F. Havas Gábor
1993

1990-tôl 1994-ig az SZDSZ országgyûlési képviselôje voltam. Az 1993-as évnek már erôsen megfogyatkozott kedvvel vágtam neki, és meglehetôsen rosszul éreztem magam a bôrömben a parlament padsoraiban. Év elején egy kérdôívet osztottak ki a frakció tagjai között. Ebben többek között a következô kérdés szerepelt: „Akarsz-e indulni a következô választáson?” Egy pillanatig sem volt kérdéses számomra, hogy nemmel felelek. Ennek több oka volt. Tulajdonképpen már 1990-ben is sejtettem, hogy nem való nekem a politikusi pálya, s egyszer sikeresen ki is húzattam a nevem az országos lista biztos bejutást ígérô helyérôl, ahova tudtom nélkül kerültem. Valahogy úgy voltam vele, mint Kundera A létezés elviselhetetlen könnyûsége címû regényének hôse, Tomas, aki irtózott a nagy nyilvánosság elôtti folytonos szereplést kikényszerítô közéleti pályától, amelyen sokszor a személyes szándékoktól független külsô tényezôk alakítják mások rólunk alkotott ítéletét, és annak közvetlen befolyásolására vajmi kevés lehetôségünk van.
Aztán mégis engedtem Solt Ottilia szelíd erôszakosságának, aki azzal érvelt, hogy csak akkor vállalja a képviselôséget, ha én is, mert egyedül túl nagy falat neki a szociálpolitika és a társadalombiztosítás. Ami azt illeti, nagy falat volt ez kettônknek, sôt többünknek is. Mindazoknak, akik a frakcióban ezzel foglalkoztunk. Mint ahogy túlságosan nagy falat volt az egész rendszerváltás  az ún. rendszerváltó elitnek. Függetlenül attól, hogy a felelôs, de mégiscsak amatôr ellenzéki politizálásból, az „alámerülés” állapotából érkezve vagy a rendszerrel folytatott diszkrét együttmûködést hirtelen feladva váltunk egyik napról a másikra botcsinálta hivatásos politikussá, s kellett a nemzet szempontjából létfontosságú kérdésekben döntenünk. Így vagy úgy, néhány matuzsálemet leszámítva, mindannyian a szocializmus gyermekei voltunk, mindannyiunk személyiségén letörölhetetlen nyomot hagytak az elmúlt évtizedek.
S hiába próbáltuk olykor a túlzott magabiztosság látszatát keltve palástolni: tele voltunk belsô bizonytalansággal, mert szorongató, nyomasztó teherként nehezedett ránk a szinte megoldhatatlanul súlyos feladatokkal járó felelôsség súlya.
Arról elég megbízható képe volt ennek a rendszerváltó elitnek, hogy a Kádár-rendszer milyen örökséget hagyott ránk, hogy melyek voltak az 1990-ben véget ért korszak legsúlyosabb következményekkel járó anomáliái: a puhuló diktatúra egyre csökkenô ellenállása következtében a rendszerváltás idején már érvényes tudományos és mûvészi látleletek, elemzések egész sora állt rendelkezésre, és országgyûlési képviselôként vagy a pártok szakértôiként maguk az elemzôk is aktív részesei lettek az átalakítás politikai folyamatainak. Arról is élt egy viszonylag plasztikus kép, hova kellene eljutni: a meghatározó politikai erôk a nyugati fejlett demokráciákat tekintették példának. Ez általánosságban akkor is igaz, ha itt-ott – például az MDF köreiben – megfogalmazódtak harmadikutas ideológiák, törekvések is.
Ám a rendszerváltás legfontosabb kérdése az volt, miként jutunk el a kívánatos végállapothoz, hogyan, milyen lépések segítségével bontjuk le a megbukott rendszer struktúráit, hogyan, milyen lépések segítségével építjük fel az újakat, s hogy mi történik mindeközben a társadalommal, illetve a társadalom különbözô helyzetû csoportjaival. Erre az alapkérdésre illetve a belôle sarjadó újabb és újabb kérdésekre a rendszerváltó elitnek nem volt, tegyük hozzá, valószínûleg nem is lehetett érvényes válasza. A viták ’90-tôl kezdve mindig ekörül gyûrûztek, és az érvényes válaszok hiányából fakadó rossz lelkiismeret elmérgesítette azokat. Az elmérgesedô viták és a belôlük fakadó, általuk kiváltott indulatok pedig tovább csökkentették a legalább nem kifejezetten ártalmas válaszok kimunkálásának esélyét.
Még 1992 utolsó napjainak szomorú eseménye volt a médiatörvény bukása a parlamenti szavazáson, ám árnyéka rávetült a következô évekre is.  Kétségtelen, a kormánypártok az utolsó pillanatban beszuszakolt módosítóindítványokkal némileg átszabták a véres verejtékkel létrehozott hatpárti konszenzust, de ezek a változások valószínûleg nem voltak olyan súlyosak, hogy indokolttá tegyék az ellenzék drasztikus ellenlépését: a kétharmados részek kiszavazását és ezzel a törvényjavaslat teljes kiürítését. A mi frakciónkban a szavazást – többnyire állva – Haraszti Miklós, a médiaügyi szóvivô vezényelte, két-három padsorral mögöttem. Élénken emlékszem a kaján mosolyra – ezeket olykor „kellett ez nektek, most megkaptátok” jellegû kiszólások is kísérték –, amely minden egyes kétharmados hely leszavazásakor megjelent az arcán. Talán nem kellett volna ilyen kevélynek lenni. De az én lelkiismeretem sem lehet tiszta. Nem volt energiám átrágni magam a vitatott pontokon és személyes döntést hozni: végig engedelmesen együttszavaztam a frakcióval. (Nem tekintem mentségnek, hogy parlamenti demokráciában ezt általában így illik.) Tény ami tény, a végszavazás tragikomédiába fulladt: a javaslat egyetlen igen szavazatot sem kapott.
„A médiatörvény elutasításával összefüggésben (…) indokoltnak látszik felvetni az ellenzék felelôsségét” – vélte néhány nappal késôbb a HVG-ben Babus Endre.  Sôt, egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy „a minôsített többséget igénylô törvényhozás (…) az 1989-es békés átmenet szép, de egyre inkább megvalósíthatatlannak tetszô ideái közé tartozott”.
Annak persze nem a médiatörvény bukása, hanem a közszolgálati rádió és televízió költségvetési önállóságának megszüntetése volt az oka, hogy az addig hôsies ellenállást tanúsító elnökök – Gombár és Hankiss – benyújtották lemondásukat, az alelnökök – Csúcs és Náhlik – szabad kezet kaptak, és minden elképzelést alulmúló mélyrepülés kezdôdött, amely csoportos elbocsátásokhoz, a Pálfy G. Istvánok, Babiczki Klárák regnáláshoz, a nyílt uszítás térnyeréséhez vezetett. De annak igen, hogy továbbra is fennmaradt a frekvenciamoratórium, s ezzel a sajtószabadság erôteljes korlátozása.
1993-ra már megtanultam legyûrni az elviselhetetlen szorongást, amit a kunderai effektus és a televízió országos nyilvánossága elôtt kimondott szavak súlya miatt érzett felelôsség átélése kezdetben minden egyes parlamenti szereplés alkalmával kiváltott belôlem. Már nem keletkezett gombóc a torkomban, már nem vert ki a hideg veríték, ha megszólaltam. De azt továbbra is nehezen viseltem, hogy mint minden más területen, az én illetékességi körömbe tartozó területeken (társadalombiztosítás, egészségügy, szociálpolitika) sem volt világos: a múltból örökölt intézményrendszer és csôdtömeg, hatalmi és érdekviszonyok tehetetlenségi nyomatékának Scyllája s a nyugati modell túlságosan radikális, kellôen át nem gondolt bevezetésének Charybdise között miként lehet úgy hajózni, hogy legalább a fölösleges, mert elkerülhetô megrázkódtatásoktól meg lehessen kímélni a társadalmat, amelynek enélkül is volt éppen elég baja.
1993-ban érte el a tetôpontját a munkanélküliség 80-as évek óta tartó, kezdetben még lassú, alig érzékelhetô, majd riasztóan felgyorsuló növekedése. Ha máshonnan nem, Schiffer Pál Videoton-sztorijából és Almási Tamás ebben az évben is forgatott ózdi sorozatából jól ismerhetjük azokat a riadt tekintetû, szomorú arcú munkásokat, aki tétova mozdulatokkal kísért bizonytalan fogalmazású mondatokkal, fakó, tompa hangon adták tudtunkra, hogy mennyire váratlanul érte ôket az éveken át megszokott és éppen ezért természetesnek tartott létbiztonság hirtelen jött elvesztése. Az országban százezreket fogott el az ezzel járó különös légszomj, s többnyire nem nagyon tudták, hogy mihez kezdjenek. Miközben éppen a növekvô létszám miatt, a finanszírozhatóság érdekében jelentôsen szigorítani kellett a munkanélküli-ellátásokkal kapcsolatos feltételeket: megnôtt a munkaadók és munkavállalók járulékterhe, ugyanakkor csökkent a jogosultsági idô.
Mint 1989 óta minden évben, 1993-ban is sokat utaztam Csenyétére, ebbe az észak-borsodi sorvadó aprófaluba, ahol néhányad magammal – Horváth Aladárral, Ladányi Jánossal, Szelényi Ivánnal, no meg az ösztönzésünkre odaköltözött tanító házaspárral, Komaság Margittal és Pólya Zoltánnal – olyan együttmûködésre próbáltuk rávenni a reménytelen helyzetben tengôdô helybélieket, amelynek a segítségével, ha minden összejön, talán el lehet mozdulni a holtpontról. Csenyétén a munkanélküliség ekkor már bensôségesen ismert, megszokott állapotnak számított, hiszen a helybéliek közül 1990 óta jóformán senkinek nem volt tartós munkája, és a leghalványabb esély sem kínálkozott arra, hogy belátható idôn belül lesz.
Ebben a faluban újra és újra érzékletes élményeket szerezhettem arról, mit jelent egy egész település végletes marginalizálódása, teljes kirekesztôdése, leselejtezôdése, létszámfelettivé válása, és miként hat mindez a lelkekre, hogyan termeli újra a fásultságot, az apátiát, a csüggedt beletörôdést a megváltoztathatatlanba. Mivel több száz hasonló települést ismertem szerte az országban, de különösen a Nógrádtól Szabolcsig húzódó legkritikusabb sávban, a jelenség kiterjedtségérôl is volt némi elképzelésem. Ladányi és Szelényi késôbb az Amerikából exportált fogalom felhasználásával joggal minôsítette underclassnak a magyar társadalomnak ezt az átalakulási folyamatokból tartósan kirekesztett részét, utalva az amerikai nagyvárosi néger gettók sivár és kilátástalan világával mutatkozó nagyfokú hasonlóságra.
A csenyétei helyzet valamelyes javítására irányuló szerény próbálkozásaink a saját korlátainkon, ügyetlenségeinken túl azt is világosan megmutatták, hogy mennyit ér a rendszerváltás szép illúziója a civil társadalom gyors kiépülésérôl és egyre hathatósabb szerepérôl, a rejtett társadalmi erôforrások kiaknázásáról, s hogy mire vagyunk képesek a leépülés kôkemény társadalmi folyamataival, a Kádár-rendszertôl örökölt patriarchális beidegzôdések tehetetlenségi nyomatékával és a vadkapitalista érdekérvényesítôk gátlástalanságával szemben. 1993-ban Csehország és Szlovákia békében elvált egymástól. Minden hasonlat sántít, de látva a csehek nagyvonalúságát, amellyel a szlovákok önállósulási törekvéseit kezelték, az jutott eszembe, hogy olyan ez, mintha a Dunántúl megszabadulva a kelet-magyarországi gondok ballasztjától önálló államként vágna neki az európai uniós csatlakozásnak.
Ôsszel részt vettem a Mexikóban rendezett „szegénység világkonferencián”, ahol ketten képviseltük Magyarországot, én mint ellenzéki és a Népjóléti Minisztérium egyik magas rangú tisztviselôje. A harmadik világból érkezett küldöttek jelentôs része adott hangot annak a meggyôzôdésének, hogy amilyen ütemben nô a szegénység mérséklését célzó programok keretében országukba érkezô világbanki szakértôk száma, olyan ütemben válik egyre kiterjedtebb és súlyosabb problémává a szegénység. Mexikóban, noha az ott töltött néhány nap nem adott lehetôséget az elmélyülésre, módom volt meggyôzôdni arról, hogy a szegénységnek vannak a magyarországinál mélyebb és kilátástalanabb bugyrai is. Barangolásaim során percenként szembesültem a gyerekmunka mindenütt érzékelhetô, és olykor szívfacsaró látványt nyújtó jelenlétével, s Mexikó Cityben a piramisok felé vezetô út mentén alkalmam volt látni a sok-sok kilométer hosszúságban elnyúló, irdatlan kiterjedésû bádogvárost. Pontosan olyan volt, mint amilyennek évtizedekkel korábban Oscar Lewis megírta. A Népjóléti Minisztérium magas rangú képviselôjétôl nem vártam mélyreható bírálatot, ennek ellenére meglepett, amikor a konferencián elmondott hozzászólásában kifejtette, hogy Magyarországon nincsenek nagyon súlyos szociális problémák. Van néhány veszélyeztetett csoport (cigányok, sokgyerekesek, az idôsek egy része), de alapjában véve a magyar társadalom szociális szempontból is sikeresen birkózik meg az átalakítás feladataival.
Jómagam például a társadalombiztosítás problémáival viaskodva ezt nem egészen így láttam. Ha valahol, akkor ezen a téren igazán élesen vetôdött föl a kérdés: hogyan lehet az elodázhatatlan változásokat úgy véghezvinni, hogy ne járjon együtt jelentékeny létszámú társadalmi csoportok teljes ellehetetlenülésével. Az nyilvánvaló volt, hogy a rendszer addigi formájában drasztikusan növekvô járulékterhek és csökkenô színvonalú ellátások mellett sem finanszírozható tovább. De attól még kérdés maradt, hogy inkább a skandináv, a német vagy az angolszász modellt tekintsük-e mintának, hogy a szolgáltatások és velük együtt a járulékbefizetések mekkora részét és milyen ütemben lehet „kiengedni” a magánbiztosításba anélkül, hogy a tb-szolgáltatások színvonala ne váljon belátható idôn belül elviselhetetlenül alacsonnyá azok számára, akik életkoruknál vagy anyagi nyomorúságuknál fogva nem tudnak kiszerzôdni. Az egyértelmûbbnek tûnt, hogy a tb puffer szerepét meg kell szüntetni, vagyis meg kell akadályozni, hogy a kormány különbözô technikákkal továbbra is ide lôcsölje át az államháztartási hiány jelentôs részét. A megoldás egyik elemeként adva volt a nyugati – korábban Magyarországon is mûködô – minta: a társadalombiztosítás önkormányzati igazgatásának bevezetése. Hosszas vajúdás után 1993-ban a szakszervezeti vagyonmegosztásról szóló megállapodásnak köszönhetôen végre eljutottunk az önkormányzati választások küszöbéig. A célegyenesben azonban váratlan nehézségek támadtak. Noha nyíltan csak a Fidesz ellenezte az önkormányzatok felállítását, az utolsó pillanatban a kormány Nagy Sándor jóváhagyásával módosította az Érdekegyeztetô Tanácsban kimunkált megállapodást, és a törvény módosításával 25 százalékos részvételi küszöbhöz kötötte a választások érvényességét. Akkor mindenki azt hitte, hogy ez egyet jelent az önkormányzatok megfúrásával. A választás végeredménye azonban rácáfolt a kétkedôkre: meglepôen sokan – a jogosultak 40 százaléka – mentek el szavazni. Egyebekben viszont megmutatta, hogy a rendszerváltás után nem sikerült kellôen erôs alternatív szakszervezeti mozgalmat kiépíteni: a szavazatok felét a SZOT utódszervezete, az MSZOSZ nyerte el, ugyanakkor egy addig nem létezô, csak a választásokra összeállt keresztény szakszervezeti tömörülés a keresztény hívó szóra majdnem annyi szavazatot kapott, mint a Liga vagy a Munkástanácsok. A végeredményt (legalábbis a számomra) még lehangolóbbá tette, hogy a két MSZOSZ-es vezér, Nagy Sándor és Sándor László a bezsebelt szavazatokra építve, illô szerénytelenséggel  megválasztatta magát a két önkormányzat (egészség- és nyugdíjbiztosítási) elnökének is. Tovább borzolta a kedélyeket, hogy a frissen felállt önkormányzatok az elsô intézkedések egyikeként jelentôs összegû tiszteletdíjat szavaztak meg maguknak, s ez ellen tiltakozva viharsebesen lemondott önkormányzati tagságáról Forgách Pál, majd Ferge Zsuzsa is.
A baljós kezdetet hasonló folytatás követte. Újra bebizonyosodott, hogy az átmenet Magyarországán semmi sem úgy mûködik, mint ahogy az a modellbôl következne.
Ez a választás egyértelmû elôrejelzése volt annak is, hogy a következô évi parlamenti választásokon jelentôs MSZP-s elôretörés várható.
A koalíció meghatározó ereje, az MDF, ahogy a közvélemény-kutatások és az idôközi képviselôválasztások eredményébôl, ebbôl sem okult. Igaz, el volt foglalva a saját belsô bajaival. Persze e belsô bajok nem kis mértékben az MDF és a kormány kudarcaiból, egyre kitapinthatóbb népszerûtlenségébôl következtek. Csurka népszerûségét viszont többek között éppen az táplálta a párton belül, hogy radikális üzenetei sokakban a hanyatló tendencia megfordításának reményét keltették. A hírhedt „dolgozat” megjelenése óta elkerülhetetlennek látszott és 1993-ban be is következett Antall és Csurka nyílt konfrontációja. Antallnak úgy sikerült fokozatosan elszigetelnie Csurkát, hogy annak népszerûsége közben alig-alig csökkent. Azokon a pártrendezvényeken, amelyeken mindketten „fölléptek”, s amelyek egyben kettôjük küzdelmének egy-egy állomását is jelentették, mindig Csurka részesült a melegebb, az igazán szívbôl jövô fogadtatásban. Az addigi elvbarátok – Für, Lezsák, Csoóri – verbális szembefordulása is mindig annak a gondolatnak a jegyében született meg, hogy a józan észnek gyôzedelmeskednie kell a szív diktátumai felett. A társadalom egy része azért tartott annyira a szélsôjobboldali veszélytôl, mert nagyon pontosan érzékelte, s ebbôl arra következtetett, hogy az MDF jelentôs részét hatalmába kerítette a csurkizmus. Igazolva látta Kónya kijelentését: minden MDF-esben van egy adag Csurkából. Pedig ez azért korántsem volt így, csakhogy akiktôl zsigerileg idegen volt a csurkizmus, azok közül nagyon kevesen tudtak hangadókká válni. Mi, SZDSZ-es tagok a parlament szociális, egészségügyi és családvédelmi bizottságában az ottani MDF-esek túlnyomó többségével kiválóan együtt tudtunk dolgozni, s a bizottsági üléseken soha nem éreztük azokat a bundás indulatokat, amelyek a plenáris üléseket oly sokszor hatalmukba kerítették. Az elnök Kis Gyula, anélkül hogy ezt valaha is kimondta volna, hamisítatlan és következetes szocdem értékrendet képviselt a bizottsági vitákban. De ki emlékszik ma már Kis Gyulára vagy Kulin Sándorra, Kincses Gyulára, akik mindig készen álltak a konstruktív párbeszédre. Nevük ezredannyiszor sem fordult elô a sajtóban, mint mondjuk Zacsek Gyuláé. Pedig ez utóbbi csak hablatyolt összevissza, mondta a maga felelôtlen ostobaságait, míg az elôbbiek a felelôsség súlyát átérezve próbáltak maximálisan eleget tenni a képviselôi megbízatásuknak. Az én számomra ebbôl a szempontból a legemblematikusabb figura a nagykanizsai Tarnóczky Attila volt – és rá ki emlékszik?! –, aki szerény, megfontolt és konstruktív megszólalásaival mindig tiszteletet ébresztett bennem. 1993-ban például ô javasolta, hogy a nyugdíjminimumot azok a nyugdíjasok is kapják meg, akiknek a keresetszámítás alapján ennél kevesebb járna. Méltányos javaslat volt, icike-picike igazságszolgáltatás azoknak, akikkel a toldozott-foldozott, anomáliáktól hemzsegô szabályozás a legméltatlanabbul bánt el. Tarnóczky érvelése olyan meggyôzô volt, hogy bár a javaslatot a kormány nem támogatta, egyetlen szavazatnyi különbséggel a T. Ház mégis megszavazta. Mindezt a kutya sem vette volna észre, ha Kónya Imre frakcióvezetô, feldühödve a kormány leszavazásán, nem indít minôsíthetetlen ügyrendi támadást a szavazás végeredménye ellen.
A botrány már érdekes volt, a javaslat szellemisége nem.
Kétségtelen, többen lelkesedtek Csurkáért, mint amennyien követni merték, amikor tudomásul véve, hogy Antallal szemben alulmaradt, elindult a rugalmas elszakadás útján. A Magyar Igazság Nemzetpolitikai Csoportban még többen voltak, mint ahányan késôbb nyílt kiállásukkal a frakcióból való kizárást is kiérdemelték, s mire megalakult a MIÉP frakció, a bujdosók száma tovább fogyatkozott. Azok kedvéért, akik lélekben Csurkával voltak, de nem a szívükre hallgattak, mindenestre kizárták a frakcióból Debreczeni Józsefet és Elek Istvánt is, jelezve, hogy azért a politikai realizmusnak is van határa. Csurka fokozatos szervezeti elkülönülése persze csak akkor hozhatott volna igazi megnyugvást, ha nem kap kormányzati megbízást a hozzá nagyon hasonló eszméket képviselô Varga Domonkos György, ha a médiában nem maradnak szalonképesek azok a gondolatok, amelyek nem kis mértékben az ô politikai súlya és radikális szókimondása révén váltak azzá. Ez a folyamatos provokációt jelentô közbeszéd persze megszülte azokat a zsigeri ellenreakciókat – lásd Landeszmann rabbi esetét a gatyával és a pálinkával –, amelybôl megint hecckampányt lehetett csinálni.
Az MDF Csurka kizárásakor még túlságosan komoly hatalmi tényezô volt ahhoz, hogy sokan vállalják egy teljesen bizonytalan jövôjû új politikai képzôdmény kedvéért a hatalom védte bensôség elvesztését. De 1998-ban a MIÉP lényegesen több szavazatott kapott mint az MDF. Csurka 1993-as kiszorítása Antall nélkül elképzelhetetlen lett volna. Mint ahogy a miniszterelnök nélkül az MDF soha nem lett volna az, ami 1989 és 1993 között lett. Antall József év végén bekövetkezett halála lezárt egy korszakot. Pártja megindult a fokozatos eljelentéktelenedés útján. Az ilyenkor szokásos közhely, hogy pótolhatatlan veszteséget jelentett, ezúttal teljes mértékben fedte a valóságot.
A nekrológokban azok is tisztelettel adóztak neki, akik addig folyamatosan támadták.
Ha addig lettek volna kétségek, – nem nagyon voltak –, most, hónapokkal a következô választások elôtt az MDF súlyos veresége végérvényessé és visszavonhatatlanná vált.
Már csak az maradt a kérdés, hogy a liberális összefogás képes-e kellô ellensúlyt teremteni az MSZP látványos elôretörésével szemben. Az SZDSZ és a Fidesz kötelességszerûen tárgyalt egymással, majd kötelességszerûen együttmûködési megállapodást kötött, de mindenki érezte, hogy ezt kedvetlenül és sok-sok ki nem mondott fenntartással teszik. A rivalizálási kedv mindkét pártban erôsebb volt a másikkal szemben, mint a racionális belátásból fakadó igyekezet, hogy közösen próbáljanak erôs pozíciót teremteni a politikai erôtér közepén. A székház-botrány megfosztotta a Fideszt hamvas bájától és politikai szüzességétôl, az SZDSZ viszont túlságosan kárörvendôen reagált erre a fejleményre. A Fidesz túlságosan hangsúlyozta, hogy ô több irányba is nyitott, az SZDSZ meghatározó politikusai között viszont túlságosan sokan voltak azok, akik úgy gondolták, hogy mindenféle erkölcsi skrupulus nélkül potenciális jövôbeli partnernek lehet tekinteni az MSZP-t. Ettôl Horn Gyula augusztusi, szemérmetlenül demagóg fizetett hirdetése sem tántorította vissza ôket, pedig az aztán szöges ellentétben állt az SZDSZ felfogásával, amely szerint teljesíthetetlen ígéretekkel még a nagyobb siker reményében sem szabad áltatni a társadalmat.

1993 áprilisában súlyos autóbalesetet szenvedett Solt Ottilia. A balesetben meghalt 15 éves fia, és néhány napig ô maga is élet és halál között lebegett. Ezzel véget ért hivatásos politikusi pályafutása. Bár képviselôi mandátuma még egy évre szólt, a parlamentben többé nem szólalt meg. A baleset azonban csak elôbbre hozta azt, ami e nélkül is bekövetkezett volna. Az év eleji frakció-kérdôív ominózus kérdésére ô is nemmel válaszolt. Az SZDSZ már távolodóban volt az általa képviselt értékektôl és távolodóban volt tôle magától is. Petô Iván februárban a Kritikának adott interjújában leszögezte, hogy „a hajdani szamizdatellenzék a SZDSZ napi politikájából kiszállt. (…) Kôszeg, Solt Ottilia a maguk anarchistának nevezhetô elképzelése szerint, olykor az SZDSZ érdekeivel szemben, de sokak tévhite szerint az SZDSZ színeiben újságot szerkesztenek.” Mindehhez késôbb a Beszélôben hozzátette: „…úgy tûnik, hogy a frakcióálláspont kialakításában ôk nem szoktak részt venni (…) és úgy tûnik, hogy terhesnek érzik azokat a kötöttségeket, amelyek egy frakció mûködésével tagadhatatlanul együtt járnak”. Mivel a parlamentben a legszorosabb együttmûködésben voltam Ottiliával, nem egészen értettem, hogy Petô mire céloz. Nekem az volt a tapasztalatom, hogy nagyon is felelôsségteljesen és konstruktívan látja el a szociálpolitikai szóvivôségbôl eredô feladatait. Számomra egyértelmû volt, hogy ha Petô szerint Solt árt az SZDSZ-nek, akkor nem Solttal, hanem az SZDSZ-szel van a baj. Elfogultságom kétségtelen, de ezt ma is így gondolom.
A Beszélôben egyébként május 22-én megjelent Ottilia elsô baleset utáni cikke: „Lehetne egy csipetnyi demokráciával több?” Majd nyáron, az újabb mûtétbôl úgy-ahogy felépülve, és Iványi Gábor felkérésének engedve, anarchikus hajlamainak a Wessley János Lelkészképzô Fôiskolán keresett újabb kifejezési formát: szenvedélyesen vetette bele magát a szociálismunkás-képzés megszervezésébe. Valószínûtlennek tûnt, de szeptemberben már meg is kezdôdött az elsô évfolyam oktatása. Én sem tanultam az addigiakból, és habozás nélkül az oktatók sorába léptem.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/