1993-ban már mindenütt
a végét járta a történelem vége.
A végét járta
az új, egypólusú és a nemzetközi politikai
bajokra gyógyírt kínáló világrendet
hírnöklô könnyed közbeszéd rövid
életû divatja. Pedig voltak bizakodásra okot adó
események ebben az évben is: éppen felívelô
fázisában volt az izraeli–palesztin békefolyamat,
Dél-Afrikában jó úton haladtak az új
politikai berendezkedést elôkészítô tárgyalások,
a polgárháború után dolguk végezetten
távozhattak Kambodzsából az ENSZ békefenntartói.
Szomáliában
viszont összeomlott a világszervezet béketeremtô
akciója, tombolt a háború Boszniában, újabb
puccs zajlott le Moszkvában, forrt a levegô Irak körül.
Az Egyesült Államok légiereje ismét rakétákkal
támadta Bagdadot, hadihajóit pedig Haiti partjai mentén
vonultatta fel. Kínából a belpolitikai stabilitás
elbizonytalanodásának hírei érkeztek, fokozva
az aggodalmat: vajon mi következik Teng halála után.
Olaszország azzal a felismeréssel birkózott, hogy
egész jelenkori politikai rendszere szétrothadt. Volt tehát
mire figyelni.
Talán ezért
is alakult úgy, hogy az egyik legrégebbi – és éppen
legpusztítóbb szakaszába érkezô – fegyveres
konfliktusra, az angolai polgárháborúra kevéssé
figyelt oda a külvilág. Oka lehetett ennek – meglehet – az
is, hogy egy évvel korábban úgy tûnhetett: hónapok
kérdése, és Angolát végleg ki lehet
húzni a világ gondjai közül. Igaz, az erôteljesebb
és hatékonyabb odafigyelés már ekkor is elkésett
volna. Az az egyezmény ugyanis, amelyet 1991-ben, Portugáliában
írtak alá a szembenálló felek, és bicessei
vagy estorili megállapodásnak neveznek, eleve rossz és
végrehajthatatlan volt, és ezért nem az aláíróké,
hanem a külvilágé a fô felelôsség.
*
A bajok gyökere, mint
általában, a gyarmati idôkig nyúlik vissza.
Angola portugál gyarmat volt, az anyaországánál
tizenháromszor nagyobb. A hódítók a XV. században
csak a mai Angola északi határvidékén találtak
kialakult politikai struktúrát, mégpedig a bakongo
nép Kongó királyságát, amely sikertelenül
próbálta uralma alá hajtani a tôle délre,
a tengerpart mentén élô mbundu népcsoportot.
(Az ô uralkodóik titulusából származik
az Angola elnevezés.) A portugálok a bakongo állammal
létesítették elsô kapcsolataikat a Brazíliába
irányuló rabszolga-kereskedelem céljából.
A bakongók közé értelemszerûen éket
vert a kérdés, hogy ki adjon el kit, ezért a királyság
hamarosan a környezô népek körébôl
igyekezett biztosítani a kínálatot. De a mbunduk továbbra
is ellenálltak, és majd száz évbe telt, mire
a hódítók területet tudtak foglalni tôlük,
amelyen megalapították a mostani fôvárost, Luandát.
Angola déli és
délkeleti területein élt a térség legnépesebb
etnikai csoportja. Az ovimbundukat érte el legkésôbb
a gyarmatosítás, közülük verbuválódott
aztán a legtöbb kényszermunkás, akiket egészen
a hatvanas évekig minden törvényes korlátozás
nélkül dolgoztathattak a telepesek – elsôsorban kávéültetvényeiken.
Maguk a telepesek igen késôn érkeztek. Jellemzô,
hogy a tízes években a portugál kormány egy
cionista szervezettel is tárgyalt az ország középsô
részét képezô, hatalmas és termékeny
fennsík betelepítésérôl – végül
is sikertelenül. Ez az országrész gyakorlatilag csak
a harmincas évektôl tekinthetô gyarmatosítottnak.
A fehér lakosság száma még az ötvenes
években is nyolcvanezer körül járt, és csak
1975-re emelkedett háromszázezer fölé. Ekkor
azonban Angola – összefüggésben az 1974-es portugál
forradalommal – függetlenné vált, és a telepesek
nagy része elmenekült.
Túl azon, hogy a széles
körû kolonizálás eleve a partvidék középsô
szakasza felôl indult, az ott élô mbunduk különösképpen
hajlottak a portugál kultúra befogadására,
bekapcsolódtak a gyarmati kereskedelembe, a helyi hadsereg irányításába,
a keveredés során pedig kialakult egy látható
jegyek alapján is felismerhetô mestiço népcsoport.
Ôk alkották a késôbbi értelmiség
gerincét, kiegészülve az egyéb eredetû
asszimilánsok szûk rétegével. Az utóbbiakat
– fôként az ovimbunduk lakta területeken – nagyrészt
a század eleje óta itt tevékenykedô észak-amerikai
protestáns kisegyházak misszionáriusai nevelték
ki, miközben a belsô országrészben iskolák,
templomok, klinikák egész hálózatát
hozták létre, az igen szegényes portugál intézményrendszertôl
teljesen függetlenül.
Angola eredeti etnikai tagoltsága
ily módon a függetlenné válás idejére
új dimenzióval gazdagodott. Ezt a tagoltságot erôsítette
a belsô vidékekrôl származóknak az az
érzése, hogy a szofisztikálódó fôvárosi
elit egyszerûen lenézi ôket.
*
Mindez döntôen
meghatározta a hatvanas évek elejétôl aktivizálódó
felkelô csoportok indulását. Északon az ötvenes
években, Holden Roberto irányításával
kezdôdött el az agitáció. Mozgalma, az FNLA a
hatvanas években kapcsolatban állt Mobutuval, Zaire majdani
diktátorával, akivel Roberto rokoni viszonyba is került.
A szervezet egy ideig fegyvereket és kiképzést kapott
Kínától, támogatta néhány független
afrikai ország, egy idôben a CIA-n keresztül Washington
is, de sohasem nôtte ki a szûk regionális kereteket,
és 1975 után fokozatosan elsorvadt.
A központi országrészben,
Luandában és környékén különféle
asszimilálódott társadalmi rétegek hozták
létre kisebb nacionalista és baloldali csoportokból
a moszkovita Portugál Kommunista Párt támogatását
is élvezô MPLA-t. Ez a szervezet a marxizmus-leninizmus elvontságaival,
a munkásság és a parasztság szerepének
a hangsúlyozásával tudta áthidalni a benne
képviselt csoportok, mestiçók, régi és
új keletû asszimiláltak, többgenerációs
kereskedô klánok ellentéteit. A két dolgozó
osztály egyébként inkább csak hivatkozásként
volt jelen az MPLA-ban.
A harmadik mozgalom, az UNITA
jellegét illetôen megoszlanak a vélemények.
Van, aki kezdettôl (1966-tól) fogva vezetôje, Jonas
Savimbi személyes hatalomvágyának puszta eszközét
látja benne. Van, aki az örök elnyomott, szegény,
földmûvelô ovimbunduk etnikai öntudatra ébredését.
Végül létezik olyan nézet is, amely külsô
érdekek önállótlan bábjának tekinti
Savimbit és mozgalmát. Könnyû volna elintézni
a kérdést azzal, hogy mindez egyszerre igaz.
Tény, hogy amikor
az európai bölcsész iskolázottságú
Savimbi távozott mozgalmi karrierjének elsô színterérôl,
az FNLA-tól, majd az MPLA-val történô rövid
kacérkodás után visszatért az ovimbunduk lakta
belsô területre, azt vallotta céljának, hogy a
két, emigrációból irányított
szervezettel szemben az UNITA Angola területérôl akar
harcolni a portugálok ellen. Vagyis – az MPLA-hoz hasonlóan
– országos törekvést fogalmazott meg. Csak késôbb
lett az UNITA egyre szûkebben ovimbundu mozgalom, hiszen a háborús
körülmények között leginkább mûködése
körzetében tudott gerillákat toborozni. Szervezete egyre
inkább beágyazódott a fentebb említett, protestáns
térítôk által megteremtett helyi struktúrákba
is, amelyeket az UNITA saját hatalmi bázisaiként használt.
Az egy ideig erôteljes maoista hatás késôbb eltûnt
Savimbi érvelésébôl, helyet adva a rasszizmus
határát súroló ovimbundu etnikai nacionalizmusnak.
Amikor Portugália
1974-ben, a függetlenségi tárgyalások elején
jelezte, hogy 1975. november 11-én távozik Angolából,
világos volt, hogy nehéz lesz az átmenet. Más
gyarmataival ellentétben itt három mozgalommal kellett tárgyalnia
Lisszabonnak, és az átmeneti idôszak hónapokon
belül polgárháborúvá változott,
amelynek egyetlen tétje volt: melyik szervezeté lesz a hatalom
Luandában a függetlenség kikiáltásának
nem annyira ünnepélyes, mint inkább tragikus pillanataiban.
Ettôl kezdve vált
érvényessé az az állítás, hogy
az UNITA külsô érdekek kiszolgálója. Mint
ahogy az MPLA is azzá vált rejtélyes vezetôje,
a jeles költônek tekintett Agostinho Neto pragmatikus és
rideg irányítása alatt.
A polgárháború
szoros értelemben akkor kezdôdött, amikor 1975 februárjában
az FNLA fegyveresei zaire-i páncélosok és ejtôernyôsök
támogatásával észak felôl elindultak
Luanda felé. Neto tartott tôle, hogy az UNITA az FNLA mellé
áll, ezért az MPLA elûzte Savimbi embereit a fôvárosból.
Ekkor az UNITA Huambóba, Angola második legnagyobb városába
tette át a székhelyét, és az ország
középsô, illetve déli részében igyekezett
területeket foglalni, hogy azután masszív dél-afrikai
támogatással szintén Luanda felé törjön.
Az MPLA-t a Szovjetunió fegyverezte fel (a nyolcvanas évek
végéig mintegy négymilliárd dollárnyi
értékben), ezen felül Neto katonai tanácsadókat,
majd csapatokat is kért Kubától. Ezek az utolsó
pillanatban érkeztek, hogy megállítsák az FNLA
és az UNITA elôrenyomulását, és lehetôvé
tegyék, hogy november 11-én az MPLA kormányt alakítson
és Neto a független Angola elsô államfôje
legyen. (Négy évvel késôbb meghalt, utóda
– mindmáig – José Eduardo dos Santos.)
Ettôl kezdve váltakozó
hadiszerencsével, az esôs és száraz évszakok
váltakozásának ritmusában folyt a polgárháború
egészen 1987 végéig. Ekkor kapcsolódtak be
elsô ízben közvetlenül is a harctéri eseményekbe
a kubai csapatok: Ochoa Sanchez, a Kubában évekkel késôbb
kivégzett tábornok vezetésével délnek
indult egy hadosztály, hogy a namíbiai határ közelében
csapást mérjen az UNITA és a dél-afrikai hadsereg
egyesült erôire. (A harmincezer fôre – egyes források
által jóval többre – becsült kubai egységek
addig kizárólag védelmi és kiképzési
feladatokat láttak el az ország északi részében.)
A vereség dél-afrikai szempontból nem volt döntô
jelentôségû, a dél-angolai légtér
fölötti uralom elvesztése és a veszteségek
belpolitikai következményei azonban elég súlyosak
voltak ahhoz, hogy Pretoria tárgyalásokat kezdeményezzen.
Dél-Afrika egyébként az angolai eseményekben
csak közvetve volt érintett: számára az igazi
tét Namíbia jövôje volt. Az volt a fô kérdés,
hogy az ország a szovjet érdekszférán belül
vagy azon kívül válik-e függetlenné, ami
természetesen erôteljesen befolyásolni látszott
az akkor még alig reformálódó fehér
kisebbségi rezsim jövôjét.
Az angolai vezetés
jónak ítélte tárgyalási pozícióit,
és az amerikai–szovjet viszonyban egyfajta próbatételt
jelentettek az 1988-ban, nem egészen fél év alatt
lezajlott tárgyalások Angola, Dél-Afrika, Kuba, az
Egyesült Államok és a megfigyelôi szerepkört
elfogadó Szovjetunió között. A megállapodás
magában foglalta a kubai csapatok fokozatos kivonását
Angolából, és a dél-afrikai egységek
távozását – Namíbiából is, amelynek
a függetlenné válását 1990. március
21-re tûzték ki. Magával az angolai polgárháborúval
a megállapodás nem foglalkozott.
Az ellenségeskedés
változatlan hévvel folytatódott, de mindkét
félnek be kellett látnia, hogy képtelen a másik
fölé kerekedni. Nincs az akkori helyzetnek olyan elemzôje,
aki ellenállt volna a Von Clausewitz aforizmáját megfordító
poén csábításának: az MPLA-rezsim és
az UNITA is arra a megállapításra jutott, hogy a politika,
a tárgyalások eszközével kell folytatni a háborút.
Nem a legjobb kiindulópont a megbékéléshez!
1990 tavaszán Washington,
Moszkva és a történelmi felelôsségtudattól
gyötört Lisszabon erôteljes noszogatására
megkezdôdtek a béketárgyalások. Miközben
a tárgyalóasztal mellett mindkét fél – fôleg
kezdetben – engedményekkel tüntetett, mindvégig reménykedtek
harctéri pozícióik javulásában is, de
mindhiába. Egyre merevedtek a tárgyalási pozíciók
is: az MPLA elôbb akart fegyverszünetet és csak aztán
politikai megegyezést, az UNITA viszont nem volt hajlandó
letenni a fegyvert, amíg nem tisztázódnak a jövô
politikai kérdései. A külsô nyomás azonban
egyre fokozódott. Fôleg a Szovjetunió szorgalmazta
a békekötést mindenáron. A gorbacsovi külpolitika
számára a harmadik világ konfliktusövezeteibôl
történô tisztes visszavonulás ekkor már
kielégítô eredménynek számított.
1991. május 31-én
végül Bicesse portugáliai fürdôhelyen odakerültek
az aláírások a megállapodás alá.
Ekkorra az angolai kormány már engedélyezte a politikai
pártok mûködését, miután még
októberben szakított a marxizmus-leninizmus eszmekörével,
forma szerint kivonta a hadsereget a pártirányítás
alól, és meghirdette a piacgazdaság bevezetését.
Az egyezmény értelmében
a két haderô alakulatainak meghatározott gyülekezôhelyeken
le kellett adniuk a fegyvereiket, hogy azután létrehozzanak
egy ötvenezres létszámú egyesített hadsereget
közös parancsnokság alatt. 1992 végéig pedig
parlamenti és elnökválasztást kellett tartani
a többségi elv alapján, ami ebben az esetben annyit
jelentett, hogy a gyôztesé a hatalom, a vesztes pedig mindent
elveszít, vagyis nem létezik többé. Mindezek
betartását az ENSZ 350 katonai és 126 rendôri
megfigyelôje ellenôrizte, valamint 400 polgári személy,
aki a választások napjaiban idôzött csak Angolában.
A lefegyverzés, valamint
a közös hadsereg felállítása lassan haladt,
és a választásokat sem volt könnyû elôkészíteni,
hiszen a hosszú háború során legalább
egymillió ember elhagyta a lakóhelyét, fizikai és
adminisztratív infrastruktúráról pedig alig
lehetett beszélni – az évek során tízezerszámra
elhelyezett taposóaknák életveszélyessé
tették a helyváltoztatást. Mindezek ellenére
a választásra jogosultak kilencven százaléka
listára vétette magát, és 1992. szeptember
29-30-án a lajstromozottak kilencvenkét százaléka
le is adta a szavazatát.
Amikor az elôzetes
eredményekbôl kiderült, hogy az UNITA egyértelmû
vereséget szenvedett, Savimbi csalással vádolta
a kormányt és a végeredmény bejelentésének
az elhalasztását követelte a szabálytalanságok
kivizsgálásáig. Szervezete pedig azonnal kilépett
a közös hadseregbôl, amelynek a létszáma
addig sem érte el a tervezett egyötödét. Az ENSZ
megfigyelôi azonban nem észleltek szabálytalanságot
– már amennyiben egyáltalán képesek voltak
szemmel tartani a mintegy hatezer szavazóhelyet.
Október közepén
nyilvánosságra hozták a végleges eredményeket:
Dos Santos 49,57, Savimbi 40,07 százalékot szerzett az elnökválasztáson
(a többin további tíz jelölt osztozott – köztük
Holden Roberto). Az abszolút többség hiányában
újabb fordulót kellett volna tartani, erre azonban mindmáig
nem került sor. A parlamenti választásokon nagyobb arányú
volt az MPLA gyôzelme. A 220 mandátumból 129-et szerzett
meg, az UNITA pedig csak hetvenet. A részletes eredményekbôl
kiderül, hogy mindkét oldal a saját törzsterületein
szerepelt jól. A „semleges” vidékeken riasztólag hatott
az UNITA etnikai nacionalizmusa, az MPLA-nak viszont sikerült széles
alapozású gyûjtôpártként fellépnie.
Maga az ország is
inkább homogenizálódott, mint polarizálódott
a háború során. A tömeges népvándorlás
a függetlenség kikiáltása idején négyszázezres
Luandát kétmilliós nagyvárossá – pontosabban
nyomorteleppé – duzzasztotta. Ilyen körülmények
között gyorsan megkoptak a közösségi hagyományok,
az új közös (például háborús)
tapasztalatok viszont közelebb hozták egymáshoz a fiatalabb
korosztályok tagjait. Az országos méretû elnyomorodás,
az éhínségközeli szegénység elsöpörte
az egyenlôtlenségek múltból táplálkozó,
csoportos tapasztalatait. Valódi társadalmi bázisa
pedig már egyik félnek sem volt, hiszen az MPLA az ország
kôolajkészletére és a szovjet–kubai segítségre
alapozva harcolt, az UNITA pedig amerikai és dél-afrikai
támogatással vívta a háborút, nem pedig
katonái lelkesedésére alapozva. Mindkét fél
semmibe vette az emberi jogokat az éppen elfoglalt területeken.
Kényúrkén viselkedtek, fosztogattak, erôszakoskodtak.
November végére
az UNITA elfoglalta az ország mintegy kétharmadát.
A gyors siker egyik oka az
lehetett, hogy sokan elhitték Savimbinak: valóban csalás
ütötte el a mozgalmat – és vele együtt természetesen
az örökké kisemmizett ovimbundu népet – a gyôzelemtôl.
A másik pedig az, hogy az UNITA titokban megtartotta fegyverzetének
nagy részét, fôleg a nehézfegyvereit, sôt,
harcoló egységei közül is többet érintetlenül
hagyott. Az ENSZ és Washington kétségbeesett közvetítési
kísérletei kudarcot vallottak, és az MPLA számára
sem maradt más lehetôség, mint újra felvenni
a harcot.
1993 elsô hónapjaiban
az UNITA volt nyerô pozícióban. A változások
dacára maradtak kapcsolatai Dél-Afrikában, amelyeken
keresztül – immár szovjet gyártmányú –
fegyverekhez jutott. A kiadásokat gyémántcsempészet
útján finanszírozta. A harcok, az éhezés,
a betegségek, a taposóaknák együttesen és
napi átlagban ezer áldozatot követeltek. A gazdasági
élet összeomlott, és az év közepére
a tizenegymilliós lakosság bô egynegyede az éhhalál
szélén állt. A középkori stílusú,
kézitusán és válogatás nélküli
öldöklésen alapuló ostromok és ellentámadások
városok egész sorát döntötték romba,
néptelenítették el. Kuitóban, az „afrikai Sarajevóban”
harmincezren haltak meg az ostrom hónapjaiban, miközben egyetlen
orvos tartózkodott a városban. Az év közepére
Angola nyolcvan százaléka Savimbi kezén volt. Alighanem
igazat kell adnunk azoknak a jellemzéseknek, amelyeket Savimbi dezertált
munkatársai is alátámasztottak: egy tébolyultan
hatalomvágyó, paranoiás zsarnokkal állunk szemben
immár.
Az év második
felében azután a kormányerôk is magukra találtak.
Igaz, ehhez az is kellett, hogy megkezdjék az ország legfontosabb
kincsének, a jövôbeli olajbevételeknek az elzálogosítását
– tudván, hogy a készletek végesek. Az MPLA mindvégig
állította, hogy a választások elôtt valóban
leszerelte a katonáit – bár tudni lehet, hogy az elit alakulatokat
egyben tartotta a rendôrség kötelékében.
Valószínû, hogy messzebb ment a tényleges lefegyverzésben,
mint az UNITA, és eddig tartott az újonnan besorozottak kiképzése
– többek között egykor a másik oldalon harcolt, a
gerillaellenes hadviselésben is járatos dél-afrikai
zsoldosok segítségével. Savimbi katonái ekkortól
a puszta túlélésért, az etnikai tisztogatástól
félve harcoltak.
Az újabb angolai polgárháborúnak
csak az vethetett volna véget, ha Savimbit sikerül hermetikusan
elzárni a külvilágtól. Ezt ügyes manôverezéssel,
tárgyalási készségének ismétlôdô
hangsúlyozásával sikerült elkerülnie. 1993
májusában Clinton elismerte az angolai kormányt, miután
Washington hiába gyakorolt nyomást az UNITA-ra azzal a fenyegetéssel,
hogy 17 év után megvonja tôle a támogatását.
Augusztusban Nagy-Britannia feloldotta a Luandával szembeni fegyverszállítási
tilalmat. Szeptemberben már az UNITA-val szemben rendelt el fegyver-
és üzemanyag-embargót az ENSZ. De mindezzel párhuzamosan
tovább folyt a nemzetközi békítés is,
váltakozó afrikai fôvárosokban, Savimbi újra
és újra megfogalmazott, majd a másik fél csalárdságára
hivatkozva visszavont ígéreteivel. Ma is tart az angolai
polgárháború, és idôközben az UNITA
állt már rosszabbul is, mint most.
Ha az 1993-as háborút
lezárni nem is, megelôzni talán sikerülhetett
volna, ha megfontoltabban zajlik a megelôzô békéltetô
folyamat. A nagyhatalmak azonban gyors eredményt reméltek,
abban bízva, hogy a harcban álló felek külsô
támogatásának hiányában magától
is enyhül a konfliktus. A Szovjetunió meggyengülése,
majd szétesése miatt az MPLA nagyobb nemzetközi nyomás
alatt állt, mint az UNITA. Az utóbbi követelésére
túlságosan hamar tartottak választásokat, anélkül
hogy lépések történtek volna a kölcsönös
bizalom megteremtése érdekében (ahogy ez például
a dél-afrikai átmenet idején történt).
Nem dolgozták ki a hatalom megosztásának egy olyan
rendszerét, amely lehetôvé tette volna, hogy a választások
vesztese számára is maradjon remény a továbblépésre.
Nem gondoskodtak a megállapodás
betartásának hatékony ellenôrzésérôl.
Az ENSZ ebben jelentéktelen szerepet vállalt. Ennek oka lehetett
az is, hogy egyetlen fejlett országnak sem voltak gazdasági
tervei Angolával. 1993-ban az ENSZ élelmiszer-küldeményei
elôzték meg a tömeges éhhalált az országban,
amely azóta is hasonló segélyekre támaszkodik.
Mindezt meg lehetett volna elôzni, ha 1992-ben a világszervezet
több pénzt szavaz meg saját angolai jelenlétének
megerôsítésére, habár ez valószínûleg
költségesebb lett volna, mint az élelmiszer-szállítmányok.
És végül
egy történelmi véletlen, amely nemzetközi magányra
ítélte Angolát: a kérdéses idôszakban
egyszerûen konfliktusokkal túlterhelt a nemzetközi helyzet.
1998-ban az ENSZ szigorú
büntetô intézkedéseket léptetett életbe
az UNITA-val szemben. Néhány hete nyilvánosságra
került a világszervezet jelentése ezeknek az intézkedéseknek
a betartásáról. Eszerint Togo és Burkina Faso
államfôje személyesen is bekapcsolódott a szervezet
gyémántüzleteibe, útlevéllel és
testôrökkel látta el megbízottait. Az UNITA kapcsolatban
áll ruandai, zambiai, gaboni és elefántcsontparti
kormánykörökkel is. Franciaország, Svájc,
Portugália és az Egyesült Államok nagyobb mozgásteret
biztosít a szervezet képviselôinek, mint amennyit a
szankciók megengednek. Belgium nem ellenôrzi elég hatékonyan
az oda érkezô gyémántok eredetét. Bulgária
pedig az UNITA elsô számú fegyverszállítója.
Bámulatos nemzetközi együttmûködés.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta