A médiaháború
szempontjából 1993 egy lényeges dologban különbözött
1992-tôl: januárban lemondott a két elnök, Gombár
Csaba és Hankiss Elemér. Ez mennyiben jelentett új
helyzetet számotokra a kulturális bizottságban, és
egyáltalán a médiapolitikában?
Sokan elfelejtik ma már,
mi volt a korszak feladata: a kétharmados médiatörvényhez
össze kellett hozni az ellenzéki egyharmadot, a szocialisták
liberalizmusellenessége és a fideszesek pragmatikus ide-oda
csapongása ellenére is. Orbán Viktor és Deutsch
Tamás ekkor már kezdett Göncz Árpád-ellenes
húrokat pengetni, kihúzták magukat a Demokratikus
Chartából. Késôbb vált csak világossá,
hogy már a székházpénz után futottak.
Így aztán nekem egyrészt az MTV és az MR elfoglalása
ellen küzdô médiaharcosnak kellett lennem, másrészt
hiperdiplomataként kellett mûködnöm a médiatörvény
összehozásában. Újra meg újra össze
kellett kaparnom az ellenzék 33 százaléknyi szavazatát,
hogy egyáltalán legyen erô Hankiss Elemér és
Gombár Csaba mögött.
1992 decemberéig,
a médiatörvény hírhedt szilveszteri leszavazásáig
a médiaháborúnak két terepe volt. Az egyik
a médiát függetlenítô törvény,
amely eleget tesz a modern jogállamiság követelményeinek
és az újságírók elvárásainak
éppúgy, mint a piacnak. Másrészt megállás
nélkül hárítottuk a Rádió és
a Televízió elfoglalására irányuló,
minduntalan megújuló rohamokat. A törvény bukása
után, 1993 januárjától aztán a médiaháború
egyetlen színtérre szûkült le: a tévére
és a rádióra. Bár ôszintén szólva
számomra világos volt, hogy elôbb-utóbb itt
is be kell következnie a bukásnak; ezért a szerepemet
tulajdonképpen a bukás lassításában
láttam.
Miben állt a lassítás?
Elôször is, magam
összeállítottam a „helyes” médiatörvényt,
amelyet a szavazás elôtti utolsó két hétben
megfúrtak, éppen a kulcsfontosságú pontokon,
az ORTT, a Rádió és a Televízió elnökének
kiválasztását szabályozó paragrafusoknál.
Egy-két elem kicserélésével kormányfüggôvé
tették a mechanizmust. Ezért kellett az utolsó pillanatban
– a nyilvánosság és az újságírószakma
számára már-már kommunikálhatatlanul
– a törvény ellen szavaznia az egyesült ellenzéknek,
hiszen Antallék olyan alkotmányos homlokzatot állítottak
volna fel, amely mögött egy kormánypárti gépezet
forog. Ennél a törvénytelenség állapota
is jobb volt. Ezt persze az újságírók nem hitték
el, hiszen megváltóként várták a törvényt.
Merénylônek tartották az ellenzéket, amely az
ô mikrofonjukkal veri a csalánt. Nekem pedig keserûen
kellett megtapasztalnom, hogy a politikában védhetetlen az,
amit utólag kell megvédeni, és megmagyarázhatatlan,
amit utólag kell megmagyarázni.
Aztán: a törvény
bukása után is megmaradt az 1990-es kinevezési törvény,
tehát formálisan megvolt még a pártatlanító
mechanizmus – a miniszterelnök javasol, a pártok földugják
az ujjukat a kulturális bizottságban, a köztársasági
elnök dönt. Nekünk fel kellett mutatnunk a konszenzus hiányát,
hiszen a koalíciós nyomás épp arra irányult,
hogy elég a többségi döntés. Sôt,
az se kell, csak aláírni kell: ekkoriban történt
az az anekdotába illô eset, hogy Antall József nem
egyszerûen átküldte Göncz Árpádnak
az új alelnökökre vonatkozó javaslatait, hanem
kifejezetten megalázási céllal egy általa elôre
aláírt ellenjegyzést is csatolt, hogy Göncz a
saját ügydöntô aláírását
utólag tegye rá a miniszterelnöki ellenjegyzésre.
Aztán: lassító
lehetôség volt annak bizonyítása, hogy nemhogy
konszenzus nincs az alelnökök kinevezésében, hanem
csúnya szándékok állnak mögötte.
Ilyen csúnya ügy volt például ’93 októberében
a Bánó-féle híradómûsor kivégzése,
a muszter-maszter ügy, már a „tejfa” – a teljes jogkörrel
felruházott alelnök – idején.
Igazi állatorvosi ló.
Egyébként ’93-ban
mindez párhuzamosan zajlott az MDF-en belüli hatalmi harccal,
ahol Antall módszere Csurka kiszorítására az
volt, hogy a médiában csurkább volt Csurkánál
is. Ismerôs taktika, ha az ember a mai Fidesz technikáját
figyeli, megítélésem szerint ugyanis a Fidesz médiaháborús
döntéseinek 99 százaléka egyszerûen Csurka
szavazóinak elhódítását szolgálja.
Félreértések elkerülése végett,
ha a jogállam szándékos megcsúfolása
válik pártpolitikai kommunikációvá,
annak nem a politikai rövidlátás a magyarázata,
hanem a politikai számítás: Antall megmenteni akarta,
a Fidesz létrehozni akarja a jobboldali egységpártot,
ezért volt és van szükségük arra a masszív
5–10 százalékos szélsôjobboldali szavazótömegre,
amelyet mindketten fontosabbnak ítéltek, mint a középen
álló szavazókat.
A valódi tét
akkor az volt, mikor kényszerül rá Göncz Árpád,
hogy konszenzusos jelöltek helyett kinevezze a kormány jelöltjeit.
Nem tudták rákényszeríteni. Végül
aztán Antall a hamis fegyelmikkel eltávolította az
elnököket, vagyis a joghézagok közti pecázást
feladva a nyílt törvénytelenség mellett döntött.
Most is ezt teszi a kormány.
A ’74-es kormányhatározatot
az Alkotmánybíróság addig hatályban
tartotta, amíg a médiatörvény meg nem születik,
márpedig médiatörvény nem lett. Antall tehát
nem teljesen alaptalanul állította, hogy felügyeletet
gyakorolhat a közmédia fölött. A kinevezési
törvény nem tisztázta, ki a két elnök munkáltatója,
tehát Antall nem szegett törvényt, legalábbis
betû szerint nem, amikor az elnököket a fegyelmi eljárás
idejére felfüggesztette. Tehát mindvégig a szabályozási
hézagok kihasználása, nem a nyílt törvénytelenség
volt a fegyvere.
Elfelejted, hogy a fegyelmik
és a bûnvádi eljárások késôbb
hamisnak bizonyultak. Antall és Balsai István pedig ugyanúgy
semmibe vette ezt, ahogyan ma Áder János a fôügyész
figyelmeztetését. De az akkori helyzet nemcsak ebben párhuzamos
a maival. Megengeded, hogy keverjünk egyet az eszmék izgalmas
világában?
Parancsolj, kérlek.
Elôször is: a
dramaturgot akkor is Csurka Istvánnak hívták, és
ma is így hívják. Az ô találmánya
a politikai élet dichotomizálása. A találmányt
már a ’90-es választások elôtt közkinccsé
tette, és a mögötte lévô „ki kit gyôz
le” demokráciafelfogást is, amelyhez a Fidesz aztán
tíz év után tért meg, tekintélyes vargabetûvel.
Valaha a Fidesz az SZDSZ-nél is határozottabban állt
ki a konszenzuspolitika mellett. Innen jutott el a Csurka feltalálta
utóforradalmi romantikához. Elfogadta a Bencze György
és mások által sugallt szociológiai alapvetést
is, amely tulajdonképpen igazat ad Csurkának: a fô
probléma az elit, amelyet le kell váltani, és amellyel
szemben bármi megengedett, ugyanúgy, mint a forradalmi helyzetekben.
Áder Jánosnak
még mindig a kommunizmus szociológiai átka szolgál
mentségként: az tudniillik, hogy a kommunizmusban nem született
második elit. Ez a felfogás volt a lelke a Médiaháború
címû Csurka-darabnak, akkor is, és most is.
Aztán a pártpolitikai
hasonlóság: a médiaháború mint a széles
jobboldali egységpárt megteremtésének eszköze.
Antall ’93-tól azért vívta Csurka módszereivel
a médiaháborút, hogy benntartsa annak híveit
a pártban. A Fidesz azért teszi ugyanezt 1998 óta,
hogy a MIÉP parlamenti szavazatait a médiaháború
révén megszerezze, hosszú távon pedig a szavazóit
is elvegye. A médiaháború szimbolika, amellyel Csurka
hívei megszerezhetôk. Kaptok tôlünk közszolgálati
csatornákat, visszakapjátok kedvenceiteket, tehát
lesztek szívesek fölírni minket a táncrendetekbe,
mert mi leszünk a pártotok, amikor az idôsödô
vezérek ideje lejár.
A médiában
létrejött a Schüssel–Haider-koalíció, de
a távlati célja éppen az, hogy politikailag majd ne
legyen szükség koalícióra, azaz a választások
után már meglegyen a jobboldali egységpárt.
Ezért van az, hogy azokat a jelzéseket, amelyekért
ma Haidert nemzetközi kiközösítés éri,
nemcsak Csurkától, hanem Kövértôl is megkapja
az ember. A második médiaháború egy Haider–Haider-koalíció.
Az a törekvés,
hogy a médiában befolyásra kell szert tenni, minden
kormányra jellemzô. De a mi médiaháborúnknak
ezen az örök nyomuláson túl posztkommunista jellegzetességei
vannak. A Fidesz, ahogyan valaha az MDF, a médiaháborúval
mintegy utólag kúrálná azt a sajnálatos
tényt, hogy a kommunizmusból jövünk, és
hogy a szocialista párt beágyazottságát ellensúlyozni
kell a társadalomban. Ez még rendben volna, de ezt a kihívást
fontosabbnak tekinti – és ez a döntô –, mint a jogállamiságot,
a liberális demokrácia követelményét.
Jobban bízik azokban a jogállamiatlan módszerekben,
amelyek a szociológiai aránytalanságot és igazságtalanságot
helyrehozzák, mint a példaadó jogállamiságban.
Az SZDSZ kezdettôl
fogva meglévô sajátossága ezzel szemben az,
hogy a jogállamiságot megbonthatatlan elôfeltételnek,
mi több, gyógymódnak tekinti, még a posztkommunista
szociológiai problémára is. Az SZDSZ legnagyobb kommunikációs
hibája mindvégig az volt, hogy nem nevezte meg világosan
sem a posztkommunista problémát, sem a kínált
gyógymódot. Ez volt a jogállamiságért
fellépô Demokratikus Charta kommunikálatlan oldala,
ennélfogva rákfenéje. Az SZDSZ késôbb
a koalícióban is elhanyagolta, hogy ennek a szociológiai
igénynek a nevében lépjen föl. Ezért tûnt
hatalmi marakodásnak minden föllépés a szocialista
túlkapások ellen.
A Fidesz hibáját
természetesen nem pártpolitikai téren kell keresni,
ahogy az SZDSZ-ét sem. Miért ne lehetne a középhez
tartó demokráciában bármelyik pártnak
bármelyik középhez tartó párttal együttmûködnie,
az SZDSZ-nek az MSZP-vel, a Fidesznek az MDF-fel? A Fidesz valódi
árulása még csak nem is az, hogy befolyásolni
igyekszik a médiumokat. Megteszik ezt öreg demokraták
is. Az igazi bûn a mentség: hogy csatlakozott a médiaháború
posztforradalmi értelmezéséhez, és ezzel Csurka
dramaturgiája szerint mozog. És nem igazán menti fel
e bûn alól, hogy ezzel éppenséggel el akarja
szedni Csurka szavazóit.
Azért a két
médiaháború közege között a különbség
is nagy. Jól érzékelteti ezt az a tény, hogy
1993 januárjában Hankiss és Gombár mondott
le, akik személyükben jelentették és mindvégig
biztosították is a Rádió és a Televízió
függetlenségét. Most a legfôbb ügyész
mondott le, többek közt azért, mert egy már meglévô
törvénytelen állapot megváltoztatását
– amely a két közmédia függetlenségének
elvesztését intézményesíti – nem tudta
elérni. Arról nem beszélve, hogy az elsô médiaháborúban
elsôsorban a rádiósok, de e televíziósok
is képesek voltak valamelyes önszervezôdéssel
és harsányan védekezni a két intézmény
kisajátítása ellen. És az ellenállásukkal
a külsô szimpatizánsok sokaságát is meg
tudták nyerni: volt egy mozgalom, a Demokratikus Charta, amely az
utcára tudta vinni az embereket. Minden tekintetben szélesebb
értelmezése, ennek következtében szélesebb
bázisa volt a médiaháborús ellenállásnak
akkor, mint amilyen most van. A mostani háború jobbára
a politika szférájában zajlik, az érintettek
és a társadalom csendes és passzív szemlélôdése
mellett. Ma Horn Gyula megy ki tüntetni Suchmann Tamással a
Parlament elé.
Így van, valóban
más a médiaháború társadalmi fogadtatása.
Ez magyarázza azt is, hogy rövid másfél év
alatt sokkal többet ért el a mai konzervatív kormány,
mint az egész médiaháború alatt az elôzô.
Az elsô években friss volt még a köztársaság,
friss volt a kivívott cenzúramentes sajtószabadság,
friss emlék volt, hogy az újságírók
maguk is hozzájárultak a változásokhoz.
De kemény érdekek
is visszatartják ma az újságírókat attól,
hogy szabadság vagy halál kiáltással a barikádokra
siessenek. A piaci média megjelenésével az újságírók
is piaci helyzetbe kerültek. Most mindkét cenzúra legrosszabb
oldala van jelen: megmaradt az állami erôszakoskodás,
és mellé lépett a vadkapitalista nézôhajszolás.
De nemcsak a félelem hat, hanem a lehetôségek is. Például
hihetetlen mennyiségû promóciós lehetôség
nyílt meg az újságírók elôtt –
ha tartják magukat a játékszabályokhoz, vagyis
tojnak az etikára. A rendôrségnek, cégeknek,
pártoknak végzett pr-munka gyakran komolyabb mellékkeresetet
hoz, mint a fôállásbeli jövedelem. Összefoglalóan:
az újságírók érdeklôdése
megcsappant saját szabadságuk iránt.
A másik különbségrôl
már volt szó: a kormány most nem a törvénynélküliség,
hanem egy létezô törvény zavarosában pecázik.
A ’96-os médiatörvény ráadásul valóban
kikezdhetô, éppen azért, mert a médiabéke
kedvéért a legellentmondásosabb igényeket igyekezett
szervetlenül kielégíteni. Van itt aztán kognitív
gond is. A csaták ma nem személyekben leképezôdô
gigászi küzdelmek, hanem aprólékos jogértelmezések.
Ha az elôzô háború tétje az volt, hogy
ki parancsol a még monopolhelyzetben lévô médiának,
a mostanié az, hogyan lehet kiügyeskedni a diszparitást
a paritásra vonatkozó elôírások alapján.
Ez is belejátszik abba, hogy a háborús események
látványos médiatálalása megszûnt.
Ráadásul a médiatörvényben foglalt kompromisszum
lényege pontosan az, hogy áthelyezi a médiaháború
terhét a kuratóriumokra és az ORTT-re, tehát
a parlamenti nyilvánosságból a zárt falak közé.
A harmadik különbség,
hogy nem a szocialista–liberális koalíció elôtt
vagyunk, hanem utána. Ennélfogva nincs már meg liberális
oldalon a Demokratikus Charta-típusú közfelbuzdulás.
Hiába volt ez Konrád György copyrightja, és hiába
hívták Kis Jánosnak és Petô Ivánnak
azt a két embert, aki egy sajtóértekezleten
meghirdette. Hiába volt eredetileg pusztán Csurka megállítására
szánt mozgalom, s nem a koalíció elôképe,
ha késôbb azzá vált. A Charta el is halt, amikor
a koalíció létrejött, és sajnos nem tekinthetünk
el attól a ténytôl, hogy a Chartát létrehozó
érzelmek el lettek hálva.
Fussunk egy tiszteletkört
a koalíció szükségességérôl,
s aztán szögezzük le: ma nem tud jóhiszemûen
felbuzdulni a társadalmi összefogás azok miatt a keserû
érzelmek miatt, amelyeket a koalíció tapasztalata
hagyott örökül. Azok, akik megállás nélkül
a liberálisok szemére hányják, hogy a gonosz
ellen nem merik a partner minemûségére tekintet nélkül
felvenni a harcot, elfelejtik, hogy az SZDSZ rengeteg szavazója
éppen e feltétel nélküli együttmûködés
miatt távolodott el a párttól és vált
a Fidesz támogatójává.
Az SZDSZ a koalícióban
elvesztette a kommunikációját, pontosan azt a legfôbb
üzenetét, hogy van köztársasági és
liberális demokrata megoldás is a posztkommunizmus igazságtalanságaira.
Hogy a két pogány – az exkommunista „fátylat rá”
és a posztkommunista jogállamiatlanság – között
igenis van arany középút.
A Demokratikus Charta típusú
összefogás pedig úgy jelenik meg, mint az egyik állomás
ehhez a kommunikációs zavarhoz vezetô úton.
Ezt nem veszik figyelembe azok, akik azt kívánják,
hogy az SZDSZ laza könnyedséggel mûködjön együtt
a szocialista párttal, mintha nem történt volna meg
a Demokratikus Chartától a koalícióig vezetô
út.
Sajnos, az SZDSZ értelmisége
és a médiaértelmiség élen jár
ebben az értetlenségben, s leveri az SZDSZ erôfeszítéseit,
amelyeket az önálló kommunikáció irányába
tesz. Védtelenek a Fidesz és a szocialista párt közös
jövôképével szemben, amelynek lényege,
hogy aki a fasisztáktól fél jobban, az menjen a volt
kommunistákhoz, aki a kommunistáktól fél jobban,
menjen a fasisztabarátokhoz. A konszenzusos köztársaságot
csak egy erôs liberális párt jelenléte tudná
megmenteni a kétpártrendszer elmondhatatlan korrupciós
gyötrelmeitôl. Ez ugyanis mindennek a végét jelentené:
a mai médiaháború semmi ahhoz képest, ami akkor
következne. Miközben a felszínen ádáz ideológiai
csata dúlna, felosztanák a közszolgálatokat,
mint az 1945–48 közti idôszakban, létrejönne az
osztrák romlottságú proporz, az a helyzet, amelyben
a Csurka-fajta szélsôség kínálná
a harmadik lehetôséget, a Haider-féle tiltakozást
a proporz korruptsága ellen.
A negyedik nagy különbség
az akkor és a most között: az újságírás
minôsége. Nem alakult ki a többpártrendszer újságírói
technológiája, a róla való tudósításhoz
szükséges újságírói tudás.
A magyar médiahatalomnak egyszerûen nincs meg a technikája
hozzá, hogy médiahatalom legyen, vagyis ne lehessen megvezetni
a közélet témáiban. A sajtó minôsége
szinte részévé vált a Fidesz stratégiájának,
mivel a sajtó nem képes kezelni azt a tényt, hogy
a Fidesznek stratégiája van. Elôre kidolgozott joghézag-halmozási
meneteket valósít meg, amelyeket a sajtó utólag
„ejnyéz” meg, információtermelés híján
inkább csak publicisztikákban. Itt van például
a mostani médiaháború. A Fidesz feles döntésekkel,
ráolvasásszerû pr-ral gyors egymásutánban
belöki a jogállami gépezetbe a hamis joghézag-értelmezéseit,
ahol ezek felhalmozódnak. És mire valaki mond valamit, mint
például most – talán túl hosszú idô
után – a legfôbb ügyész, addigra eladták
a kormány által kiválasztott vevônek a vagyont,
és elbocsátottak mindenkit, akit nem szeretnek. Aki pedig
ezt visszacsinálná, az maga látszik bajkeverônek.
Ugyanez a menet most beindul a Magyar Rádióban is.
A sajtó pedig bottal
üti a sajtószabadság nyomát, de egyszer sem tette
fel a második kérdést: „Jó, el tetszett mondani
a pr-szöveget, de mit tetszik szólni ehhez az alkotmánybírósági
szöveghez itt?” Tonnányi és kilométernyi sajtója
volt Áder Jánosnak és Sasvári Szilárdnak,
ahol mindketten azt állították, hogy az Alkotmánybíróság
mást mondott, mint a fôügyész. Egyetlenegy jelenésük
nem volt, ahol szembesítették volna ôket azzal a ténnyel,
hogy nem igaz, amit beszélnek: a legfôbb ügyész
igenis arra az alkotmánybírósági határozatra
hivatkozik, szövegszerûen, levezetésszerûen, amelyikre
ôk. Ezért van az, hogy tíz ember közül kilenc
úgy tudja, a Fidesz az Alkotmánybíróságot
választotta a legfôbb ügyésszel szemben. Ez a
sajtó szakmai bûne. 1993-ban azért ez nem így
volt.
Hát emiatt kevesebb
a reménytartalék a mostani médiaháborúban.
Kivéve egyet: még hátravan a minôség
lázadása. Én hiszek abban, hogy ez viszi elôre
a történetet. A sajtó minôsége volna az
archimedesi pont ebben a helyzetben.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta