Egy évtizeddel az elsô szabad választás után ellenállhatatlanul tolul fel a kérdés: mit tanultunk ebbôl az évtizedbôl? Mit látunk ma másképp, mint egy évtizede, mint más elemzôk (Antal, 2000), vagy mint a nemzetközi szervezetek, így az OECD, az EU, az IMF és a hitelminôsítôk? Az egy évtizeddel ezelôtti helyzettôl eltérôen ma hozzáférhetôvé váltak és megbízhatónak tekinthetôk a nemzetgazdaság helyzetét leíró információk, sôt a publikációs verseny miatt gyakoriak a nemzetközi egybevetések is (a komolyan vehetôek is). Az újabb keletû monografikus leírások, valamint a nemzetközi szervezetek országjelentései pedig a rendszeres külsô megmérettetésrôl és az önértékelés hivatalos kiigazításáról is gondoskodhatnak. Mindezek alapján teszünk kísérletet arra, hogy a magyar átalakulást nemzetközi egybevetésben tekintsük át.
A végítélet elmarad
Mint a mellékelt 1. sz. táblázatból látható, a rendszerváltási visszaesés (Kornai, 1993) idején az ország jövedelmének 18 százalékát veszítette el. Ez enyhén meghaladta a közép-európai országok 16,8 százalékos átlagát, de lényegesen elmaradt a délkelet-európai átlag 29,8 százalékától, vagy a Független Államok Közösségétôl, ahol a nemzeti össztermék szinte megfelezôdött (1989–98 között 46 százalékkal csökkent).
Ebbôl már néhány elôzetes észrevételt is megfogalmazhatunk. Mindenekelôtt azt, hogy Magyarország nem illik a rendszerváltási irodalom elméleti irányultságú részét átható végítélet-látomásokba. Hazánkban a nemzeti össztermék visszaesése nem haladta meg a nagy gazdasági világválság, azaz 1929–33 közt tapasztalt értéket. A termelés és a foglalkoztatás visszaesése valóban átmeneti jelenségnek bizonyult, és növekedésnek adta át a helyét. Igaz, a talpraállás hosszadalmasabbnak bizonyult, mint ahogy azt a legtöbben vártuk.
Másodszor: a transzformációs visszaesést háromévi stagnálás elôzte meg. Ez egyértelmûen jelezte – a korabeli döntéshozók számára is – azt, hogy a régi rendszer végképp felélte tartalékait, megreformálva sem volt kilátása a növekedésre.
Harmadszor: Magyarország csak 1999-re érte el a „válság elôtti szintet”, bármit is jelentsen1 ez a mérce. Ez megmagyarázza, hogy miért szavazták le rendre a mindenkori hatalmon lévôket a választópolgárok, hisz a Nyugattól mért távolság ezalatt még nôtt is.
Negyedszer: az 1999. évi elôzetes adatokból már tudható, hogy Szlovákia és Csehország Magyarországét meghaladó ütemû növekedése nem bizonyult fönntarthatónak.
Ezzel szemben a mérsékeltebb ütemû magyar megélénkülés, majd növekedés egyben fenntarthatónak bizonyult. 1996 – azaz, a Bokros-csomag hatásának érzékelhetôvé válása – óta a fizetési mérleg hiánya nem korlátozza a növekedést, hisz mértéke még 1999-ben is alig haladta meg a 2 Mrd-ot. Ezt pedig a nem adóssággerjesztô tôkebeáramlás ellensúlyozta – így a mûködô tôke befektetése és a részvényberuházások is. A növekedés fenntartható volta az, ami élesen szembeállítja a magyar fejlôdést Bulgária és Románia tapasztalatával, ahol a növekedés (idô elôtti) gerjesztésére irányuló állami politika ismételt visszaeséshez, összesítésben pedig a miénknél is nagyobb termelési kiesésekhez vezetett. Az átalakuló országok teljes körét tekintve csak Lengyelország és Szlovénia ért el nálunk jobb növekedési teljesítményt.
 
 

 1. táblázat
A bruttó hazai termék/nemzeti jövedelem alakulása az átalakuló országokban
1980–1998 között (változatlan áron, százalékban) (1989 = 100%)
 1980 1985 1986 1987 1988 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998
Közép- és Kelet-Európa 88,7 94,8 97,8 99,4 100,8 100,0 93,2 82,9 78,9 78,7 81,9 86,7 90,0 92,0 93,4
Albánia 79,4 88,2 93,1 92,4 91,0 100,0 90,0 64,8 60,1 65,9 71,4 80,9 88,2 82,0 88,6
Bosznia-Hercegovina – – – – – – – – – – – – – – –
Bulgária 76,2 89,9 93,6 99,3 101,9 100,0 90,9 83,3 77,2 76,1 77,5 79,7 71,6 66,6 69,0
Horvátország 99,0 99,8 102,6 102,5 101,6 100,0 92,9 73,3 64,7 59,5 63,0 67,3 71,4 76,0 78,1
Cseh Köztársaság – 91,3 93,2 93,7 95,7 100,0 98,8 87,4 84,6 85,0 87,8 93,4 97,0 98,0 95,3
Magyarország 86,3 94,1 95,5 99,4 99,3 100,0 96,5 85,0 82,4 81,9 84,4 85,6 86,8 90,7 95,3
Lengyelország 91,1 90,3 94,1 95,9 99,8 100,0 88,4 82,2 84,4 87,6 92,1 98,6 104,5 111,7 117,1
Románia 88,5 103,4 105,8 106,7 106,2 100,0 94,4 82,2 75,0 76,2 79,2 84,8 88,2 82,1 76,1
Szlovákia – 91,0 94,8 97,1 99,0 100,0 97,5 83,3 77,9 75,1 78,7 84,2 89,7 95,6 99,8
Szlovénia 98,9 100,9 104,1 103,5 100,5 100,0 91,9 83,7 79,1 81,4 85,7 89,3 92,4 96,6 100,4
Macedónia 93,3 96,0 102,7 101,4 98,1 100,0 89,8 83,5 76,8 69,9 68,6 67,8 68,3 69,3 71,4
Szerbia-Montenegro 95,7 98,7 101,4 100,2 98,8 100,0 92,1 81,4 58,7 40,6 41,7 44,2 46,8 50,3 5,6
Balti Államok 67,8 81,4 85,6 89,0 96,0 100,0 97,8 89,9 67,9 58,2 55,2 56,4 58,8 63,7 66,5
Észtország 74,5 85,7 88,2 89,2 93,4 100,0 91,9 82,7 71,0 65,0 63,7 66,4 69,0 76,3 79,4
Lettország 68,5 81,3 85,1 89,0 93,6 100,0 102,9 92,2 60,1 51,1 51,5 51,0 52,7 57,3 59,3
Litvánia 67,4 79,8 84,9 88,9 98,4 100,0 96,7 91,2 71,8 60,2 54,3 56,1 58,7 63,0 66,2
FÁK 77,5 90,4 92,4 93,9 98,1 100,0 96,8 90,9 78,0 70,4 60,3 59,9 55,0 55,5 54,0
Örményország 73,5 95,9 97,7 94,5 92,2 100,0 94,5 83,4 48,6 44,3 46,7 49,9 52,8 54,5 58,4
Azerbajdzsán 79,6 98,8 100,6 105,1 109,7 100,0 88,3 87,7 67,9 52,2 41,9 37,0 37,4 39,6 43,6
Belorusszia 65,7 85,2 88,9 91,3 92,4 100,0 98,0 96,8 87,5 80,8 70,6 63,3 65,1 72,5 78,5
Grúzia 79,4 100,0 98,8 96,8 103,6 100,0 84,9 67,0 36,9 26,1 23,4 24,0 26,6 29,6 30,5
Kazahsztán 87,0 90,8 92,3 92,1 100,1 100,0 99,0 88,1 83,4 75,8 66,2 60,8 61,1 62,1 60,6
Kirgízia 69,1 82,9 83,6 84,7 95,6 100,0 104,8 96,5 83,2 70,3 56,2 53,1 56,9 62,5 63,7
Moldova 72,1 82,6 89,2 90,3 91,9 100,0 97,6 80,5 57,2 56,5 39,0 38,3 35,3 35,9 32,8
Oroszország 78,1 90,7 92,9 94,2 98,4 100,0 97,0 92,2 78,8 71,9 62,8 60,2 58,1 58,6 55,9
Tadzsikisztán 80,8 91,8 95,0 93,9 106,9 100,0 100,2 91,7 62,1 52,0 40,9 35,8 29,8 30,3 32,0
Türkmenisztán 80,7 89,5 93,4 97,1 107,5 100,0 101,8 97,0 82,5 83,7 69,2 64,2 68,5 60,7 63,8
Ukrajna 75,0 88,7 90,0 93,4 95,2 100,0 96,4 88,0 79,2 68,0 52,4 46,0 41,4 40,1 39,4
Üzbegisztán 76,0 88,1 88,0 88,4 97,0 100,0 99,2 98,7 87,7 85,7 81,2 80,5 81,9 86,1 89,9 Összesen: 80,3 91,4 93,7 95,2 98,7 100,0 95,9 88,8 78,0 72,3 65,9 64,7 64,2 65,3 64,5
Összehasonlító tételek
Közép-Európa 88,6 92,2 95,1 97,3 99,6 100,0 93,3 84,1 83,2 84,6 88,2 93,3 97,7 102,6 105,8
Délkelet-Európa 88,8 99,3 102,4 103,1 102,9 100,0 93,1 80,7 71,4 86,4 70,8 75,2 76,6 73,6 71,7
Csehszlovákia 84,9 92,7 95,1 97,0 99,3 100,0 98,5 84,4 78,80 – – – – – –
Jugoszlávia 97,7 99,5 103,0 101,0 99,4 100,0 – – – – – – – – –
volt Szovjetunió 77,3 90,1 92,2 93,8 98,0 100,0 96,8 90,8 77,7 70,1 60,2 56,9 55,1 55,8 54,3
volt NDK – – – – – 100,0 84,5 86,3 73,6 80,4 88,2 92,0 95,0 96,6 98,5

Forrás: ECE (1999), 65. o.
 
 

Az elsô tanulság mindebbôl az, hogy hazánkban ugyan 1993 második felétôl megindult a növekedés, ez azonban sokkal szerényebb ütemû volt, mint amit várhattunk volna. Mivel e lassú talpraállás valódi kontrollcsoportját a délkelet-európai államok jelentik, valamint a posztszovjet országok, ahol az alternatívát a máig tartó visszaesés jelentette, vagy ahol mégse, a megélénkülés csak átmeneti,2 a magyar teljesítményt kielégítônek kell tartanunk, ha kiemelkedônek vagy példaértékûnek nem is mondható.
A 2. táblázat az átalakulás egyik alapkérdését érinti: a rendszerváltozás hozta szabadság társul-e a jóléttel? Érdemes felidéznünk azt a tényt, hogy az 1953–1991 közti idôszak legtöbb társadalmi megmozdulását gazdasági jellegû elégedetlenség, nem pedig elvont szabadságvágy mozgatta, ami a jelszavakban is tetten érhetô. Ezért érthetô, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan azon fölvetése, mely szerint a szovjet modellre jellemzô torzulások kiigazítása azonnali és nagymértékû jólétnövelô hatással jár, egyfajta politikai axiómává, egyben társadalmi elvárássá vált. Az ily módon – részben pártprogramokban és kormányzati tervezetekben is számszerûsítetten – kialakult várakozások közvetlenül behatárolták az új demokráciákban hatalomra jutók mozgásterét.
 

2. táblázat
A fogyasztási reálkiadások az átalakuló országokban1980–1998
(1989 = 100%)

 1980 1985 1986 1987 1988 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998

Bulgária – – – – – 100,0 100,6 92,3 89,4 86,2 82,3 80,7 75,3 64,0 –
Horvátország – – – – – – – 100,2 87,2 85,3 92,0 106,6 109,2 – –
Cseh Köztársaság – – – 91,3 93,1 100,0 104,9 81,0 88,2 90,4 92,6 96,5 102,5 103,2 101,7
Magyarország 92,2 99,2 101,5 104,9 102,0 100,0 97,3 92,2 92,8 97,9 95,6 89,3 86,6 88,6 –
Lengyelország 108,0 105,1 109,3 111,8 114,7 100,0 88,3 94,9 98,2 103,0 106,9 110,4 118,4 125,6 –
Románia 83,9 85,4 85,8 88,7 90,6 100,0 108,9 96,0 90,7 91,8 95,3 105,5 112,9 108,0 104,1
Szlovákia – 81,8 85,4 89,2 92,1 100,0 103,3 76,9 75,6 74,3 71,6 73,9 82,0 85,5 88,5
Szlovénia – – – – – – 100,0 91,6 88,8 99,1 102,6 110,2 113,1 117,2 – Észtország – – – – – – – – – 100,1 101,2 110,4 116,5 124,4 131,9
Lettország – – – – – – 100,0 76,7 49,2 46,5 47,4 47,0 50,8 52,7 –
Litvánia – – – – – – – – – – – 100,0 102,6 112,3 – Örményország – – – – – – 100,0 97,4 84,9 66,4 68,9 74,5 76,8 81,5 –
Azerbajdzsán – – – – – – – – – 100,0 80,3 78,0 84,3 93,2 –
Belorusszia – – – – – – 100,0 93,4 84,0 82,1 72,1 65,3 67,4 73,8 –
Grúzia – – – – – – 100,0 79,2 77,1 45,4 42,4 46,1 – – –
Kazahsztán – – – – – – 100,0 96,8 96,1 84,9 67,7 55,1 51,2 51,8 –
Kirgízia – – – – – – – 100,0 87,2 77,1 62,0 52,0 55,3 50,8 50,4
Moldova – – – – – – – – – 100,0 82,6 90,3 99,8 111,6 105,3
Oroszország – – – – – – 100,0 93,9 89,0 88,1 85,4 83,1 81,3 82,7 80,6
Ukrajna – – – – – – 100,0 94,3 88,6 72,0 65,0 62,6 57,4 59,3 –

Forrás: ECE (1999), 66. o.
 

A 2. táblázatban közölt reálfogyasztási, kiadás egy sor részletes újraszámítás végeredményeképp adódó, országok közt egybevethetô adatsort tartalmaz, ami viszonylag jól közelíti az anyagi jólét fogalmát. A táblázatból az a mellbevágó következtetés adódik, hogy mindössze Szlovákiában és Magyarországon állt elô az a helyzet, hogy „az utolsó békeév” fogyasztási szintjét még egy évtized múltán sem sikerült beérni. Ez teljesen ellentétes mindazzal, amit a választók elvártak (volna), és amit a pártok valóban meg is ígértek.
Miközben a visszafogott fogyasztás jó hír a beruházások, és így a hosszabb távú növekedési kilátások szempontjából, ez az adat egyben a növekvô jövedelmi különbségekre is utal. A Központi Statisztikai Hivatal elôzetes adatai szerint3 (Magyar Hírlap, 1999. október 20.) a legalsó és legfelsô jövedelmi tized közti különbség tavaly 1:8 arányúra nôtt (míg a 80-as évek elején ez az arány 1:5, az évtized végén 1:6 volt, és a mai arányok 1992–93-ra már kialakultak). Ez az általában egyenlôtlennek tartott francia szintnek felel meg, és meghaladja nemcsak a skandináv államok, hanem a nyugatnémet tartományok jellemzô értékét is.
Önmagában véve az nem baj, hogy elmaradottabb országban nagyobbak a jövedelmi különbségek. Az azonban elgondolkodtató, hogy eleddig minden választást a szociális kiegyenlítés jegyében föllépô erôk nyertek meg. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi várakozások elszakadtak a realitásoktól.
Ha a 2. táblázat alapján szemrevételezzük a sorstárs országokat, kitûnik, hogy minden olyan kísérlet, amely a növekedés feltételeinek megteremtése helyett a folyó fogyasztási szint megôrzésére irányult, visszájára fordult. Más oldalról a fogyasztás elszaladása mindig arra utal, hogy az állami kiadásokat nem tudják kézben tartani, magyarán gyenge a kormányzat. Ezt mutatja a moldáv, a román és az orosz példa. Ebben az összefüggésben a magyar átalakulásnak kifejezetten elônyös vonása az, amit a belpolitikai vitákban naponta kárhoztatnak, miszerint fogyasztást korlátozó irányú. Pedig ez nem pusztán a küladósság teljesítése, hanem a növekedés megalapozása szempontjából is jó. Egyébként a táblázat adataiból az is belátható, hogy a magyar esetben nem nyílt tágra az olló a GDP (összjövedelem) és a fogyasztási kiadások dinamikája között.
 
 

3. táblázat
A tôkeberuházások az átalakuló gazdaságokban 1980–1998
(1989 = 100%)

 1980 1985 1986 1987 1988 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998

Bulgária – – – – – 100,0 100,0 80,0 74,1 61,2 61,9 71,8 56,6 44,1 –
Horvátország – – – – – – – 100,0 88,5 94,5 93,6 108,2 – – –
Cseh Köztársaság – – – 93,4 99,4 100,0 97,9 80,5 87,7 81,0 95,0 114,9 124,9 118,8 114,4
Magyarország 114,7 94,6 100,8 110,7 100,6 100,0 92,9 83,1 81,0 82,6 92,9 88,9 94,8 103,6 115,4
Lengyelország 124,6 111,4 116,4 116,5 126,5 100,0 75,2 71,9 73,6 75,7 82,6 96,2 115,2 140,1 –
Románia 163,7 161,5 163,3 161,0 157,6 100,0 64,4 44,0 48,9 52,9 63,9 68,3 72,2 70,1 57,4
Szlovákia – – – – – – 100,0 74,8 71,5 68,5 64,7 64,6 90,3 103,3 114,7
Szlovénia – – – – – – 100,0 88,5 77,1 85,4 97,4 113,8 124,2 138,3 –
Észtország – – – – – – – – – 100,0 106,2 110,5 123,1 144,6 156,3
Lettország – – – – – – 100,0 36,1 25,7 21,6 21,8 23,7 29,0 32,2 –
Litvánia – – – – – – – – – – – 100,0 110,9 137,0 –
Örményország – – – – – – 100,0 67,0 8,6 7,9 11,5 9,5 10,5 11,7 –
Azerbajdzsán – – – – – – – – 100,0 61,0 115,3 94,5 199,8 333,7 –
Belorusszia – – – – – – 100,0 105,3 85,6 79,1 68,3 48,1 46,6 57,4 –
Grúzia – – – – – – 100,0 86,3 49,2 18,5 133,4 219,9 – – –
Kazahsztán – – – – – – 100,0 74,2 61,9 44,2 39,2 24,3 18,5 19,1 –
Kirgízia – – – – – – – 100,0 70,7 55,3 39,3 63,2 54,9 38,7 33,1
Moldova – – – – – – – – – 100,0 56,5 54,5 68,1 64,9 64,8
Oroszország – – – – – – 100,0 84,5 49,4 36,7 27,1 25,1 20,9 19,9 18,5
Ukrajna – – – – – – 100,0 81,6 69,3 48,2 28,4 19,7 15,2 14,2 –

Forrás: ECE (1999), 66. o.
 
 

A 3. táblázatból az elôzôekben elmondottak tükörképét olvashatjuk le. Miközben az elméleti közgazdaságtan megosztott a beruházások és a növekedés közti kapcsolat természetét illetôen, azt nem vitatja senki, hogy létezik ilyen kapcsolat. Nem ismeretes egyetlen komoly elméleti modell vagy gazdaságtörténeti tapasztalat sem, ahol egy ország fizikai, emberi, szervezeti és láthatatlan tôke felhalmozása nélkül is, beruházásait tartósan elhanyagolva jólétre jutott volna. Igaz, a Solow-modell óv attól a hibától (amit alkalmazói gyakorta elkövettek), hogy ti. a gazdaságfejlôdést a fizikai tôkeberuházás függvényének tekintsük. Ez az észrevétel a 3. táblázat számsorából is igazolást nyer. Mint látható, Csehországban viszonylag hamar megélénkültek a beruházások, ez azonban nem a világgazdaságban is versenyképes új termelôkapacitások létrehozására irányult, hanem a régi, kihasználatlan termelôberendezéseket bôvítették újakkal. Így a beruházási felfutás is rövid életûnek bizonyult, és az 1999. évi elôzetes adatok szerint éveken át folytatódó visszaesésnek adta át a helyét. Szlovákia a tavalyi alkalmazkodási program keretében lépett ugyanezen útra, míg Romániában és Bulgáriában még a 90-es évtized közepi mérsékelt megélénkülés is megfordult.
A beruházások szempontjából a legjobb eredményeket Észtország, Lengyelország és Szlovénia érte el; Magyarország egyértelmûen a második körbe sorolódik. Az elemzôket joggal riasztó beruházási összeomlás Ukrajna, Oroszország, Kazahsztán, Lettország, Bulgária és Románia esetében volt megfigyelhetô. A felsorolt országok esetében súlyos nehézségek tornyosulnak a fönntartható növekedés elôtt. Ezzel szemben hazánkban a beruházások az össztermeléssel arányosan estek vissza, majd a növekedés 1997 óta megfigyelt élénkülése a beruházási tevékenység megélénkülésére épült.4 A beruházásokra és a kivitelre alapuló növekedés amúgy is valószínûbben fönntartható. Az külön is figyelmet érdemel, hogy 1992–99 közt a beruházásélénkülés folyamatos maradt, 1999-ben végül 10,5 százalékot is elérve.
Ha ezt a pályát a lengyelekéhez hasonlítjuk, szembetûnô, hogy bár 1989–91 közt a lengyel visszaesés mélyebb volt, ámde a talpra állás is korábban indult meg, és fôképp lendületesebb maradt a 90-es évtized egészében. A lengyel esetben mind a határozott stabilizációs lépések, mind a nagy belsô piac növekedési szerepét érdemes kiemelni. Ezzel szemben Szlovénia 1990–94 közti, elhúzódóbb visszaesését különösen élénk beruházási felfutás követte. Ehhez képest Szlovákia
– Észtországtól eltérôen – csak a délkelet-európai országoknál megfigyelhetô léptékû beruházás-visszaesést élt meg 1990–95 között. Ez a szocialista nagyipar radikális leépülését jelenítette meg. Az ezt követô megélénkülést a Dzurinda-kormány kiigazító csomagja hûtötte le. Ez a statisztika talán önmagában is magyarázhatja, miért nincs hazánkban keletje az ódivatú keynesi növekedésgerjesztô politikának és az állami válságellenes aktivizmusnak sem.
A 4. táblázat adatait az átalakulás társadalmi költségeire vonatkozó elsô becslésnek tekinthetjük.5 Ebbôl kitûnik, hogy a magyar munkanélküliségi ráta folytonosan és jelentékenyen elmarad – évi 2-3 százalékponttal – az európai átlag mögött.
Talán még érdekesebb a gyorsan növekvô rendszerváltó országokkal, így Lengyelországgal, Szlovéniával, sôt a legutóbbi idôkig Szlovákiával való egybevetés. Míg a szlovén munkanélküliség jelenleg magasabb a spanyol (15 százalék) és a keletnémet (17 százalék) szintnél is, a szlovák munkanélküliség ez év elején 20 százalékra szökött, s a lengyel adat is 11,3 százalékra nôtt, miközben a magyar adat a KSH közlése szerint 6,9 százalék, és folyamatosan csökken. Eszerint térségünkben a magyar az egyetlen tankönyvszerûen mûködô gazdaság, ahol a gazdasági aktivitás megélénkülése azonnal és közvetlenül a munkanélküliség csökkenésében is megjelenik nemzetgazdasági szinten.
A nemzetközi összehasonlítások is azt igazolták, hogy az a rendszerátalakulás elsô éveiben népszerû eljárás, amelynek során a szerkezeti változásokat jelentôsebb munkanélküliség elkerülésével, fôképp bérszabályozással és a cégek leépítésekrôl való kormányzati lebeszélésével próbálták végbevinni, nem vált be. Csehország és Oroszország immár évek óta nemcsak a magyarnál nagyobb, de egyre növekvô állástalansági arányokkal fizet az elhalasztott alkalmazkodásért. Horvátország, Albánia, a háború sújtotta Szerbia-Montenegro, Macedónia és Bosznia-Hercegovina olyan félelmetes munkanélküliségi rátákat mutat, amelyek önmagukban megkérdôjelezik a társadalmi békét és egybetartozást, így a gazdasági stabilitás felszínen megjelenô eredményeit is. Ezzel szemben hazánkban a társadalmi párbeszéd szereplôinek gyengesége a munkapiac spontán liberalizálódásához vezetett, és így a munkanélküliségi ráta 7 százalék alá süllyedt, ami már egybevethetô a hollandok sokat dicsért 6,4 százalékos eredményével. Igaz, a mai magyar GDP 22-23 százalékára becsült (Tóth, 1998) második gazdaság a tömeges elbocsátások idôszakában egyfajta szociális védôhálóként is mûködött, miközben a sokat reklámozott aktív munkapiaci eszközök semmit se hoztak. A kisvállalkozások is, valamint a szolgáltatások is nagyszámú új munkahelyet teremtettek. Az 1991–95 közt igen nagyvonalú – azóta erôteljesen szigorított – elô- és rokkantnyugdíjazási rendszer is hozzájárult ahhoz, hogy társadalmi értelemben áthidalható legyen az 1989–95 közt 5 millióról 3,5-re csökkenô foglalkoztatottság sokkhatása.
 

4. táblázat
A munkanélküliség alakulása az átalakuló országokban 1990–1998
 ezer fô munkavállalók százalékában
 1990 1994 1995 1996 1997 1998 1990 1994 1995 1996 1997 1998

Közép- és Kelet-Európa 2 773 7 190 6 583 6 300 6 196 – – 13,6 12,5 11,7 11,9 12,6
Albánia 150 262 171 158 194 235 9,5 18,0 12,9 12,3 14,9 17,6
Bosznia-Hercegovina – – – 185 222 257 – – – – 39 38
Bulgária 72 488 424 478 524 465 1,8 12,8 11,1 12,5 13,7 12,2
Horvátország 196 248 249 269 287 303 – 17,3 17,6 15,9 17,6 18,6
Cseh Köztársaság 39 167 153 186 269 387 0,7 3,2 2,9 3,5 5,2 7,5
Magyarország 101 520 496 479 464 404 1,7 10,9 10,4 10,5 10,4 9,1
Lengyelország 1 126 2 838 2 629 2 360 1 826 1 831 6,5 16,0 14,9 13,2 10,3 10,4
Románia 150 1 224 998 658 881 1 025 1,3 10,9 9,5 6,6 8,8 10,3
Szlovákia 40 372 330 330 438 427 1,6 14,8 13,1 12,8 12,5 15,6
Szlovénia 55 124 127 125 129 127 – 14,2 14,5 14,4 14,8 14,6
Macedónia 156 196 229 245 258 – – 33,2 37,2 39,8 42 –
Szerbia-Montenegro 688 751 777 827 794 849 – 23,9 24,7 26,1 25,6 27,2

Balti Államok – 197 245 237 236 269 – 5,3 6,6 6,4 6,3 7,3
Észtország – 37 34 37 31 35 – 5,1 5,0 5,6 4,6 5,1
Lettország – 84 83 91 85 111 – 6,5 6,6 7,2 6,7 9,2
Litvánia – 78 128 109 120 123 – 4,5 7,3 6,2 6,7 6,9

FÁK – 6 011 7 185 8 519 9 673 11579 – 4,4 5,8 6,6 7,6 9,0  Örményország – 92 132 159 174 134 – 6,0 8,1 9,7 11,0 8,9  Azerbajdzsán – 24 28 32 38 42 – 0,9 1,1 1,1 1,3 1,4
Belorusszia – 101 131 183 126 106 – 2,1 2,7 4 2,8 2,3
Grúzia – 76 61 58 143 99 – 3,8 3,4 3,2 8,0 4,2 Kazahsztán – 70 140 282 259 252 – 1,0 2,1 4,1 3,9 3,7  Kirgízia – 13 50 77 55 56 – 0,8 3,0 4,5 3,1 3,1  Moldova – 21 25 23 28 32 – 1,0 1,4 1,5 1,7 1,9  Oroszország – 5 478 6 431 7 280 8 133 9 728 – 7,5 8,9 10,0 11,2 13,3  Tadzsikisztán – 32 35 46 51 54 – 1,8 1,8 2,4 2,8 2,9  Türkménia – – – – – – – – – – – –  Ukrajna – 82 127 351 637 1 003 – 0,3 0,6 1,5 2,8 4,3  Üzbegisztán – 22 25 28 29 33 – 0,3 0,3 0,3 0,3 0,4 Összesen –  13 398 14 013 15 056 16 105 – – – – – – –

Összehasonlító tételek:
Közép-Európa 1 361 4 021 3 735 3 480 3 036 3 176 – 12,9 12,0 11,2 9,8 10,2
Délkelet-Európa 1 412 3 169 2 848 2 635 2 936 – – 14,6 13,7 12,5 14,3 15,4

Forrás: ECE (1999), 69. o.
 
 

Hogyan stabilizáljunk?
A 90-es évek elejének kedvenc gazdasági kérdését visszapillantó jelleggel az 5. táblázat adatai alapján egyértelmûen válaszolhatjuk meg. Különösen az 1. táblázat adataival egybevetve az adatsorok hosszabb távra is erôteljesebben alátámasztják azt a korábbi felismerést (Fischer–Sahay–Végh, 1997), hogy semmilyen gazdasági növekedés nem lehetséges, különösen pedig hosszabb távra fenntartható nem, amíg az inflációt mérsékelt (15-30 százalékos) vagy alacsony (3-5 százalékos) szintre nem csökkentik. Ma azonban már az sem kétséges, hogy az áremelkedések megfékezése csak szükséges, de semmiképp se elégséges feltétele a növekedés beindulásának. Ezt a legegyértelmûbben Grúzia, Moldova és Ukrajna példázza, de a gazdasági tevékenység tartósan alacsony szintje a balti államokban, Horvátországban és a keletnémet tartományokban ugyanezt mutatja.
Szerbia-Montenegro és Oroszország példája azt mutatja, hogy egy viszonylag eredményes stabilizáció sem föltétlen tartható fenn. Bulgária és Románia a menet közben félbehagyott stabilizációs mûtét példái, amelyek ismételt beavatkozást kényszerítettek ki. Ez a bolgár esetben 6,2 százalékra csökkenô, Románia esetében viszont 55 százalékra növekvô éves inflációt eredményezett 1999-ben. Ez utóbbi már a javában folyó elnökválasztási kampány hatását jelzi.
Észtország, Szlovénia, Lengyelország és Magyarország az egyszeri, de fokozatos dezinfláció példájaként említhetô. Közismert, hogy az árak, a bérek, a kamatok, a devizagazdálkodás és a külkereskedelem felszabadítása az árarányok és az árszint egyszeri jelentôs átrendezôdésével jár. Ezt a közgazdasági szakirodalom kiigazító inflációként ismeri, és szigorúan egyszeri eseményként értelmezi. Ezt követôen azonban elvileg már stabil árszintnek kellett volna kialakulnia. Ezen elméleti elvárással szemben a gyakorlatban 10-30 százalék közti éves szintû mérsékelt infláció állandósult, és e szintrôl az említett országokban csak igen lassan sikerült lejjebb vinni a drágulást. Mivel hazánkban az árak és a bérek jó részét már a 80-as évek reformszocialista lépései fölszabadították, nálunk 1990-re nem volt eltüntethetô pénztöbblet/krónikus áruhiány. Az 1990. évi 28,9 százalékos és az 1991. évi 35 százalékos évi infláció oka fôképp a KGST összeomlásából adódó kínálati sokk, az Öböl-háború kiváltotta olajáremelkedés és pánik, valamint a politikai változásokkal járó befektetôi és konszolidációs bizonytalanság együttese volt. Érdemes fölidézni, hogy ezek az értékek az egész átalakuló térségben a legalacsonyabbak voltak, holott az adósságszolgálat kiszolgálása eleve erôforrás-átcsoportosítást igényelt. 1992 után azonban a magyar pálya a többiekéhez simul, elveszti elônyét.
Miért húzódott el ily hosszú idôre – 1992-tôl egészen 1999-ig – az érezhetôbb dezinfláció? Egyes elemzôk (Erdôs, 1998) a költséginflációs elemeket, az önfenntartó inflációs várakozások nominális hatását, valamint az inflációs számvitelbôl adódó torzulásokat kárhoztatják. Eszerint a belsô államadósság és kamatszolgálatának látszólag robbanásszerûen növekvô terhe valójában és túlnyomórészt az inflációs tôkeértékvesztés névleges ellensúlyozása. Mások (Cottarelli–Szapáry szerk., 1998) ehhez a folytonos valutaértékelés hatását, valamint a kereskedelmi forgalomba nem kerülô javak árszintjének elkerülhetetlenül lassú, fokozatos kiigazítását emelik ki. Az utóbbiaknál elôbb a költségeket fedezô, utóbb nyereséges, majd amortizációt is tartalmazó árakra kell áttérni, hogy a helyreállítási érték is megtérülhessen. Ez a kör azonban világszerte a politikailag legérzékenyebb, hisz nem más tartozik ide, mint a lakhatás, az egészségügy, a helyi közlekedés és az oktatás. Az említett területeket is átfogó azonnali árkiigazítás papíron persze lehetséges, a gyakorlatban azonban aligha képzelhetô el. Ezért az említett területek alkalmazkodása évekre elhúzódott, mi több, az átalakuló országok teljes EU-tagságáig aligha fejezôdhet be.
Mit gondoljunk a megvalósultnál gyorsabb, radikálisabb árletörés lehetôségérôl? A lett és litván példa egyáltalán nem meggyôzô, ha az 1. táblázatban közölt termelési/aktivitási szintet is figyelembe vesszük. Horvátország – a glasznoszty nemrégi kitöréséig6 – meggyôzôbbnek tûnt, bár a termelés szintje ma még azonos azzal, ami hazánkban a visszaesés mélypontjának minôsült (1993-ban): a válság elôtti szint 80%-a. Ehhez még három kiegészítô megjegyzést kell tenni. Elôször: az ország gazdasági rendszerét nem mindig átlátható eszközökkel gyakorolt állami befolyásolás jellemzi. A teljesen szabad árképzés inkább kivételnek számít. Másrészt: a horvát gazdaság teljesítményszintje leginkább Romániáénak felel meg, s nem a mérsékelt inflációjú csoportra jellemzô értéket vett fel. Végül, de korántsem utolsósorban, a horvát infláció már az új kormány kiigazító intézkedései elôtt évrôl évre gyorsult, eközben pedig – a gazdaságelméleti sztenderd várakozására rácáfolva – a munkanélküliség is magas szinten állandósult.
1996-ig a cseh eset meggyôzôbbnek tetszett. Az azóta is folyó liberalizálás és a két és fél évi recesszió azonban nagymértékben viszonylagossá teszi az 1999. évben elért 2,7 százalékos infláció-eredményt. Figyelemre méltó, hogy 1994–
98  közt Csehországban sem csökkent az infláció. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy „békeidôben”, azaz a gazdasági növekedés idôszakában – Szlovákiától és a balti államokból eltérôen – Csehországban nem ment végbe dezinfláció.
Magyarország a mérsékelt inflációjú csoportba tartozik, ahol az áremelkedés üteme 1992–97 közt magas szinten „beragadt”. Ez a gyenge kormányzat mellett az 1995. márciusi kiigazító intézkedések árát is megjeleníti. 1997–99 között azonban az infláció közel megfelezôdött, 18,4 százalékról 10 százalékra. Az elemzôk megegyeznek abban, hogy most Magyarország azon országok közé lépett, amelyek hamarosan megtapasztalják: errôl a szintrôl a 3-5 százalékos alacsony inflációra lemenni még sokkal nehezebb, mint magasabb szintrôl a jelenlegire. Ez nem utolsósorban a demokratikus döntéshozatal természetébôl, a részérdekek intézményes képviseletébôl adódik. A 3 százalék körüli alacsony infláció7 elérése persze önérték, de a politikai szint számára ezt az EU-csatlakozás követelményrendszere és belátható közelsége teszi kézzelfoghatóvá.
 

5. táblázat
A fogyasztói árak alakulása az átalakuló országokban
(Évi átlag, év/év, százalék)

 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998

Albánia – – 35,5 193,1 85,0 21,5 8,0 12,7 33,1 20,3
Bosznia-Hercegovina 36,8 594,0 116,2 64218,3 38825,1 553,5 –12,1 –21,2 11,8 4,9
Bulgária 6,4 23,8 338,5 91,3 72,9 96,2 62,1 1223,1 1082,6 22,2
Horvátország 1200,0 609,5 123,0 663,6 1516,6 97,5 2,0 3,6 3,7 5,9
Cseh Köztársaság 1,4 9,9 56,7 11,1 20,8 10,0 9,1 8,9 8,4 10,6
Magyarország 17,0 28,9 35,0 23,0 22,6 19,1 28,5 23,6 18,4 14,2
Lengyelország 264,3 585,8 70,3 45,3 36,9 33,2 28,1 19,8 15,1 11,7
Románia 1,1 5,1 170,2 210,7 256,2 137,1 32,2 38,8 154,9 59,3
Szlovákia 1,3 10,4 61,2 10,2 23,1 13,4 10,0 6,0 6,2 6,7
Szlovénia 1285,3 551,6 115,0 207,3 31,7 21,0 13,5 9,9 8,4 7,9
Macedónia 1246,0  608,4 114,9 1505,5 353,1 121,0 16,9 4,1 3,6 1,0
Szerbia-Montenegro 1265,0 580,0 122,0 8926,0 2,2E+14 7,9E+10 71,8 90,5 23,2 30,4
Észtország 4,0 18,0 202,0 1078,2 89,6 47,9 28,9 23,1 11,1 10,6
Lettország 5,2 10,9 172,2 951,2 109,1 35,7 25,0 17,7 8,5 4,7
Litvánia 2,1 9,1 216,4 1020,5 410,1 72,0 39,5 24,7 8,8 5,1
Örményország 0,8 6,9 174,1 728,7 3731,8 4964,0 175,5 18,7 13,8 8,7
Azerbajdzsán 0,5 6,1 106,6 912,6 1129,7 1663,9 411,5 19,8 3,6 –0,8
Belorusszia 1,7 5,5 98,6 971,2 1190,9 2219,6 709,3 52,7 63,9 73,2
Grúzia 0,9 4,2 78,7 1176,9 4084,9 22470,6 177,6 39,4 6,9 3,6
Kazahsztán 1,8 5,6 114,5 1504,3 1662,7 1879,5 175,9 39,1 17,4 7,3
Kirgízia 1,6 5,5 113,9 854,6 1208,7 278,1 42,9 30,3 25,5 12,1
Moldova l,l 5,7 114,4 1308,0 1751,0 486,4 29,9 23,5 11,8 7,7
Oroszország 2,5 5,3 100,3 1528,7 875,0 309,0 197,4 47,8 14,7 27,8
Tadzsikisztán l,7 5,9 112,9 822,0 2884,8 350,3 682,1 422,4 85,4 43,1
Türkménia 2,5 5,7 8,5 483,2 3128,4 2562,1 1105,3 714,0 83,7 16,8
Ukrajna 2,0 5,4 94,0 1209,6 4734,9 891,2 376,7 80,2 15,9 10,6
Üzbegisztán 0,7 5,8 97,3 414,5 1231,8 1550,0 315,5 56,3 73,2 –

Forrás: ECE (1999), 70. o.
 
 

Mind a növekedésre, mind az infláció mérséklésére nézve hagyományosan nagy veszélyt jelentett a közép- és a kelet-európai országok törékeny külgazdasági egyensúlya. Ebbôl a szempontból vizsgálva a 6. táblázat valódi sikertörténetet foglal össze. Közép- és Kelet-Európában 1990–98 között megkétszerezôdött a kivitel dollárértéke, sôt a balti államokban nem kevesebb, mint négyszeres növekedést értek el ugyanezen idôszakban. A nyersanyaggazdag és mûszaki fejlesztésben (a hadiiparban) állítólag élenjáró és nagy komparatív elônyökkel bíró posztszovjet országok kivitele ugyanezen idô alatt csak 50 százalékkal bôvült.8 E tekintetben a mérsékelt inflációs csoport igazi sikertörténete Észtország, hisz a függetlenség visszaszerzése óta meghétszerezte exportját: Litvánia is több mint négyszeresére, Szlovákia háromszorosára, Csehország ugyancsak háromszorosára, míg hazánk csak két és félszeresére növelte a kivitel dollárértékét.
Jól látható a táblázatból (és nem is vita tárgya, mert statisztikai tény) az, hogy a magyar teljesítmény minden területen, így az exportban is a Bokros-csomag után és hatására jött létre (Kornai, 1997; Antal, 1998; Csaba, 1998). Ez konkrétan azt jelentette, hogy 1995–98 közt (azaz „egy félidôben”) megduplázódott az exportbevétel. Ugyanezen idôszakban kimondottan lelassult a szlovák és a szlovén kivitel, viszont tovább bôvült az észt és a litván export. A magyar esetben a gépek és a berendezések exportbeli részaránya 1999-ben megközelítette az 55 százalékot, míg a hagyományos (és a közéleti vitákat is eluraló) agrárkivitel aránya alig 9 százalék.  A magyar kivitel átütô javulása nemcsak önmagában véve sikermutató, hanem a külpiaci bevétel konjunktúraérzékenységét jelentôsen csökkentô (azaz fenntarthatóságot megalapozó) tényezô. A magyar kivitel 70 százaléka nemzetközi cégek vállalatközi forgalma, ami a technológiai és a piaci együttmûködés magasabb rendû formáiról tanúskodik. Ez abban (is) megnyilvánul, hogy ez a forgalom szinte egyáltalán nem érzékeny a reálárfolyam fokozatos fölértékelôdésére. A forint amúgy is a legkevésbé leértékelt közép-európai valuták közé tartozott, jelenlegi árfolyama a vásárlóerô 70 százaléka körül van, és további fölértékelôdési potenciálja ellenére sem akadályozza a kivitel bôvülését.
A külföldi mûködô tôke magyar modernizációban játszott központi szerepét mutatja a 7. táblázat.9 Mint látható, 1989–98-ban a magyar vezetô pozíció – az abszolút számok tekintetében – egyértelmû. Ezt a reális egybevetést jobban megalapozó – mert az országméret hatását kiküszöbölô – egy fôre jutó adatok még hangsúlyosabbá teszik. Mint látható, a vizsgált idôszakban a magyar elôny kétszeres a csehek és az észtek elôtt, négyszeres a lengyelek és háromszoros a szlovénok ellenében. A táblázat utolsó sora – és az 1999. évi elôzetes adatok – már az egészséges „felzárkózási” folyamatról tanúskodnak, ahol 1997-ben Lettország, 1998-ban Észtország, 1999-ben Csehország veszi át a regionális vezetô szerepet, Lengyelország pedig 1998-ban és 1999-ben is beérte hazánkat.
Ugyancsak a táblázatból látható, hogy kisebb összegû tôkebefektetésnek nagyobb nemzetgazdasági jelentôsége lehet a kevésbé fejlett országokban, így a délkelet-európai és a balti országok esetében. A táblázat számaiban természetesen az is megjelenik, hogy az egyes átalakuló országok más-más jelentôséget tulajdonítottak a külföldi tôkének a privatizációs stratégia egészében. Minél nagyobb a külföldi tôke szerkezetalakító szerepe, annál valószínûbb, hogy a tulajdonosváltozás végül a világpiacon versenyképes termelést hoz létre. Ezzel automatikusan megnô az esélye annak, hogy a növekedéshez és a folyamatos korszerûsítéshez10 szükséges finanszírozást a gazdaság maga termeli ki, vagyis a növekedést nem kell pénzügyi megszorításokkal idôrôl idôre megakasztani. Fontos, hogy tartós devizabevételi források jönnek létre, nem egyszeri ügyletek, például árkülönbségek kihasználása (arbitrázs), a természeti kincsek kiárusítása, a nemzeti vagyon felélése történik, vagy ennek a valószínûsége szolid stratégiai befektetô mellett bizonyára kisebb, mint nélküle. Épp ezért az egy fôre jutó mûködô tôke befektetését jogos az átalakulás egészének és haladási ütemének egyfajta összegzô sikermutatójaként tekinteni. A befektetôk – fôleg, ha más pénzét fektetik be – állásukkal felelnek azért, hogy miként vélekednek egy-egy országról vagy projektrôl. Az ázsiai pénzügyi válságot követô elbocsátási hullám a brókerek és bankárok közegében ezt ismét tudatosíthatta. Magyarországot a fizetési mérlegben szereplô 1999. év 1,6 Mrd dollár, azaz 160 dollár/fô egy fôre jutó külföldi mûködôtôke-befektetés a középmezônybe helyezi – GDP-arányosan az utolsó harmadba.
Az EU-Bizottság által nemrég felértékelt Szlovákia és Szlovénia igen alacsony értékei a jövô szerkezeti problémáit vetítik elôre, míg a gyökeresen javuló észt, cseh, román és litván mutatók az intézményi reformok felgyorsulásáról adnak hírt. Ez középtávon még fontosabb is lehet, mint a közéleti viták középpontjába kerülô folyó konjunktúramutatók (termelés, fogyasztás, foglalkoztatás) alakulása. A magyar adat világosan azt mutatja, hogy az 1997 és 1999 között az intézményi reformok elakadtak, a kormányzat visszarettent az új, átfogó reformlépésektôl, sôt visszavett a korábbiakból.
 
 
 

6. táblázat
Az átalakuló országok árukivitele 1980–1998 (milliárd dollár)

 1980 1986 1987 1988 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998
Kelet-Európa  56,367 60,117 63,550 65,020 63,850 61,733 57,241 59,333 62,675 72,937 94,777 100,206 107,382 119,269
Albánia 0,320 0,230 0,230 0,230 0,302 0,231 0,101 0,072 0,123 0,139 0,202 0,213 0,141 0,207
Bulgária 7,160 7,599 7,841 7,554 6,651 5,232 3,433 3,992 3,769 3,935 5,345 4,890 4,939 4,293
Csehszlovákia 10,475 12,160 12,355 12,831 11,988 10,728 11,319 – – – – – – –
Csehország – – – – – – – 8,767 14,463 15,882 21,273 22,180 22,779 26,358
Szlovákia – – – – – – – 3,500 5,458 6,714 8,585 8,822 9,639 10,667
Magyarország 8,609 9,170 9,584 9,999 9,673 9,731 10,266 10,681 8,921 10,701 12,867 15,704 19,106 23,005
Lengyelország 13,071 13,130 14,095 14,573 14,665 18,291 14,912 13,187 14,202 17,240 22,887 24,440 25,756 28,229
Románia 9,217 8,159 8,580 8,971 8,076 4,570 4,266 4,363 4,892 6,151 7,910 8,085 8,431 8,300
Jugoszlávia 7,514 9,669 10,866 11,311 12,496 12,950 12,984 14,772 – – – – – –
Bosznia-Hercegovina – – – 1,550 2,100 1,850 – – – – 0,024 0,058 0,198 0,452
Horvátország – – – 2,300 2,600 4,020 3,310 4,353 3,709 4,260 4,633 4,512 4,171 4,541
Szlovénia 1,836 2,567 2,757 3,278 3,408 4,118 3,874 6,681 6,083 6,828 8,316 8,310 8,369 9,050
Macedónia – – – – 0,654 1,113 1,095 1,199 1,055 1,086 1,204 1,147 1,180 1,310
Szerbia-Montenegro – 3,974 4,063 4,298 4,461 4,651 4,704 2,539 – – 1,531 1,846 2,677 2,858
Balti Államok – – – – – – – 2,139 4,197 4,324 5,844 6,877 8,461 8,738
Észtország – – – – – – – 0,444 0,802 1,305 1,838 2,079 2,929 3,214
Lettország – – – – – – – 0,843 1,401 0,988 1,304 1,443 1,672 1,812
Litvánia – – – – – – – 0,852 1,994 2,031 2,705 3,355 3,860 3,712
FÁK – – – – – – – 51,110 52,516 62,654 80,007 87,839 89,177 75,146
Örményország – – – – – – – 0,026 0,030 0,058 0,101 0,157 0,138 0,142
Azerbajdzsán – – – – – – – 0,754 0,351 0,378 0,352 0,341 0,403 0,320
Belorusszia – – – – – – 1,860 1,061 0,758 1,032 1,776 1,888 1,922 1,900
Grúzia – – – – – – – 0,068 0,069 0,039 0,057 0,070 0,102 0,089
Kazahsztán – – – – – – – 1,398 1,501 1,357 2,367 2,738 3,515 3,200
Kirgízia – – – – – – – 0,077 0,112 0,117 0,140 0,112 0,285 0,288
Moldova – – – – – – – 0,167 0,178 0,160 0,279 0,252 0,267 0,190
Oroszország – – – – – – 47,266 42,376 44,297 53,001 65,607 70,975 69,954 57,700
Tadzsikisztán – – – – – – – 0,108 0,227 0,399 0,497 0,439 0,473 0,394
Türkménia – – – – – – – 0,908 1,049 0,494 0,951 0,551 0,300 0,202
Ukrajna – – – – – – – 3,297 3,223 4,653 6,168 6,995 8,643 8,200
Üzbegisztán – – – – – – – 0,869 0,712 0,966 1,712 3,321 3,175 2,521
volt Szovjetunió 57,942 60,043 63,406 62,016 62,286 59,056 46,660 53,733 56,713 66,978 85,851 94,716 97,638 83,884
Összes 114,310 120,161 126,957 127,035 126,136 120,788 103,901 113,066 119,389 139,915 180,628 194,922 205,020 203,153

Forrás: ECE (1999), 73. o.
 
 
 

reformok és teljesítmények
Mint az elôzô részbôl kitûnt, Magyarország gazdasági reálteljesítménye nem épp kiemelkedô az átalakuló országok sorában. Ugyanakkor félrevezetô lenne a fejlôdést a mennyiségi mutatók egy leszûkített körével azonosítani, vagy a nemzetközi szervezeteknél szokásos módon rövidre zárni a (rendszerátalakító) politika és a fejlôdés kapcsolatát, közvetlen ok-okozati láncokat és értékeléseket keresve. Egyfelôl a kis, nyitott gazdaságokban sokszor a külgazdasági környezet alakítja meghatározóan a belgazdasági teljesítménymutatókat. Ez volt a helyzet a KGST összeomlása és az 1997–99-es pénzügyi krízis esetében. Másfelôl az induló helyzet bizonyára nem közömbös, ahogy a tényezôellátottság sem az. Harmadrészt az intézményi változások – fôképp, ha az informális intézményekre is kiterjednek – eleve három-öt éves késleltetéssel fejtik ki hatásukat.11 Negyedszer, mint már Schumpetertôl tudható, a rombolás azonnali, míg a teremtés idôigényes. Így a helyes gazdaságpolitika is elôbb fájdalmas, csak utóbb gyógyít – ez a csôdeljárástól a bankfelügyeleti és nyilvánosságra hozatali szabályokig terjedô körben egyszerûen belátható. Ezt saját bôrünkön is érezhettük az 1987–99-es idôszakban, amikor 1991–92-ben ezerszámra mentek csôdbe cégek, vagy 1992–93-ban, amikor az összes magyar nagybank elvesztette alaptôkéjét (technikailag fizetésképtelenné vált), vagy amikor a nyugdíjreform 1998–99-ben felszínre hozta (a költségvetés számára is) a rég ismert nyugdíjbomba rejtett hatását.
Ma már tudjuk – nem kis részben a kelet-ázsiai válság megvilágító hatására12 –, hogy néhány kiválasztott mennyiségi mutató megfigyelése az összkép egészét tévesen befolyásoló értékítéletekhez vezethet. Az is kiderült az elmúlt idôszakban, hogy a rendszerváltozás sokkal mélyrehatóbb változásokat jelent, mint a pénzügyi kiigazítás vagy a kereskedelmi liberalizálás. Elsôsorban azért, mert új intézmények kiépítésével és a társadalomszerkezetet is érintô átrendezôdésekkel jár. Ha az olasz nyugdíjreform, az osztrák közszolgálat reformja, vagy a német adóreform története mérvadó például szolgálhat, akkor valószínûleg nem kételkedhetünk abban, hogy az említett nagy rendszerek átszabása Csehországban vagy Magyarországon is sok évet vesz majd igénybe. A rendszerváltozási eufória idején kitûzött határidôk mai szemmel naivnak tetszenek. Másfelôl megesik, hogy néhány napra kiküldött szakértôk intôn emelik fel ujjukat, vagy nemzetközi szervezetek számon kérnek tagjaik által sem betartott elveket.13 Ez merô képmutatás. Ezért a rendszerváltó gyakorlat megítélésében valószínûleg nem az a perdöntô, hogy az adott területi részpolitika optimálisnak volt-e mondható (többnyire nyilván nem), hanem az, hogy dinamikusan hatékony megoldások elôtt nyitották-e meg az utat, hogy tartósan finanszírozható növekedési pályára segítették-e az adott területet és a nemzetgazdaság egészét, vagy fordítva, a rövid távú népszerûség érdekében felszíni és/vagy látszatintézkedések szintjén ragadtak le.
Ebbôl a – mai – szempontból már szinte közömbös, hogy milyen gyorsan nôtt a magángazdaság részaránya a nemzeti összterméken belül. Ennél lényegesebb, hogy a tulajdonosváltozás végül is olyan hatékony vállalatirányítási megoldásokhoz vezetett-e, amelyek hozzájárulnak a termelési tényezôk korábbinál hatékonyabb kombinációjához, a vagyonérték növeléséhez és a vállalatvezetôk jobb elszámoltathatóságához, avagy sem (Andreff, W., 1999). Az utóbbi esetben csak a tulajdoni lap puszta átírására került sor, a nómenklatúra váltotta politikai helyzeti elônyét gazdasági tôkévé, vagy a monopol- és más járadékok magánkézbe játszására került sor, amitôl természetesen nem javul a teljesítmény. A kérdés ma sem az, hogy hány magánnyugdíjalap alakult, vagy hogy hányan léptek át az új rendszerbe, hanem az, hogy mindez kioltotta-e a nyugdíjbombát a következô évtizedekre. Könnyen lehet, hogy – például a felosztó-kirovó rendszer, az állami pillér reformjának elmaradása miatt, például a magánpénztári jogosultságok mögötti kvázi-állami garancia miatt – egyszerûen az elôre látható pénzügyi feszültségek szétmaszatolására kerül sor, ahol se az öregkori ellátás biztonsága, se a tôkepiac mélyülése nem következik be (Augusztinovics, 1999). Mindez azt jelenti, hogy a rendszerváltozás költsége, illetve nyeresége nem tartozik az elemi tények, a könnyen számszerûsíthetô és mérlegre tehetô összefüggések közé.
 

7. táblázat
A mûködôtôke-beruházások az átalakuló országokban 1989–1999
(nettó fizetési mérleg alapján)
 millió USD millió USS USD  a GDP
    %-ában
 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 kumulativ FDI FDI
          becsült tervezett FDI állomány egy fôre
            1989–98 1989–98 1997–98 1997–98
Albánia   8 32 45 65 89 97 42 45 94 423 132 13 14 1,9 1,5
Bulgária   56 42 40 105 82 100 497 364 1,000 1,286 155 60 44 4,8 2,8
Horvátország    13 77 95 83 509 196 600 500 1,572 349 41 133 1,0 2,9
Csehország    983 552 749 2,526 1,388 1,275 2,500 2,000 9,973 968 124 243 2,5 4,5
Észtország     156 212 199 111 130 565 350 1,373 947 90 390 2,8 0,4
Macedónia      24 13 12 30 115 100 194 97 14 58 0,9 3,7
Magyarország 187 311 1,459 1,471 2,339 1,146 4,453 1,987 1,653 1,700 1,800 16,706 1,662 163 168 3,7 3,6
Lettország    43 51 155 244 376 515 200 300 1,584 634 206 80 9,3 3,2
Litvánia     30 31 72 152 328 950 500 1,563 422 89 257 3,4 9,2
Lengyelország   117 284 580 542 1,134 2,768 3,041 6,600 6,500 15,066 389 79 171 2,2 4,5
Románia  18 37 73 97 341 417 263 1,224 2,040 1,400 4,510 200 54 90 3,5 4,7
Szlovákia  24 82 100 107 236 194 199 84 250 400 1,275 236 15 46 0,4 1,2
Szlovénia  –2 41 113 111 131 170 178 295 154 300 1,191 596 148 77 1,6 0,8
Közép és Kelet-
Európa  és a
Balti államok 187 351 1,800 3,154 4,185 3,833 9,675 8,140 9,309 16083 15244 56,717 366 60 104 1,8 3,0
Örményország      3  19 22 51 140 100 235 63 14 38 3,1 7,6
Azerbajdzsán     20 22 282 661 1,093 1,077 1,300 3,155 415 144 142 28,4 6,2
Belorusszia     18 11 7 70 190 108 70 402 39 19 11 1,4 0,7
Grúzia      8 6 54 189 219 116 477 89 35 41 3,6 4,3
Kazahsztán     473 635 964 1,137 1,320 1,300 1,000 5,829 383 84 86 5,9 5,9
Kirgízia     10 45 96 46 83 52 64 332 72 18 11 4,9 3,1
Moldova    17 14 18 73 56 64 100 170 342 79 15 23 2,9 5,8
Oroszország      539 1,710 1,700 3,752 1,100 1,000 8,801 60 25 7 0,8 0,3
Tadzsikisztán     9 12 17 20 30 12 26 100 17 5 2 2,7 1,0
Türkmenisztán    n. a. 79 103 233 129 108 110 100 762 157 23 23 5,9 5,2
Ukrajna          n. a. 200 200 100 400 526 600 700 600 2,726 54 12 14 1,2 1,7
Üzbegisztán    9 48 73 -24 90 167 170 180 533 23 7 7 1,2 1,2
FÁK    226 871 1,568 3,783 4,511 7,647 5,088 4,726 23,694 84 27 18 1,3 1,2
Összesen 187 351 1,800 3,380 5,056 5,425 13471 12663 16986 21286 20070 80,605 184 39 39 1,6 1,7

 Forrás: EBRD (1999), 12. o.
 

Mindebbôl következôen nagyobbfokú óvatosság indokolt, és csak a részletek ismeretében kísérelhetünk meg értékítéletet alkotni. A hiányok általában rosszat jelentenek – de mit is jelent az, hogy egy-egy pénzügyi mutató javul vagy
romlik? Lehet, hogy a központi költségvetés egyenlege attól javult, hogy a hiányt kiváltó kiadási tételeket a helyi önkormányzatok keretei közé tolták át (mint Litvániában), esetleg a bankokra testálták (mint Ukrajnában), vagy a Klaus-korszak kreatív könyveléséhez tértek vissza (a Zeman-kormány alatt, a konszolidációs és a nyugdíjalapot nem konszolidálva a központi költségvetéssel). Hazánkban is újdonság az, amikor átértelmezett tartalmi állampénzügyi kimutatások készülnek,14 nem GFS-szabványosak a kimutatások, vagy – mint a 2000. évi költségvetési anyagban – egybe nem vethetô tartalmú, netán terv/terv típusú adatok kerülnek forgalomba (ahogy erre több elemzô is rámutatott már). Az említett példákban egy-egy hagyományos statisztikai mutató – mint mondani szokás – többet takar el, mint amit felfed. Ebben az – EU által is táplált – szépségversenyben Magyarország 1997 végéig a puristák közé tartozott (egyesek szerint sztahanovisták voltunk). Hazánkban az 1993–94. évi bankkonszolidáció15  áthúzódó hatása 1999-ben az államháztartási hiány 1,6 százalékára rúgó fix kiadást jelentett, míg a magánpénztárba való átlépés (a nyugdíjrendszer költségeinek részleges nyílttá tétele) további 0,7 százalék deficitet képzett (mert az állam megtéríti a tb-nek a kilépôk miatt kiesô összeget). Így az 1999. évi árvizek és a költségvetés tervezésekor aligha beszámított koszovói szerepvállalás költségei révén hazánknak máris „sikerült” a maastrichti szerzôdésben felsô korlátként megszabott 3 százalékos szintet elérnie. Ehhez nem kellett tervezési hiba, olyan külsô sokk, mint az olajárak megháromszorozódása, vagy a pénzügyi válság és az árfolyamvédelem összefüggésében tartósan magas reálkamatszint, és az emiatt nem csökkenô adósságszolgálat.
Ami azonban a pénzügyminisztériumi szempontból sajnálatos, ugyanaz példás intézményépítô gyakorlatnak minôsülhet. Például a nyugdíjköltségek nyílttá tétele megnehezíti az éves kiegyensúlyozást, de javítja a rendszer átláthatóságát és valóságos finanszírozási igényének megjelenítését. A bankok fizetôképességének tôkejuttatással való helyreállítását, fôképp gyenge pénzügyi évben, célszerûbb kötvénykibocsátás útján rendezni, mert a hozamot könnyebb a folyó bevételekbôl fokozatosan törleszteni. A NATO/koszovói szerepvállalás az ország hosszú távú biztonságába történt beruházásnak tekinthetô, így ez egyebek mellett a kamatszínvonal EU-szinthez történô közeledésében fog megtérülni. Így az 1999. évi deficit valóban elmarasztalható része a reális (nem kreatív) számbavétel mellett a 3 százalék fölött adódó mintegy 1,8 százalék (ennek mértéke az ellentmondó és még konszolidálatlan – jelentések miatt csak nagyságrendi becslésként értelmezhetô).16
A 8. táblázat áttekintésébôl kitûnik: a magyar makrogazdasági fejlôdés Achilles-sarka az államháztartás tartós gyengélkedése, még irányzatában sem javuló állapota. Míg a kormányzati kiadások GDP-n belüli aránya az 1991. évi 52,1 százalékról 1999-re 45 százalékra és a 2000. évi elôirányzatok szerint 42,3 százalékra csökken, az államháztartás konszolidált – azaz minden alrendszert teljeskörûen tartalmazó és az összes felmerült tételt maradéktalanul számba vevô – hiánya a 90-es évtizedben közel hat (!) százalékos átlagértéken ragadt be.17 Ezt az értéket úgy kapjuk, hogy 1998-ban a Postabank feltôkésítési eljárásában követett gyakorlatot következetesen átvezetjük az éves költségvetésen (amit az utólagos hivatalos kimutatás már nem tesz meg). Ugyanígy az 1999. évi adatokból az elôzô lábjegyzetben említett tételeket az IMF/Eurostat által szabványként elôírt eljárás szerint módosítjuk, a vagyonértékesítési elemeket a bevételbôl kivonjuk, továbbá az egyszerû nemfizetésekkel, illetve az átutalások idôbeli átütemezésének megváltoztatásával (gyógyszerkassza) elért látszólagos javulástól eltekintünk. Ez nemcsak az EU-normákhoz képest sok, hanem a hazai viszonyok közt fenntartható növekedést egyáltalán lehetôvé tevô kiegyensúlyozott költségvetés (legutóbb: Erdôs, 2000, 110. o.); vagy a tartósan gyors növekedést finanszírozási oldalról megalapozni képes, növekedési (béke)években rendre többlettel záró költségvetés (Darvas–Simon, 1999, 769–770. o.) követelményétôl is messze esik. Mint az idézett két szakcikk elméletileg, illetve számszerûleg bemutatja, az államháztartás csak az említett esetben nem szorítja ki a magánbefektetôket. Továbbá az államháztartás az egyetlen olyan hely, ahonnan tartósan finanszírozási források szabadíthatók fel egy hosszú távon is 4-4,5 százalékos növekedési pálya fenntartásához.
Mi bajunk van a magyar államháztartás hiányával, hiszen a pénzügyminiszterek évrôl évre herkulesi csatákat vívnak a költô minisztériumokkal és a törvényhozókkal? Az éves költségvetések krónikája akár shakespeare-i drámák formájában is elôadható lenne az általunk tárgyalt évtized egészében. Mégis, az összkép alapján mind az államháztartási hiány nagysága, mind pedig nem csökkenô szintje, azaz a hosszabb távú irányzat (a javulás elmaradása) aggodalomra ad okot. Ez önmagában is, és versenytársainkhoz képest is kézenfekvô.
A 90-es évtized elejének jelentékeny reformjai és a transzformációs visszaesés sajátosságai egyaránt jövedelemkiesést okoztak. Eközben a társadalmi béke megôrzésére irányuló törekvés robbanásszerû növekedéséhez vezetett egyebek közt az öregségi (fôleg a korengedményes) nyugdíjak, a munkanélküliségi és a szociális segélyek, valamint az agrártámogatások körében. Az egészségügyben technológiai okokból és a népegészségügy kedvezôtlen fejleményei miatt kialakult költségrobbanás következményeit túlnyomórészt az államháztartás (a tb) viselte (miközben az amortizáció hiánya az ágazat leépülését és tôkefelélését erôsítette). Ez az egészségügyi kiadások GDP-n belüli arányát kétségkívül leszorította, hisz a helyi önkormányzati fenntartói költség nem itt jelent meg. Így a közösségi fogyasztás elôbb elszaladt, majd 1994–96 közt kiegyensúlyozódott, utóbb (Bokros leküzdésével) ismét növekedni kezdett. Ennek fô oka az, amit Perotti, Strauch és von Hagen (1999) az EU-tagok összefüggésében a költségvetés-készítés feldarabolódásaként ír le, ahol a pénzügyminiszter reálhatalmi pozíciója gyenge, míg az intézményes érdekképviseleté, a lobbistáké erôs.18 Ha a magyar kormányzat kísérleteket tett arra, hogy a tartósan finanszírozható állampénzügyek elmélete fönt idézett tanácsai szellemében járjon el – vagyis 1991–92-ben és 1995–96-ban –, óriási társadalmi ellenállásba ütközött. A jobbközép kormány 1998 után tudatosan egy könyvelôegységgé fokozta le a pénzügyminisztériumot, miközben se a gazdasági minisztérium, se a miniszterelnökség nem tudta/akarta átvenni a karnagy szerepét. Így az államadósság javuló mutatói19 ellenére az állami túlköltekezés és az adósságállomány kiadásokat predetermináló hatása is valós feszültségforrás maradt. Ebben jelentôs részben a kormányzati elkötelezôdések – ciklusokon átnyúló – egybehangolatlansága és ötletszerûsége jelent meg (hisz a deficit elszaladását évek óta állami beruházás-visszafogás révén akadályozzák meg).
 

8. táblázat
A magyar gazdaság a 90-es években

 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998  1999
         elôzetes
Termelési oldal (százalékos változás)
GDP folyó áron –11,9 –3,1 –0,6 2,9 1,5 1,3 4,4 5,2 4,2
Magánfogyasztás –5,6 0,0 1,9 –0,2 –7,1 –3,4 0,9 3,5 4,4
Közösségi fogyasztás –2,7 4,9 27,5 –12,7 –4,1 –5,4 2,0 3,0 2,0
Bruttó beruházás –10,4 –2,6 2,0 12,5 –4,3 6,3 8,8 10,6 7,0
Export  –13,9 2,1 –9,1 13,7 13,4 7,4 26,4 12,0 13,1
Import –6,1 0,2 20,2 8,8 –0,7 5,7 25,5 14,0 13,3
Ipari termelés –18,3 –9,7 4,0 9,6 4,6 3,3 11,0 10,6 10,5
Mezôgazdasági termelés –6,2 –20,0 –9,7 3,2 2,6 4,0 –1,9 2,0 –10,0
Foglalkoztatás (százalékos változás)
Munkaerô (év végén) –3,7 –3,6 –4,2 –2,6 –1,1 –0,5 –1,8 0,4 n. a.
Foglalkoztatás (év végén) –9,6 –9,3 –5,4 –1,4 –0,7 –0,3 0,3 1,4 1,0
 (a munkaerô arányában, százalék)
Munkanélküliségi ráta 7,4 12,3 12,1 10,4 10,4 10,5 10,4 7,8 6,9
Árak és bérek (százalékos változás)
Fogy. árak (éves átlag) 35,0 23,0 22,5 18,8 28,2 23,6 18,3 14,3 10,0
Fogy. árak (év vége) 32,2 21,6 21,1 21,1 28,3 19,8 18,4 10,3 10,5
Termelôi árak (évi átlag) 32,6 12,3 10,8 11,3 28,9 21,8 20,4 11,3 8,0
Bruttó ipari bér (évi átlag) 25,6 25,9 24,7 23,5 21,3 21,6 22,1 16,6 12,5
Kormányzat (GDP százaléka)
Áll. háztartás hiánya –3,7 –7,6 –8,9 –8,6 –6,2 –3,1 –4,9 –6,8 –4,8
Kiadások (GDP %) 52,1 53,7 54,6 52,1 48,7 47,5 48,6 46,4 45,1
Államadósság (GDP %) 73,4 77,6 87,9 85,2 84,3 71,5 62,9 60,3 59,5
Monetáris adatok (százalékos változás)
Pénzmennyiség (év végén) 35,7 27,6 15,7 13,0 20,1 22,5 19,4 15,5 14,0
Belföldi hitelállomány (év végén) 17,7 0,6 20,9 18,0 12,8 6,5 11,7 11,9 34,0
 (GDP százaléka)
Pénzmennyiség 54,8 59,4 56,8 52,2 48,7 48,6 46,8 45,1 n. a.
Kamat és árfolyam (éves százalék év végén)
Bankközi kamat (30 napig) n. a. n. a. 21,8 31,3 27,8 23,2 19,7 17,0 14,5
Kincstárjegy (3 hó) 33,0 14,7 24,3 31,6 30,1 21,7 19,2 16,1 n. a
Betéti kamat (1 éves) 31,0 17,6 17,2 23,6 26,1 20,1 17,6 15,7 11,0
Hitelkamat (1 éves) 35,5 28,8 25,6 29,7 32,2 24,0 20,8 19,2 18,0
 (Forint/USD)
Árfolyam (év végén) 75,6 84,0 100,7 110,7 139,5 164,9 203,5 217,2 252,5
Árfolyam (évi átlag) 74,8 79,0 92,0 105,1 125,7 152,6 186,8 214,4 234,7
Külgazdaság (Mrd USD)
Folyó fizetési mérleg 0,3 0,3 –3,5 –3,9 –2,5 –1,7 –1,0 –2,3 –2,5
Kereskedelmi mérleg 0,2 0,0 –3,2 –3,6 –2,4 –2,6 –1,7 –2,7 –2,1
Export 9,3 10,0 8,1 7,6 12,8 14,2 19,6 23,0 22,5
 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998  1999
         elôzetes
Import 9,1 10,1 11,3 11,2 15,3 16,8 21,4 25,7 25,5
Külföldi mûködô tôke (nettó) 1,5 1,5 2,3 1,1 4,5 2,0 1,7 1,7 1,6
Bruttó tartalék (év végi) 3,9 4,3 6,7 6,7 12,0 9,7 8,4 9,3 10,9
Küladósság állománya 22,7 21,4 24,6 28,5 31,7 27,6 23,7 24,5 24,6
 (havi külkiadásnak megfelelô)
Év végi tartalékállomány 3,7 3,6 5,1 5,0 6,7 5,1 3,6 n. a.  4,5
 (fizetési mérleg bevétel százaléka)
Adósságszolgálat 33,3 34,2 43,1 54,5 47,1 47,8 43,6 n. a. n. a.
Szerkezeti jellemzôk
Népesség (év végi, millió) 10,34 10,31 10,28 10,25 10,21 10,17 10,140 10,12 10,07
GDP (Mrd Ft) 2,498 2,943 3,548 4,365 5,614 6,894 8,541 10,251 11,643
GDP  USD-ban 3,242 3,617 3,752 4,052 4,374 4,441 4,513 4,727 n. a.
Ipar (GDP/%) 26,7 25,7 26,6 27,4 23,1 23,5 25,0 27,4 27,0
Mezôgazdaság (GDP/%) 7,8 6,7 6,3 6,0 5,9 6,1 5,8 5,5 5,2 Fizetési mérleg hiány/GDP 0,8 0,9 –9,0 –9,4 –5,6 –3,7 –2,1 –4,7 –4,1
Nettó küladósság 18,7 17,1 17,9 21,8 19,7 17,8 15,3 15,1 6,9
Küladósság/GDP/% 67,8 57,6 63,7 68,7 70,9 61,0 51,9 51,2 n. a.
Küladósság/kivitel/% 244,7 213,8 303,4 374,6 247,1 194,3 120,9 106,4 127,0

Megjegyzés: n. a.: nincs adat
Forrás: EBRD (1999), 59. o., kiegészítve a legfrissebb elôzetes adatokkal (sajtójelentések alapján)
 
 
 

Közismert, hogy a tartós államháztartási kiigazítás a kiadási oldal és jogosultságok megrendszabályozására irányul. A fent vázolt helyzetben a kiadáscsökkentés rendre csak a fûnyíró-elven alapulhatott, míg a jogosultságok megvonása kivételszámba ment. Ebbôl a szempontból szomorú, hogy a jobbközép kormány az öröklött reform-mûhelyeket föloszlatta, eredménnyel mûködô újakat viszont nem hozott létre. A mai ismeretek szerint 2001-re sem lesz képes átfogó intézkedések bevezetésére,20 utána pedig már a választási kampány jön. A folyó költségvetés ugyan „talált pénzekkel”, kreatív könyveléssel és a fejlesztések további halasztásával minden pillanatban szükséges, politikailag épp még elfogadható hiányszintre hozható. Azonban nem véletlen, hogy mindez pontról pontra az ellenkezôje annak, amit Perotti, Strauch és von Hagen (1999) a fenntartható állampénzügyi egyensúly érdekében javasol.
Ennek közvetlen következményeképp fönnmarad – az 1998. évi választási ígéretek ellenében – mikroszinten a bérkiadások kétharmadára rúgó közteherszint, holott ez a foglalkoztatás, a kisvállalkozás és az eredményesebb kínálati oldali alkalmazkodás egyik legfôbb akadálya. A rendszerszerû kiadásmérséklés elmaradása ugyanis egyszerûen nem hagy teret a közterhek jelentôsebb mérséklésének.
A magyar közteherszint makroszinten 1998-ban a GDP-hez mérve 41,8 százalék volt, ami jelentôsen meghaladta az OECD-országok átlagértékét jelentô 37,2 százalékot (Neue Zürcher Zeitung, 1999. november 4.). A közteherszintnél is nagyobb gondot jelent azonban a közteherviselés egészének átláthatatlansága, a kivételek nagy száma és rendszertelensége, a közteherbeszedés önkényességtôl sem mentes gyakorlata, ami empirikus vizsgálatok szerint riasztóbb (egyéni és vállalkozói megítélés szerint) az adómértékeknél. Ekkor pedig jogos fölvetni azt, hogy vajon meddig lehet még a 90-es évek közepének (és a 80-as évek végének) intézkedéseibôl megélni.
Igaz, Magyarországon véget ért az átmenet, az ország az OECD és a NATO tagja. Az állami újraelosztás ugyan magas, de kisebb például a dán, a svéd és a francia szintnél, és ma az Európai Unió 15 tagállamának átlagával azonos. Mivel a magánszektor ma már a GDP 80 százalékát adja, a társadalom és a gazdaság jórészt függetlenült a kormányzati szándékoktól. Ez annál inkább így van, mert a pénzügyi közvetítôi rendszer magán- (külföldi) kézbe került, így a forráselosztás állami befolyásolására nem sok esély maradt. Ennek hatása ma már a vállalati alkalmazkodásban is tetten érhetô, egyebek mellett az exportteljesítményben.
Nem szükséges ehelyütt újra felidézni a bankprivatizálás fordulatos történetét (Várhegyi, 1998). Elég felsorolni az eredményeket: 1997 végére már csak a banktôke ötöde maradt állami kézben, kétharmadrészt külföldi stratégiai/szakmai befektetôk váltak tulajdonossá. Ezek egyike se tudott – közvetve se – piacuralmi befolyásra szert tenni. A magyar bankok tôkemegfelelési mutatója – a BIS megkövetelte 8 százalékkal szemben – 1995–98 közt 18 százalékon tartósult, a minôsített követelések aránya pedig az 1995. évi 30 százalékról 1998-ra 8 százalékra csökkent (i. m. 55. o.). A pénzügyminisztérium 1999. ôszi tervei szerint az 1998. novemberi mentôakció nyomán ismét állami kézbe került Postabankot 2001 végéig ismét magánosítják.
Érdemes felfigyelni arra, hogy a magyar bankprivatizálás szigorúan etatista módon, központi vezérléssel ment végbe, a prudenciális szempontok kikényszerítésével. Ez éles ellentétben állt több más állam, így fôleg a FÁK és a délkelet-európaiak „liberális” gyakorlatával, ahol a „spontán” fejlôdés óriási bukásokhoz, visszaélésekhez és végsô fokon a piacgazdasági rendszer egészének instabilitásához vezetett (Soós, 1999). Liberális rendszert tehát etatista módon lehetett megalapozni, míg a módszerek liberalizmusa, a felügyelet hiánya az állami beavatkozások visszatértét váltotta ki.
 

9. táblázat
A külföldi bankok részaránya egyes átalakuló országok bankpiacán 1999-ben

Mrd dollár Lengyel- Cseh- Magyar- Szlovákia Szlovénia Horvát- Románia Ukrajna Összes
 ország ország ország   ország
Teljes eszközérték 84,0 74,5 27,8 19,8 13,3 13,1 7,8 4,9 245,0
Külföldi banki eszközök értéke 27,7 30,5 13,4 3,8 1,3 1,0 1,3 0,2 79,3
A külföldi tulajdon aránya 33% 41% 48% 19% 10% 8% 17% 5% 32%

Forrás: Financial Times, 1999. november 10.
 

Ugyanakkor a fenti paradoxont is feloldja az a tény, hogy az állami vezérlés sem bizonyult a tartós siker zálogának. Közismert például a K+H botrányosan gyenge privatizáció utáni szereplése, ami az átalakulást szervezô vezetés páratlan mohóságával társult (Barna, 2000), így a K+H részvénye névérték alatt van (két és fél év múltán) forgalomban. A tôkeleszállítási tervet az ÁPV Rt. vétóval fenyegette meg (Világgazdaság, 2000. február 18.), az újabb vezetôségváltás mellett az új szervezet kialakítása a jövôre maradt. Ismeretes az ABN-AMRO három egymást követô veszteséges éve (és három új vezérigazgatója) 1996–98-ban. És persze a Mezôbank, ami újabb konszolidáció tárgya lett, a Földhitel és Jelzálog Bank vergôdése, vagy a jórészt öröklött monopolhelyzete alapján sikeres OTP, a GE házibankjaként mûködô BB, vagy a speciális szegmensekbôl jól teljesítô Citibank és MKB együttesen sem jogosít fel arra, hogy a pénzintézeti átalakulás egészét banküzemi vagy makroökonómiai alapon különleges sikertörténetté léptessük elô.21 A többi átalakuló ország vergôdése nem feledtetheti, hogy a fejlett pénzintézeti és szolgáltató rendszer kiépítése felé csak igen lassan és nagy ráfordításokkal haladunk.
Eközben a tôzsde egyre jelentôsebbé válik, mind befektetési célpontként, mind pedig vállalatfinanszírozási és -értékelési terepként. A legnagyobb magyar cégek, különösen a legjobbak – a MOL, a Richter vagy az OTP – párhuzamosan New Yorkban, Londonban és Frankfurtban is megmérettetnek. A B és C kategóriájú részvénypiac további 70-80 cég számára tesz lehetôvé olcsó forrásszerzést – banki gyámkodás nélkül. A tôzsdére menni nem kényszer, mint Csehországban volt, hanem a vállalatvezetés maga dönt a tôzsdei be- vagy kivezetésrôl, mint az a Julius Meinl és a Csopak Rt. esetében megfigyelhetô volt.
A tôzsdét Stiglitz nyomán korábban jómagam is jelentéktelen mellékszereplônek tekintettem (Csaba, 1994, 287. o.). Mára viszont már egyértelmûen kilépett a statisztaszerepbôl. A valóságban éppen a struktúraalakító, dinamikus nagyvállalatok számára vált a tôzsde az olcsó forrásszerzés egyre fontosabb terepévé, vagyis a makroszerkezet formálásában játszik fô szerepet (már ma is). Igaz, a magyar gazdaságszerkezetet ki- és átalakító nemzetközi vállalatok, a Nokiától a GE-ig az anyavállalati finanszírozásra és/vagy a közvetlen nemzetközi tôkepiaci kibocsátásra is támaszkod(hat)nak. Így New Yorkban vagy Londonban a magyar bankoknál is jobb feltételekkel tudnak közvetlenül forráshoz jutni. De akármelyik utat is választják, megszûnik a hazai pénzügyi rendszer fejletlenségének vállalati növekedést és alkalmazkodást akadályozó volta, legalábbis makroszinten.22 A lakossági bankszolgáltatások fejlôdése ezzel szemben lassabb, részint az évtizedeken át elmaradt fejlesztések nagy tôkeigénye,23 részint az ebbôl fakadó nagyobb munkaigényesség és lassabb megtérülés okán. Ez a terület – csakúgy, mint a kisvállalkozások, a lakásépítés és a vidékfejlesztés finanszírozása – a nagy tôkemegelôlegezés mellett állami kezességvállalást is igényelne.
Az elôadottakat nemzetgazdasági szempontból úgy is értelmezhetjük, hogy a cseh és a lett tapasztalattal szemben – az orosz kalandorkodással pedig végképp össze sem hasonlíthatóan – a magyar pénzügyi közvetítô rendszer túljutóban van az átmeneti szakaszon, és a piaci rendszer meghatározó
és stabil tényezôjévé vált. A lényeg ugyanis az, hogy a 90-es évek eleji rendszerkockázat helyére egyes üzletek, egyes banküzemek, egyes tevékenységfajták kockázata lépett. Az értéktôzsde egyértelmûen a globális folyamatok részévé vált, New York-i és londoni kontroll mellett fejlôdik. A hazai jegyzések e piacok alakulását követik, ennyiben objektív és világszerte egységes értékmércének tekinthetôk az egyes cégek pillanatnyi és jövôbeli tôkeértékének meghatározása során. Így a magyar tôzsdének a formálódó európai értékpapírpiaci szövetségbe lépése is várhatóan problémamentes lesz.
Érdemes megjegyezni, hogy viszonylagos értelemben (a GDP-hez mérve) a tôkepiac Magyarországon már ma is nagyobb mértékben alakítja a tôkeallokációt és a vállalatfinanszírozást is, mint Ausztriában, Olaszországban, Görögországban, Portugáliában vagy akár a hagyományosan banki túlsúlyú Németországban.
Ettôl persze még nem a pesti értéktôzsde alakítja a világpiaci jegyzéseket, sôt árátvevô szerepe épp az ázsiai és az orosz válság összefüggésében vált szembeszökôvé. A megnövekedett kilengések a monetáris politika (különösen az árfolyam- és kamatpolitika) számára óriási kihívást jelentettek, a magyar gazdaság folyamataiból nem következô költséges beavatkozásokat kényszerítve ki.24 Ez a kellemetlen tapasztalat közvetlenül bizonyítja azt, hogy a nemzetközi tôkepiacok mára meghatározóvá váltak a magyar gzadasági rendszer és a növekedés szempontjából. Az a tény pedig, hogy ma már 7, sôt 10 éves lejáratú államkötvények is forgalomban vannak – a kezdeti idôszakot nálunk is uraló 3-6 havi lejáratú kincstárjegyek (oroszul GKO) ellenében – konkrét és piaci jellegû bizonyítéka a magyar gazdasági rendszer érettségének. Ez teszi ugyanis lehetôvé a korábbinál kifinomultabb pénzügytechnikák alkalmazását, csakúgy, mint a beruházások kisebb kockázatú (és így olcsóbb) finanszírozását, vagyis a növekedés tartóssá tételét.25
Mindez úgy is összegezhetô, hogy az infláció további erôteljes csökkentése, az államháztartást nettó megtakarítói pozícióba hozó reformintézkedések, továbbá – középtávon – az euro-övezetbe történô belépés egyetlen csomag részét alkotják. Nevezetesen így lehet a fenntartható 4-4,5 százalékos gazdasági növekedést és az EU-átlaghoz való felzárkózást (az integrációs irodalom kedvelt reál-konvergenciáját) gyakorlatilag is megalapozni ma és a következô években.
A felzárkózási folyamat legutóbbi elméleti és gazdaságtörténeti tapasztalatainak áttekintése (Boltko, 2000) különösen arra irányítja figyelmünket, hogy a reformok után megmaradó állami kiadásoknak nemcsak az elfogadható (finanszírozható) szintje, hanem az összetétele is legalább ilyen fontos. Az ír és a görög tapasztalat szembesítésével az idézett tanulmány kiemeli: a szolid állampénzügyek központi szerepet játszanak a felzárkózásban. A lényeg azonban nem a bûvös számok elérése vagy elvétése. A kelta tigris titka a megtakarításokat és a tôkefölhalmozást kezdeményezô gazdaságpolitika, ahol az állami szabályozás a befektetések számára kedvezô externáliák, a közjavak és az árstabilitás biztosítására irányult.26 A görög kudarcot ezzel szemben sokkal kevésbé magyarázza az, hogy az állam túl sokat költött volna jövedelméhez képest. Inkább arról van szó, hogy az állami kiadások kizárólag jövedelempótló és újraelosztó jellegûek voltak, így nem járultak hozzá a késôbbi fejlôdés megalapozásához.
Az elôadottakból is belátható, milyen mélységes félreértés az, ha az EU-csatlakozást a nettó transzferegyenlegek összefüggésének értelmezik (minél nagyobb, annál jobb?), vagy éppen az EU közös játékszabályok kijátszása/kitolása minôsülne „nemzeti érdeknek” (minél több derogációt, minél késôbbi valutauniós tagságot, minél enyhébb környezetvédelmi szabályokat szorgalmazzunk?). Az EU fô vonzereje ugyanis épp abban áll, hogy automatikusan megnöveli a magyar szabályozási közeg szavahihetôségét, ezáltal meredeken csökkenô külsô finanszírozási költségekre vezet. Eközben önmagában véve is pótlólag ösztönzi majd a külföldi beruházókat27 (azaz csökkenti a hazai megtakarításokkal szembeni feszített követelményeket).
Az ír és a portugál esetben megfigyelt fölzárkózás, valamint a föntebb hivatkozott elemzésekben áttekintett újabb elméleti irodalom cáfolja azt a tökéletlen versenyre hivatkozó poros érvkészletet (Tichy, 1997), amely szerint az agglomerációs hatás mindent maga alá gyûr, ezért a gyengébb helyzetbôl induló partner az integráció folyamán „szükségképpen” lemarad. Épp ellenkezôleg: a pénzügyi fegyelemmel társuló, jól célzott állami költekezés létrehozza az egészében vállalkozásbarát környezetet, és az EU nemzetközi ellenôrzése megerôsítheti a jogállamiságot. Ennek alapján a Club Med-tagnak is gúnyolt Portugália éppúgy valutauniós taggá válhatott már 1999-ben, mint a múlt századi nyomorsziget, Írország (ahol ma az egy fôre jutó jövedelem már meghaladja az angliai szintet).
Az EU épp ezért világítótoronyhoz hasonlítható, amely arra tereli a döntéshozókat, amerre önérdekbôl amúgy is haladniuk kellene. Az árstabilitás mellett hazánknak külön óriási nyereménye lenne az, hogy az euro-övezetbe lépve azonnal megszûnik a növekedés fizetésimérleg-korlátja. Ezzel mind elméletileg, mind gyakorlatilag fölöslegessé válik a fizetési és kereskedelmi többleteket kierôszakoló merkantilista politika – például árfolyamvédelmi okokból sem lesz rá szükség. Így a korszerûsödéshez és a felzárkózáshoz szükséges jelentôs tôkeberuházásokat reálisan, szolidan és nem utolsósorban decentrális rendben (nagy állami programok alkotása és „eladása” nélkül) is finanszírozni lehet. Nem kell az EU évek óta húzódó – és a magántôke által nem is pártolt – infrastrukturális óriásberuházásaira várni; nem kell a fogadó EU-államokat adóemeléssel riogatni,28 sôt az EU-n belüli újraelosztás növelését/átszabását kell a belépés feltételéül szabni.
Úton az EU felé
Az EU Bizottság 1999 októberi országvéleménye egészében kedvezôen ítéli meg Magyarország gazdasági rendszerének EU érettségét. Az itt kialakított sorrendben hazánk – Málta és Ciprus, két volt brit gyarmat után – a harmadik helyen áll, és megfelel az általános követelményeknek. Ugyanakkor – az elôzô részben kifejtettekkel egybecsengôen – az EU-vélemény is további dezinflációt és fenntartható államháztartási kiigazítást29 tart szükségesnek a tartós felzárkózás megalapozása érdekében.
Az elôadottakból már belátható, miért aggasztó az, hogy 1997–99 közt elakadtak a tartós állampénzügyi kiigazítást megalapozni hivatott intézményi reformok. A növekedési ütem hosszú távú fenntarthatóságához szükséges lépéseket ugyanis a jó konjunktúra, a gazdaság felfelé ívelô szakaszának idején lehet/célszerû megtenni. Ha ez nem történik meg, mi több a folyó költségvetést rendre a fejlesztési, köztük a K+F és oktatási kiadások visszafogásával hozzák elfogadható állapotra, akkor a jövô felélése folyik, a növekedés lassulása be van programozva.
EU-szempontból az államháztartási reform jegelése azt jelenti, hogy a magyar pénzügyi gyakorlat nincs fölkészülve az EU-alapok hazai fölhasználhatóságát (lehívhatóságukat) megalapozó társfinanszírozási eljárásra. Ehhez ugyanis a költségvetésben valóban elkölthetetlen tartalékokra lenne szükség (túl azon a 300 Mrd Ft-on, amit a kisgazda szakértôkön kívül senki más nem lelt az idei költségvetésben). Ehhez egyebek mellett búcsút kellene venni a hazai közpénzköltésben szokásos bináris szemlélettôl, ami keretében az állam vagy finanszíroz valamit (ekkor 100 százalékban teszi), vagy sem (ekkor egy petákot sem áldoz rá). Ez kézenfekvô követelmény az olyan távlatos fejlesztéseknél, mint a gyorsvasút, a metróépítés vagy az autópálya-program. Az EU-alapok elérhetô közelségbe kerültével megnôhet az esélye annak is, hogy a régóta esedékes államháztartási reformlépéseket a mérlegelés szakaszából a megvalósításéba helyezzék.
Ez a fölvetés már rávilágít arra is, hogy az új korszak által megkövetelt állampénzügyi rugalmasság és kormányzati mozgástér csak úgy tud (majd) létrejönni, ha jelentôsen mérséklik az államháztartás jelenlegi túlzott elkötelezettségét. Ez fôképp abból fakad, hogy a finanszírozási hatások modellezése nélkül elfogadott törvények jelenleg túlzott mértékû (teljesíthetetlen) kötelezettségvállalásokat tartalmaznak, méghozzá fôképp transzferkifizetések és kvázi ingyenes jóléti szolgáltatások körében.
Ezért valójában nem is az a kérdés, hogy egy adottnak vélt EU-csatlakozási idôpontra miképp teljesítheti Magyarország a maastrichti követelményeket, hanem – a görög, az ír és a portugál példából megismert módon – miképp lehet ebbôl értelmes és elôrevivô gazdaságpolitikai reformlépéseket levezetni? Az utóbbi mindenképp az eddigieknél szigorúbb államháztartási gyakorlatot követel meg, méghozzá nem is kizárólag30 az aggregált államháztartási számok tekintetében, hanem az államháztartás rugalmasabbá és korszerûbbé tételét szolgáló belsô átrendezésekkel, a szociális és más folyó fogyasztási célú kiadások rovására, a fejlesztési célok és a gazdasági keretfeltételek (infrastruktúra, közbiztonság,  K+F, oktatásügy) javára.
A mai kormányzati gyakorlatból leginkább az e cikkben vázolt távlat hiányát és a távlatos és egybehangolt reformlépéseket megalapozó szellemi és intézményes erôfeszítéseket hiányolhatjuk. Miközben a tanácsadó és reformbizottságok operatív értelemben alig mûködnek (ha épp meg nem szûntek), a közigazgatás természeténél fogva a napi gondok alatt roskadozik, és nemigen vet ügyet a holnap gondjára.
A két feladat az EU fényében kézenfekvô. Ha az elsô ellátatlan marad, az ország a diplomaták által kialkudott pénzügyi kereteknek alig 25-30 százalékát lesz képes lehívni. Ez az a tapasztalati arány, ami a világbanki és más (pl. kétoldalú kormányközi) hitelkonstrukciók mûködésében megfigyelhetô volt. Ez egyik oldalról felduzzasztaná (papíron) Magyarország bevételének várható költségét az EU-oldal számára, másfelôl a hazai közszereplôk által várthoz képest jelentôsen elmaradó EU-átutalásokhoz (s ezáltal osztrák mintájú EU-ellenes közhangulat tartósulásához) vezetne.
A magyar mezôgazdaság ma már sem a rendkívüli fölöslegek termelôjeként, sem a riasztó elmaradottság példájaként nem jelent nagyobb kihívást az EU számára. A magyar nemzeti össztermék 4,8 százaléka származott tavaly ebbôl az ágazatból, a magyar kivitel kevesebb, mint 9 százaléka. A magyar mezôgazdaság duális szerkezetû: az árutermelô középgazdaságok és az önellátó kisparcellák együttélése jellemzô. A hazai népesség alig 3 százaléka él fôképp vagy kizárólag mezôgazdaságból; a részmûvelôkkel együtt 8 százalék a részarány. Az ágazat helyzetét elemzôk (Lányi, 1998; Juhász–Mohácsi, 1998) a piaci infrastruktúrát az egyéni döntések összehangolása, a minôségbiztosítás és az árstabilizálás szempontjából egyaránt elégtelennek tartják.
Az említett két feladat egymásra épül. Minél sikeresebb a területi önkormányzatok reformja, annál nagyobb az esélye, hogy a mezôgazdasági tevékenység és a vidéki megélhetés hazánkban is elválhassék egymástól, úgy, ahogy azt a McSharry és Fischler nevével fémjelzett uniós reformok célul is tûzik. Hosszabb távon ez bizonyára jobban szolgálja majd Magyarország megújítását, mint a mennyiségi bôvülés és a szubvenciók/direkt kifizetések bûvöletében élô ma ismert agrárminisztériumi tervezetek. A hazai és az EU-n belüli agrárreformok összhangba hozatala a magyar kormányzatok egyik fô feladata marad a következô évtizedben is, megoldása pedig az ország valódi EU-érettségének közvetlen politikai és gazdasági sikermutatója lesz.
 

Jegyzetek

1 A GDP összetételének és árarányainak alapvetô átrendezôdése okán az efféle egybevetések eleve csak korlátozott értékûek lehetnek, hisz végsô fokon nem is ugyanazt hasonlítjuk össze (az Opel Astrát a Trabanttal 1 kocsi = 1 kocsi alapon).
2 Oroszországra bizonyítja ezt a DIW (1999) legújabb elemzése.
3 A részletes elemzéseket és adatsorokat a (Szívós–Tóth szerk., 1999) TÁRKI jelentés tartalmazza.
4 Nem módosítja a képet az 1999. év sem, hiszen a második félév gyorsuló növekedése is a beruházások ekkorra két számjegyûvé váló bôvülésére épült.
5 Részletesebb elemzését adja Szamuely (1996) cikke, és a Tóth–Szívós (szerk., 1999) kötet.
6 A választások kapcsán többször szó esett az ország nehezen fönntartható nemzetközi fizetési helyzetérôl, hisz a jegybank tartalékai az idei finanszírozási szükségletnek csak 78 százalékát fedezik (Napi Gazdaság, 2000. január 31.)
7 Az árstabilitást gyakorlatilag 0-2 százalék közti ármozgással azonosítjuk, míg az általános árszint legalább 12 havi csökkenése a defláció.
8 Egyedül Ukrajna ért el jelentôs kivitelbôvülést. Az ország 1995–97 közt folytatott felelôtlen adósságpolitikája és az ukrán jegybanknak a nemzetközi sajtóban is bírált gyakorlata az év elején formális átütemezések sorozatára kényszerítette az országot.
9 Mint Hamar (1999) részletes elemzése bemutatja, sem a duális gazdaság, sem a kizárólagos fôváros-központúság közkeletû vádját nem igazolják az adatok; hosszabb távon a területi szétterjedés és a spillover hatások erôsödése mutatható ki.
10 A GE 150 millió dollárért vette meg a Tungsramot, de az elmúlt évtizedben több mint 800 milliót, több mint az ötszörösét költötte rá fejlesztési célból.
11 A brazil árfolyamrendszer bizonyára nem úszta volna meg az 1999. eleji spekulációs támadást viszonylag szárazon egy évtizeddel ezelôtt; Dél-Korea és a legtöbb ázsiai ország sem állt volna már 1999-re talpra az idôközben végbevitt intézményi reformok híján.
12 Errôl jó áttekintést ad a hazai irodalomban Benczes (2000) cikke.
13 Az Európa Tanács 2000. február 18-i határozata felszólítja az EU-szerveket: egy tagjelöltet se vegyenek fel, amelyik nem veszi át 100 százalékban az uniós környezetvédelmi elôírásokat – miközben az EU Bizottság szerint ezen elôírások alig 48 százaléka joghatályos a mai tagállamokban.
14 Például: a reáljövedelem nem tartalmazza a családtámogatást, így 1999-ben ez csak 2,4 százalékkal nôtt, míg a reálbér 4,4 százalékkal. (Magyar Hírlap, 2000. február 17.)
15 Mivel ekkor kamatozó államkötvényekkel töltötték fel a tôkevesztett nagybankokat, e kötvények tulajdonosainak folytonosan fizetni kell az ekkor ígért hozadékot. Ez az ára annak, hogy – a Postabanknál követett huszárrohamtól eltérôen – nem kellett egyszerre a teljes tôkeköltséget készpénzben  megelôlegezni.
16 Figyelem: az 1999. évi elôzetes 3,9 százalékos hiányszám GDP adat nélkül jelent meg, és csak a központi költségvetésre vonatkozik. Nem tartalmaz valós kiadási tételeket (gyógyszerkassza, egyetemek fenntartása), viszont tartalmaz irreális bevételi tételeket (honvédségi objektumok könyv szerinti értéken), egyszeri tételeket (ÁPV Rt.-tôl 1998. évi költségvetés módosításával, és vagyonértékesítésbôl szerzett összegeket).
17 Fölmerülhet, hogy miképp csökkenhetett volna az adósság/
GDP aránya. Mint Erdôs Tibor (2000, 111. o., 23. lj.) helyesen rámutat, ez részint spontán, egyszeri tényezôk (így az 1995. évi privatizációs bevételeknek a kormányfô szándékával ellentétes felhasználása), a dezinfláció és az adósság összetételének változása (azaz számviteli okok) miatt történt. Figyelemre méltó, hogy az adósság/GDP mutató javulása 1998–99-ben megállt.
18 A hazai – egybevágó – tapasztalatokról interjús felméréseken alapuló elemzô áttekintést ad Greskovits (2000).
19 A korábban taglaltak mellett fontos tény, hogy a magyar küladósság fele már a hazánkban megtelepedett nemzetközi vállalatok és a magánbankok, nem pedig az adófizetô közösség tartozása. A jelenleg 4,5 havi behozatalt fedezô hivatalos tartalékszint is fontos stabilizáló elem.
20 L. Naszvadi Görgy pénzügyi államtitkár interjúját in: Magyar Hírlap, 2000. február 4.
21 Mind a pénzügyi, mind a gazdaságpolitikai szakirodalomban a gyôzôk ünneplése adja meg az alaphangot.
22 A kis- és középvállalkozásokra ez közvetlenül nem vonatkozik, bár számukra a bankok ügyfelekért folyó versenye hozhat némi javulást, ami e folyamat közvetett hatása.
23 Az ABN-AMRO korábban említett gondjai közvetlenül erre vezethetôk vissza legnagyobbrészt.
24 E folyamat részletes bemutatását Darvas és Szapáry (1999) cikke tartalmazza.
25 A növekedés (és a költséginfláció) szerepének elismerése természetesen még nem teszi a jelen elemzést keynesi (vagy eklektikus) szemléletûvé, mint ahogy azt az elôadás-változat korreferense vélte.
26 Ugyanezt emeli ki nagyívû áttekintésben Nagy András (1999, 1111. o.), rámutatva arra, hogy a 70-es és 80-as évtized felelôtlen, az EU-t csak fejôstehénnek tekintô politikája idején az integrációs tagság Írországban sem hozott automatikusan felzárkózást; erre csak a pénzügyi stabilizációt követôen került sor.
27 Mint láttuk, ez jelenleg egyáltalán nem tekinthetô adottságnak.
28 Ezt jelentené ugyanis Németh Miklós (2000, 134. o.) javaslata, hogy az EU költsön lényegesen többet a keleti kibôvülésre.
29 Tartósnak az a kiigazítás tekinthetô, ami nem egyszeri bevételi tételeken – pl. vagyonértékesítésen – és nem egyszeri, egyedi kiadáscsökkentô tételeken – pl. 13. havi bérek visszatartásán, fenntartási költségek „kifelejtésén” – alapul, hanem visszatérôen, külön tûzoltóintézkedések híján is kiegyensúlyozott államháztartási helyzetet eredményez.
30  Halpern és Neményi (2000, 320. o.) legalább évi 2-4 százalékos (kamatfizetés nélküli) költségvetési többletet tart szükségesnek 5-7 százalékos kamatkiadás mellett; ez az elôzôekben egyetértôleg idézett közgazdasági álláspontoknál lényegesen enyhébb – bár a pénzügyminiszter szerint már szükségtelenül szigorú – követelmény.
HIVATKOZÁSOK
Andreff, W. (1999): „Privatisation and corporate governance in transition economies”. Vezetéstudomány, 32. évf., 7–8. sz.
Antal László (1998): „A kiigazítás – ahogy én láttam”. Közgazdasági Szemle, 45. évf., 2. sz.
Antal László (2000): „Túl az elsô évtizeden”. Mozgó Világ, 26. évf. 2. sz., 3–17. o.
Augusztinovics Mária (1999): „Nyugdíjrendszerek és reformok az átmeneti gazdaságokban”. Közgazdasági Szemle, 46. évf., 7–8. sz., 657–672. o.
Barna Zsuzsa (2000): „Eddig csak vesztettek a K+H új tulajdonosai”. Napi Gazdaság, január 30.
Benczes István Zsolt (2000): „A Távol-Kelet: válság és kilátás”. Külgazdaság, 44. évf., 3. sz.
Boltho, Andrea (2000): „How to explain convergence: Ireland and Greece”. in: Bara Zoltán–Csaba László, szerk.: Small Country Adjustment to International Disturbances. Budapest, AULA Kiadó (megj. alatt).
Braga de Macedo, Jorge (1999): „Converging European transitions”. in: Dimitrov, M.–Andreff, W.–Csaba L. szerk.: Economies in Transition and the Varieties of Capitalism. Sofia, Gorex Press, 13–42. o.
Cottarelli, Carlo and Szapáry György, szerk. (1998): Mérsékelt infláció. Washington–Budapest, a Nemzetközi Valutaalap és az MNB közös kiadása.
Csaba László (1994): Az összeomlás forgatókönyvei. Budapest,
Figyelô Kiadói Rt. (újranyomva: 1995-ben).
Csaba László (1998): „A rendszerváltó gazdaságpolitika egy évtizede”. Beszélô, III. folyam, 3. évf., 5. sz., 16–25. o.
Darvas Zsolt–Simon András: „Tôkeállomány, megtakarítás és gazdasági növekedés”. Közgazdasági Szemle, 46. évf., 9. sz., 749–771. o.
Darvas Zsolt–Szapáry György (1999): „A nemzetközi pénzügyi válságok tovaterjedése különbözô árfolyamrendszerekben”. Közgazdasági Szemle, 46. évf., 11. sz., 945–968. o.
DIW (1999): „Russland: Schuldenerlass ist keine Lösung”.
Wochenbericht, 50. sz. (az IWH-val és a Kieli Világgazdasági Intézettel közös jelentés).
EBRD (1999): Transition Report Update. London (April).
ECE (1999): Economic Survey of Europe, 2. sz., New York–Genf
Erdôs Tibor (1998): Infláció. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Erdôs Tibor (2000): „A fenntartható fejlôdés egyensúlyi feltételei. I. rész”, Közgazdasági Szemle, 47. évf., 2. sz., 101–115. o.
Fischer, Stanley–Sahay, Rathna–Végh, Carlos (1997): „How far is eastern Europe from Brussels?” in: Siebert, Horst szerk.: Quo
vadis, Europe? Tübingen: J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), 97–122. o.
Greskovits Béla (2000): „Rivals or brothers in arms? Premiers and
 finance ministers in Hungarian transition”. in: Nelson, Joan– Kornai, János, szerk.: The Political Economy of Fiscal Reform in Transition. Washington: National Academy of Sciences Press (megj. alatt ) – elôzetes változat: Collegium Budapest Discussion Papers, 52. sz.
Halpern László–Wyplosz, Charles, szerk. (1998): Hungary –
towards a Market Economy. London–Cambridge, a CEPR és a  Cambrigde University Press közös kiadása.
Halpern László–Neményi Judit (2000): „A konvergencia fiskális feltételei és az Európai Unióhoz való csatlakozás”. Megjelent: Király Júlia–Simonovits András–Száz János, szerk.: Racionalitás és méltányosság. Tanulmányok Augusztinovics Máriának. Budapest, a Közgazdasági Szemle Alapítvány kiadása, 301–324. o.
Hamar Judit (1999): „A külföldi mûködôtôke-beáramlás Magyarországon belüli területi jellemzôi”. Külgazdaság, 43. évf., 3. sz., 47–69. o.
Juhász Pál–Mohácsi Kálmán (1998): Az agrárágazat versenyképességének feltételei – az együttmûködési rend építése. Gazdaság a rendszerváltozásban. Budapest, a Pénzügykutató Rt. és a Perfekt Rt. közös kiadása 107–120. o.
Kornai János (1993): „Transzformációs visszaesés”. Közgazdasági Szemle, 40. évf., 7–8.sz., 569–599. o.
Kornai János (1997): „Kiigazítás recesszió nélkül”. Közgazdasági Szemle, 43. évf., 7–8. sz., 585–613. o.
Lányi Kamilla (1998): „A magyar mezôgazdaság dilemmái”. Európa Fórum, 7. évf., 4. sz.
Nagy András (1999): „Írország Európai Uniós csatlakozásának tanulságai”. Közgazdasági Szemle, 46. évf., 12. sz., 1092–1115. o.
Németh Miklós (2000): „Az átmenet betetôzése: Közép-Európa integrálása az EU-ba”. Magyar Tudomány, 45. évf., 2. sz., 129–136. o.
Perotti, Roberto–Strauch, Rolf–von Hagen, Jürgen (1999):
Sustainability of Public Finaces. London–Bonn, a CEPR és a Zentrum für Europaeische Integrationsforschung közös kiadása.
Soós Károly Attila (1999): Banking reforms in transition economies – az Université Pierre Mendes France GTD és az EACES
„Trajectoires de l’Est” címû közös konferenciájának plenáris elôadása, Grenoble, december 10–11.
Stern, Nicolas (1999): „What tax refrom is needed for fast economic development?” Varsó, CASE-CEU Working Papers, 30. sz.
Szamuely László (1996): „A közép- és kelet-európai átalakulás társadalmi költségei”. Gazdaság, új folyam, 5. évf., 1. sz.
Szívós Péter–Tóth István György, szerk. (1999): Társadalmi
monitor, 99. Budapest, TÁRKI, december.
Temesi József–Zalai Ernô, szerk. (1999): Hungary – towards a Market Economy. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Tichy, Günther (1997): „Integrationstheorie und Osterweiterung”. in: Scharrer, H. E.– Mayer, D., szerk.: Osterweiterung der EU. Baden-Baden: Nomos Verlagsgesellschaft, 11–56. o.
Tóth István János (1998): „A magyar vállalkozások piaci kapcsolatai és rövid távú kilátásai”. Külgazdaság, 42. évf., 9. sz., 30–55. o.
Várhegyi Éva (1998): „A bankrendszer átalakulása”. in: Gazdaság a rendszerváltozásban. Budapest, a Pénzügykutató Rt. és a Perfekt Rt. közös kiadása, 43–58. o.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta