1993 nyarán a Szolidaritás
Szakszervezet megbuktatta saját kormányát. Az elôrehozott
ôszi választásokon fényes gyôzelmet arattak
a posztkommunista szociáldemokraták, a jobboldal zöme
pedig be sem került a parlamentbe. „Varsó elesett!” – kiáltotta
ekkor az Antall-kormány hadügyminisztere. Az 1994-es magyar
választási eredmények kínálják
a párhuzamot, de ezt hiba lenne eltúlozni.
Az 1993-as választások
története 1991 októberében kezdôdött.
Az 1989-es „paktumos szejm” helyébe akkor választottak elôször
teljesen szabadon képviselôket a lengyelek, és a bejutási
küszöböt nem ismerô rendszerben 12 párt jutott
5 vagy ennél több mandátumhoz. A négy legnagyobb
frakciónak együttvéve sem lett volna többsége.
A 460 fôs alsóházban a liberális-kereszténydemokrata
Demokratikus Unió (a mai Szabadság Unió) a szavazatok
12,3 százalékával 62 helyet kapott, a második
helyezett Baloldali Demokratikus Szövetség (amelynek fô
ereje az egykori állampártból alakult Szociáldemokrata
Párt volt) 12 százalékra 60-at. A szétaprózottság
megnehezítette a kormányalakítást. Jan Olszewski
négypárti radikális jobboldali kabinetje kisebbségben
kormányzott, és fél év után megbukott.
Ennek közvetlen oka egy ügyetlenül és elôkészítetlenül
elfogadott, késôbb alkotmányellenesnek bizonyult átvilágítási
határozat volt, amely semmiféle eljárási szabályt
nem tartalmazott, de amelynek alapján a belügyminiszter kiadott
egy listát – nem a titkosrendôrségi ügynökökrôl,
csak úgymond az irattári adatokról. E névsorban
Walesa köztársasági elnök is szerepelt. (Hogy emögött
valójában mi van, az sosem derült ki.)
A parlament ezek után
Walesa aktív közremûködésével megvonta
bizalmát a kormánytól, és egy sikertelen közjáték
után 1992. július 11-én létrejött az addig
szinte ismeretlen Hanna Suchocka kormánya. Hét pártból
alakult, mégis hajszálnyi volt a többsége: meglepôen
sok hiányzás mellett mindössze 224 szavazattal kapott
bizalmat a 460 fôs törvényhozásban. Ráadásul
a kényszer egymástól távol álló
erôket hozott össze (ahogyan majd 1997-ben is). A radikális-konzervatív
Keresztény Nemzeti Egyesülésnek nem sok köze volt
a miniszterelnököt is adó keresztény-liberális
Demokratikus Unióhoz, kivéve azt a nem elhanyagolható,
de azért a különbségeket el nem fedô tényt,
hogy valamennyien az elôzô rendszer üldözött
ellenzékébôl kerültek ki.
A sok feszültség
ellenére sikerült meghozni néhány fontos törvényt,
köztük az 1997-ig érvényben volt „kis alkotmányt”,
és az 5 százalékos (koalícióknak 8 százalék)
bejutási küszöböt bevezetô választójogi
törvényt, amely aztán több akkori kormánypárt
veszte lett. Elfogadták az általános privatizációs
programot, az ellenzék egy részének támogatása
fejében a többség beszavazta az ellenzéki jelöltet
az Országos Rádió és Televízió
Tanácsba, és megszavazták a számukra elvi-ideológiai
okokból fontos abortusztilalmat. (Ez Írországot leszámítva
a legszigorúbb szabály Európában, amely kizárólag
az életveszélyt és az egészség súlyos
veszélyeztetését ismeri el indoknak. Késôbb
a baloldali többség megváltoztatta a törvényt,
de Walesa elnök nem írta alá a módosítást.
Utódja aláírta ugyan, de akkor meg az Alkotmánybíróság
szólt közbe. Így ma is a legszigorúbb abortusztilalom
van érvényben, de a népszaporulat nem nôtt,
sôt tavaly a háború óta elôször csökkent
a népesség.)
1992 végén
Krakkóban alakult meg a Közép-Európai Szabadkereskedelmi
Társulás (CEFTA), és 1993-ban távozott Lengyelországból
az utolsó orosz katona.
A kormánypártiak
egy része rendszeresen „félreszavazott”, például
az ellenzékkel karöltve megbuktattak egy áfa-javaslatot,
és az ország szuverenitását féltve dühös
határozatot hoztak a magyar–szlovák–lengyel–ukrán
Kárpáti Eurorégió ellen. A liberálisok
a veszteséges ágazatok támogatása ellen hadakoztak
koalíciós partnereikkel, míg a keresztény-nemzetiek
a hivatalos kormányprogrammal ellentétben az Európai
Unió és Maastricht ellen szónokoltak. Goriszewski
miniszterelnök-helyettes kijelentette: sokkal fontosabb, hogy Lengyelország
katolikus legyen, mint hogy gazdaságilag gyarapodjon. Emellett azért
– egymást ijesztgetve – mindegyik kormánypárt tárgyalt
néha az ellenzék valamelyik csoportjával, de a koalíció
kiszélesítése nem sikerült.
A gazdaság már
növekedésnek indult, de a GDP, amely 1993-ban 4 százalékkal
nôtt, még mindig 14 százalékkal kevesebb volt
az 1989-esnél. Az infláció a korábbi több
száz és az 1992-es 43 százalékról 35
százalékra csökkent, de a reáljövedelmek
így is 1,8 százalékkal, a reálnyugdíjak
2,7 százalékkal alacsonyabbak voltak az elôzô
évinél. A munkanélküliség elérte
a 16,4 százalékot (2,9 millió fôt). Nem meglepô,
hogy a munkaadókkal és a szakszervezetekkel kötött
megállapodás papíron maradt, 1993 során 7443
sztrájkakció zajlott – tehát szinte mindig volt valahol
sztrájk –, és a kormányt elvben támogató
Szolidaritás, amelynek sajátos módon mint szakszervezetnek
27 fôs frakciója volt a szejmben, egyre gyakrabban állt
a lázongó tömegek élére. A koalícióban
részt vevô egyik parasztpárt importkorlátozást
és garantált felvásárlási minimálárat
követelt, majd amikor elutasításra talált, elnöke
lemondott a mezôgazdasági miniszterségrôl.
1993 májusában
a Szolidaritás olyan béremelést követelt a költségvetési
szférában, amelyet a kormány nem teljesíthetett.
Ezért 52 kormánypárti képviselô bizalmatlansági
indítványt nyújtott be a kormány ellen. (2000
januárjában ismét kormánypártiak akartak
megbuktatni egy minisztert. Hajszálnyi többséggel sikerült
ugyan megmenteni ôt, de nyilvánvaló, hogy az 1997-ben
összefogott, gyôztes jobboldal újra szétesôben
van, a baloldal pedig vidáman készül az ez év
ôszi elnökválasztásra és a 2001-es parlamenti
választásokra.) Az 1993. május 28-i szavazáson
a 445 jelen lévô képviselô közül 223-an
szavaztak igennel, vagyis a Suchocka-kormány bukása egyetlen
szavazaton múlott. Walesa elnök, akinek sok konfliktusa volt
a kabinettel, alkotmányos jogaival élve azonnal feloszlatta
a parlamentet, és új választásokat írt
ki.
Csakhogy ösztönei
ezúttal megcsalták. Azt hitte, hogy a választóknak
hozzá hasonlóan elegük van a veszekedô pártokból,
és így az általa kreált pártszerû
mégsem-párt, A Reformokat Támogatók Pártonkívüli
Blokkja akár abszolút többséget is szerezhet.
(Ennek neve részben, rövidítése – BBWR – pedig
teljesen azonos Pilsudski marsall 1926-ban, a puccs után alapított
szervezetéével, amely a parlamenti demokrácia felszámolásának
eszköze volt.) A BBWR végül mindössze 5,1 százalékot
kapott, és azóta fel is oszlott.
Suchockáék
eközben ügyvezetôként kormányoztak tovább,
és ekkor, tehát már a szejm feloszlatása után
írták alá – jogilag vitatható módon
– a Szentszékkel a konkordátumot. Ennek homályos vagy
éppen világosan a világi állam elveibe ütközô
pontjait a baloldal kihasználta a kampányban, majd többségbe
kerülve négy évig nem is ratifikálta azt, tehát
a konkordátum törvénybe iktatására csak
az aláírás után 5 évvel került
sor. Az ellenzék a munkanélküliség csökkentését
és a nyugdíjak emelését, az abortusztilalom
enyhítését, az államfôi hatalom korlátozását
ígérte, a mezôgazdaságnak pedig olcsó
hitelt. A baloldal egyértelmûen kiállt a NATO-tagság
mellett, bár hozzátette, hogy újra kell fogalmazni
a szervezet feladatait. A már említett BBWR, amelynek véletlenszerûen
összeszedett jelöltjei között gazdag vállalkozók
és tábornokok éppúgy akadtak, mint szakszervezeti
vezetôk, fôleg a társadalom tulajdonhoz juttatását
hirdette. Gyôzelmük esetén állítólag
minden nagykorú állampolgár 300 millió zloty
(15 000 dollár) értékben vásárolhatott
volna a privatizált állami vagyonból.
Az októberi választásokon
végül a Baloldali Demokratikus Szövetség (20,4
százalék, 171 mandátum) és az egykori szatellitpártból
újjáalakult Lengyel Néppárt (15,4 százalék,
132 mandátum) kényelmes, kis híján kétharmados
többséget szerzett. A jobboldal legnagyobb frakcióját
a Demokratikus Unió alakíthatta meg mindössze 74 képviselôvel,
a tôle jobbra álló csoportok többsége pedig
kiesett. A szavazatok egyharmada veszett el a parlamenti küszöb
miatt! Vagyis a jogilag teljesen legitim új szejm társadalmilag
kevésbé volt az. Csúfos vereséget szenvedett
a katolikus egyház is, melynek fôpapjai személyesen
mûködtek közre különbözô eredménytelen
választási koalíciók összehozásában.
Ismét kiderült, hogy a hívôk nem szeretik, ha
a klérus politikailag irányítani akarja ôket.
Megjegyzem, számtanilag
kormányképes lett volna a baloldal és a Demokratikus
Unió is, ám ez utóbbi nem volt hajlandó összeállni
az állampárt utódjával, mert bár számos
kérdésben közelebb állt hozzájuk, mint
a radikális jobboldalhoz (és a baloldal is gyakran inkább
egyetértett az Unióval, mint kényszerpartnerével,
a gyakran piacellenes, agrárdemagóg Néppárttal),
a koalíciót az ellenzéki múlt elárulásának
érezte volna. Így – három, egymást váltó
miniszterelnökkel és rengeteg belsô konfliktussal – négy
évig baloldali-néppárti koalíciós kormány
mûködött Lengyelországban. Varsó „elestébôl”
azonban semmilyen tragédia nem következett.
A gazdaság tovább
fejlôdött, bár továbbra is ingatag maradt, a demokratikus
intézményrendszer mûködött, megszületett
az új alkotmány – az ellenzéki Demokratikus, majd
Szabadság Unió támogatásával –, az ország
a NATO küszöbéig jutott, és megkezdôdtek
a csatlakozási tárgyalások az EU-val. Aztán
1997-ben a jobboldal összefogott és gyôzött, a baloldal
– fôleg a néppárti partner leszereplése miatt
– ellenzékbe került. Folyt. köv. 2001-ben.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta