„Hát hogy jön
ahhoz az a pap, hogy megmondja, kinek milyen iskolába kell járni!”
– fakadt ki a telefonkezelô
asszony, mielôtt kapcsolta a Dabas-Sári iskola igazgatói
irodáját; Dabason akkoriban még nem volt crossbar-telefon.
A kisváros Sári nevû településrészén
a szeptemberi iskolakezdés botrányba fulladt, és a
napok alatt országossá terebélyesedô vihar azokat
is felzaklatta, akik általában közönyösen
szemlélték a politikai skandalumokat. Az emberek érzékenyebben
reagálnak a közéleti összecsapásokra, ha
az gyerekeket érint. Úgy tetszett, hogy Dabason a küzdô
felek harci viadalon kívánják eldönteni vitájukat.
A küzdôtérre azonban nem kakasokat, nem harci kutyákat
engednek, hanem kisiskolás gyerekeket.
A dabasi önkormányzat
még júniusban úgy döntött, hogy a gyakorlatban
is „kipróbálja”, szelídebben fogalmazva helyben alkalmazza
az éppen végszavazás elôtt álló
közoktatási törvénynek azt a paragrafusát,
amely bizonyos feltételekkel feljogosítja az iskolafenntartó
önkormányzatot arra, hogy az intézményt átadja
„más fenntartónak”. A kisváros képviselôi
a közigazgatásilag Dabashoz tartozó, valójában
elkülönült Sári egyetlen általános
iskoláját a katolikus egyház kezelésébe
adták, felkínálva a Dabas központjában
lévô iskolákat azoknak, akik továbbra is ragaszkodnak
a világi oktatáshoz.
A kérdés nem
az volt, hogy a sári szülôk közül hányan
nyelik le a békát, hanem az, hogy kiállja-e az éppen
hatályba lépett törvény az ellene protestálók
értelmezési próbáját. A közoktatási
törvény világnézetileg elkötelezettként
definiálta az egyházi fenntartású iskolákat,
de gondosan kerülte annak ellentéteként a világi
vagy világnézetileg el nem kötelezett megnevezés
használatát, azt sugallva ezzel, hogy az utóbbi kategóriába
tartozó iskolák jogi és morális státusa
némiképpen átmeneti. Ugyanakkor az elkötelezô
intézményátadás megszorító feltétele
az volt, hogy az alternatívaként felajánlott képzés
igénybevétele nem háríthat aránytalan
terhet a gyerekekre. Az aránytalan teher jogalkalmazói vagy
bírói értelmezése annak a próbája
volt, hogy vajon a közoktatás részleges egyháziasításának
kormányzati szándéka megfelelô eljárási
keretet kapott-e a törvény által egy alapjaiban liberális
oktatáspolitikai korszakban, amikor a mûvelôdési
kormányzatnak csak igen szûk lehetôsége van arra,
hogy befolyásolja a közoktatás folyamatát.
Ha a jogszabály teremtette
eljárásrend mûködôképesnek bizonyul,
akkor a végrehajtó hatalom birtokosa megkísérelheti
kihasználni önkormányzati pozícióit, és
helyben kezdeményezni az általános iskolák
sokaságának egyházi kézbe adását.
Dabas-Sári ideális környezetnek látszott erre
a próbára; az aránytalan teher tíz kilométer
buszozást jelentett a világi oktatáshoz ragaszkodó
gyerekeknek, az önkormányzatnak pedig azt, hogy a befogadó
dabasi iskolában is biztosítania kell a jórészt
csak szimbolikusnak tekintett szlováknyelv-oktatást. Nem
volt reménytelen, hogy sikerül.
A szeptember azonban váratlan
fordulatot hozott.
A többségében
szlovák ajkú és mélyen vallásos Sáriban
a szülôk zöme ugyanis nem íratta be gyermekét
a Szent Jánosról elnevezett iskolába, de arra sem
volt hajlandó, hogy Dabason keressen másik iskolát.
Az elsô csengetés csak 70 nebulót talált az
egyházi kezelésbe adott iskolaépületben, míg
228 társuknak a mûvelôdési házban, a sportpálya
öltözôjében és a kocsmában szerveztek
kalózoktatást azok a kirúgott tanárok, akik
nem voltak hajlandók segédkezni a világi oktatás
rekatolizálásában. A dabasi iskolaigazgatók
megkockáztatták, hogy képtelenek lennének ennyi
gyereket befogadni, de a polgármester ügyet sem vetett rájuk.
Kiderült, hogy a sáriak minden várakozás ellenére
sem felejtették el anyanyelvüket, és számukra
a szlovák nyelvoktatás korántsem csak jelképes
értelmû, márpedig Dabason képtelenség
lenne szlováknyelvoktatást szervezni. A város ura
azzal fenyegetôzött, hogy bezáratja a kalóziskolának
helyet adó intézményeket, erre válaszul a helybeliek
ôrséget szerveztek az épületek köré.
A végsôkig elkeseredett szülôk nem protestáltak,
nem jogorvoslatot kerestek, hanem polgári engedetlenségi
mozgalmat szerveztek; körülállták a mûvelôdési
házat, a sportpályát és a városháza
értésére adták, hogy ha kezet emel a kalóziskolákra,
akkor bármi megtörténhet.
A közvélemény
akkor szembesült igazán azzal, hogy a Dabas-Sári iskolaügy
nem tréfa, amikor a két fôszereplô, Pásztor
Gyôzô kanonok és Horváth István kisgazda
polgármester a segítségükre sietô Pálfy
G. István kamerája elôtt kimagyarázkodott. Kettôjük
kimerevített portréja hosszú évekre rögzült
az emlékezetben. Az atya az óraközi szünetekrôl
beszélt, arról, hogy ha megosztanák az épületet
a kétféle iskola között, úgy a gyerekek
óhatatlanul is egymás közelébe jutnának
a folyosón és az udvaron. Blaszfémiáról
beszélt, istenkáromlásról, amitôl így
aligha lehetne megóvni a katolikus iskola istenfélô
tanulóit. Úgy fogalmazott, hogy a nyilvánosház
és a zárda sem férne meg egyazon épület
falai között. Láttatni akarta másokkal is, amit
maga látni vélt: hátitáskás kisdiákok
keresztes háborúját. A polgármester csak hajthatatlan
volt és a politikai közbeszédben példátlanul
vulgáris hangot ütött meg. Az ördögûzô
erény és a kérlelhetetlen közönségesség
összhangzata tette a Dabas-Sári iskolaügyet megrázóvá.
A kisváros önkormányzata
azt hitte, hogy ráerôszakolhatja akaratát a szülôkre,
és csúnyán elszámította magát:
kiderült, hogy a magánéletükben vallásgyakorló
helyiek azt már nem hajlandók eltûrni, hogy felsôbb
intésre ki kelljen költözniük a közpénzen
épült iskolából, azt pedig pláne nem,
hogy elôírják számukra, milyen iskolába
járassák gyerekeiket. Ebbôl azonban még nem
lett volna országos ügy. A dabas-sári fekete szeptember
azért válhatott a közoktatási rendszerváltás
vízválasztójává, mert a polgármestert
instruáló Dobos Krisztina helyettes államtitkár
végzetesen elkésett azzal, hogy kirobbantsa az oktatáspolitika
nagy kultúrharcát.
Az Antall-korszakban a bôbeszédû
kurzusideológia és a pragmatikus megfontolás diktálta
kormányzati cselekvés a közoktatás-politikában
vált szét a legélesebben. A kormányzó
párt számára a mûvelôdési tárca
és a Szalay utcai épületbôl elérhetô,
igazgatási távolságra lévô mûvelôdési
intézményrendszer a legértékesebb zsákmánynak
számított. De miközben a kulturális pozíciók
birtokbavételét Fekete György helyettes államtitkár
vezényelte, és Beke Kata politikai államtitkár
négy hónapos regnálása során Timkó
Ivánnal, a kabinetiroda sajátos karakterû vezetôjével
gyürkôzött, Andrásfalvy Bertalan miniszter a szocialistákhoz
közel álló szociológust, Gazsó Ferencet
bízta meg a közoktatási törvénytervezet
elkészítésével, anélkül azonban,
hogy annak tartalmára vonatkozóan világos politikai
megrendelést adott volna. Gazsó tehát úgy vélhette,
hogy a folyamatszabályozásra épülô, központilag
vezényelt oktatásirányítást felszámoló
reform dinamikája töretlen, miként a reformot vezénylô
szakértôk befolyása is. Az általa életre
hívott munkabizottság tagjairól leperegtek a politikai
közélet bárdolatlan vitái, úgy gondolták,
hogy a közoktatás átalakítása a politikai
felszín alatti szakértôi mélyáramlatokban
folyik. A Gazsó-bizottság törvénytervezete néhány
hónap alatt elkészült, és azt a szakmai szervezetek
és az érdekképviseletek már széltében-hosszában
tárgyalták is, amikor a miniszter rádöbbent,
hogy voltaképpen egyáltalán nem is ért egyet
a túlzottan liberális jogszabály-koncepcióval.
Andrásfalvy miniszter
1991 nyarán szélnek eresztette a Gazsó-bizottságot,
és papírkosárba dobta a bizottság törvénytervezetét.
Úgy tûnt, vége a szakértôi mélyáramlatok
kontinuitásának, a lojális reformereket felváltják
a közoktatáshoz radikális küldetéstudattal
közelítô politikusok. A következô másfél
évben valóban fennállt az a lehetôség,
hogy a közoktatás intézményrendszerét
és az ágazattal kapcsolatos jogalkotást destabilizálja
a kormánypárt radikalizálódó jobbszárnya.
A minisztérium saját kezébe vette az oktatási
törvénytervezet szerkesztését. Kálmán
Attila politikai államtitkár és Dobos Krisztina, a
közoktatásért felelôs helyettes államtitkár
októberben már egy új verzióval lepte meg a
közvéleményt, amely kétféle módon
próbálta visszaállítani a közoktatás
állami folyamatszabályozását. Életre
hívta a hatósági jogkörökkel is felruházott
területi oktatási központokat, amelyek véleményezhették
a fenntartó által kinevezett igazgatókat, kimondhatták
azok alkalmatlanságát, és kinevezhették az
iskolafelügyelôket. A tervezet kitüntetett lehetôséget
biztosított az egyházaknak arra, hogy helyi megállapodások
révén átvegyék az önkormányzatoktól
az iskolák fenntartását, ráadásul az
egyházi iskolák felügyeletét magukra az egyházakra
bízta. A Szalay utcai minisztérium vezetôi a nemzeti
alaptanterv szerkesztését is saját kezükbe vették,
kidobták az elkészült anyagokat, és kitessékelték
Báthori Zoltánt, aki eladdig koordinálta a munkát.
Az új stáb munkáját Baranyi Károly,
Baranyi Károlyt pedig személyesen Dobos Krisztina felügyelte.
Másfél év
elteltével a radikális offenzíva kifulladt anélkül,
hogy bármelyik lényeges kérdésben sikerült
volna az áttörés. Idôközben megszilárdították
pozícióikat a korporatív érdekegyeztetô
fórumok – a közalkalmazotti törvény nyomán
létrejött KIÉT és a mûvelôdési
tárca által életre hívott ideiglenes oktatási
érdekegyeztetô fórum –, és ez lehetôséget
adott a szakszervezeteknek és az önkormányzati szövetségeknek
arra, hogy hatékonyan támadják a kormányzati
kalapból havonta elôhúzott újabb és újabb
törvényváltozatokat. A Baranyi Károly–Dobos Krisztina-féle
nemzeti alaptanterv közmulatság tárgya lett. A miniszterelnök
1993 elején menesztette Andrásfalvyt – persze nem a közoktatási
jogalkotás miatt; az Antall-korszakban a közoktatás
– az ágazat szerencséjére – egyszerûen nem szerepelt
a nagypolitikai alkuk agendáján. Az utód, Mádl
Ferenc számára a kármentés maradt a legfôbb
feladat.
A közoktatási
törvény tervezetébôl kikerültek a legkirívóbban
antiliberális passzusok, és a jogszabályt nyáron
elfogadta a Ház. A nemzeti alaptantervet a kormányzati ciklusban
már nem sikerült tetô alá hozni, de Baranyi Károlyt
és stábját a miniszter elcsapta. A megvert radikálisok
számára nem maradt más hátra, mint hogy helyi
szinten próbáljanak meg kirobbantani egy olyan közoktatási
kultúrharcot, amely állásfoglalásra készteti
és lépéskényszerbe hozza a mûvelôdési
kormányzatot. Mindent erre a lapra tettek fel. Így történt,
hogy 1993 nyarán Dobos Krisztina is részt vett a dabas-sári
iskola tantestületének sorsdöntô értekezletén,
és arra intette a tanárokat, hogy állásukkal
játszanak, ha továbbra is makacskodnak.
Sok jel utalt rá,
hogy a radikális oktatáspolitikusok Dabast kezdettôl
talonban tartották egy nagyszabású közoktatási
botrány lehetséges helyszíneként. A körzet
országgyûlési képviselôje 1980 óta
a „pártpolitizálástól mentes” antiparlamentáris
„népképviselet” emblematikus figurája, Fodor István
volt, aki csekély különbséggel a szabad megmérettetést
is kiállta. Ebben döntô szerepe volt annak, hogy Pásztor
Gyôzô kanonok ôt támogatta többek között
Horváth István kisgazda jelölt ellenében. Az
elsô forduló után Fodor mindössze hat szavazattal
vezetett a szabad demokrata jelölt elôtt, és nem volt
kétséges, hogy a jobboldal a harmadik helyen álló
kisgazda Horváth István mögé tömörülve
igyekszik fordítani az álláson, amire meg is volt
minden esélye. A második forduló elôtt azonban
a szocialisták által támogatott Fodor István
karöltve Németh Miklós miniszterelnökkel Canossát
járt Sáriban; mindketten Pásztor Gyôzô
elé járultak, majd részt vettek a vasárnapi
szentmisén. A pap váratlanul úgy döntött,
hogy Fodor István támogatására használja
befolyását, és gyôzelemre segítette az
elsô szabadon választott Országgyûlés
„vezérfüggetlenjét”. A voksoláson kikapott Horváth
István számára maradt a polgármesteri szék,
az újraválasztott régi-új képviselô,
a volt állatorvos, volt parlamenti alelnök, leendô honvédelmi
államtitkár, Fodor István fontos és befolyásos
nexusa maradt a kanonoknak és Dabas polgármesterének.
Fodor István megtapasztalta, hogy a városban Pásztor
Gyôzô a tényleges úr, és készséggel
igazított el minden érdeklôdôt a dabasi közélet
útvesztôiben. Fodor Istvánon kívül Dabasnak
volt még egy protektora, mégpedig Plathy Iván, a mûvelôdési
tárca egyházi ügyekben is illetékes fôosztályvezetôje,
aki a renszerváltás elôtt a dabasi mûvelôdési
osztályon dolgozott. A dabasiak tudni vélték, hogy
egykor igen kemény legény volt, különösen
a klerikális befolyást figyelte éberen.
A kívülállók
azonban csak felszínesen ismerhették a dabasi politikai közéletet.
Dabast 1967-ben egyesítették két szomszédos
faluval, Sárival és Gyónnal azért, hogy a három
falut alsófokú közigazgatási központtá,
közepét pedig kisvárossá fejlesszék. A
rendszerváltást követôen a két szélsô
település fejlesztési igényeinek a kiválás
alternatívája adott nyomatékot. Horváth István
polgármester – maga is gyóni – a fejlesztések híve
volt, és drasztikusan meg kívánta kurtítani
az oktatás és az egészségügy költségvetését.
A város költségvetését három részre
osztották, a három településrész pedig
három, csaknem önálló önkormányzati
jogokkal felruházott részönkormányzatot alakított.
Kétféle játszma biztosította az egyensúlyt.
A két szélsô település a központ rovására
gazdálkodott; a gyóni és a sári részönkormányzatok
a dabasi részönkormányzat rovására diktálhattak
a város egészének.
A forrásokat nem lakosságarányosan
osztották szét, hanem harmadolták, a dabasi iskola
építésére felvett hitelt a központ, és
nem a város egészének költségvetése
terhére törlesztették. Mindez könnyen szétvethette
volna a három települést, de a második típusú
játszma elegendô centripetális erôt szabadított
fel ahhoz, hogy ezt megakadályozza. Az infrastruktúrafejlesztések
ára fôként a közoktatási és egészségügyi
intézményrendszer alulfinanszírozása volt.
A középiskolákat az akkor még mûködô
oktatási bizottság tiltakozása ellenére a Pest
megyei önkormányzat kezelésébe adták.
Dabas alig vett részt a minisztérium közoktatási
pályázatán, mert az elaprózott költségvetés
megnehezítette a szükséges saját forrás
elôteremtését. A fejlesztések mellett a közoktatás
ellehetetlenítésének feladata is a részönkormányzatokra
hárult, ami saját lakosságuktól végzetesen
elidegenítette, és arra késztette ôket, hogy
szövetséget kössenek a polgármesterrel. Az önkormányzati
szakbizottságokat fokozatosan felszámolták, a részönkormányzatok
élet-halál urai lettek a perifériákon, miközben
üléseiket már nem merték helyben tartani.
A város elsô
embere beiktatása után féktelen uszításba
kezdett a költségvetési intézmények, az
iskolák és mindenekelôtt a pedagógusok ellen.
Gyónon a Horváth fivérek, a polgármester és
testvére rontottak neki a helyi általános iskolának.
A helyzet odáig fajult, hogy a gyóni részönkormányzat
úgy ítélte meg, nincs szükség iskolai
könyvtárra; a könyveket a faluházba szállították,
majd fillérekért eladogatták. A sári iskola
tanári kara meghasonlott, a fenyegetô légkörben
a pedagógusok egy része kétségbeesetten próbált
helyezkedni. Kilincsányi Tamás iskolaigazgató a polgármester
hívéül szegôdött, csakhogy feledtesse pártmúltját.
Az igazgató, aki néhány évvel korábban
még pártfegyelmit adott azoknak, akik gyerekeiket hitoktatásra
vitték, most látványosan megtért, a templomban
magához vette a szentségeket, házának kertjében
pedig nyári estéken feleségével együtt
énekelte a Boldogasszony Anyánkat. 1993 júniusára
minden készen állt ahhoz, hogy elkezdôdjék a
háború.
A sári részönkormányzat
a kezdeti vonakodás után elvállalta a végrehajtó
szerepét. Júniusban Pásztor Gyôzô kanonok
nyilatkozatot kért a tanulók szüleitôl, hogy az
iskolaátadást követôen is beíratják-e
gyerekeiket az immár katolikus sári iskolába. A nyilatkozatot
csak úgy lehetett értelmezni, hogy az iskolaátadás
befejezett tény, a helyi általános iskolának
pedig nincs alternatívája. A visszaérkezett ívek
összesítése alapján a kanonok azt állította,
hogy az érintett szülôk kétharmada kéri
az iskola átadását a katolikus egyháznak.
A sári részönkormányzatot
eleinte felháborította az eljárás; az alpolgármester
újabb nyilatkozatot köröztetett, amely egyértelmûen
megkérdezi a szülôket, akarják-e hát az
iskola átadását az egyháznak, de a beérkezett
nyilatkozatok a városházán eltûntek. Egy hét
múlva szülôi értekezletet tartottak, ahol a megjelent
egyházi méltóságok és a minisztérium
fôosztályvezetôje, Plathy Iván is szembesült
azzal, hogy a szülôk elsöprô többsége
ellenzi az iskola átadását. Másnap a sári
alpolgármester, illetve a sári részönkormányzat
a népakaratra hivatkozva hivatalosan kezdeményezték
az iskola átadását a katolikus egyháznak –
egyetlen szlovák listás képviselô akadt, aki
nem bírta ezt végigcsinálni, és lemondott.
A sári részönkormányzat ezt követôen
a dabasi városházára menekült, és a képviselôk
nem mertek többé Sáriban mutatkozni.
A dabasi képviselô-testület
a népakaratra, illetve a részönkormányzat grass-root
kezdeményezésére hivatkozva nagy többséggel
elfogadta a határozati javaslatot. Igaz, a jegyzô kiosztott
egy nyilatkozatot, amelyben a sári szülôk 75 százaléka
kategorikusan tiltakozott az iskolaátadás ellen, de a testület
errôl nem vett tudomást. Az egyik tiltakozó képviselô
négy pontban foglalta össze törvényességi
aggályait, de az elsô pont elmondása után a
polgármester beléfojtotta a szót. Az ülést
követôen a jegyzô sem bírta tovább, és
lemondott. Az önkormányzat oktatási bizottságának
higgadt és bátor elnöke, a sári iskola tanára,
Nagy Ferenc megpróbált tiltakozni, válaszul a polgármester
felszámolta az oktatási bizottságot, majd késôbb
az összes többi szakbizottságot. A Szent János
katolikus iskola igazgatója a szentéletû Kilincsányi
Tamás lett, aki szeptemberben elbocsátotta kollégáinak
zömét. A kanonok azt nyilatkozta egy szlovák újságnak,
hogy a szülôk rövidesen észhez térnek majd,
és lehajtott fejjel térnek vissza a nyájhoz. Addig
is megtagadta a szentségek kiszolgáltatását
az engedetlenektôl, és kilátásba helyezte azt
is, hogy bojkottálni fogja a vonakodó kisiskolások
hitoktatását. A pap bízott abban, hogy a lelki zsarolás
elegendô lesz a sikerhez, és a mélyen hívô
falusiakat visszatartja majd attól, hogy ellenszegüljenek az
egyháznak.
A kanonok tévedett,
Sáriban szeptemberben elszabadult a pokol. A falusiak, jóllehet
kínzó lelkiismereti vívódással, de fellázadtak.
A korábbi években Sári mindent eltûrt Pásztor
Gyôzôtôl, de a pap ezúttal túl messzire
ment, az iskolához és a gyerekekhez nyúlt. A minisztérium
radikálisai, mindenekelôtt Dobos Krisztina helyettes államtitkár
elégedetten szemlélték az eseményeket: végre
kirobbant a közoktatás nagy világnézeti háborúja,
és a Mádl-féle minisztérium színvallásra
kényszerült. Kálmán Attila, a tárca politikai
államtitkára a minisztérium nevében válaszolt
az ügyben interpelláló képviselôknek, és
a kormányzat támogatásáról biztosította
a dabasi önkormányzatot. Most már csak az hiányzott
a sikerhez, hogy a köztársasági megbízott arányosnak
ítélje a világi oktatást választó
diákok többletterheit, és precedenssé tegye az
itteni iskolaátadást. Persze, hogy nem így képzelték
egy évvel korábban, de azért a dabas-sári üggyel
is jelezni lehetett, hogy nincs még vége a közoktatás
alapkérdéseirôl folyó vitának.
A szeptember derekán
megtartott rendkívüli képviselôtestületi
ülésen megjelent mindenki, aki már korábban ebbe
az ügybe ártakozott. A nagypolitikusok vendégként
foglaltak helyet és izgatottan figyelték a helyi küzdôteret;
ki-ki szorított kedvencének. A sári szülôk
is bezsúfolódtak a díszterembe és kétségbeesetten
figyelték a porondot. Ôk nem tudták felhôtlenül
élvezni a politikai vitát, gyerekeik sorsa volt a tét.
A képviselô-testület, ahogyan az általában
történni szokott, újrajátszotta az elmúlt
hónapokban történteket, a vendégek jogán
felszólaló nagypolitikusok pedig a közoktatási
nagypolitika elmúlt éveinek vitáit visszhangozták.
Felelôsen gondolkodó, a közéleti perpatvarokat
kedvetlenül szemlélô független képviselôként
Fodor István ajánlkozott, hogy segít helyrehozni azt,
amit a ronda pártpolitika elrontott. Töttösyné
rászólt a sári szülôkre, hogy viselkedjenek
rendesen. Való igaz, az asszonyok zokogtak, a férfiak agya
elborult, a zárt tér a végletekig erôsítette
a sáriak indulatait, akik ráébredtek, hogy gyerekeiket
kegyetlen viadalok szereplôiként használják.
Pásztor Gyôzônek az ülésterembôl távozva
el kellett haladni az elôtérben gyülekezô sári
szülôk sorfala között. Örökkévalóságnak
tûnhetett a konok tekintettel elsietô pap számára
ez a néhány másodperc. Örülhetett, hogy
ennyivel megúszta.
Szeptember végére
világossá vált, hogy az ügybôl nem lesz
korszakos világnézeti háború, a képviselô-testület
kénytelen volt elfogadni a köztársasági megbízott
indítványát, amely a gyerekek aránytalan terheire,
valamint a szlovák oktatás megoldhatatlanságára
hivatkozva az iskolaépület megosztását javasolta.
A Dabas-Sári botrány elült, elvesztette politikai jelentôségét.
A radikálisok nem tudták megfordítani az oktatáspolitika
fôirányát, a liberálisok pedig leckét
kaptak a demokratikus önkormányzatisághoz fûzôdô
illúzióik és a valóság kapcsolatáról.
Nem volt kellemes felismerés, hogy az egyén kiszolgáltatottsága
az önkényessé váló hatalomnak fordítottan
arányos a település nagyságával. Azt sem
volt könnyû megemészteni, hogy a dabas-sári ügybôl
csak azért nem lett tragédia, mert a nemszeretem intézménynek
tekintett köztársasági megbízott hivatalát
viselô Skultéty Sándor – Király B. Izabella
testvére – korrekt módon értelmezte a jogszabályokat.
A sári iskolaügy iránti érdeklôdés
hamar megcsappant. A tizenhat tantermes iskolaépületet tíz-hat
arányban megosztották a világi és a katolikus
iskola között, késôbb az önkormányzati
iskolának le kellett mondania két tanteremrôl a katolikus
iskola javára. Mindkét épületszárnyban
tanításra teljesen alkalmatlan csonka iskola jött létre,
a gyerekek az ebédlôben, a könyvtárban és
a szûk folyosókon is órákat hallgattak. A katolikus
iskola kiegészítô támogatásként
többször annyit kapott az önkormányzat pénzébôl,
mint az önkormányzati iskola. A kanonok, illetve az egyház
beváltotta fenyegetését, és bojkottálta
a hitoktatást a világi iskolában. Decemberben a két
iskola közötti folyosón a katolikus iskola felôl
falat emeltek, amit azután az önkormányzati iskola felôl
a szülôk leromboltak. Erre azért még felkapták
a fejüket az újságírók, a Népszabadság
jegyzete a falbontó hírében álló Horn
Gyulát emlegette. Dabas-Sárit azonban a politika után
a sajtó is ejtette. Tönkretett iskola, tönkretett település
maradt az elcsendesedett botrány után.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta