közgazdászoktól. Lásd errôl a 3. számú lábjegyzetben felsorolt írásokat. A harmadik feltétel fontosságát Kornai János hangsúlyozta elôször, s ennek a tényezônek az alakulása a posztkommunista országokban ugyancsak az ô írásaiból ismerhetô meg, lásd: Kornai 1980; Kornai 1998; Kornai 1999. A negyedik feltétellel a gazdasági szabályozó állam irodalma foglalkozik behatóbban, és ez vált a nemzetközi pénzügyi szervezetek kedvenc témájává az évtized második felében. Lásd a 6. sz. lábjegyzetet, valamint: Sklar 1992; Sunstein 1990.
9 Talán nem véletlen, hogy a laissez-fair legvehemensebb hívei a századvégi Amerikában a Carnegie-k és a Rockefellerek voltak. A laissez-fair monopolista hívei az állam semlegességét követelték. Az állam semlegességének alkotmányjogi átértelmezésére majd csak a New Deal idején kerül sor, akkortól az erôfölény kihasználását megakadályozó államot tekintik semlegesnek. Errôl lásd: Sunstein 1987.
10 Az állam választhat, hogy beleavatkozik-e ezekbe az ügyekbe, és ha igen, melyik fél vagy társadalmi csoport javára. Bárhogyan dönt, ezzel egyfajta viszonyt konstituál, azaz ebben az értelemben nehéz elfogadni a reguláció-dereguláció fogalompárt. Az állam elsôbbséget adhat a piac korlátozatlan mûködésének és a tulajdon korlátlan szabadságának a tisztességes piaci verseny, vagy például a méltányos foglalkoztatás elvével szemben. Ezek a választások nem csupán egy-egy csoport helyzetét befolyásolják, hanem a gazdaság hosszú távú mûködésének és fejlôdési lehetôségeinek is irányt szabnak. A gyenge szabályozás vagy annak hiánya monopóliumok, kartellek kialakulásához vezethet, amely alááshatja a piac hatékony mûködését. A szabályozás jelentôs többletköltséget ró a gazdasági szereplôkre, de ha nem létezne vagy nem volna hatékony, az hosszú távon még sokkal költségesebb lenne. Olyan tôkepiac jönne létre, amely nem tudná a megtakarításokat a leghatékonyabb befektetések felé irányítani, a termelôi piacokat pedig a monopóliumok ellenôriznék.
11 A megkésett szabályozásról és a meglévô szabályozások hiányosságairól lásd az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank elemzéseit: EBRD 1998. Lásd még a Világbank volt alelnökének írását: Stiglitz 1999. (Bank, 1996; EBRD, 1998; Ickes, 1999; Karlova, 1997; Kuznetsov, 1997; Polishchuk, 1997; Schleifer, 1998 ; Thornton, 1997).
12 A „jó öreg” Durkheim bizonyára igen nagy megelégedéssel nyugtázta volna azt a tényt, hogy ezekben a gazdaságokban sorra alakultak szakmai és szektorális vállalkozói szövetségek, amelyek „etikai kódexek” és etikai bizottságok létrehozásával próbáltak meg bevezetni szabályokat a tisztességes piaci versenyre.
13 Az orosz gazdaságról lásd az alábbi írásokat: Aslund 1999; Brezinski, et al. 1996; Gaddy 1998; Johnson 1971; Karlova 1997; Kuznetsov 1997; Lazear 1995; Nekipelov 1998; OECD 1997; Popov 1999; Solnick 1998; Stoner-Weiss 1997; Treisman 1998; Woodruff 1999a.
14 Errôl a témáról, illetve általában a pénz szerepének visszaszorulásáról az orosz gazdaságban lásd David Woodruf kiváló könyvét: Woodruf 1999b.
15 Az itt következô elemzés részben David Starkkal írott könyvünkre, részben 1997-ben és 1998-ban Prágában készített interjúimra támaszkodik: Stark and Bruszt 1998.
16 A csehek védelmében el kell mondani, hogy ebben a kérdésben nem látták sok hasznát a külföldi tanácsadóknak. Az amerikai tanácsadók azzal riogatták ôket, hogy az amerikai  modell túlságosan kockázatos, s inkább a német modell felé terelgették a cseheket. A német tanácsadók ugyanakkor az univerzális bankokra építô modell másolását mondták túlságosan kockázatosnak, s mint az várható volt, az amerikai modell másolása mellett tették le a garast.
17 Ekkor állították fel az amerikai Securities Exchange Comission mintájára az amerikainál jóval gyengébb, a kormánytól függô Tôkepiaci Felügyeletet.
18 Lásd pl. Saving face (Economist, May 3rd 1997), More defenestrations in Prague (May 31th 1997), és már némileg  kétségbeesetten: Oh, dear (October 11th, 1997)
19 Az 1997-ben kirobbant korrupciós botrányok ennek ellenére arra utalnak, hogy a szabályozás hiányában érdekelt gazdasági csoportok és a kormánypárt parlamenti csoportja között lehettek kapcsolatok. Arra viszont nincs bizonyíték, hogy a lobbik „lábon megvették” volna Klaus pártját. Oroszországban a Pénzügyi-Ipari Csoportok gond nélkül privatizálták az állam egészét, s megszerezték a politikai pártokat és a sajtót is. Az alapvetô különbségre utal az a tény is, hogy Csehországban a kormánykoalíció bukásához vezetô botrány lett a korrupciós esetekbôl, s a tôkepiaci szabályozás nagyjából a botrányok kirobbanásával egy idôben beindult.
20 Errôl lásd Mark Gillis munkáját: Gillis 1999.
21 A vállalatközi kereszttulajdonláson alapuló gazdasági hálókkal David Starkkal közösen írt könyvünkben foglalkoztunk. Hangsúlyoztuk, hogy ezek a gazdasági hálók ugyanúgy lehetnek a piac és az állam korrumpálásának eszközei, mint gazdaságfejlesztô szövetségek – függôen attól, hogyan kezeli ôket az állam: Stark and Bruszt 1998. Lásd még: Bruszt and Stark 1996.
22 Annak bizonyítására, hogy az akár állami tulajdonú bankok is „rávehetôk” piaci orientáltságra és valódi banki szerepek eljátszására, talán elég annak megemlítése, hogy a hazai bankokat megvásárló és a hazai piacon hatékonyan mûködô bajor, olasz, vagy holland bankok állami bankok.
23 A magyar alkotmányos rendszer elônyeirôl és hátrányairól lásd Sajó András idézett könyvét: Sajó, 1999.

Irodalom

Aslund, A.–Boone, P.–Johnson, S. (1996): „How to Stabilize: Lessons from Post-Communist Countries”: Brookings Papers on Economic Activity.
Aslund, A. (1997): „Possible Future Directions for Economies in Transition”, in J. Nelson–Tilly, Ch.–Walkers, L. (ed) Transforming Post-communist Political Economies, Washington D. C.: National Academy Press.
Aslund, A. (1999): „Why Has Russia’s Economic Transformation Been So Arduous?”, World Bank ABCDE Conference, draft.
Black, J. (1996): „Constitutionalizing Self-Regulation”, Modern Law Review 59: 24–55.
Brezinski, H. D.–Fritsch, M. and European Association for Comparative Economic Studies. (1996): The economic impact of new firms in post-socialist countries: bottom-up transformation in Eastern Europe, Cheltenham, UK; Brookfield, US: E. Elgar.
Brunetti, A.–Kisunko, G.–Weder, B. (1998): „Credibility of Rules and Economic Growth: Evidence from a Worldwide Survey of the Private Sector”, The World Bank Economic Review 12(N. 3): 353–84.
Bruszt, L. (1995): A centralizáció csapdája, Szombathely: Savaria University Press.
Bruszt, L. (2000): „Heterarchies and Developmental Traps”, in K. K. Hinrichs, H. and Wiesenthal, H. (ed) Kontingenz und Krise, Institutionenpolitik in Kapitalistischen und Postsozialistischen Gesellschaften, Frankfurt, New York: Campus Verlag.
Bruszt, L. and Stark, D. (1996): „Vállalatközi tulajdonosi hálózatok a kelet-európai kapitalizmusban”, Közgazdasági Szemle (3).
Commons, J. (1924): Legal Foundations of Capitalism, New York: Macmillan.
DeMelo, M.–Denizer, C.–Gelb, A. (1996): „Patterns of Transition from Plan to Market”, World Bank Economic Review 3: 397–424.
Durkheim, E. (1989): Division of Labor in Society: Macmillan.
EBRD (1997): Transition Report 1997, London: EBRD.
EBRD (1998): Transition Report 1998, London: EBRD.
Evans, P.–Rauch, J. (1999): „Bureaucracy and Growth: A Cross National Analysis of the Effects of Weberian State Structures on Economic Growth”, American Sociological Review forthcoming.
Földváry, F. (ed) (1996): Beyond Neoclassical Economics: Heterodox Approaches to Economic Theory, Aldershot: Edward Elgar.
Gaddy, C–I. Barry W. (1998): „Russia’s Virtual Economy”, Foreign
Affairs 77(5): http//www.foreignaffair.org/issues/9809/gaddy/html.
Gillis, M. (1999): „The Czech Republic: The Incipient Constitution”, in H.-G. Heinrich (ed) Institution Building in the New Democracies, Studies in Post-Communism, Budapest: Collegium Budapest, Institute for Advanced Study.
Gombár, Cs.–Hankiss, E.–Lengyel, L. (ed) (1997): És mi lesz, ha nem lesz, Budapest: Helikon-Korridor.
Greskovits, B.–Schamis, E. H. (1999): „Democratic Capitalism and the State in Eastern Europe and Latin America” Annual Meeting of the American Political Science Association, Atlanta, GA.
Hamilton, A.–Madison, J.–Jay, J. (1961): The Federalist Papers: The New American Library.
Hellman, J. (1998): „Winners Take All: The Politics of Partial Reforms in Postcommunist Transitions”, World Politics 50 (Jan. 98): 203–234.
Hodgson, G.–Samuels, W.–Tool, M. (ed) (1994): The Elgar Companion to Institutional and Evolutionary Economics, Aldershot: Edward Elgar Publishing.
Hollingsworth, J. R.–Schmitter, P. C.–Streeck, W. (ed) (1994): Governing Capitalist Economies, New York: Oxford University Press.
Ickes, B. W. (1999): „Detour on the Road to Market: Roots of the Virtual Economy and its Evolution”.
Johnson, J. (1971): „Russia’s Emerging Financial Industrial
Groups”, Post-Soviet Affairs 13 (4): 333–365.
Karlova, E. (1997): „Financial-Industrial Groups, Industrial Policy, and Competition in the Russian Federation”, in Lieberman, I. –  Nestor, S.–Desai, R. (ed) Between State and Market: Mass Privatization in Transition Economies: The World Bank / Organization for Economic Co-operation and Development.
Kornai, J. (1980): Economics of Shortage, Amsterdam: North-Holland.
Kornai, J. (1998): „Legal Obligation, Non-Compliance and Soft Budget Constrains”, in P. Newman (ed) Palgrawe Dictionary of Economics and the Law, New York: Macmillan.
Kornai, J. (1999): „Hardening the Budget Constrain: The Experience of Post-Socialist Economies”, in H.-G. Heinrich (ed) Institution Building in the New Democracies, Vol. Workshop Series No. 7, Budapest: Collegium Budapest, Institute for Advanced Study.
Kuznetsov, Y. (1997): „Learning in Networks’, in J. Nelson–
Tilly, Ch.–Walker, L. (ed) Transforming Post-Communist Political Economies, Washington D. C.: National Academy Press.
Lazear, E. P. (1995): Economic transition in Eastern Europe and Russia: realities of reform, Stanford, Calif. Hoover Institution Press.
Manin, B. 1994 „Checks, balances and boundaries: the separation of powers in the constitutional debate of 1787”, in B. Fontana (ed) The Invention of the Modern Republic: Cambridge University Press.
McDermott, G. (1998): „The Communist Aftermath: Industrial Networks and the Politics of Institution Building in the Czech Republic” Political Science, Cambridge: Massachusetts Institute of Technology.
Nekipelov, A. (1998): „The Nature of Russia’s Economic Catastrophe–An Alternative Diagnosis”, Transition 9 (5): 5–8.
North, D.–Weingast, B. (1989): „Constitutions and Credible Committments: The Evolution of the Institutions of Public
Choice”, in L. J. Alstrom (ed) Empirical Studies in Institutional Change, London: Cambridge University Press.
North, D. (1990): Institutions, Institutional Change and Economic Performance, New York: Cambridge University Press.
OECD (1997): „Economic Surveys 1997–98, Russian Federation 1997”: OECD.
Polishchuk, L. (1997) „Missed Markets: Implications for Economic Behavior and Institutional Change”, in J. Nelson–Tilly, C.–Walker, L. (ed) Transforming Post-Communist Political Economies, Washington D. C.: National Academy Press.
Popov, V. (1998): „Output Change During Transition:The Role of Initial Conditions and Economic Policy”, Voprosy Ekonomiky 7 in Russian.
Popov, V. (1999): „Internationalization of the Russian Economy: What Went Wrong”, Emergo, Journal of Transforming Economies and Societies 5 (2): 53–85.
Sajó, A. (1999): Limiting Government; An Introduction to Constitutionalism, Budapest, New York: Central European University Press.
Samuels, W. (1992): Essays on the Economic Role of Government, New York: New York University Press.
Schedler, A.–Diamond, L.–Plattner, M. (ed) (1999): The Self-Restraining State: Power and Accountability in New Democracies, London: Lynne Riener Publishers.
Schleifer, A.–V. Robert (1998): The Grabbing Hand: Government  Patologies and Their Cures, Cambridge: Harvard University Press.
Sklar, M. (1992): The Corporate Reconstruction of American Capitalism, 1890-1916, New York, New Rochelle, Melbourne, Sydney: Cambridge University Press.
Solnick, S. (1998): „Russia Over the Edge”, Eastern European Constitutional Review.
Stark, D.–Bruszt, L. (1998): Post-Socialist Pathways: Transforming Politics and Property in Eastern Europe, New York: Cambridge University Press.
Stiglitz, J. E. (1999): „Wither Reform ?” World Bank Annual Bank Conference on Development Economics, Washington, D. C.
Stoner-Weiss, K. (1997): Local Heroes The Political Economy of Russia Regions, Princeton: Princeton University Press.
Sunstein, C. (1985): „Interest Groups in American Public Law”, Stanford Law Review 38 (29).
Sunstein, C. (1987): „Lochers’ legacy!”, Columbia Law Review: 873–919.
Sunstein, C. (1990): After The Rights Revolution, Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press.
Szalai, E. (1989): Gazdasági mechanizmus, reformtörekvések és nagyvállalati érdekek, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Szalai, E. (1999): Post-Socialism and Globalization, Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó.
Thornton, J. (1997): „Restructuring Production Without Market Infrastructure”, in J. Nelson–Tilly, Ch.–Walker, L. (ed) Transforming Post-Communist Economies, Washington D. C.: National Academy Press.
Treisman, D. (1998): „Fighting Inflation in a Transitional Regime: Russia’s Anomalous Stabilization”, World Politics 50 (2): 235–65.
Vedres, B. (2000): „Igazi magántulajdon, a hazai nagyvállalatok tulajdonszerkezete és tulajdonosi hálózatai a kilencvenes évek végén”, Budapest: BKE.
Weber, M. (1978): Sociological Categories of Economic Action (Economy and Society, An Outline of Interpretive Sociology), Berkeley: University of California Press.
Weingast, B. (1995): „The Economic Role of Political Institutions: Market Preserving Federalism and Economic Development”, The Journal of Law, Economics and Organization 11(1): 1-31.
Weisman, A. (1995): „Notes and Comment: Separation of Powers in Post Communist Government: A Constitutional Case Study of the Russian Federation”, The American University Journal of International Law and Policy (Summer 1995).
Williamson, O. (1994): The Institutions and Governance of Economic Development and Reform.
Woodruff, D. (1998): „Why Market Liberalism and the Ruble’s Value are Sinking Together”, Eastern European Constitutional Review.
Woodruff, D. (1999a): „Institutional Theory, Russia and the New Politics of Economic Backwardness”, St. Petersburg: European University.
Woodruff, D. (1999b): Money Unmade / Barter and the Fate of Russian Capitalism, Ithaca-London: Cornell University Press.
World, Bank (1996): From Plan to Market: Oxford University Press.
World, Bank (1997): World Development Report (1997).
World, Bank (1998): Knowledge for Development: Oxford University Press.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta