Írásomban nem azzal akarok foglalkozni, amit feminista irodalomkritikának neveznek, nem átláthatatlan monstrum-egészét vagy valamelyik szeletét akarom propagálni, és nem akarok vitatkozni sem vele (melyikkel?), kétségbe vonni létét, kritikai autoritását. Inkább valami olyan egyszerûnek tûnô kérdést szeretnék feltenni, hogy hogyan lehet a nôírókról beszélni a magyar irodalomban.
Ha azok között a keretek között próbálunk a magyar írónôkrôl gondolkodni, amit a nôírókra koncentráló nyugati irodalomkritika kijelöl, akkor megkerülhetetlennek látszik, hogy a nôírókról másikként, az irodalmi  „fôsodorral”  szembenállókként beszéljünk. Ám nyilván sokakat mellbe vág, ha a magyar irodalommal kapcsolatban fôsodort emleget valaki. Amikor tehát a címben azt mondom, a magyar irodalom kis irodalom, akkor elsôsorban arra gondolok, hogy soha nem tekintett úgy magára, mint a fôsodorra. Sokkal inkább úgy, mint nagy, nagy hatású és széles körben ismert irodalmi hagyományok kistestvérére, másikára. A megkésettség réme, a kurrens nyugati irodalmi és kritikai tendenciákhoz való felzárkózás vágya – a magyar irodalmi gondolkodás e folyamatos jegye, átka vagy mentôöve – abból is sokszor kitûnik, ahogyan a nôk szerepérôl és munkáiról beszéltek. Miközben tehát most afelé igyekszünk, hogy felzárkózzunk a nôi irodalom nyugati tárgyalásmódjaihoz, ezt részben abban a tudatban tehetjük, hogy ezzel megerôsítjük a helyünket a kicsiség, a kisebbségi érzés, az elkésettség és a másság tapasztalatának nemzeti hagyományában.
Az egyik fôérv azzal szemben, hogy a magyar irodalommal kapcsolatban felvessük a nôírók kérdését, éppen az szokott lenni, hogy mirôl beszéljünk, ha egyszer – szemben más irodalmakkal – nálunk egy-két nagy, elismert kivételtôl eltekintve nem igazán jellemzô, hogy nôk komoly irodalmi életmûvet hagyjanak maguk után, tehát a nôirodalom problémáit feszegetni felesleges nyugatmajmolás volna. Ebben az érvben kétségtelenül van valami. Szerintem sem lehet, mondjuk, az angolszász nôírók olvasása során szerzett tapasztalatokat egy az egyben ráilleszteni a mi nôíróinkra, és én sem osztom azokat a feltételezéseket, hogy a  „nôi” írás története és helyzete a nemzeti irodalomtörténetektôl független összefüggésekkel rendelkezne, vagy hogy a világ különbözô tájairól származó nôk írásai között volna valami szükségszerû kapcsolat. Ám a szokásos elkésettségünk ebben az esetben erénnyé változtatható. Tanulhatunk a nôírókkal foglalkozó diskurzusoknak az önkritikájából is, melyben fontos szerepet játszik az az észrevétel például, hogy az angolszász feminista kritika hôskorának példatára igen korlátozott, s következtetéseit elsôsorban a XIX–XX. századi angol és amerikai írónôkre alapozza, s így nemcsak a világ más részeiben alkotókat hagyja figyelmen kívül, hanem a saját irodalmi hagyományának hosszú periódusát is.
Így például nem vagyok róla meggyôzôdve, hogy egy folyamatos nôi tradíció feltételezése – az angolszász nôszempontú kritika egyik alap(ító) gesztusa –, a nôk által írottak egy csoportba vonása és önálló szövegtestként való olvasása sok eredménnyel kecsegtet a magyar irodalommal kapcsolatban. Egyrészt azért, mert ellentétben például az angol irodalomtörténettel, ahol nem akkora boszorkányság például Charlotte Brontëtól Dorris Lessingig ívet rajzolni, a magyar irodalomban a nôírók teljesítménye és a róluk szóló diskurzus sporadikusabb, s ráadásul nem nagyon lehet szövegszerû bizonyítékot találni arra, hogy az írónôk többsége úgy tekintett volna elôdeire, mint autoritása bázisára – ami egy ilyen történet feltételezéséhez szükséges volna. Ami viszont nem jelenti, hogy ne volna tanulságos a nôk irodalmi karrierjének a vizsgálata – amit Fábri Anna kezdett el –, de ez nem ugyanaz, mint szövegeiket leválasztva olvasni az irodalomtörténet más szövegeirôl.
Másrészt az a probléma, hogy ellentétben a nagy nyelvek irodalmaival, melyekben magától értetôdik, hogy egy könyvet autoritatív módon és sikeresen lehet reklámozni a következô mondattal:  „ennek a könyvnek kiemelkedô helye van a fociregények között”, melyek tehát a szövegek tematikus csoportjainak rendkívül széles skáláját kínálják fel anélkül, hogy ez értékhierarchiát jelentene (nôi irodalom, homoszexuális irodalom vagy éppen útirajz, kémregény), addig a  magyar irodalomban nincs különösebben erôs tematikus szempontú kritika, nem dívik a szövegek tematikus csoportosítása, noha a nôirodalomról szóló beszéd egyik lehetséges szempontja éppen a nôi sorsokról, élményekrôl szóló irodalom vizsgálata volna. Itt persze azt is meg kell említeni, hogy a nyugati irodalmakban ennek a tematikus felaprózódásnak a közönség széles sokfélesége felel meg: a nôk által írt irodalmat elsôsorban egy nagy nôi olvasóközönség tartja fenn (anyagi és autoritatív értelemben is). Mivel sem a tematikus csoportosításnak, sem a mûvelt olvasóközönség érdeklôdés szerinti megosztottságának, sem az irodalom csoportidentitást megfogalmazó, reprezentáló természetének, illetve az ilyen szempontú vizsgálatnak nincs különösebb pozitív hagyománya, ezért Magyarországon az, hogy egy könyv elsôsorban egy csoport számára érdekes vagy egy csoport élményeit fogalmazza meg, ha egyáltalán felmerül, jórészt kritikai (elmarasztaló) szempont – s leginkább a generációs érdekûség vádjaként jelent meg az elmúlt évek mérvadó kritikai fórumain. Egy kis irodalomban az igényes mûveknek jórészt ugyanannak a kis közönségnek a kegyeiért kell versengeniük.
Mindezek az adottságok azonban szerintem korántsem ahhoz a következtetéshez vezetnek, hogy ne kéne a nôk és az irodalom kérdésérôl beszélni. Hiszen azt az észrevételt, hogy Magyarországon oly kevés a nôi szerzô, épp annyira tekinthetjük érvnek is amellett, hogy beszéljünk ezekrôl a kérdésekrôl: miért nincsen nekünk annyi nôírónk, mint a boldogabb országoknak, miért nem olyan magától értetôdô Magyarországon, hogy létezhet az irodalomnak egy nagy szelete, amit nôk írnak, öntudatosan a nôi sorsokkal foglalkozik, és olvasóközönsége is túlnyomóan nôkbôl áll, és egy hatalmas kritikai iskola szorgoskodik körülötte? A válaszokat persze legalább annyira a nôk státusának a történetében kellene keresni, mint az irodalomtörténetben. Emiatt a kétféle gyökér miatt a nôk irodalmi tevékenységének a problematizálásával szembeni másik leggyakoribb ellenérv, hogy az nem  „irodalmi” kérdés. Amiben megint csak van igazság (bár hogy mekkora igazság, az elsôsorban attól függ, milyen szélesen fogjuk fel az  „irodalmi” kérdéseket). Azt a jelenséget, hogy az irodalmi szerzôk között kevés a nô, aligha lehet elválasztani attól, hogy a közéletben, a politikában, a felsôvezetôk között mekkora a nôk aránya. Ha Magyarországon a nôk írói tevékenységével kapcsolatos kérdések kevés érdeklôdésre tartanak számot, vagy éppen csak mostanában kezd el ez témává válni, az annak is köszönhetô, hogy általában a nôk helyzetének a kérdése kínosan megbeszéletlen, megbeszélhetetlen. (Annyira kínosan, hogy én is rögtön magyarázkodni vagyok kénytelen: sokszor az az érzésem, hogy a közvélemény szemében ennek a kérdésnek a felvetése egyet jelent a vulgárfeminista vádaskodással, és általában maga a kérdésfeltevés is – akár az irodalommal, akár mással kapcsolatban – merev elutasításba ütközik. Ráadásul mintha sokak szemében a nôk helyzetének a kérdése olyan lenne, mint valami alattomos vírus: ellentétben mondjuk a napi politikával, a környezetvédelemmel, a gyerekneveléssel és a tv-mûsorral, melynek aktuális kérdéseivel magára valamit adó kultúrembernek illik tisztában lenni, és meggondolásukra, megbeszélésükre idôt szakítani, errôl azt hiszik, ha valakinek egyszer befészkeli magát az agyába, akkor onnan többé ki nem lehet mozdítani, és lassan kiirt minden egyéb gondolatot. Egyszer, amikor sorsom iránt nagy szeretettel érdeklôdô, példaszerûen liberális gondolkodású tanáromnak-barátomnak megemlítettem, hogy valami nôi témában írok valamit, annyit mondott, vigyázz, mert úgy maradsz. Szóval sietek újrafogalmazni a kérdést (vagy már késô?): egyszerûen arról lenne szó, hogy vitassuk meg, vajon a nemi különbségek és az ezzel kapcsolatos latens és manifeszt szerepelvárásaink hogyan befolyásolják boldogulási esélyeinket.) A kérdésnek ez a nehezen megkerülhetô politikai nézete tehát sokak szemében kizárja, hogy az irodalomról beszélve tárgyaljuk meg, s úgy érzik, aki a nôi szerzôket hiányolja, az valami külsô kényszert próbál alkalmazni az irodalomtörténetre. Pedig ez nem volt mindig így.
Nem állíthatjuk például, hogy nô és irodalmi alkotás viszonyának a kérdése ismeretlen volna a magyar irodalmi tradícióban, a problémának fel lehet tárni, ha nem is összefüggô történetét, de legalább néhány olyan megfogalmazódását, ahol vezetô irodalmárok tartották fontosnak, hogy hozzászóljanak a kérdéshez. Ezek közül a két legismertebb – Gyulai Pál pamfletsorozata a nôíró mint olyan képtelenségérôl és az általa kiváltott vita, illetve Kaffka Margit kritikai fogadtatása – jó néhány olyan érvet és szempontot felsorakoztat, melyek a nôk irodalmi szerepérôl szóló diskurzusokban a mai napig meghatározó szerepet töltenek vagy tölthetnének be. Mindkét esetben azt látjuk, hogy a diskurzus egyik legfontosabb mozgatórugója az a felismerés, hogy a nyugat-európai irodalmakhoz képest nálunk feltûnôen alacsony a nôírók száma.
Írónôinkrôl (1858) szóló esszésorozatában Gyulai tulajdonképpen szisztematikusan összefoglalta azokat a nézeteit, melyek korábbi, nôírók mûveirôl szóló kritikáiban elszórva megjelennek. Gyulai hosszas, módszeres, mégis szenvedélytôl izzó érvelése rendkívül komplex vizsgálati szempontrendszerre támaszkodik; hiába, írása a mai napig a legalaposabb gondolatmenet a nôk és az irodalmi tevékenység kapcsolatáról a magyar irodalomban. Alapgondolata az, hogy  „A nô körét és pályáját nem férfiönkény vagy puszta konvenció szabta meg, hanem a természet rendje, és a társadalom szüksége.” Ami az utóbbit illeti, a tollat ragadó nô Gyulai szerint olyan szenvedélyeknek szolgáltatja ki magát, melyek veszélyeztetik érzelmi-morális épségét, ezáltal a társadalom alapegységét, a férfi-nô kapcsolatot:  „Sand aligha volt képes igazán szeretni s a férfiakat legföljebb csak költôi izgalmakra vagy irodalmi célokra használta”, ami végeredményben a társadalmi egyensúly megbomlásához vezet. A nemi alkat természeti meghatározottsága pedig annyit tesz, hogy a nôk azért nem képesek értékelhetô teljesítményre a nagy irodalom mûfajaiban (a gyerek- és a leányirodalmat átengedi nekik), mert híján vannak az absztrakció, az analitikus és a logikus gondolkodás, az általánosítás képességének, az önfegyelemnek, és általában nem alkalmasak az átfogó folyamatok – mint például a társadalmi fejlôdés – megértésére.
Noha Gyulai mereven elutasító álláspontja már saját kortársai között is konzervatívnak számított – amivel mellesleg maga is tisztában volt –, vitathatatlan érdeme egyfelôl, hogy Gyulai meglátásai a XIX. század közepén tökéletesen kurrensek voltak: a nôi alkat idegensége a kreativitástól a kor közhelye, a nô alkotói képtelenségét természeti törvényekkel magyarázza például Gerard Manley Hopkins is híres levelében 1863-ban. Másfelôl pedig gondolatmenete olyan kérdéseket vet fel, melyek – részben persze módosult vagy épp ellenkezô következtetésekkel – máig szerepet játszanak a nôi alkotó tevékenységrôl szóló nyilvános vagy nem nyilvános vitákban. Ilyen a nôi karrier és a családi, társadalmi egyensúly kérdése;  maga a természeti-alkati nemi meghatározottság szempontja – noha ez a szellemi teljesítmények területén feltételezett determinizmus látszik mai szemmel a legtarthatatlanabb pontnak Gyulai elképzeléseiben, a nem nyilvános diskurzusokban tapasztalatom szerint manapság is bôven találkozik vele az ember, másrészt pedig újra felbukkan ellenkezô elôjellel az écriture féminine szélsôségesen biologicista elméleteiben, melyek szerint a nôi írás jegyei a nôk biológiai (elsôsorban szexuális) adottságaiból táplálkoznának. Sôt, noha ez nyilvánvalóan ütközik Gyulai alapállásával, gondolatmenetében futólag megjelenik a szocializáció, illetve a nevelés szerepének a felvetése: különösen Magyarországon  „a nô gondos nevelés mellett is aránylag csekélyebb irodalmi mûveltségben részesülhet, mint a férfi” – állapítja meg, de ezt nem tekinti olyan belátásnak, ami megingatná a nôi írás antropológiai és társadalmi-morális szempontú elutasítását. Ez a szempont inkább azt a burkolt szemrehányást támogatja meg, amivel Gyulai a magyar nôíróknak adja meg a végsô döfést. Azokon az érveken túl, melyek sikerük teoretikus képtelenségét bizonyítják, az esszésorozat példái kijelölnek még egy referenciapontot, Georges Sand életmûvét: egyfelôl maga Sand is bizonyíték az antropológiai determinizmus számára:  „Sandban minden megvan, ami írót naggyá tehet, de az az egy hibája, hogy nô, megtöri szárnyait”, másfelôl viszont Sand alakjának folyamatos megidézésével Gyulai arra emlékezteti közönségét, hogy a magyar írónôk még a nôírók paraolimpiáján is igencsak hátul kullognak.
Jókai vitacikke (Bajza Lenke munkái), mely mellesleg osztja azt a nézetet, hogy a két nem szükségszerûen különbözôképpen ír, s a két mód között rangkülönbség van, két új szempontot vezet be elegánsan a probléma megtárgyalásába: kevésbé hangsúlyos módon a nôk emancipációs érdekét (az elôttük megnyíló karrierlehetôségek korlátozottságát, a különbözô morális mérce alkalmazásának igazságtalanságát), és legfontosabb érvként pedig az irodalom sokszínûségének érdekét:  „De magának az irodalomnak is érdeke van benne, hogy nôirói legyenek. Ez szükséges elem. Azt nem vitatom, hogy abból, amit a nôk irnak, mindig hiányzik valami, ami a férfiak mûvében benne van. Ez igy van; minden lénynél, a minek szárnya van, a himé a him. De megforditva a férfiak mûveibôl is hiányzik többnyire az, a mi a nôk költeményeiben uralgó. Férfiak sajátja a humor, az erô, az életismeret; nôké az érzés, gyöngédség, az ábránd. Nálunk kivált az utóbbi idôben kevés kivétellel az egész irodalom az elsô irányban halad; és ezt jól teszi, ez az ô utja. De veszendôben van nálunk egészen a genre, mely a gyöngéd, mély érzésû, ábrándos mûveket alkossa. Ez a nôírók feladata, azt férfi nem oldhatja meg, nem is lehet hajlama hozzá. Pedig szép ez is, mint amaz, s határozott ranggal bir a Heliconon.” Ez utóbbi gondolat – a nôk írói tevékenységének összekapcsolása valami hiánnyal, valami várakozással a magyar irodalomban, a magyar irodalmi tradíció olyan képével, melyben ez túlságosan egyhangúnak (kicsinek) tûnik fel – késôbb is visszatérô, s véleményem szerint tulajdonképpen a mai napig fenntartható diagnózis a nôk és az irodalom viszonyáról Magyarországon. A hiány-koncepció bizonyos esetekben szorosan összefonódik a nôemancipáció kérdésével, és irodalomszociológiai, politikai, illetve konkrét tematikus várakozásokat jelent – mint például Kaffka Margit kortársi recepciójának jó részében. Más esetekben viszont  „irodalmibb” nézôpontú, s nem a szerzôk valóságos nemével, kulturális státusával kapcsolatban, hanem inkább a „gendered textuality” értelmében jelenik meg a nôi írás mint elveszett tradíció gondolata – ennek a hiányérzetnek a legfontosabb szülötte minden bizonnyal Weöres Psychéje.
Kaffka Margité az elsô olyan érett életmû a magyar irodalomban, mely könnyen megnyílhatna a nôi identitás megalkotása iránt érdeklôdô kritikai vizsgálat számára. Mai szemmel olvasva Kaffkát, feltûnô, hogy életmûve jóformán mindent felsorakoztat, amit egy par excellence nôírótól elvárnánk: írásai nagyrészt önéletrajzi indíttatásúak, ô maga és hôsnôinek jó része fokozatosan fellázad a szigorú katolikus neveltetés ellen, leveleibôl kibontakozó személyisége nem mentes némi extravaganciától, kalandos és tragikusan rövid életet élt, tudatosan tematizálja a nôk társadalmi, kulturális, irodalmi státusát, erotikus tapasztalatait, olyan nyelven szólal meg, ami egyszerre van összhangban kortársainak modernista stílusával és egyúttal rendelkezik olyan egyéni jellemzôkkel, amiket meg lehet próbálni femininként leírni. Az ô kritikai fogadtatásában jelenik meg elôször markánsan a nôk írásmûvészetének az a nézete Magyarországon, hogy az a nôk intellektuális emancipációjának egyszerre eszköze és indikátora. Ugyanakkor minden bizonnyal elmondható róla, hogy az írást mûvészetként használta, minthogy a nôi írás epikai korához tartozna – hogy Virginia Woolf megkülönböztetését idézzem –, ám anélkül, hogy a nôírók jelentôs önkifejtô epikai korszakára támaszkodhatott volna a magyar irodalmi tradícióban.
A Kaffka-jelenség jóformán ex nihilo feltûnésére Schöpflin Aladár is utal:  „Írása néha úgy hat, mint valakinek a hirtelen öntudatra eszmélése: a lelkileg szunnyadó asszonygenerációk hosszú sora ébred fel benne és néz körül a világban elôször hályogtalan szemmel.”
Kivételes tehetségén túl nyilván a korszak politikai-társadalmi-kulturális folyamatai – nemcsak egy nyugati típusú nômozgalom formálódása a századfordulón, hanem a korszak irodalmának tematikus és stilisztikai forradalma is – ideális környezetet teremtettek ahhoz, hogy a kortársak Kaffka teljesítményét, tematikáját és magát a jelenséget megkülönböztetett figyelemmel fogadják. A kritikákban a nôi író pozitív, elôítéleteket felülvizsgáló fogalmát – némiképp Jókaihoz hasonlóan – úgy tekintik, mint ami a magyar irodalom- és társadalomtörténet által felkeltett várakozást teljesít be, az ûr betöltése a stilisztikai vagy mûfaji jegyeken túl a nôk kulturális státusával és egy sajátos, nôi tematika emancipációjával kapcsolódik össze. Például Móricz kritikájában:  „Így férfi nem írt még soha: ez az igaz asszonylélek speciális hangja… A férfi mindig valami gyengéd kegyetlenséggel nézi az asszonyt, ha dolgozik. És Kaffka Margit regénye után látom csak, hogy az írás, az életnek írásban való kiélése éppen úgy lehet asszonyi lehetôség, mint férfiúi.” (A kritikákat Rolla Margit idézi Kaffka leveleinek kiadásában.)
Banális, történelmietlen (irodalmiatlan, földrajziatlan) kijelentéssel élve azt mondhatnánk, hogy Kaffka, Virginia Woolf kortársa, Angliában bizonyára a nôi irodalom egyik nagy matriarchájává vált volna. Magyarországon viszont, ahol nagy várakozásokat teljesített be, végül maga is inkább csak beteljesületlen várakozásokat keltett ebben a vonatkozásban. Ennek számtalan oka közé biztosan odatartozik, hogy a háború utáni irodalomkritika a legkevésbé sem kedvezett annak, hogy Kaffka életmûvét a nôtematika felôl értelmezzék: noha kanonikus helye nem kérdôjelezôdött meg, jelentôségét másfelôl igazolják. Jól mutatja ezt Bodnár Györgynek – Kaffka egyik legnagyobb apologétájának – a regények 1968-as kiadásához írt elôszava, mely a nemi identitás problematikáját a társadalmi feszültségek nem-semleges megfogalmazásaként menti át:  „Kaffka asszonyait a rájuk kényszerített életforma fojtogatja, tehát ôk a társadalom ellen lázadnak. S mivel bajaik az egész társadalom nyomorúságából fakadnak, lázadásuk csupán felfokozott szenvedélyû kifejezése az általános elnyomottság érzéseinek. Mûveiben a »férfivilág« szimbólummá válik, de ez a szimbólum maga sem elvont: mint cseppben a tenger mutatja az »egész« természetét. A »lázadó asszonyok« története ezért vezethette a társadalmi regény felé.”
Ami a kilencvenes éveket illeti, azt várhatnánk, hogy egy mesterségesen korlátozott kritikai diskurzus felszabadulásával a nôk irodalmi teljesítményének a kérdése újra elôtérbe kerül, és az irodalomról szóló diskurzus újra felveszi azokat az elejtett szálakat, melyekre a Gyulai-vitával és Kaffka Margit recepciójával utaltam. Ez félig-meddig így is történt. A  „gender studies”, illetve a  „women studies” megjelent néhány egyetemen, és az utóbbi években napvilágot látott egy-két antológia, könyv magyar nôköltôk mûveibôl és alakjáról. Azt azonban nem állítanám, hogy ezek különösebben nagy hatással lettek volna az irodalmi gondolkodásra. A gender szempontú mûértelmezés általában az idegen nyelv és irodalom tanszékeken van jelen, általában külföldi mûvekre és szerzôkre alkalmazzák, és a magyar irodalom tanulmányozásában nem nagyon vetôdik fel, hogy a nôírók karrierje különös figyelmet érdemelne. Ennek a fontosabb oka valószínûleg az, amire már utaltam: általában a nemi különbségek és az érvényesülési esélyek kapcsolatának megbeszéletlensége. De azt sem érdektelen megvizsgálni, hogy szûkebben az irodalomról szóló beszédben manapság miért nem könnyen fogan meg vagy fogadtatódik el ez a szempont – túl a korábban jelzett kondíciókon –, hiszen a két idézett vita azt mutatja, hogy ott a kérdés magától értetôdôen hozzátartozott az irodalomkritika kérdéseihez (anélkül, hogy ezt egy erôs és öntudatos nômozgalom kényszerítette volna ki).
Az egyik lehetséges ok, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években beáramló új értelmezési iskolák nem eredményezték a kánon megsokszorozódását. Úgy látszik, hogy nagyobb kihívás egy kis óvatos rendcsinálás, illetve újraértelmezés, mint mondjuk a  „kis szerzôk” vizsgálata, felfedezése – ami egy olyan csatorna volna, ahol a nôírók iránti érdeklôdés bekapcsolódhatna az irodalmi diskurzusba. Általában az egybelátás, a néhány idea szerinti elrendezés most is meghatározó szerepet tölt be az irodalmi folyamatok leírásában. A  „kis irodalmat” valami jóval gyakorlatiasabb értelemben is felfoghatjuk: a kis irodalmat könnyû áttekinteni, kevésbé provokálja a kánon megsokszorozódását, kevésbé áll ellen az egybelátásnak, annak, hogy a szövegeket néhány alapidea mentén rendezzék el. (És ez nem csak az olyan ideákra igaz, mint a nemzeti identitás gondolata, ami egy kis ország irodalma esetében értelemszerûen több korszakban is meghatározó jelentôségû, s melyrôl könnyen belátható, hogy olyan kritikai gondolkodást szül, mely – lévén szemében az irodalom a nemzeti identitás megalkotásának, illetve megerôsítésének alávetve – nem szorgalmazza az irodalom dehomogenizálását, a párhuzamos tradíciók feltételezését, s nyilvánvalóan nem ad helyet a gender-különbségek vagy a csoportidentitás megfogalmazódásának. Azt mondhatjuk, hogy a mai kritikai beszéd meghatározó fórumain nem kell ezzel a típusú gondolkodással számolni, ám az egyetlen ideák vonzereje a modernebb tájékozódású irodalomszemléletekben is sokszor elég nagynak tûnik.)
Ha csak felsorolásszerûen meg akarom említeni, hogy mik azok a pontok, ahol a kilencvenes évek meghatározó kritikai beszédmódjai, melyek kifejezetten ambicionálják, hogy korszerû értelmezési stratégiákkal közelítsék meg a magyar irodalmat, nyilvánvalóan összeütköznek egy olyan irodalomszemlélet alapjaival, mely azt a kérdést (is) fontosnak tartaná, hogy mi a nôk viszonya az íráshoz, akkor a következôkre kell utalnom: e kritikai iskolák egyik fô orientációja a referencialitás felülvizsgálata, a szövegen belüli és szövegen kívüli éles szétválasztása; az irodalmi mûvek tematikája, reprezentáló jellege iránti érdeklôdés szinte teljes hiánya jellemzi ôket, s általában a nagyobb kíváncsiság a nyelv dekonstruáló potenciálja, mint identitás-konstruáló képessége iránt (ami nem pusztán kritikai stratégiaként, hanem az irodalmi szövegekkel szemben alkalmazott normaként is meghatározó). Ehhez hozzátartozik a szerzôi életrajz, élettapasztalat szigorú kiutasítása az értelmezésbôl, még a nem tudományos igényû napi kritika területén is. Általában az irodalmat ezen túl is meglehetôsen szûken értelmezi: kevéssé érdeklôdik a nem szigorúan szépirodalmi formák, a naplók, levelek, dokumentumok stb. iránt – ez megint csak egy olyan jelenség, ami homlokegyenest ellenkezik a nôirodalom vizsgálatának gyakorlatával, mely sokszor zavarba ejtôen nagyvonalú módon kezeli az elemzésbe bevont szövegek körét. (S ami a szerzô bevonásának elutasítását illeti, az még inkább igaz a kritikai szövegekre. Az elmúlt tíz év legnagyobb hatású irodalomkritikai törekvéseinek nagy része a néha már parodisztikus kritikusi személytelenség és alázat (?) normáját mutatta fel. Ezzel szemben amikor nôkritikusok nôírókat fedeznek fel vagy a nôi szerzôk speciális helyzetérôl beszélnek, az a skála másik végén helyezkedik el: általában nyíltan vállalják, hogy vizsgálatuk önautorizációs aktus is egyben. Nem mondom, hogy ez az önautorizáció mindig meggyôzô, de mindenesetre a kritika egy fontos aspektusára irányítja a figyelmet, amirôl a magyar kritikai gondolkodás leginkább hallgat, vagy legfeljebb gyanúval illeti, vádként fogalmazza meg másokkal szemben.)
A felzárkózás vágyának valahogy sikerül nem tudomásul vennie a nyugati kritikai szövegek tömegét, melyek éppen hogy a helyi érdekûre, a részlegesre, az érdekeltre, a szituáltra, a genderrel kapcsolatosra koncentráló értelmezéseket sürgeti. Amit persze aligha lehet pusztán a tudatlanság vagy a megkésettség következményének tekinteni. Igen fontos és tanulságos lenne e közönyt megvizsgálni abból a szempontból, hogy vajon mennyire tekinthetô egy kisajátított, erôszakolt és leegyszerûsített marxista kritika egyik hosszú távú következményének. Azt hiszem, érthetô, ha a kritika sokkal erôsebb érdeklôdést mutat olyan elméletek iránt, melyektôl el volt zárva, vagy legalábbis amelyek nem a hivatalos diskurzus részei voltak, és megpróbálja a lehetô legjobban elhatárolni magát negyven év kritikai rutinjaitól, s az irodalmat körülbástyázni egy rossz emlékû kiszolgáltatottság után. Nyilván ennek is köszönhetô az ellenállás és szorongás minden olyan értelmezési móddal kapcsolatban, ami az irodalmi szöveg társadalmi és szélesen értve politikai kontextusára, illetve jelentéseire koncentrálna. Ez aztán egy furcsa, felemás helyzethez vezet: egyrészt erôs a vágy, hogy az irodalom és a kritika egy nyugati típusú diskurzus része legyen, másfelôl viszont a szóba jöhetô, autoritatív kapcsolódási pontok igen korlátozottak. A szituált értelmezéssel szembeni gyanú szélsôséges változatai mindent, ami helyi érdekû, provinciálisnak látnak, a szó legrosszabb értelmében. (Csak hát a provincializmussal kapcsolatos szorongás sokszor éppen a provincializmus legbiztosabb jele.)
Ez az atmoszféra semmi esetre sem tekinthetô termékeny talajnak egy olyan kritika számára, mely a szerzô nemét akarja elsôsorban szem elôtt tartani. Ennek a szempontnak a hangsúlyozása azzal a kockázattal jár, hogy nemhogy semmiféle figyelmet nem kap a tárgyalt mû vagy probléma, hanem egyenesen marginalizálódik a szöveg vagy a szerzô – anélkül, hogy ezen a margón egy új centrum jöhetne létre (azaz egy sajátos szempontú kánon). Azt hiszem, ez lehet a fô oka, hogy a legtöbb szerzônô a mai magyar irodalomban határozottan visszautasítja, hogy „nôíró”-ként utaljanak rá, mert leginkább fenyegetést lát ebben, hogy ezzel eltávolítják a fô csatatérrôl, és távoli, békésebb, ám minden számottevô figyelmet elkerülô provinciákra számûzik. A legtöbb kritikus, író és olvasó számára megemlíteni, hogy a szerzô nô, s arról beszélni, hogy ez vajon kapcsolódik-e ahhoz, ahogy, amirôl ír, ahogy a karrierje alakul, nem jelent egyebet, mint leereszkedést, másféle mérce alkalmazását – vagyis, hogy a paraolimpiára nevezik be ôket, hogy a Gyulai-féle érvelésre utaljak újra. Könnyen lehet, arról van szó, hogy ezekrôl a kérdésekrôl még mindig XIX. századi fogalmak szerint gondolkozunk – azok közül is inkább a konzervatívak szerint –, ugyanakkor, felteszem, sokunk meggyôzôdése, hogy ez a fogalmi keret nem megfelelô, de mivel a kortárs irodalomkritikai, politikai és közbeszéd nem kínál alternatívát, a látszólag legkevésbé kínos megoldást választjuk: a hallgatást. A szerzô neme olyasvalami, amit úriember nyilvánosan sosem tenne szóvá. Ezek között a körülmények között, ha feltételezzük azt a nem túl valószínûen bekövetkezô folyamatot, hogy kialakulna a magyar nôi írásnak mint önálló szövegtestnek a vizsgálata, nem kizárt, hogy ez nem emancipációs folyamatként, hanem valami rezervátum felépítéseként sülne el, ahol nôkritikusok és nôírók háborítatlanul ünnepelhetnék magukat és egymást. Meglehet, általában az ún. nôtudományok a világ más részein sem egészen kerülték el ezt a sorsot.
Ez a szorongás az irodalom fôvonulatáról való leválasztódással kapcsolatban újra arra késztet, hogy megfogalmazzuk a kérdést, hogyan lehet a nôi íróról pozitív módon beszélni egy olyan kis irodalomban, mint a miénk, úgy, hogy az ne találjon teljes elutasításra, egyszerre jelentsen kihívást a kritikai rutinok számára és hasson bátorítóan potenciális nôírók szemében. Visszatérve a második ellenvetésre: ezt a felettébb vázlatos áttekintést talán úgy lehet összefoglalni, hogy a nôírók kérdését ma az irodalmárok nagy része sokkal inkább irodalmon kívüli szempontnak érzékeli, mint a múlt század közepén vagy Kaffka Margit korában. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy – függetlenül attól, hogy szakmai, kulturális vagy becsületbeli ügynek tekintjük – ne lehetne és szerintem ne kellene újra és újra feltenni azt a kérdést, miért olyan kevés a nô a szerzôk között, megbeszélni, hogy vajon a nemi különbségek, a nyíltan felkínált szerepek és a mélyen belénk nevelôdött képek és önképek hogyan befolyásolják az írásunkat és a karrierünket, hogy vannak-e olyan írónôink, akik új, a nôi tapasztalatokkal kapcsolatos tematikát kíséreltek-kísérelnek bevezetni a magyar irodalomba (ami egyáltalán nem kell, hogy a kritikai távolságtartás felszámolását jelentse), s hogy az irodalomtörténet korábbi szakaszaiban hogyan beszéltek vagy nem beszéltek ezekrôl a kérdésekrôl. Persze, hogy az irodalmat nem lehet arra kényszeríteni, hogy az egyenlô esélyek elve alapján mûködô munkáltató legyen. Azzal befolyásoljuk, hogy témákat javaslunk, kérdezünk és figyelünk. De ezen a ponton megint csak abba ütközünk, hogy e témák, kérdések és a figyelem sorsa elsôsorban annak van kiszolgáltatva, hogy a nôk esélyegyenlôségének a problematikája milyen színvonalon, mennyire differenciáltan fogalmazódik meg az elkövetkezô idôk közbeszédében.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta