Zolnay János
Gyerekviadal Dabas-Sáriban

„Hát hogy jön ahhoz az a pap, hogy megmondja, kinek milyen iskolába kell járni!”
– fakadt ki a telefonkezelô asszony, mielôtt kapcsolta a Dabas-Sári iskola igazgatói irodáját; Dabason akkoriban még nem volt crossbar-telefon. A kisváros Sári nevû településrészén a szeptemberi iskolakezdés botrányba fulladt, és a napok alatt országossá terebélyesedô vihar azokat is felzaklatta, akik általában közönyösen szemlélték a politikai skandalumokat. Az emberek érzékenyebben reagálnak a közéleti összecsapásokra, ha az gyerekeket érint. Úgy tetszett, hogy Dabason a küzdô felek harci viadalon kívánják eldönteni vitájukat. A küzdôtérre azonban nem kakasokat, nem harci kutyákat engednek, hanem kisiskolás gyerekeket.
A dabasi önkormányzat még júniusban úgy döntött, hogy a gyakorlatban is „kipróbálja”, szelídebben fogalmazva helyben alkalmazza az éppen végszavazás elôtt álló közoktatási törvénynek azt a paragrafusát, amely bizonyos feltételekkel feljogosítja az iskolafenntartó önkormányzatot arra, hogy az intézményt átadja „más fenntartónak”. A kisváros képviselôi a közigazgatásilag Dabashoz tartozó, valójában elkülönült Sári egyetlen általános iskoláját a katolikus egyház kezelésébe adták, felkínálva a Dabas központjában lévô iskolákat azoknak, akik továbbra is ragaszkodnak a világi oktatáshoz.
A kérdés nem az volt, hogy a sári szülôk közül hányan nyelik le a békát, hanem az, hogy kiállja-e az éppen hatályba lépett törvény az ellene protestálók értelmezési próbáját. A közoktatási törvény világnézetileg elkötelezettként definiálta az egyházi fenntartású iskolákat, de gondosan kerülte annak ellentéteként a világi vagy világnézetileg el nem kötelezett megnevezés használatát, azt sugallva ezzel, hogy az utóbbi kategóriába tartozó iskolák jogi és morális státusa némiképpen átmeneti. Ugyanakkor az elkötelezô intézményátadás megszorító feltétele az volt, hogy az alternatívaként felajánlott képzés igénybevétele nem háríthat aránytalan terhet a gyerekekre. Az aránytalan teher jogalkalmazói vagy bírói értelmezése annak a próbája volt, hogy vajon a közoktatás részleges egyháziasításának kormányzati szándéka megfelelô eljárási keretet kapott-e a törvény által egy alapjaiban liberális oktatáspolitikai korszakban, amikor a mûvelôdési kormányzatnak csak igen szûk lehetôsége van arra, hogy befolyásolja a közoktatás folyamatát.
Ha a jogszabály teremtette eljárásrend mûködôképesnek bizonyul, akkor a végrehajtó hatalom birtokosa megkísérelheti kihasználni önkormányzati pozícióit, és helyben kezdeményezni az általános iskolák sokaságának egyházi kézbe adását. Dabas-Sári ideális környezetnek látszott erre a próbára; az aránytalan teher tíz kilométer buszozást jelentett a világi oktatáshoz ragaszkodó gyerekeknek, az önkormányzatnak pedig azt, hogy a befogadó dabasi iskolában is biztosítania kell a jórészt csak szimbolikusnak tekintett szlováknyelv-oktatást. Nem volt reménytelen, hogy sikerül.
A szeptember azonban váratlan fordulatot hozott.
A többségében szlovák ajkú és mélyen vallásos Sáriban a szülôk zöme ugyanis nem íratta be gyermekét a Szent Jánosról elnevezett iskolába, de arra sem volt hajlandó, hogy Dabason keressen másik iskolát. Az elsô csengetés csak 70 nebulót talált az egyházi kezelésbe adott iskolaépületben, míg 228 társuknak a mûvelôdési házban, a sportpálya öltözôjében és a kocsmában szerveztek kalózoktatást azok a kirúgott tanárok, akik nem voltak hajlandók segédkezni a világi oktatás rekatolizálásában. A dabasi iskolaigazgatók megkockáztatták, hogy képtelenek lennének ennyi gyereket befogadni, de a polgármester ügyet sem vetett rájuk. Kiderült, hogy a sáriak minden várakozás ellenére sem felejtették el anyanyelvüket, és számukra a szlovák nyelvoktatás korántsem csak jelképes értelmû, márpedig Dabason képtelenség lenne szlováknyelvoktatást szervezni. A város ura azzal fenyegetôzött, hogy bezáratja a kalóziskolának helyet adó intézményeket, erre válaszul a helybeliek ôrséget szerveztek az épületek köré. A végsôkig elkeseredett szülôk nem protestáltak, nem jogorvoslatot kerestek, hanem polgári engedetlenségi mozgalmat szerveztek; körülállták a mûvelôdési házat, a sportpályát és a városháza értésére adták, hogy ha kezet emel a kalóziskolákra, akkor bármi megtörténhet.
A közvélemény akkor szembesült igazán azzal, hogy a Dabas-Sári iskolaügy nem tréfa, amikor a két fôszereplô, Pásztor Gyôzô kanonok és Horváth István kisgazda  polgármester a segítségükre sietô Pálfy G. István kamerája elôtt kimagyarázkodott. Kettôjük kimerevített portréja hosszú évekre rögzült az emlékezetben. Az atya az óraközi szünetekrôl beszélt, arról, hogy ha megosztanák az épületet a kétféle iskola között, úgy a gyerekek óhatatlanul is egymás közelébe jutnának a folyosón és az udvaron. Blaszfémiáról beszélt, istenkáromlásról, amitôl így aligha lehetne megóvni a katolikus iskola istenfélô tanulóit. Úgy fogalmazott, hogy a nyilvánosház és a zárda sem férne meg egyazon épület falai között. Láttatni akarta másokkal is, amit maga látni vélt: hátitáskás kisdiákok keresztes háborúját. A polgármester csak hajthatatlan volt és a politikai közbeszédben példátlanul vulgáris hangot ütött meg. Az ördögûzô erény és a kérlelhetetlen közönségesség összhangzata tette a Dabas-Sári iskolaügyet megrázóvá.
A kisváros önkormányzata azt hitte, hogy ráerôszakolhatja akaratát a szülôkre, és csúnyán elszámította magát: kiderült, hogy a magánéletükben vallásgyakorló helyiek azt már nem hajlandók eltûrni, hogy felsôbb intésre ki kelljen költözniük a közpénzen épült iskolából, azt pedig pláne nem, hogy elôírják számukra, milyen iskolába járassák gyerekeiket. Ebbôl azonban még nem lett volna országos ügy. A dabas-sári fekete szeptember azért válhatott a közoktatási rendszerváltás vízválasztójává, mert a polgármestert instruáló Dobos Krisztina helyettes államtitkár végzetesen elkésett azzal, hogy kirobbantsa az oktatáspolitika nagy kultúrharcát.
Az Antall-korszakban a bôbeszédû kurzusideológia és a pragmatikus megfontolás diktálta kormányzati cselekvés a közoktatás-politikában vált szét a legélesebben. A kormányzó párt számára a mûvelôdési tárca és a Szalay utcai épületbôl elérhetô, igazgatási távolságra lévô mûvelôdési intézményrendszer a legértékesebb zsákmánynak számított. De miközben a kulturális pozíciók birtokbavételét Fekete György helyettes államtitkár vezényelte, és Beke Kata politikai államtitkár négy hónapos regnálása során Timkó Ivánnal, a kabinetiroda sajátos  karakterû vezetôjével gyürkôzött, Andrásfalvy Bertalan miniszter a szocialistákhoz közel álló szociológust, Gazsó Ferencet bízta meg a közoktatási törvénytervezet elkészítésével, anélkül azonban, hogy annak tartalmára vonatkozóan világos politikai megrendelést adott volna. Gazsó tehát úgy vélhette, hogy a folyamatszabályozásra épülô, központilag vezényelt oktatásirányítást felszámoló reform dinamikája töretlen, miként a reformot vezénylô szakértôk befolyása is. Az általa életre hívott munkabizottság tagjairól leperegtek a politikai közélet bárdolatlan vitái, úgy gondolták, hogy a közoktatás átalakítása a politikai felszín alatti szakértôi mélyáramlatokban folyik. A Gazsó-bizottság törvénytervezete néhány hónap alatt elkészült, és azt a szakmai szervezetek és az érdekképviseletek már széltében-hosszában tárgyalták is, amikor a miniszter rádöbbent, hogy voltaképpen egyáltalán nem is ért egyet a túlzottan liberális jogszabály-koncepcióval.
Andrásfalvy miniszter 1991 nyarán szélnek eresztette a Gazsó-bizottságot, és papírkosárba dobta a bizottság törvénytervezetét. Úgy tûnt, vége a szakértôi mélyáramlatok kontinuitásának, a lojális reformereket felváltják a közoktatáshoz radikális küldetéstudattal közelítô politikusok. A következô másfél évben valóban fennállt az a lehetôség, hogy a közoktatás intézményrendszerét és az ágazattal kapcsolatos jogalkotást destabilizálja a kormánypárt radikalizálódó jobbszárnya. A minisztérium saját kezébe vette az oktatási törvénytervezet szerkesztését. Kálmán Attila politikai államtitkár és Dobos Krisztina, a közoktatásért felelôs helyettes államtitkár októberben már egy új verzióval lepte meg a közvéleményt, amely kétféle módon próbálta visszaállítani a közoktatás állami folyamatszabályozását. Életre hívta a hatósági jogkörökkel is felruházott területi oktatási központokat, amelyek véleményezhették a fenntartó által kinevezett igazgatókat, kimondhatták azok alkalmatlanságát, és kinevezhették az iskolafelügyelôket. A tervezet kitüntetett lehetôséget biztosított az egyházaknak arra, hogy helyi megállapodások révén átvegyék az önkormányzatoktól az iskolák fenntartását, ráadásul az egyházi iskolák felügyeletét magukra az egyházakra bízta. A Szalay utcai minisztérium vezetôi a nemzeti alaptanterv szerkesztését is saját kezükbe vették, kidobták az elkészült anyagokat, és kitessékelték Báthori Zoltánt, aki eladdig koordinálta a munkát. Az új stáb munkáját Baranyi Károly, Baranyi Károlyt pedig személyesen Dobos Krisztina felügyelte.
Másfél év elteltével a radikális offenzíva kifulladt anélkül, hogy bármelyik lényeges kérdésben sikerült volna az áttörés.  Idôközben megszilárdították pozícióikat a korporatív érdekegyeztetô fórumok – a közalkalmazotti törvény nyomán létrejött KIÉT és a mûvelôdési tárca által életre hívott ideiglenes oktatási érdekegyeztetô fórum –, és ez lehetôséget adott a szakszervezeteknek és az önkormányzati szövetségeknek arra, hogy hatékonyan támadják a kormányzati kalapból havonta elôhúzott újabb és újabb törvényváltozatokat. A Baranyi Károly–Dobos Krisztina-féle nemzeti alaptanterv közmulatság tárgya lett. A miniszterelnök 1993 elején menesztette Andrásfalvyt – persze nem a közoktatási jogalkotás miatt; az Antall-korszakban a közoktatás – az ágazat szerencséjére – egyszerûen nem szerepelt a nagypolitikai alkuk agendáján. Az utód, Mádl Ferenc számára a kármentés maradt a legfôbb feladat.
A közoktatási törvény tervezetébôl kikerültek a legkirívóbban antiliberális passzusok, és a jogszabályt nyáron elfogadta a Ház. A nemzeti alaptantervet a kormányzati ciklusban már nem sikerült tetô alá hozni, de Baranyi Károlyt és stábját a miniszter elcsapta. A megvert radikálisok számára nem maradt más hátra, mint hogy helyi szinten próbáljanak meg kirobbantani egy olyan közoktatási kultúrharcot, amely állásfoglalásra készteti és lépéskényszerbe hozza a mûvelôdési kormányzatot. Mindent erre a lapra tettek fel. Így történt, hogy 1993 nyarán Dobos Krisztina is részt vett a dabas-sári iskola tantestületének sorsdöntô értekezletén, és arra intette a tanárokat, hogy állásukkal játszanak, ha továbbra is makacskodnak.
Sok jel utalt rá, hogy a radikális oktatáspolitikusok Dabast kezdettôl talonban tartották egy nagyszabású közoktatási botrány lehetséges helyszíneként. A körzet országgyûlési képviselôje 1980 óta a „pártpolitizálástól mentes” antiparlamentáris „népképviselet” emblematikus figurája, Fodor István volt, aki csekély különbséggel a szabad megmérettetést is kiállta. Ebben döntô szerepe volt annak, hogy Pásztor Gyôzô kanonok ôt támogatta többek között Horváth István kisgazda jelölt ellenében. Az elsô forduló után Fodor mindössze hat szavazattal vezetett a szabad demokrata jelölt elôtt, és nem volt kétséges, hogy a jobboldal a harmadik helyen álló kisgazda Horváth István mögé tömörülve igyekszik fordítani az álláson, amire meg is volt minden esélye. A második forduló elôtt azonban a szocialisták által támogatott Fodor István karöltve Németh Miklós miniszterelnökkel Canossát járt Sáriban; mindketten Pásztor Gyôzô elé járultak, majd részt vettek a vasárnapi szentmisén. A pap váratlanul úgy döntött, hogy Fodor István támogatására használja befolyását, és gyôzelemre segítette az elsô szabadon választott Országgyûlés „vezérfüggetlenjét”. A voksoláson kikapott Horváth István számára maradt a polgármesteri szék, az újraválasztott régi-új képviselô, a volt állatorvos, volt parlamenti alelnök, leendô honvédelmi államtitkár, Fodor István fontos és befolyásos nexusa maradt a kanonoknak és Dabas polgármesterének. Fodor István megtapasztalta, hogy a városban Pásztor Gyôzô a tényleges úr, és készséggel igazított el minden érdeklôdôt a dabasi közélet útvesztôiben. Fodor Istvánon kívül Dabasnak volt még egy protektora, mégpedig Plathy Iván, a mûvelôdési tárca egyházi ügyekben is illetékes fôosztályvezetôje, aki a renszerváltás elôtt a dabasi mûvelôdési osztályon dolgozott. A dabasiak tudni vélték, hogy egykor igen kemény legény volt, különösen a klerikális befolyást figyelte éberen.
A kívülállók azonban csak felszínesen ismerhették a dabasi politikai közéletet. Dabast 1967-ben egyesítették két szomszédos faluval, Sárival és Gyónnal azért, hogy a három falut alsófokú közigazgatási központtá, közepét pedig kisvárossá fejlesszék. A rendszerváltást követôen a két szélsô település fejlesztési igényeinek a kiválás alternatívája adott nyomatékot. Horváth István polgármester – maga is gyóni – a fejlesztések híve volt, és drasztikusan meg kívánta kurtítani az oktatás és az egészségügy költségvetését. A város költségvetését három részre osztották, a három településrész pedig három, csaknem önálló önkormányzati jogokkal felruházott részönkormányzatot alakított. Kétféle játszma biztosította az egyensúlyt. A két szélsô település a központ rovására gazdálkodott; a gyóni és a sári részönkormányzatok a dabasi részönkormányzat rovására diktálhattak a város egészének.
A forrásokat nem lakosságarányosan osztották szét, hanem harmadolták, a dabasi iskola építésére felvett hitelt a központ, és nem a város egészének költségvetése terhére törlesztették. Mindez könnyen szétvethette volna a három települést, de a második típusú játszma elegendô centripetális erôt szabadított fel ahhoz, hogy ezt megakadályozza. Az infrastruktúrafejlesztések ára fôként a közoktatási és egészségügyi intézményrendszer alulfinanszírozása volt. A középiskolákat az akkor még mûködô oktatási bizottság tiltakozása ellenére a Pest megyei önkormányzat kezelésébe adták. Dabas alig vett részt a minisztérium közoktatási pályázatán, mert az elaprózott költségvetés megnehezítette a szükséges saját forrás elôteremtését. A fejlesztések mellett a közoktatás ellehetetlenítésének feladata is a részönkormányzatokra hárult, ami saját lakosságuktól végzetesen elidegenítette, és arra késztette ôket, hogy szövetséget kössenek a polgármesterrel. Az önkormányzati szakbizottságokat fokozatosan felszámolták, a részönkormányzatok élet-halál urai lettek a perifériákon, miközben üléseiket már nem merték helyben tartani.
A város elsô embere beiktatása után féktelen uszításba kezdett a költségvetési intézmények, az iskolák és mindenekelôtt a pedagógusok ellen. Gyónon a Horváth fivérek, a polgármester és testvére rontottak neki a helyi általános iskolának. A helyzet odáig fajult, hogy a gyóni részönkormányzat úgy ítélte meg, nincs szükség iskolai könyvtárra; a könyveket a faluházba szállították, majd fillérekért eladogatták. A sári iskola tanári kara meghasonlott, a fenyegetô légkörben a pedagógusok egy része kétségbeesetten próbált helyezkedni. Kilincsányi Tamás iskolaigazgató a polgármester hívéül szegôdött, csakhogy feledtesse pártmúltját. Az igazgató, aki néhány évvel korábban még pártfegyelmit adott azoknak, akik gyerekeiket hitoktatásra vitték, most látványosan megtért, a templomban magához vette a szentségeket, házának kertjében pedig nyári estéken feleségével együtt énekelte a Boldogasszony Anyánkat. 1993 júniusára minden készen állt ahhoz, hogy elkezdôdjék a háború.
A sári részönkormányzat a kezdeti vonakodás után elvállalta a végrehajtó szerepét. Júniusban Pásztor Gyôzô kanonok nyilatkozatot kért a tanulók szüleitôl, hogy az iskolaátadást követôen is beíratják-e gyerekeiket az immár katolikus sári iskolába. A nyilatkozatot csak úgy lehetett értelmezni, hogy az iskolaátadás befejezett tény, a helyi általános iskolának pedig nincs alternatívája. A visszaérkezett ívek összesítése alapján a kanonok azt állította, hogy az érintett szülôk kétharmada kéri az iskola átadását a katolikus egyháznak.
A sári részönkormányzatot eleinte felháborította az eljárás; az alpolgármester újabb nyilatkozatot köröztetett, amely egyértelmûen megkérdezi a szülôket, akarják-e hát az iskola átadását az egyháznak, de a beérkezett nyilatkozatok a városházán eltûntek. Egy hét múlva szülôi értekezletet tartottak, ahol a megjelent egyházi méltóságok és a minisztérium fôosztályvezetôje, Plathy Iván is szembesült azzal, hogy a szülôk elsöprô többsége ellenzi az iskola átadását. Másnap a sári alpolgármester, illetve a sári részönkormányzat a népakaratra hivatkozva hivatalosan kezdeményezték az iskola átadását a katolikus egyháznak – egyetlen szlovák listás képviselô akadt, aki nem bírta ezt végigcsinálni, és lemondott. A sári részönkormányzat ezt követôen a dabasi városházára menekült, és a képviselôk nem mertek többé Sáriban mutatkozni.
A dabasi képviselô-testület a népakaratra, illetve a részönkormányzat grass-root kezdeményezésére hivatkozva nagy többséggel elfogadta a határozati javaslatot. Igaz, a jegyzô kiosztott egy nyilatkozatot, amelyben a sári szülôk 75 százaléka kategorikusan tiltakozott az iskolaátadás ellen, de a testület errôl nem vett tudomást. Az egyik tiltakozó képviselô négy pontban foglalta össze törvényességi aggályait, de az elsô pont elmondása után a polgármester beléfojtotta a szót. Az ülést követôen a jegyzô sem bírta tovább, és lemondott. Az önkormányzat oktatási bizottságának higgadt és bátor elnöke, a sári iskola tanára, Nagy Ferenc megpróbált tiltakozni, válaszul a polgármester felszámolta az oktatási bizottságot, majd késôbb az összes többi szakbizottságot. A Szent János katolikus iskola igazgatója a szentéletû Kilincsányi Tamás lett, aki szeptemberben elbocsátotta kollégáinak zömét. A kanonok azt nyilatkozta egy szlovák újságnak, hogy a szülôk rövidesen észhez térnek majd, és lehajtott fejjel térnek vissza a nyájhoz. Addig is megtagadta a szentségek kiszolgáltatását az engedetlenektôl, és kilátásba helyezte azt is, hogy bojkottálni fogja a vonakodó kisiskolások hitoktatását. A pap bízott abban, hogy a lelki zsarolás elegendô lesz a sikerhez, és a mélyen hívô falusiakat visszatartja majd attól, hogy ellenszegüljenek az egyháznak.
A kanonok tévedett, Sáriban szeptemberben elszabadult a pokol. A falusiak, jóllehet kínzó lelkiismereti vívódással, de fellázadtak. A korábbi években Sári mindent eltûrt Pásztor Gyôzôtôl, de a pap ezúttal túl messzire ment, az iskolához és a gyerekekhez nyúlt. A minisztérium radikálisai, mindenekelôtt Dobos Krisztina helyettes államtitkár elégedetten szemlélték az eseményeket: végre kirobbant a közoktatás nagy világnézeti háborúja, és a Mádl-féle minisztérium színvallásra kényszerült. Kálmán Attila, a tárca politikai államtitkára a minisztérium nevében válaszolt az ügyben interpelláló képviselôknek, és a kormányzat támogatásáról biztosította a dabasi önkormányzatot. Most már csak az hiányzott a sikerhez, hogy a köztársasági megbízott arányosnak ítélje a világi oktatást választó diákok többletterheit, és precedenssé tegye az itteni iskolaátadást. Persze, hogy nem így képzelték egy évvel korábban, de azért a dabas-sári üggyel is jelezni lehetett, hogy nincs még vége a közoktatás alapkérdéseirôl folyó vitának.

A szeptember derekán megtartott rendkívüli képviselôtestületi ülésen megjelent mindenki, aki már korábban ebbe az ügybe ártakozott. A nagypolitikusok vendégként foglaltak helyet és izgatottan figyelték a helyi küzdôteret; ki-ki szorított kedvencének. A sári szülôk is bezsúfolódtak a díszterembe és kétségbeesetten figyelték a porondot. Ôk nem tudták felhôtlenül élvezni a politikai vitát, gyerekeik sorsa volt a tét. A képviselô-testület, ahogyan az általában történni szokott, újrajátszotta az elmúlt hónapokban történteket, a vendégek jogán felszólaló nagypolitikusok pedig a közoktatási nagypolitika elmúlt éveinek vitáit visszhangozták. Felelôsen gondolkodó, a közéleti perpatvarokat kedvetlenül szemlélô független képviselôként Fodor István ajánlkozott, hogy segít helyrehozni azt, amit a ronda pártpolitika elrontott. Töttösyné rászólt a sári szülôkre, hogy viselkedjenek rendesen. Való igaz, az asszonyok zokogtak, a férfiak agya elborult, a zárt tér a végletekig erôsítette a sáriak indulatait, akik ráébredtek, hogy gyerekeiket kegyetlen viadalok szereplôiként használják. Pásztor Gyôzônek az ülésterembôl távozva el kellett haladni az elôtérben gyülekezô sári szülôk sorfala között. Örökkévalóságnak tûnhetett a konok tekintettel elsietô pap számára ez a néhány másodperc. Örülhetett, hogy ennyivel megúszta.
Szeptember végére világossá vált, hogy az ügybôl nem lesz korszakos világnézeti háború, a képviselô-testület kénytelen volt elfogadni a köztársasági megbízott indítványát, amely a gyerekek aránytalan terheire, valamint a szlovák oktatás megoldhatatlanságára hivatkozva az iskolaépület megosztását javasolta. A Dabas-Sári botrány elült, elvesztette politikai jelentôségét. A radikálisok nem tudták megfordítani az oktatáspolitika fôirányát, a liberálisok pedig leckét kaptak a demokratikus önkormányzatisághoz fûzôdô illúzióik és a valóság kapcsolatáról. Nem volt kellemes felismerés, hogy az egyén kiszolgáltatottsága az önkényessé váló hatalomnak fordítottan arányos a település nagyságával. Azt sem volt könnyû megemészteni, hogy a dabas-sári ügybôl csak azért nem lett tragédia, mert a nemszeretem intézménynek tekintett köztársasági megbízott hivatalát viselô Skultéty Sándor – Király B. Izabella testvére – korrekt módon értelmezte a jogszabályokat. A sári iskolaügy iránti érdeklôdés hamar megcsappant. A tizenhat tantermes iskolaépületet tíz-hat arányban megosztották a világi és a katolikus iskola között, késôbb az önkormányzati iskolának le kellett mondania két tanteremrôl a katolikus iskola javára. Mindkét épületszárnyban tanításra teljesen alkalmatlan csonka iskola jött létre, a gyerekek az ebédlôben, a könyvtárban és a szûk folyosókon is órákat hallgattak. A katolikus iskola kiegészítô támogatásként többször annyit kapott az önkormányzat pénzébôl, mint az önkormányzati iskola. A kanonok, illetve az egyház beváltotta fenyegetését, és bojkottálta a hitoktatást a világi iskolában. Decemberben a két iskola közötti folyosón a katolikus iskola felôl falat emeltek, amit azután az önkormányzati iskola felôl a szülôk leromboltak. Erre azért még felkapták a fejüket az újságírók, a Népszabadság jegyzete a falbontó hírében álló Horn Gyulát emlegette. Dabas-Sárit azonban a politika után a sajtó is ejtette. Tönkretett iskola, tönkretett település maradt az elcsendesedett botrány után.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/