Darvasi László könyvében a róka nem a mesebeli ravasz állat, nem is a Parti Nagy Lajos-féle rókatárgy (a magyar kilencvenes évek sokértelmû emblémája), hanem bizony hányadék. Olyan gyomortartalom, amelyben elôfordul egy bizonyos szederfajta, amely „csak a nagy réten túl terem”. Ennek alapján meg lehet találni egy holttestet az erdôben, és azonosítani lehet a gyilkosság tettesét az én-elbeszélôvel, akit a címadó novella elején a kosárfonó fiaként, a vége felé a kopasz hányósként emleget a többi szereplô. De ne vágjunk a dolgok elébe! Egyelôre elég annyit megállapítani, hogy a történet elbeszélôje mindjárt az elsô, szándékosan túlbonyolított mondatban lerókázza a rózsát, emiatt pedig (illetve, mert „egy igen vallásos városban élek”, úgymond) letartóztatják; s ahogy a rejtély bonyolítása mindinkább tartalmazza a megfejtéséhez kellô tudnivalókat, úgy bontakozik ki a történet sémájával együtt Darvasi víziója, amely szép, ugyanakkor borzalmas, mégis nagyon, de nagyon szép, viszont nagyon, de nagyon borzalmas, és így tovább.
Na szóval: egyrészt „Jaj, be szép a Szép”, másrészt, egyszersmind „Szép a rút”. És rút a szép. Nem mintha Darvasinak több köze volna Adyhoz és Shakespeare-hez, mint más kiváló költôkhöz, akikhez szintén nincs túl sok köze. Megindító az az igyekezet, amellyel a német kritikusok – többek közt
A veinhageni rózsabokrok németre fordított írásai alapján – Darvasit megpróbálták hozzákapcsolni különbözô világirodalmi nagyságokhoz. Ezeket a tiszteletre méltó erôfeszítéseket ezúttal bízvást mellôzhetjük: hét esztendô távlatából, éppen
A veinhageni rózsabokrok alapján, világosan látszik, hogy Darvasi az Darvasi. Vagyis valami lényeges dolgot kitalált, és csak ennek tükrében értékelhetôk az irodalmi hatások vagy párhuzamok, továbbá ezzel magyarázható mind a szokatlanul gazdag recepció, mind pedig ennek erôs megosztottsága.
Ha azt állítanám, hogy A veinhageni rózsabokrok az elsô „igazi” vagy „jellegzetes” Darvasi-könyv, az legalábbis durva egyszerûsítés volna, hiszen Darvasi félreismerhetetlen prózaköltôi beszédmódja már A portugálokban is ki volt munkálva, s azóta tíz év alatt, bár sokat változott egyes megoldásaiban, a szövegmûködtetést nézve nagyjából ugyanaz maradt. Az viszont tény, hogy az áttörést az 1993-as kötet hozta meg. Darvasi ekkor már semmiképp sem tekinthetô kezdônek, ez a harmadik könyve, de még fiatal. Nemcsak az évek számát tekintve az, hanem könyvének is van egyfajta fiatalos frissessége: sokkal nagyobb mértékben mûködik benne a fantázia, mint az írói tapasztalat. A tavaly megjelent nagy regényben, A könnymutatványosok legendájában ezek az arányok már némileg másképp alakulnak.
Mai szemmel nézve hajlamosak lehetünk az egész eddigi Darvasi-életmûvet A könnymutatványosok… elôkészítésének tekinteni. Kétségtelen, hogy a regény Darvasi pályája elsô felének (vagy inkább harmadának) összegzése és tetôpontja, s mint ilyen, magába szívja az elôzô teljesítményeket is. Általában így van ez mindazoknál az íróknál, akik a beszédmód és egyéb elbeszélôi technikák folyamatossága mellett bôvítenek perspektívát és kompozíciót. Ha azonban komolyan vesszük a visszatekintést, és egy pillanatra elfeledkezünk Darvasi 1993 utáni könyveirôl, úgy azt vesszük észre, hogy
A veinhageni rózsabokrok is az összegzés igényével készült. Ez az a könyv, amelyben Darvasi lemond a szereprôl (anélkül, hogy megszûnt volna a szó tágabb értelmében költônek lenni), és elfoglalja cserébe a pozíciót (amelybôl érett elbeszélôként szólalhat meg). Emiatt – hogy tehát egyszerre mutatkoztak benne innovatív és összegzô törekvések, hogy egy végiggondolt és jól kimunkált prózapoétikában lehetett „a történet rehabilitációjának” programját felismerni – A veinhageni rózsabokrok a kilencvenes éveknek, ha nem is legjelentôsebb, de biztosan egyik legjellegzetesebb magyar könyve. Úgy is lehet mondani, hogy közvetlenebbül tartalmazza keletkezésének korszakát, mint akár Darvasi legtöbb nemzedéktársának munkái, akár saját késôbbi – a megírás szempontjából A veinhageni rózsabokroknál egyenletesebb – novelláskötetei.
Itt válik elôször nyilvánvalóvá, mennyire teherbíró Darvasi már korábban is kipróbált írásmechanizmusa, a „mintha – de mégsem – de mégis” üzemmód. Darvasi olyan várakozást kelt az olvasóban, mintha ábrázolna (mondjuk egy helyszínt és egy ott játszódó eseményt); egyúttal azonban azt is jelzi, hogy az ábrázolás kritériumait kicsinyes pedantériával sem lehet számon kérni az íráson, ám egy-egy ironikus gesztussal annyira kézzelfogható emlékeztetôket helyez el, hogy akár ábrázolhatna is. Mintha mesebeli vagy történelmi kulisszákat mozgatna; mintha minden, ami történik írásaiban, valahol máshol történne. Viszont a dél-alföldi huszadik századvég primitív és brutális játékszabályait tartatja be szereplôivel. Ezzel szemben, ami ténylegesen, a szó írói értelmében megtörténik a szövegben, az soha nem az akció, hanem a tünemény. „Eltévedt, aranyló szegélyû, hasas, befelé sötétedô felhô úszott a nap felé. A hatalmas árnyék végigsuhant a városon.” Vagy, még ugyanebben az írásban,
A witembergi kôtörôkben: „Apám (…) ötven kiló se volt már. A nyitott ablakhoz léptem vele, s egy mandularügy éppen abban a pillanatban bomlott szirmaira. Közel volt az ág, apám átnyúlt a frissen pácolt, barna párkányon, s egy hirtelen mozdulattal letépte.” Ábrázoló jellegû írásokban az efféle tünemények dekoráció gyanánt szolgálnak; itt nem. Itt a tünemény a tét, és az élet-halál ügye (beleértve a mindenkori hullát is, jelen esetben a patak sziklái közé szorult kôtörôt, plusz a felsejlô féltékenységi gyilkosságot), ez a Darvasinál nem túl nagy ügy a dekoráció.
Darvasi nem ábrázol, hanem mutat. Kicsit pontosabban: mutatványoskodik. Ez ma már egyértelmû; arra nem emlékszem, hogy 1993-ban is egyértelmû volt-e. Azt rögtön lehetett látni, hogy a könyv, a szó  tizennyolcadik századi értelmében, érzelmes, Kazinczyval szólva, „érzékeny”. Szerintem mai értelemben is érzékeny, csak épp nem árt észben tartani, hogy az érzékenység ezúttal expanzív teremtô erôvel társul. Ez a mutatvány.
Darvasi mutatványai a késôbbiek során, fôleg a Kleofás-képregényben az érzékenység korát idézik fel, sóhajt és
könnyet egyfelôl, viccé zsugorodó anekdotát másfelôl.
A pöstyényi förödés közepette Fanni hagyományai. Nem mintha Darvasinak közvetlen köze volna Gvadányihoz vagy Kármánhoz; de A veinhageni rózsabokrok recepciója mégis mintha a magyar felvilágosodás elbeszélô irodalmának dilemmáit fogalmazta volna újra.
Darvasi úgy tesz, mintha olyan narrátort üzemeltetne, aki egyszerre naiv és bölcs. („Azt mondtam, higgye csak el, van olyan pillanat, hogy mindent tud az ember. Csak ezt, mármint hogy mindent tud, nem akkor tudja. Késôbb. De emlékezhet arra a pillanatra, amikor mindent tudott. És ez nagyon szép, nagyon szomorú. Mert erre a pillanatra emlékszik, nem pedig a tudásra.”) Ha azonban lehántjuk az írásokról a stilizált naivitással együtt az elbeszélôi szívben visszavérzô idôt (lásd Kalaf áriája) és az érzékenység egyéb reflexióit is, elôbukkan a naprakész országismeret. Nem kötelezô, de nem is árt tudni, hogy Darvasi civil foglalkozása újságíró, s hogy különösen a szegedi és környékbeli ügyekrôl széles körû ismeretei vannak. A kötet legjobb írásai, mindenekelôtt a Vak Bekk, erre a publicisztikus tényanyagra is támaszkodnak, ebbôl formálódnak Darvasi jellegzetes középkisvárosi kulisszái. A veinhageni rózsabokrokban még jár a villamos, a Kleofás-képregényben már csak mézeskalács van; de még a mézeskalács mögött is felsejlenek a kilencvenes évek jellegzetes ügyei, például a szegedi cukrászgyilkosság. Úgy sejtem, az ebbôl adódó értelmezési dilemmák nagyban hozzájárultak Darvasi írói népszerûségéhez.
Befejezésül, röviden a kötet figuráiról: a szigorú törpérôl, aki ellenôr a villamoson, a bolond gyerekekrôl, a rumos málnaszörpöt szopogató kövér kislányokról, a zselés hajú stricikrôl, mindenekelôtt pedig a szûz és kopasz elbeszélô fiúkról, fiatalemberekrôl: sokadik olvasásra is meghökkentô a megmutatkozás és a megnyilatkozás teljes kongruenciája. Darvasi úgy tesz, mintha feltétlenül bízna a kimondott és leírt szóban (ezért is tud mutatványoskodni), holott pontosan tudja, hogy a textológiai gyanakvás megsemmisítette a szavak erôterét, és mégis – ténylegesen! – olyasféle bizalommal van telítve, mint egy tizenhetedik századi pásztorregény alkotója.
E tény ismerete allegorikus mellékjelentéssel ruházza fel a kötet kopasz hányósait: ôk, többek között, az írói érettségnek A veinhageni rózsabokrokra jellemzô stádiumát testesítik meg. A többiek, akik a fehér nedvet (konkrétan: kókuszlikôrt) fent beöntik, lent kilövellik, s akik a vadgesztenyeillatú lepedôkkel együtt a titok érzetérôl és a fák gyökérzetérôl is gondoskodnak („…a titok érzete, mint fák gyökere a fekete földbe, belenô az emberbe. A gyökér tud az égrôl, ám a viszonzás korántsem biztos”): ôk A veinhageni rózsabokrok s a rá következô kötetek tarkabarka, zsúfolt panoptikumának figurái. Darvasi László a kilencvenes éveket lényegében azzal tölti, hogy a panoptikumot freskóvá igyekszik alakítani. Fáradozását az évtized vége felé siker koronázza.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta