Az 1993-as év egyik fontos bemutatója Kárpáti Péter Akárkije volt a Kamrában. Kevesen vették észre a jelentôségét, viszonylag feltûnés nélkül zajlott a premier, néhány jó és még több unalmasan korrekt kritikát kapott Zsámbéki Gábor nagyszerû rendezése és a színészek kiegyensúlyozott, gazdag alakítása – elsôsorban a fôszereplô Csákányi Eszteré, de Sinkó László, Varga Zoltán, Máthé Erzsi és Soós Edit szerepformálása is különleges élményt jelentett. Maga a darab, a fiatal, akkoriban már befutott drámaíró különös mûfaji szintézisteremtô kísérlete nagyobb revelációként hatott a kortárs drámairodalomban, mint az elôadás. A dramaturg Kárpáti írói tehetségét akkor még csak néhány éve fedezték fel, elsôsorban Zsótér Sándornak köszönhetô, hogy a Szingapúr, végállomás címû darabjával betörhetett a hazai színpadra. Aztán néhány év leforgása alatt sikeres szerzô lett, finom metaforáit, szimbólumképzô erejét és határtalan költôi melegségét, empátiáját, mellyel az embertelen emberi állapotok, az élhetetlen valóság felé fordult, több színházi mûhely is szívesen fogadta; pályája gyorsan ívelt felfelé. A Pesti Színházban mûsorra tûzött Az út végén a folyó meglehetôsen vegyes kritikát kapott, de a közönség és a szakma számára is egyértelmû volt, hogy igazi drámai anyag született. Az Akárki bemutatásának évében már kötete is megjelent, 1995-ben a magyar dráma napján elnyerte a Színházi Dramaturgok Céhének díját, ugyanebben az évben a Vígszínház drámapályázatán is elvitte a pálmát – nem utolsósorban Spiró és Esterházy elôl.
Az Akárki bizonyos szempontból benne volt a levegôben. Legalább annyira, mint amennyire az elôzô századelôn, amikor Hoffmanstahl átiratában elôször elevenedett meg a középkori moralitás. Akkor, 1911-ben, Reinhardt rendezésében világszenzációt keltett a mû. A grandiózus külsôségek között a Schumann-cirkusz arénájában, Alfred Roller díszletében színre vitt drámai haláltáncot ugyan a kritikus értelmiség kissé fanyalogva fogadta – mégis, az elôadás egyfajta aranyalap volt Reinhardt késôbbi rendezéseihez ugyanúgy, mint a századelô színházi nyelvújító kísérleteihez.
Kárpáti is az angol, illetve németalföldi változatban fennmaradt eredeti moralitáshoz nyúl vissza, de nagyon letisztult, alaposan átgondolt kortárs drámát formál belôle.
A mûfajhoz tartozó általánosságokból azzal a meglepô fordulattal lép ki, hogy az ô Akárkije – nô. Vagyis alakjából tökéletesen hiányzik a világi dolgokkal szembeni férfias fölény. Nem egy szilárdan uralt, céltudatosan vezetett életútból lép át a személytelen öröklétbe, hanem egy ösztönök irányította és csak félig-meddig tudatosan élt sorsból eszmél fel a halál közelségében.
A kritika a darab bemutatása idején nem figyelt fel erre a lényeges elemre. Nem érzékelte pontosan, hogy Akárki nôbe oltva, egy Emma nevû, negyvenes, lestrapált, elvált és elhanyagolt ingatlanügynöknô képében, súlyos ítélet a jelenkorról. Mert ha ebben a világban, ami alapvetôen – kisebb kivételektôl eltekintve – fehér, jobbkezes, 87 IQ-s férfiaknak lett kitalálva, egy ilyen figura képviseli az ittlét és a túlvilág közötti hidat, az a téma egészét szembeállítja mind az eredeti moralitással, mind a Hoffmanstahl-átirattal. A mindannyiunk helyébe illeszthetô Emma ugyan érzékeny, figyelmes és végtelenül tiszta, de nincs különösebb koncepciója a saját sorsáról. Sem az érvényesülés vágya, sem a fontosságtudat nem egyenesíti ki életútját egy irányba. Emma „csak" van – egészen pontosan a darab elején rájön, hogy csak VOLT. S ekkor, egyetlen nap alatt – a klasszikus dramaturgia aranyszabályai szervezik a darab szerkezetét – a halálos betegség tudatában megpróbálja feltérképezni, milyen is volt. Ámokfutásba kezd, hogy megelôzze a végzetet, megpróbál vélt elintézetlen dolgainak végére járni. Ha nem is képes az egyes fázisokat komplex egységben látni, nem sikerül megtalálnia azt a fonalat, amelyre tisztán és megnyugtatóan felfûzhetôk élete eseményei, legalább az utolsó pillanatban rendet rakjon. Valahogy úgy, mint a várandós kismamák a terhesség utolsó napjaiban: ösztönösen lázas takarításba fog.
Emma rohamokkal kísért rohanásának stációi egyfajta kronologikus rendben megidézik az életét. Elsô feladata az istápolt anya további sorsának eligazítása, ôhozzá megy – de az addig beteges, lányára rászoruló anya hirtelen önálló, öntudatos, sôt szerelmi kalandba lépô nônek bizonyul. Aztán a barátnô következik, aki viszont van annyira fásult, hogy egy eladópult mögül nem képes felmérni a helyzet mélységét. Majd Emma az elvált férjnél (ürügy: „te vagy az egyetlen ügyvéd ismerôsöm") igyekszik törvényes mederbe terelni nemsokára árván maradó lánya ügyeit. A férj új felesége és Emma rövid jelenete az elôadás kisebb csúcspontja. Miközben Emma hány a volt férj fürdôszobájában, a fiatal új feleség csak annyit fog fel az egészbôl: a lerobbant „elôd" valamiféle igényt tart a férjre, ha csak a megértés szintjén is. Itt egy következô dráma körvonalai rajzolódnak ki, s ez nagyon fontos: Kárpáti itt biztosítja, hogy a haláltánc körforgása Emma tragédiája után is folytatódni fog, a misztérium nem az egyes történethez tapad, hanem az egészet átfogja, és bizonyos pontokon finoman, erôltetés nélkül átragyog a hétköznapokon. Errôl szól valójában Zsámbéki rendezése is, errôl a finom transzparenciáról, egy szûk kapu résnyire nyitásáról. Nem vállalkozik fölöslegesen a kapu mögött nyíló örvény mélységmérésére, sem a kapu topográfiai elhelyezésére. Csupán ezt az egymásra vetülô kétféle létet világítja át egy tompított fénnyel.
A rendcsinálásban végül maga a lány, a tizenéves, lázadó, türelmetlen félig-gyerek, félig-felnôtt következik;
ô Emma legnagyobb feladata. De róla is váratlanul derül ki, hogy korántsem olyan gyámoltalan, mint azt az anya gondolná, sôt éppen a szüzessége elvesztésén munkálkodik, igen tudatos és precíz akciókkal. A misztérium itt ismét átragyog a cselekményen, a lány partnerként ugyanis a tüdôgondozóból ismert szerelôt találja meg, akirôl Emma is, a nézô is tudja már, hogy ugyanolyan gyógyíthatatlan betegséget hurcol, mint az anya. De a lánynak csak nôvé avatásában van rá szüksége, a figura mélyebb rétegei nem nyílnak meg számára. Bebizonyítja magának, hogy felnôtt nô, itt kezdôdik az önálló élete. Itt válik egy következô lehetséges Emmává.
A tablón végigtekintve kiderül, hogy Emma-Akárki különösebben nem hiányzik senkinek. Nincs olyan élô, akinek számára ô nélkülözhetetlen. A mintavétel eredménye tehát visszafelé érvényteleníti Akárki egyediségét, nélkülözhetetlen és pótolhatatlan voltát. Ô mint élô és mindenkitôl különbözô ember, ezek szerint sosem létezett. Akárkibôl Bárki lett. Zsámbéki Gábor rendezése azonban nem engedi, hogy a darab kegyetlen következetessége átírja az ôsi bölcsességet, a „mindenki Egyetlen és Megismételhetetlen lény" igazságát. Csákányi Eszter alakításában Emma olyan áttetszô lelki karakterré lesz, öntudatlanul végigrohant élete annyira esendô és puha, mint egy fészekbôl kiesett kismadár. Kiérlelt színészi eszközeivel nagyon pontosan lavíroz az öntudatra ébredés nehézségei között. Zsámbéki pedig segítségül okosan használja a szöveg kínálta szimbólumokat; végigviszi, de nem erôlteti a darab egészére, sem vizuálisan, sem szerkezetileg. Az eltörött velencei tükör, amit Emma a hóna alatt szorongatva cipel egyik stációtól a másikig, az önreflexió utolsó reményét is meghazudtolja. Ugyanakkor azonban a tükör ottléte egyértelmûsíti a hiányt, ami az ember létezése és létének megindokoltsága között nyílt.
A darab végén Emma önként választja meg halálát, beugrik a modern sírgödörbe: a metró sínjei közé. Ravatalán körbeveszik azok az alakok, akiket életében egy igen precíz érzelmi-társadalmi analízis eredményeként a szerzô Akárki köré sorolt. Odaát már a misztériumé a teljes igazság, a stilizált mozdulatok, az allegorikus figurák tablóvá merevednek. De Emma-Csákányi lekászálódik a ravatalról, körbepásztáz, felméri az új környezetet, majd egy ironikus szerzôi ötlettel visszalép az életbeli Emma fanyar karakteréhez: „ma túl nehéz napom volt". A hétköznapok áttörhetetlen erejû megszokása áttört a misztériumon, és visszaszólt az örök-bôl az esetleges-be.
Az 1993-as bemutató után még három évig volt mûsoron az Akárki. Jöttek nagyobb szenzációk, bemutatók és politikai botrányok; a színházban és a közéletben halkan tûnt el Kárpáti Péter darabjának tanulsága. A rendszerváltásba gyorsan beletanult magyar társadalom elôtt nagy feladatok álltak, újra kellett tanulni a demokrácia, a többpártrendszer, a politikai etika, a közös felelôsségtudat és az újra feltalált hagyományok szabályait – miközben az elszegényedés egyre nagyobb méreteket öltött. A zaklatott körülmények között elsikkadt a Kárpátinál felvetett öntisztázás kérdése. Nem nôtt a tudatosan átgondolt életek aránya, sem a magánszférában, sem a nyilvánosság elôtt nem lett gyakori jelenség az autentikus személyiség. Másféle divatok járnak. Kárpáti darabja attól különleges, hogy igazi színházi anyagot tudott faragni ebbôl az egyszerre filozófiai és aktuálpolitikai tételbôl. Zsámbéki Gábor is jól artikulálta a feladványt. Csak a közönség nem tartotta elég fontosnak.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta