Az 1998-as önkormányzati választásokon – egyéni jelöltként vagy listán – induló 101 562 jelölt között 77 522 férfit,
s mindössze 24 040 nôt regisztráltak, azaz arányuk 76:24 volt, miközben a nôk részaránya a felnôtt lakosságon belül valamivel meghaladja a férfiakét. Még nagyobb volt a különbség a polgármesterjelöltek között: 84 százalékuk volt férfi, s 16 nô, a parlamenti választásokon pedig mindössze a képviselôjelöltek kb. 10 százaléka volt nô.
Ezek az adatok azt sugallják, hogy a közszereplés Magyarországon továbbra is „férfimunka”, s a nôk mintha továbbra is legföljebb a statisztika javítására kerülnének be a képviselô és politikus urak zárt klubjába. A Magyarországi Nôi Alapítvány (MONA) azonban nem „dacból”, nem „csakazértis” akart változtatni ezen a helyzeten, amikor (az Európai Unió Phare Demokrácia programjának támogatásával) „Nôk a közéletben” címmel indított kurzust, hanem éppenséggel azoknak a nôknek kíván segíteni, akik belsô késztetésbôl, sok fontolgatás után cserélték fel hagyományosnak tekintett szerepüket a helyi politikusi szereppel. Olyan nôk jelentkeztek, akik az 1998-as önkormányzati választásokon indulni kívántak, illetve akik már vezetô pozíciót töltenek be, polgármesterek, jegyzôk, képviselôk. A tréningre 179 pályázó küldte be írásban pályázati anyagát, amelybôl a rendelkezésre álló pénzügyi kereteknek megfelelôen a szervezôk 72 jelentkezôt választottak ki.
A résztvevôk közül kilenccel mélyinterjúk készültek szakmai életútjukról, családi hátterükrôl, a „nôi lét” elônyeirôl és hátrányairól stb. Ezekre a beszélgetésekre, illetve a kilenc hónapos kurzus tapasztalataira támaszkodik az alábbi írás.
Nôk, negyvenévesen
Vegyünk egy tipikus nôi közszereplôi utat: 38 éves, feleség, háromgyermekes anya. Elôrejutását eddig leginkább az akadályozta, hogy környezete nem tudta elfogadni nôi vezetôként, a nôk hozzáértésével, irányítói képességével kapcsolatban erôs fenntartásokkal éltek. E „külsô akadályt” tetézte a „belsô akadály”: önmagában, tudásában, fellépésében sem volt annyira biztos, hogy merje vállalni a vezetô-irányító szerepet. Eszében sem volt családi, netán magánéletét „feláldozni” egy homályos „közéleti karrier” érdekében, hanem hiányzott neki valami új szerep, új tevékenység – mert megnôtt a gyerek, mert rutinná vált az otthoni munka (nem is feltétlenül rossz értelemben).
A negyvenedik évéhez közeledô nô e tipikus élethelyzetét – adataink alapján – persze még tovább árnyalhatjuk.
A tanfolyamunkra jelentkezôk kétharmada rendelkezett felsôfokú végzettséggel, s ez általában fôiskolai végzettséget takar. Fontos megjegyezni, hogy a felsôfokú végzettség megszerzése idôben nem közvetlenül követte a középfokú végzettséget, gyakran volt közben egy nagyobb szakadás. Többségük ugyanis középfokú tanulmányait befejezve munkába állt, s a munka mellett szerezte meg diplomáját levelezô vagy esti tagozaton. A felsôfokú tanulmányaikat munka mellett esti, levelezô szakon végzôk egy jelentékeny része – kb. egyharmada – például többdiplomás. De a felsôfokú végzettségét „hagyományos” módon – a középiskola után, nappali szakon – megszerzôk körében is minden harmadik többdiplomás, sôt az alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkezôk több mint háromnegyede szerzett alapvégzettsége mellett valamilyen egyéb szakképesítést, vett részt képesítést nyújtó tanfolyamokon, továbbképzéseken. Mindez arra utal, hogy igen erôs mindegyikükben az a késztetés, hogy a családi élettevékenység mellé más, tágabb látókört igénylô vagy más kapcsolatokat mozgató tevékenységeket keressenek. Ez jelenik meg abban a tendenciában is, hogy a pályázók közül minden harmadik tagja vagy vezetôje valamilyen civil szervezetnek, alulról jövô társadalmi szervezôdésnek is. Többségük olyan szervezetben tevékenykedik, amelynek munkája a családok és a gyermekek, illetve a rászorultak és az elesettek segítésével, védelmével kapcsolatos (Nagycsaládosok Egyesülete, gyermek- és családvédelmi szervezetek, Vöröskereszt, nyugdíjasklub, munkanélküliek és pályakezdôk klubja stb.).
Az indíttatás
Hogyan kerülnek a helyi közösségekben vezetô szerepet betöltô nôk erre a pályára? Mi motiválja ôket? Erre a kérdésekre kerestük elsôként a választ a mélyinterjúkban.
„Valamilyen belülrôl jövô idealisztikus gondolataim vannak, és ezeket valamiben ki kell élnem.” „Nagyon szerettem, amit csináltam… És ami vonzott, hogy embereknek dolgozom, embereket szolgálok ki, embereket segítek, és én ezt nagyon szívesen csináltam.”
Családi minták, szûkebb környezetükben megfigyelhetô példák szinte egyáltalán nem álltak rendelkezésükre: többségük elsô generációs értelmiségiként, fizikai dolgozók gyermekeként került vezetôi pozícióba.
Viszonylag sokan kezelik a közszereplést egyfajta „kitörési pontként”: a rosszul fizetett, egyre kisebb presztízsû és egyre kisebb hatékonysággal végezhetô tanári pályát végleg otthagyva, hogy a valamivel könnyebb megélhetést biztosító s magasabb presztízsû közszolgálati munkában próbáljanak szerencsét. A pedagógusi múlt – az interjúalanyok szerint – ugyanakkor nagy segítséget jelent: a tanítás jó kapcsolatteremtô képességhez vezet, ami a közéleti munkában alapvetô fontosságú, és jól kamatoztatható.
Kevesebben voltak azok, akik személyiségjegyekkel indokolták a vezetôi szerep vállalását: ugyanakkor a dinamizmus, energikusság, jó szervezôkészség, gyors döntéshozatali képesség, irányítani tudás és akarás, jó kommunikációs készség erôs hajtóerô volt mindazoknál, akik belsô késztetésre váltottak pályát.
„Úgy érzem, hogy hozzám legközelebb igazán a szervezés, az emberekkel való törôdés (áll), ez az, ami engem vonz ebben az egész munkában. Nagyon szeretek szervezni, imádok dolgokat megszervezni, összehozni, végigcsinálni tisztességgel, annak rendje-módja szerint.”
Az új szerep
A tradicionális kép szerint a nô központi feladata a családi élet szervezése, a háztartás vitele, a gyerekek nevelése. Ezzel szemben az új szerep gyökeresen más felfogást követel. A két szemlélet ütközését tekinti a legfôbb konfliktusforrásnak valamilyen formában mindegyik interjúalany:
„Ha valahol gyerek van, akkor már kezdik mondani, hogy azért nem fog itt meg ott tudni részt venni, mert nincs aki vigyázzon a gyerekére. Vagy hogy elvált vagyok-e vagy sem. (…) Bizony, volt olyan, aki azt mondta, bejött hozzám, hogy jó lenne, ha most már találnék valakit, mert egy falun hogy néz ki az, hogy egy jegyzô elvált.”
„Elvárják, hogy… ne kelljen elmenni kéthetente betegszabadságra a gyerekkel. Ne szüljön lehetôleg. Azt gondolom, hogy ilyen nézetek, nemi elôítéletek is vannak, hogy a nô ezért nem alkalmas vezetônek.”
De nemcsak a tradicionális nôi szereprôl vallott közfelfogással kellett hadakozniuk, hanem, ha lehet, még keményebben az elemi biológiai meghatározottságból fakadó elôítéletekkel: azzal, hogy egy nô eleve nem lehet alkalmas a közszereplésre. Az alábbi idézetek ugyan látszólag már azt jelzik, hogy a megkérdezettek túljutottak a „nemi diszkrimináció” miatt érzett sokkon, s igyekeznek visszafelé úgy értelmezni saját helyzetüket, mintha pályájukon mindig is problémamentesen érvényesült volna a felkészültség, a hozzáértés, a következetesség, s kiemelkedésükben az játszott döntô szerepet, hogy tehetségesek, ambiciózusak, iskolázottak, szakmailag képzettek voltak.
„Nem érzem, hogy attól hátrányosabb helyzetben lennék a testületben, mert nô vagyok. Igazából talán a többi nô azért van hátrányban, mert nem olyan a felkészültségük, tehát nem látom, hogy ez megkülönböztetés volna.”
A nôi mivoltuk miatt elszenvedett hátrányról, diszkriminációról nem szívesen beszélnek, vagy ha igen, akkor inkább csak egyedi, elszigetelt eseményként kerülnek szóba.
„A végrehajtó bizottság sokfôs csapat volt, de egy ember volt, aki nem bírta elviselni, hogy mint nô vezetô vagyok. Mindenáron – úgymond – »ki akart csinálni«.”
„…(a férfiak) valahogy ezt a jegyzôi munkát (úgy) fogják fel, nem tudok jobb szót rá: cseléd. Azt mondják nekem, na most szaladjak be, és írjak meg egy levelet. Na, akkor én kimegyek, és megírom a levelet. Én ezt nem tudom másképp felfogni, mint egy cseléd, akinek azt mondják, hogy tessék, most te ezt csináld.”
Nôies elônyök, férfias hátrányok
A nôi mivolt szerintük sok esetben elôny forrása is lehet: a nôk a modorukkal, stílusukkal, egyáltalán, puszta jelenlétükkel gyakran pozitív reakciókat váltanak ki környezetükbôl, fôleg persze férfiakból:
„Bizonyos esetben az önkormányzati munkában talán elônyös is volt az, hogy nô vagyok, hiszen ha egy férfival kellett tárgyalnom, az óhatatlanul benne volt, hogy nem vagyok egy visszataszító nô, és talán még elônyt is jelentett. És hozzátartozik, hogy talán azért, mert megvan a szakmai megalapozottsága a munkámnak, nem söpörtek le sohasem azzal, hogy ez csak egy nô.”
„Szerintem sokkal jobban tudom ellátni (a feladatomat), mintha mondjuk egy ilyen darabosabb férfiattitûddel közelíteném meg a dolgokat.(…) Egy kedvesség, egy mosoly, azok a fegyverek, amikkel általában a nôk élnek, vagy legalábbis remélem, hogy a legtöbb nô a mai napig sem szégyell élni vele. Mert ez a munkáját sikeresebbé teszi. Vannak nôk, akik megtagadják ezt, mert úgy mondják, attól lesz egyenrangú, ha ugyanúgy viselkedik, mint egy férfi, de ez nem egy jó út számomra. Nem tudom elképzelni azt, hogy a saját nôiségemet tagadjam meg…”
„Azt hiszem, hogy hazudna minden nô, ha azt mondaná, hogy ô most már csak a szakmát képviseli, és megszûnt nônek lenni. A szélsôséges feministák próbálják ezt az értékrendet közvetíteni. Azt gondolom, hogy elsô benyomást egyszer lehet kelteni, és azt gondolom, azt, hogy nô vagyok, soha nem kell elfelejteni, és akkor minden kategóriát beleértek. Bizonyos határokon belül.”
A helyi politikában megjelenô nôk alapvetôen férfiak által uralt közegben mozognak, és a férfiak „ellenében” kell helytállniuk. Sokszor azonban, mint kiderült, ez jóval
könnyebb, mint nôi kollégák körében érvényesíteni elképzeléseiket. Nem egy esetben hallottuk, hogy a férfiakkal való együttmûködést hatékonyabbnak, konstruktívabbnak érzik, mint a nôi kollégákkal végzendô munkát:
„Én úgy érzem, hogy szívesebben dolgoznék fiúkkal. Valahogy talán könnyebb a modoruk… Rettentô irigység van egyes emberekben (nôkben). Én megnézem azt, aki helyes, meg csinos, meg jó alakú, meg a frizurája jó, meg szép az arca. De valahogy ez borzasztó, mikor ez a munkahelyen jön elô. Mondjuk itt nálunk mindennap van valami apróság.”
„Én a munkámban sokkal jobban szeretnék férfiakkal együtt dolgozni, mint nôkkel. (…) Nem szeretem azokat a fölösleges nôi hatalmi harcokat, amiket meg akarnak vívni egymással…”
„(Férfiakkal viselkedni) biztosan sokkal racionálisabban (tudok), kevesebb az udvarlás… neki biztos nem dicsérem meg a haját, meg a ruháját, meg az egyebeket, és sokkal konkrétabban is fogalmazok.”
A férfi vezetôk munkáját racionálisabbnak, hatékonyabbnak látják, vezetési stílusukat keményebbnek, döntéseiket öntörvényûbbnek, s negatív tulajdonságaikat gyakran a hatalomhoz való ragaszkodással magyarázzák, netán mentegetik. A nôi vezetô valóságos és ideális típusát legfôképpen a „humanizált” vezetési stílussal azonosítják, amelynek alapelemei a problémaérzékenység, az empatikusság, az intuíció, a konszenzusra, kompromisszumra való törekvés.
„Azt gondolom, hogy a nôknél a szakmai tudáson felül nagyon fontos egy vezetô tisztségben az intuíció. A ráérzôképesség. Erre a férfiak kevésbé képesek. Személyes tapasztalatból is tudom, nagyon sokszor voltam vezetôi tréningeken, vezetôi képességeket vizsgáló tréningeken, és 80-90 százalék arányban a nôk abszolválták a kitûzött feladatokat, a férfiak még csak a közelébe se kerültek.”
Munka kontra férj
A férjek igen rosszul tûrik a nôi funkcióval ellentétesnek ítélt közszereplést. A magánélet – a párkapcsolat és a családi élet – ebben a körben többnyire a tradicionális keretek szerint indult: korai házassággal és korai gyermekvállalással. A kilenc család többségében egy vagy két gyermek született. A családok mûködése is sokszor tradicionális mintákat követ, legalábbis ami a családi munkamegosztást, a feladatok és terhek elosztását illeti: az otthoni munkák jelentôs részét a nôk végzik, a férfiak – ha egyáltalán, – többnyire csak kisebb részfeladatokat vállalnak át.
„Hát az az alapfelállás, hogy én vagyok a háziasszony, és a gyerekek abban segítenek, amiben tudnak. A férjem meg viszi a boltot. (…) Ha neki kell segítség, akkor besegítünk oda, ha nekem kell segítség, akkor ô ugyanúgy megfôz, ha muszáj, kitakarít, szerencsére mind a ketten valamit értünk a másiknak a dolgához. Ez nem megy mindig simán, vagy vita nélkül, de amikor látjuk, hogy szükség van, akkor csináljuk.”
„…a kimondottan nôi házimunka az enyém. A kinti, ház körüli munka, az a férjemé. Nekem igazán a gyermek van, meg a háztartás. – És ezt ideálisnak tartod, ez így jól van? – Hát szeretem csinálni, szerintem így jól van.”
„…Azt mondtam (a férjemnek), hogy akkor legalább próbáljuk meg egy hétig, ugyanazt végigcsinálod, amit én, viszed a gyermeket, jössz érte, úgy oldod meg, ahogy akarod, és hát ez nem valósult meg, mert ô mélyen elzárkózik. Mindig neki vannak kibúvói, neki mindig fontos, hogy reggel ô megreggelizve induljon el, fontos, hogy ha ô kicsinosította magát, akkor ô nyugalomban elinduljon.”
A háztartási feladatok terhe tehát túlnyomórészt a nôkre hárul, ami miatt akadnak ugyan a férjekkel konfliktusok vagy súrlódások – legalábbis a házasságban élôk körében –, de alapjában véve a nôk elfogadják ezt, és meg is akarnak felelni ennek a szerepnek. A többnyire tradicionális értékrenddel induló házasságok kereteit szinte szétfeszítették azok az új szerepek, melyeket a nôk a nagyobb felelôsségvállalással, a nagyfokú leterheltséggel, a vezetôi státusszal vettek magukra. A férfiak azt várták volna el, hogy feleségük elsôsorban a hagyományos nôi szerepeket lássa el, s nehezen tudtak megbarátkozni azzal a helyzettel, ami a párválasztáskor még nem volt elôrelátható. A nôk viszont elviselhetetlennek érezték, hogy férjük akadályozza ôket a szûk családi körön kívüli mozgásban:
„…a férjem mindig igyekezett visszafogni engem. Elôször elfogadta, mikor önkormányzati képviselô-választáson indultam, valószínû, ô is úgy képzelte, hogy nem túl sok az esély arra, hogy bejussak… de késôbb egyre kevésbé tolerálta. Azt mondta, hogy túl keveset vagyok a családdal, és ô egy családi életet úgy képzelt el, hogy folyamatosan otthon van az egész család. Ô mindig is otthonülôs volt, én pedig sosem szerettem ezt az életformát, (a váláshoz) ez nagyban hozzájárult, úgy érzem.”
„…a volt férjem annyira meghatározó volt a családi életben, amit ô mondott, azt kellett csinálni. Tehát nekem önálló gondolatom lehetett, de az jobb volt, ha nem mondtam el, mert abból csak probléma keletkezett. (…) Ahogy ô meghatározta, úgy születtek a gyerekek. Jó, azért szülünk gyereket, mert családot szeretnénk, elsôdleges a család természetesen, de attól még nem kell szakmailag öngyilkosnak lenni, semmivel azután nem foglalkozni, és otthon csak a pelenkát mosni, meg a háztartás! (…) Tehát olyan miliôt teremtett körülöttem, hogy  ne tudjak sehova se menni. Értsd ezt úgy, hogy a hozzátartozóimtól is teljesen elvágott. Szóval borzalmas volt, így visszagondolva, mintha nem is én lettem volna, hogy én ezen keresztülmentem.”
A közszerepléssel járó problémák nemcsak azokban a házasságokban jelentkeztek, amelyek végül váláshoz vezettek, hanem ott is, ahol a házasság és a család mûködôképes maradt:
„…úgy érzem (a férjem) az elején annak nagyon örült, vagy azt hiszem, büszke volt rá, ha nem is mondta, hogy az ô asszonya a falu második embere.(…) De amikor nagyobb szervezések, (programok) voltak, akkor már besokallt, hogy »már megint mész!«, meg hasonló.”
„…végül is azt mondják, hogy túl törekvô (vagyok), túl sokat áldozok a (munkámra). (…) Azt mondják, hogy kevesebbet kellene ezzel foglalkozni, többet kellene más ilyen háztartási dolgokkal és a gyermekkel. Hogy én túl tiprok, hogy állandóan szárnyalok. Nem igazán nézik jó szemmel.”
Az út vége
Van-e ennek az új szerepnek olyan megtartó ereje, tud-e olyan vonzó alternatívát kínálni, ami minden konfliktus ellenére hosszú távra élettartalmat jelenthet? Meglepô eredményre jutunk az interjúk alapján: a megkérdezettek túlnyomó többsége rövid idô elmúltával máris szeretne felhagyni a közszerepléssel vagy az éppen aktuális pozíciójával, szeretne pályát módosítani, s új állást vagy szakmát keresni. A kilenc interjúalanyból hat egyértelmûen váltani akar, s a másik három közül is mindössze egy-egy községi polgármester jelentette ki határozottan, hogy folytatni fogja, s indul a következô választásokon is. Az ok egyrészt a csalódottság, a kiábrándultság és a belefáradás, a munkájuk nem kap elég elismerést. De csalódottságot és elkeseredést okoznak az állandó emberi konfliktusok, folyamatos támadások és áskálódások is:
„Ezt a ciklust végigviszem, és nem akarok továbbmenni (…) Úgy érzem, hogy elfáradtam, és talán ki kellene szállnom ebbôl. (…) Én nagyon sokat tettem az elmúlt idôszakban a településnek. A gáz, a játszótér, a parkosítás és sok-sok minden… de valahogy úgy érzem, hogy az emberek ezt nem igazán értékelik. (…) És elôfordult, hogy az ember pofonokat kapott köszönet helyett.”

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta