Babarczy Eszter: Az elsô kérdésem – az est címébôl adódóan – rögtön az lenne: mi a különbség a nôk és a feministák között? Köztudott, hogy Kelet-Európában a feminista mozgalom viszonylag kisebb tömegeket mozgat meg, mint Nyugaton vagy Amerikában, erôsebben kötôdik az entellektüel rétegekhez, illetôleg az importôrökhöz. Vajon mi lehet ennek az oka?
Petô Andrea: Használtál egy szót, ami szeretnék pontosítani: importôr. Nekem ez túlzottan mechanikusnak hangzik, inkább a fordítások kifejezést használnám. Ami pedig a feminizmussal kapcsolatos ellenérzéseket és sztereotípiákat illeti, azok visszanyúlnak egészen a XVIII. század végéig. Ha valaki megnézi azt a szöveggyûjteményt, ami most jelent meg Fábri Anna szerkesztésében A nô és hivatása címmel, és amelyben összegyûjtötte azokat a dokumentumokat, levelezéseket, cikkeket 1777-tôl kezdve, amelyek a nôkérdést, a nôkrôl és az általuk és mások által róluk megfogalmazott társadalmi szerepelvárásokat elemzi, azonnal kiderül, hogy milyen kevés új van a nap alatt. A XIX. századból származó szövegek olvasásakor azokat a közvéleményben feminizmussal és nôkkel kapcsolatos sztereotípiákat fedezhetjük fel, amelyekrôl azt hittük, a politikai átmenet termékei, és 1989 után jelentek csak meg a politikai diskurzusban. A fordításokkal más a helyzet, hiszen a vasfüggöny többek között azt is megakadályozta, hogy a világ más részein született feminista elméleti munkákkal kapcsolatban párbeszéd alakuljon ki. Ha megvizsgáljuk, hogy 1989 után milyen külföldi mûvek kerültek át fordításban Magyarországra, akkor csupán ezekbôl a mûvekbôl nem kapunk képet a feminista hagyományok történetérôl. Viszont abból a szempontból igazad van, hogy Kelet-Európában egy nagyon szûk, egyetemi központok környékén mûködô értelmiségi csoport volt az, amelyik ezt a fordítási feladatot magára vállalta, hiszen nekik voltak kapcsolataik, nyelvismeretük és társadalmi érzékenységük. Hogy mennyire szûk társadalmi csoport érzékeny a nôi egyenlôtlenségekre, az abból is kiderül, hogy milyen kevés nô politizál. Arra az igen aktuális kérdésre, hogy miért van olyan kevés nô a politikában, csak akkor válaszolhatunk érdemben, ha megnézzük, hogy kik azok a politikusnôk, akiket példaképnek lehetne tekinteni, aki arra ösztönözné a nôket, hogy az ô példájukat követve végre maguk vegyék kezükbe a sorsuk irányítását. Lényeges a feminizmus különbözô hullámaitól független nôi elôkép léte, azaz a „feminista genealógia”: melyik nôt tekintjük példaképnek életünk során, kinek volt meghatározó szerepe, kitôl lessük el az életvezetési trükköket. Valóban aggasztóan kevés nôt találunk a XX. századi magyar történelemben, ahogy azt a hivatásos történészek megírják, lefordítják nekünk; és szinte elhanyagolható az a tér is, amit a különbözô történelemtankönyvek a nôk történelmére szánnak. Tehát amikor a középiskolás lányok tanulják „a történelmet”, számukra úgy tûnik, hogy a történelem meg a politika olyan elfoglaltság, amiben mindig is csak a férfiak vettek részt. A tananyagban kevés olyan nô jelenik meg, az is csak sztereotipikusan, mint az egri nôk, vagy Zrínyi Ilona, akikkel kapcsolatban a fiatal nôk úgy érzik, ez nem éppen az ô világuk. A népesség több mint felét alkotó nôk történetei kimaradnak a történelemkönyvekbôl. Ezért tartom rendkívül fontosnak a nôi életrajzok írását. Én például most Rajk Júlia életrajzi monográfiáját írom, aki pedig nem volt feminista, sôt, kikérte volna magának, hogyha bárki feministának nevezte volna. Viszont ha Karen Offen feminizmusdefinícióját használjuk, akkor Rajk Júlia „igazi feminista”, hiszen kérlelhetetlenül észrevette az egyenlôtlenséget, érdekelték az okok, amelyek az egyenlôtlenséget létrehozták, és aktívan fellépett azon rendszerek ellen, amelyek az egyenlôtlenséget fenntartják. Nincs is értelme feltenni egy ilyen kérdést, hogy Rajk Júlia valóban feminista
volt-e vagy sem. A készülô életrajzban is arra keresem a választ a nôi elôképek esetében, melyek azok az életvezetési modellek, döntési stratégiák, konfliktusmegoldási modellek, amelyek modellértékûek. Nagyon nagy a történészek felelôssége: ezeket a nôi történeteket meg kell írni, el kell mesélni: csak akkor van a nôknek esélyük arra, hogy egyáltalán tudják, mit veszthetnek, ha a politikát másokra hagyják. Gerda Lernerrel, a nôtörténetírás egyik alapítójával mélyen egyetértek abban, hogy minden nônek legalább fél év nôtörténetet kellene tanulmányoznia, függetlenül attól, milyen szakmában dolgozik, mert csak akkor képes saját életét történeti folyamatokban elhelyezni. Ez pedig nem export-import kérdése.
Babarczy E.: Te, Andrea már bele is fogtál ebbe a magad részérôl, hiszen megjelent egy könyved, ami nôi életutakat vizsgál.
Kuczogi Szilvia: Igenis vannak nagyon jó formában megírt nôi életutak. Ezek pedig a mindnyájunk által ismert – bár mostanában kevésbé divatos – csíkos könyvsorozat darabjai. Jóllehet az eszmetörténészek és a nôtörténetírás meghatározó alakjai adósak még a felnôttek számára írott életutakkal; ám az önmagukra és önnön nôségük problematikusságára ráeszmélô kamaszlányok nagyon jó életvezetési mintákat és nôstratégiákat találhatnak a csíkos könyvekben. A hôsnôk bátrak és önállóak, köztük a Vöröskereszt megalapítója, az óvodarendszer kitalálója, tudósok, politikusok, akiknek a választása akkoriban úttörônek számított, sôt biztos vagyok benne, hogy egy 13 éves lány számára ma is annak számít.
Babarczy E.: Te olvastál csíkos könyveket gyerekkorodban?
Kuczogi Sz.: Igen. Számos olyan nôt megismertem, akinek a gondolkodásmódja jelentôs szerepet játszott abban, hogy mára lazulhattak a társadalmi szerepekhez kötôdô elvárások. De egyikükrôl sem hallottam jóformán semmit a késôbbiekben. Úgy látszik, egy korát megelôzô feminista élete nem több egy szórakoztató lányregénynél.
Babarczy E.: Én nem olvastam soha. Ez az én szocializációmhoz nem járult hozzá. Te olvastál, Andrea?
Petô A.: Én sem, én May Károlyt olvastam.
Babarczy E.: Térjünk vissza egyenlôtlenségekhez. Az én nagy dilemmám ezzel kapcsolatban az, hogy a feminista kérdésfeltevés mint társadalomtudományos kérdésfeltevés, mint filozófiai kérdésfeltevés feltételezi azt, hogy a férfiak és a nôk közti különbségek sokkal alapvetôbbek, mint bármilyen más különbség. Másfelôl pedig kellemetlenek. Dolgozni kell tehát a különbségek lecsiszolásán és egyenlôsítésén, meg kell keresni az alávetettségnek azokat a momentumait, amelyeknek az ember mint nô esetleg nincs is tudatában. Én például már sokszor kaptam ki feministáktól, hogy hamis tudatom van, mert nem érzem magam alávetve ilyen-olyan helyzetben.
Csáky Marianne: Nagyon fontos különbséget tenni az egyenlôtlenségek és aszimmetriák között. Nagyon könnyû meghatározni jogilag, hogy miféle egyenlôtlenségek vannak férfiak és nôk között a társadalomban, azonban ezeket az egyenlôtlenségeket nem lehet egyszerûen törvényekkel kiküszöbölni, mert a társadalmi beidegzôdések sokkal lassabban változnak. Nem létezik ugyanis olyan emberi kapcsolat, amelyben ne lennének aszimmetriák. Minden emberi kapcsolat az aszimmetriák és esetleges szimmetriák rendkívül bonyolult szövete, és ha a leszbikus vagy férfi homoszexuális barátaimat nézem, az ô szerelmi kapcsolataik is aszimmetrikusak. Szerintem a feminizmustól a legkevésbé az aszimmetriát kell félteni, mert az emberi kapcsolatokban megnyilvánuló aszimmetria egyszerûen az emberek eltérô személyiségébôl fakad. Valójában a feminizmust megelôzô modernista, univerzalista szemlélet volt az, amelyik elutasította, hogy a nôi és férfiszerepek között bármiféle különbségnek szabadna lenni – a feminizmus különbözô szakaszaiban ez sokkal árnyaltabban volt jelen. Sôt, a kezdeti feminizmust a férfi és nôi princípiumok esszencialista megkülönböztetése jellemezte, amiben egyébként én nem hiszek. Nem érzem ugyanis azt, hogy lenne – vagy olyan meghatározó lenne – valami esszenciálisan nôi vagy esszenciálisan férfi. Ezek korról korra változó, társadalmilag konstruált tartalmak. Hogyha az idôben hozzánk közelebb kialakult teóriákat nézzük, azok valójában az univerzalizmussal nagyon is szemben állnak. Tehát én egy kicsit igazságtalannak érzem a te feminizmuskritikádat.
Babarczy E.: Igyekszem provokatív lenni. Itt most beszéljünk úgy, ahogy a feminizmussal vagy az erre vonatkozó sztereotípiákkal a magyar hétköznapokban találkozni lehet.
Kuczogi Sz.: Az egyik elsô kérdésed az volt, hogy mi a különbség a nô és a feminista között. Nônek lenni nem választás kérdése, de az, hogy feminista-e valaki, az egy gondolatfolyamatnak az eredménye vagy állomása.
Csáky M.: Ne keverjük össze a biológiai nemeket a társadalmi nemekkel, mert az nem ugyanaz. A transzvesztiták nagyon megharagudnának rád.
Kuczogi Sz.: Aki nônek érzi, vagy nônek gondolja magát, az nô, ezt értettem nôségen. Viszont azt nem gondolom, hogy a  feminista kifejezésen egy szülésre képes nônemû lényt kellene érteni. Nem, mert ez  – biológiai és társadalmi nemtôl független –  szemléletbeli dolog. Az összes ilyesfajta kérdésfeltevéssel mindig ugyanez a gondom. Diszkriminatív automatizmusokkal próbálunk meg leírni egy olyan jelenséget, amelyik amúgy is agyonkomplikálódik a politikai inkorrektségtôl. Ha én kérdeznék, akkor kihagynám azt a kérdést, hogy mi a különbség a nô és a feminista között. Azt kérdezném inkább, hogy mi a különbség a feminista és a nem feminista között.
Babarczy E.: Tulajdonképpen azt a kérdést akarom feszegetni, hogy hogyan függ össze a nô identitása és a feminizmushoz való viszonya, és ez mennyiben mond valamit arról, hogy a magyar társadalomban mit jelent nônek lenni. Volnának feministák, akik azt mondanák, a nô és a feminista közti különbség az, hogy a feminista az valamilyen értelemben elért a hegeli öneszmélés fokára, és tudja, hogy az ô különbségének különbözô politikai, társadalmi és kulturális vonzatai vannak. Mások számára viszont nônek lenni egyszerûen annyit jelent, hogy a statisztikákban nônemûként szerepel, hogy a gyerekszülésre képes népességbe tartozik és így tovább, azaz semmiféle identitást, semmiféle belsô diskurzust, hanem szerepek átvételét jelenti. Nagyon problematikusnak tartom, hogy a mostani értelmiségi kultúrában ilyen hangsúlyos és vállalt nôi identitásunk csakis akkor van, ha feministák vagyunk. Különben egyszerûen csak nôk vagyunk. Azt a sokféleséget, amit a nôi életutak kínálnak, szerintetek mennyire lehet integrálni a feminizmusba, ami mégiscsak egy olyan mozgalom, amely azon alapszik, hogy a nôket egy nagy csoportként kezeli, és amely szerint a nôk és a férfiak közti társadalmi és kulturális különbségek meghatározóbbak, mint a foglalkozásbeli, az életkorbeli, a generációs, a vallási vagy az ízlésbeli különbségek és így tovább.

Csáky M.: Nem hiszem, hogy számomra nônek lenni ugyanazt jelenti, mint a mellettem ülôknek. Azt gondolom, hogy a társadalmi nememhez való viszonyom az én egyedi személyiségembe ágyazódik. Ha sarkítva akarok fogalmazni, azt is mondhatom, hogy nekem nincsen közös identitásom a nôkkel, így azt sem tudom elmondani, hogy mit jelent általánosságban nônek lenni. Arról tudok csak beszélni, hogy az én saját magamról alkotott nôképem és szexuális vágyaim miféle konfliktusokat okoztak nekem. Amit a mûveimben látsz, az a saját személyes élményeimen, érzelmi és szerelmi kapcsolataimon alapul. Sokkal fontosabbnak tartom ebben a személyeset, mint az általánost.
Petô A.: Két dolgot szeretnék hozzáfûzni. Igaza van Eszternek, hogy egy társadalomtudományi elemzés sokkal árnyaltabb megközelítéseket kíván, például érdemes elgondolkodni azon, hogy a budapesti nôk és férfiak kereseti különbségének vizsgálata mennyivel mond el többet a társadalmi egyenlôtlenségekrôl, mint mondjuk egy budapesti és egy nyíregyházi nô kereseti különbségének elemzése. A másik dolog pedig a könyvemmel kapcsolatos, amit te is említettél. A könyvem megjelenése után egyik éjjel a benzinkútnál, a tankolásnál egy hidrogénszôke, mûkörmös pénztárosnônél fizettem. A nô rám nézett, és megkérdezte, hogy ugye te írtad azt a nôtörténeti könyvet, mert láttam a tévében, és ez mennyire érdekes téma, errôl nem sokat lehet hallani, máskor is írjál ilyen könyvet. Nekem hatalmasat fordult ott a benzinkútnál az életem, mert mikor a könyvön dolgoztam, nem éppen a benzinkút pénztárosnôjére gondoltam, mint a nôtörténeti szakmunkám potenciális olvasójára, és ez hiba volt.
Kuczogi Sz.: És azóta is használod a hidrogénszôke és a mûkörmös kifejezést az illetô nô azonosítására. Pedig, ha a nôkrôl beszélünk, akkor nem kellene értékhierarchiákat felállítanunk, mert ízlésének vagy iskolázottságának különbözôsége miatt nem rekesztôdhet ki valaki a feminizmusról gondolkodni tudó és akaró nôtársak szempontrendszerébôl.
Babarczy E.: Amikor leírjuk valakinek a külsejét, akkor használ az ember markereket, használ valamit, ami hozzásorolja ôt egy divathullámhoz, egy generációhoz, életstílushoz. Neked kell, Szilvi, a legjobban tudni – aki egy nôi életmódmagazint szerkesztesz –, hogy ezek milyen mélységig tudnak behatolni a személyiségbe. Tehát te magad valamilyen értelemben abban a helyzetben is vagy, hogy az olvasóidba plántáld ezeket az azonosulási pontokat.
Kuczogi Sz.: Nekem szent meggyôzôdésem, hogy a maszkok, vagyis valakinek a haja, a körme, a ruházata pusztán stiláris kérdés. Sok mindent sokkal fontosabbnak gondolok. Például a karrierrel kapcsolatos kérdéseket, hogy tud-e a nô magának munkát találni, hogyan alakulnak a párkapcsolatai, szeretne-e gyereket, mikor tudja a gyerekvállalást bepasszítani az életébe, hogy jól érzi-e magát a saját bôrében, és ha megfogják a fenekét a 7-es buszon vagy éppen a munkahelyén, akkor hogyan reagál. Úgy gondolom, ezekrôl kell beszélgetnünk az olvasóinkkal, nem sztárokról és sztárokkal, hanem olyan hétköznapi emberekkel, akiknek az élete valami miatt példaértékû. Akár azért, mert három gyerek mellett dolgoznak, akár azért, mert úgy döntöttek, hogy nem vállalnak gyermeket, és elmondják az indokaikat. Különbözô életmódokat és életutakat mutatunk be. Ezeket nem kommentáljuk, mert nem hiszem, hogy ez lenne a dolgunk. A szerkesztôségbe érkezô levelekbôl és a fókuszcsoport-vizsgálatokból egyértelmûen kiderül, hogy hihetetlenül sok információra van szükségük a nôknek, és az csak másodlagos kérdés, hogy abban a szezonban éppen a piros vagy a kék a divat... Nem ezért fogják megvenni a lapot. Vagy ha ezért is veszik meg, ott van 70-80 egyéb oldal, tele nôi sorsokkal és közösen megválaszolandó kérdésekkel.
Babarczy E.: Mariann olyan önarcképeket csinál, ahol önmagát sokszor férfiként, vagy legalábbis transzszexuális lényként ábrázolja, általában nagyon erotikus helyzetekben. Arcok és testek cserélnek helyet, nôi arcok férfitesttel – van tehát egy nagyon bonyolult és kôkemény transzszexuális kísérletezés. Ugye nem vagy igazán kibékülve a nemeddel?
Csáky M.: Az, hogy nô vagyok, nagyon fontos, de nem jelent egy mindenekfelett álló identitást. Én egyébként a nememmel, a saját, személyesen megalkotott nememmel nagyon is ki vagyok békülve. De az, ahogyan az ember a társadalmi nemét megéli, hogy ez a társadalmi szerep mit követel tôle, az mindig feszültséggel teljes állapot. Ez válasz arra a kérdésedre is, hogy érdemes-e egyáltalán használni a nô megnevezést. Szerintem érdemes, mert leíró módon mindnyájan tudjuk, hogy mirôl beszélünk, de ezt a kategóriát, mint az állandó feszültség kategóriáját lehet használni. Ugyanezt gondolom a férfi megnevezésrôl is. Nem hiszem, hogy az úgynevezett férfiuralom korában egy férfinak feszültségmentes állapot lehetett megfelelni a szerepének. Gondolom, rengeteg férfi volt, aki nem akart olyan lenni, illetve önmagától nem lett volna olyan, mint amit a szerepe elvárt tôle. Azért tartom tanulságos megközelítésnek, hogy egy konvencionális társadalomban a férfiak is feszültséget érezhetnek a saját szerepükben, mert a mai este témája számomra arról is szól, hogy az ember egyedi személyisége soha nem lehet azonos a számára konstruált szereppel. Természetesnek tartom, ha az ember a társadalmi elvárásokkal szemben – legyenek azok nemi vagy egész másfajta elvárások – mindig feszültséggel teli viszonyt él át.
Petô A.:  Érdekes volt egyébként a könyvem fogadtatása abból a szempontból is, hogy odaoldalogtak a férfi kollégák, és azt kérdezték, vajon írhatnak-e ôk is nôtörténelmet?
Babarczy E.: És mit válaszoltál?
Petô A.: Egy általam rendkívül nagyra becsült történész férfinak azt mondtam, hogy szerintem ô nem tudna olyan könyvet írni, mint amilyet én írtam, mert nálam rengeteg kérdés egészen más hangsúllyal szerepel a történeti elemzésnél, mint nála. Ezzel a „fontosság” kérdéssel szinte nap mint nap szembesülök most, hogy a készülô Rajk Júlia életrajzhoz interjúzok. A korszak szakértôje, aki Júliával egy irodában dolgozott egy ideig, a szememre hányta, hogy hogyan lehet „a Rajk Júliával” foglalkozni, amikor még egy alapos „a Rajk László” életrajzzal is adós a magyar történettudomány. Az interjúalanyok reakciója a munka során sokkal fontosabb, mint az elôregyártott történeteik. Például mikor a nôi interjúalanyok arról beszélnek, hogy Rajk Júlia magas volt, mély hangú, határozott és mindent el tudott intézni. A férfi alanyok pedig a férjrôl kezdenek rögtön beszélni, vagy önmagukról, és igen diplomatikusan figyelmeztetni kell ôket, hogy se ôk, sem pedig a férj nem képezik a könyv tárgyát, hanem egy rendkívüli politikusnô. Sok olyasmi is érdekel azon kívül, amik a „hagyományos” életrajzokban szerepelnek, hogy Rajk Júlia milyen „politikai” manifesztumokat írt, vagy egy adott politikai helyzetben mi volt a véleménye. Nekem az is fontos, hogy milyen ruhákat hordott, milyen cigarettát szívott, hova járt kávézni, mit készített, ha vendégeket várt. Férfi történész ilyeneket nem kérdez, hanem görcsösen ragaszkodik a „semlegesség” vagy a „szakmai megközelítés” hamis értékeihez. Igazat adok neked, hogy az adott személyiségbôl kell kiindulni. Engem ennél az életrajznál az is érdekel, hogy milyen viszonya volt a fodrászával, mit gondolt a gyereknevelésrôl, s ezek azok a kérdések, ami férfi politikus életrajzírásánál fel sem merülnek, mert a feleség a háttérbe tolódik, és ô foglalkozik azzal, ami „nem fontos”. Remélem, hogy akik majd Rajk Júlia életrajzát elolvassák, azokat is az a kérdés izgatja majd, mint engem, hogy milyen lehetôségei voltak az autonóm, férfivilágtól is szabad nô létezésének a XX. századi magyar történelemben.
Babarczy E.: Andrea modellszerû életutakról, Szilvi pedig olyan modellszerû helyzetekrôl beszél, amibe az olvasói belekerülhetnek. A kérdésem az, hogy milyen célra milyen kategóriákat tartunk jónak. Hiszen éppen az a probléma, hogy van ez a nagy ernyôszavunk, a feminizmus, amiben legalább annyi a taszító elem, mint amennyi a vonzó, és ugyanakkor nagyon kevéssé tudjuk, hogy ez a mindennapi szolidaritás szintjén, a lapszerkesztés szintjén, a történetírás szintjén vagy a jogalkotás szintjén pontosan mit takar. És kérdés az, hogy akkor ki szólalhat meg úgymond a nôk nevében.
Csáky M.: Ha feminizmusról beszélünk, feltétlenül különbséget kell tenni a teória és a mozgalom között. A teória nyilván mindig sokkal árnyaltabb és kifinomultabb, mint a mozgalom, ugyanis ha ez utóbbi nem mondja meg pontosan és közérthetôen, hogy kiknek és mirôl beszél, akkor nem képes hatékonyan mûködni. A mozgalom taszító elemei – amelyekrôl te beszélsz – többnyire a szükségképpen leegyszerûsítô ideológiák. Egyébként nem tudnák beváltani a hozzájuk fûzôdô elvárásokat. De ha abból indulunk ki, hogy ennek a mozgalomnak az alapját bizonyos polgárjogi követelések képezték, akkor így is pozitív a mérleg.
Babarczy E.: Egy nagyon specifikus dologról volt szó, a nôi választójogról…
Csáky M.: ...és a felsôoktatási intézményekbe való bejutásról. Ez volt az alapja a mozgalomnak, szükségképpen az ehhez kapcsolódó ideológiáknak nagyon egyszerûen fogalmazottaknak kellett lenni. De természetesen, ha én abban a luxushelyzetben érezhetem magam, hogy már a XXI. században élek, és ez a probléma saját személyiségem fejlôdése szempontjából érdekel, akkor én nem ezen az ideologikus módon fogok gondolkodni, hanem személyesebben és egyszersmind teoretikusan árnyaltabban. Éppen ezért nem tartom jogosnak számon kérni a feminista mozgalmárokon ezt a sokrétûséget, és nincs is semmiféle averzióm ezzel a fajta mozgalmársággal szemben, mert pontosan tudom, hogy mire való, és hogy csak így tud mûködni. Azt kérdezted az elején, hogy miért nincs feminizmus Magyarországon. Elképzelhetô, hogy ez a szocialista jogrendnek is köszönhetô, ugyanis a törvények teljes egyenlôséget biztosítottak a nôknek, azonban ez soha nem valósult meg. A szocialista emancipáció borzasztóan ellentmondásos helyzetet teremtett a nôk számára. Nagyon sok lehetôséget megnyitott számukra, ugyanakkor egy sajátos kizsákmányolást hozott létre. A magánéletben, a társadalmi beidegzôdésekben tovább élt a hagyományos férfi-nôi kapcsolat modellje. Az önálló munkával rendelkezô nôk munkaidô után teljesítették a konvencionális nôi szerepet is: keresôk, feleségek, családanyák és háztartási alkalmazottak is voltak egyben. Mindez annyira hitelét vette a nômozgalomnak, hogy ma többek között talán ezért sincs nagyobb tábora.
Babarczy E.: Lényegében ugyanezt akartam volna pedzegetni. Valóban, az a helyzet, hogy nemcsak hogy jogegyenlôség volt, hanem szociális hálózat – bölcsôdék, óvodák, napközik – , ami a nôi munkába állást segítette. A munkáért sem kellett küzdeni, mert dolgozni kötelezô volt, tehát ebben az értelemben a feminista mozgalomnak a legfôbb célkitûzései alól kiment a talaj, és a jogegyenlôség elvileg garantált volt.
Csáky M.: Azért azt tegyük hozzá, hogy valószínûleg egyetlenegy nô sem gondolta, amikor a munkahelyérôl hazatérve egy teljes családanya-mûszakot még lenyomott, hogy ô most föl van szabadítva. Ez egy borzasztóan hazug rendszer volt: a munkavállalással egy plusz mûszakot adott a nôknek, de ez a férfi-nôi viszonyban és a családi munkamegosztásban nem nagyon látszott meg. Azok a nôk tehát, akik végigmentek ezen, egy kicsit szkeptikusak a feminizmussal szemben.
Petô A.: Ennek megértéséhez európai keretben kell a nômozgalmak történetét vizsgálni. A nômozgalmak kétféle alapon szervezôdtek: a nôi különbségért és a nôi egyenlôségért. Az elsô esetben a cél az, hogy segítsék a nôket a biológiai és az ehhez kapcsolódó társadalmi különbségeknek megfelelôen a szerepeik ellátásában, míg a másik mozgalom esetében a férfiakkal egyenlô jogok elérését remélték. A nôi egyenjogúsítási mozgalomnak két irányzata alakult ki. A XIX. század végétôl kezdve egész Európában a felsô középosztálybeli nôk különbözô társadalmi egyenlôtlenségek ellen és a választójog megszerzése érdekében, a liberális progresszióval közösen mozgalmakat indítottak. Ezzel párhuzamosan indult a munkásmozgalomnak az a küzdelme, ami az egyre fokozódó nôi munkavállalásban segíti a nôk ún. emancipációját. Ez a két mozgalom az I. világháború idején vált gyökeresen ketté. A nôk egy pénzügyileg jól körülírható csoportja ekkor elsôsorban azért kapta a választójogot, mert a háború idején egyrészt, mint anyák és feleségek, másrészt mint hadimunkások segítették a háborús erôfeszítéseket. Az I. világháború után és a bolsevik forradalom alatt Oroszországban viszont véglegesen kettéválik a nôi egyenlôsítô mozgalom. Ez a kétfajta modell jelentkezik 1945 után Magyarországon is. A liberális mozgalom, amit a Feministák Egyesülete képviselt, légüres térben mozgott ’45 és ’51 között. Azzal nem értek egyet, hogy ’45-tôl megindult a bölcsôdék és az óvodák építése, mert ezeknek a nagyarányú kiépítése ’58-ban kezdôdött el. Addig csak a politikai diskurzusban volt jelen, de anyagi eszközök hiányában és fôleg az 1956-os forradalom hatására csak 1958-ban indul meg a nagyarányú építés. De ettôl függetlenül az valóban releváns kérdés, hogy miért mozog ma légüres térben Magyarországon a nôi egyenlôsítô politika. Történetileg az egyik oka, hogy a Feministák Egyesületét ’51-ben betiltja a Belügyminisztérium, sok más profilú egyesülettel együtt, így hosszú idôre megszûnnek a civil szervezetek Magyarországon. A nôi egyesületek betiltása azért is fontos, mert ezek az intézményes formák oktatási feladatokat is elláttak: itt találkoztak a különbözô generációk képviselôi, itt szocializálódtak a mindennapi konfliktusmegoldásokra.
Kuczogi Sz.: Azóta újra nagy szükség lenne a feminista mozgalmakra, és hogy azok valóban érdekvédelmi mozgalmakként mûködjenek. Néhány éve már nem tapasztalom, hogy ezeknek negatív megítélésük lenne, emiatt kár aggódni. Csak olyan mozgalom vált ki negatív visszhangot, amelyik diktálni akar. Az a mozgalom, amelyik választási lehetôségeket mutat föl és nem kirekesztô szellemû, csak pozitív lehet a képviselt réteg szemében. Egyre több fontos teoretikus mû születik a feminizmusról, annak történetérôl és fogadtatásáról; de mintha eltûntek volna az aktív mozgalmárok, akik a gyakorlat hiányosságaira tudnák irányítani a közfigyelmet. Riasztó abortusztörvény, óvodabezárások, házasságlevélhez kötött állami lakástámogatás – csupa hátraarc az elmúlt száz évben elértekhez képest. Ezeknek a problémáknak azért hiányoznak a feminista szemléletû megoldásjavaslatai, mert hiányzik a szolidaritáson alapuló gyakorlatiasság.
Petô A.: Hadd meséljek el egy történetet Rajk Júliával kapcsolatban. 1973-ban a Kádár-rendszer kísérletet tett arra, hogy a nemzet fogyása miatti aggódásában megszigorítsa a mûvi terhességmegszakítás addigi szabályozását. Az abortuszt szabályozó rendelet egyébként pontosan azokat a pontokat próbálta szabályozni, amelyeket most is szigorítani, módosítani próbálnak. Ez ellen indult meg egy aláírásgyûjtô akció, amelyik az elsô tömeges magyar ’45 utáni feminista akció volt, és sikerét annak köszönhette, hogy az akkor már formálódó civil csoportokkal együtt lépett fel. Az elsô, aki a tiltakozó ívet aláírta, Rajk Júlia volt, hiszen az ô támogatása, neve véderôt jelentett. A második név Károlyi Mihályné volt, és így a „nagyasszonyok” nevének védelmével mintegy 1500 aláírást gyûjtöttek össze. Az, hogy ennek a civil tiltakozó mozgalomnak a története nem lett a történeti tudásunk része, az emlékezetpolitika szelektív mûködését mutatja. A történelemben mindig is voltak kivételes nôk, akik tiltakoztak és cselekedtek. De ahhoz, hogy ezek a történetek közkinccsé váljanak, nem elég elmesélni ôket. A múlt ismerete ad erôt, otthonossá és biztonságossá teszi a jelenünket. Ha elfogadnak egy botrányosan nôellenes törvényt, akkor ne legyen gátja a közös cselekvésnek, hogy a nôk a történeti oktatás eredményeképpen nem tudják, hogy létezik jelentôs nôi ellenzéki hagyomány, melyre támaszkodni lehetne, és nem nekik kell hirtelen kitalálni. Az úttörôk elsôsége felesleges izgalmakhoz és felületességhez vezet, és sebezhetôvé tesz.
A történetileg létezô nôi ellenzékiség nem a parlamenti pártpolitika értelmében, hanem abban ellenzéki, hogy mertek fellépni elnyomó és megnyomorító hatalmakkal ellen. A nôi elôképek történetének megírása abban segíthet, hogy megtanuljuk, hogyan lehet a politikai cselekvés nyelvére lefordítani ezeket az elôször egyéni szinten jelentkezô problémákat, sérelmeket, fájdalmakat. A feminista mozgalom egyik legfontosabb utópiája és legnehezebb feladata, hogy elôször belülrôl kell önmagunknak felépíteni ezeket az ellenállásokat.
Babarczy E.: Valóban nagyon sokféleképpen lehet a nôkrôl gondolkodni – kár, hogy ennek a sokfélesége nem igazán jelenik meg a magyar nyilvánosságban és a magyar kultúrában, hanem van valami, amit feminizmusnak hívnak, és ami tulajdonképpen inkább elfedi, semmint feltárja azt, amirôl itt, ezen az estén rendkívül sokféleképpen volt szó. Azt gondolom, az a jó, ha ez a meglehetôsen monolit fogalom szétesik kicsi darabjaira, és akkor látszik, hogy mit is jelent az, hogy nôi probléma meg nôi identitás. Köszönöm szépen, hogy eljöttetek.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta