1990-tôl 1994-ig az
SZDSZ országgyûlési képviselôje voltam.
Az 1993-as évnek már erôsen megfogyatkozott kedvvel
vágtam neki, és meglehetôsen rosszul éreztem
magam a bôrömben a parlament padsoraiban. Év elején
egy kérdôívet osztottak ki a frakció tagjai
között. Ebben többek között a következô
kérdés szerepelt: „Akarsz-e indulni a következô
választáson?” Egy pillanatig sem volt kérdéses
számomra, hogy nemmel felelek. Ennek több oka volt. Tulajdonképpen
már 1990-ben is sejtettem, hogy nem való nekem a politikusi
pálya, s egyszer sikeresen ki is húzattam a nevem az országos
lista biztos bejutást ígérô helyérôl,
ahova tudtom nélkül kerültem. Valahogy úgy voltam
vele, mint Kundera A létezés elviselhetetlen könnyûsége
címû regényének hôse, Tomas, aki irtózott
a nagy nyilvánosság elôtti folytonos szereplést
kikényszerítô közéleti pályától,
amelyen sokszor a személyes szándékoktól független
külsô tényezôk alakítják mások
rólunk alkotott ítéletét, és annak közvetlen
befolyásolására vajmi kevés lehetôségünk
van.
Aztán mégis
engedtem Solt Ottilia szelíd erôszakosságának,
aki azzal érvelt, hogy csak akkor vállalja a képviselôséget,
ha én is, mert egyedül túl nagy falat neki a szociálpolitika
és a társadalombiztosítás. Ami azt illeti,
nagy falat volt ez kettônknek, sôt többünknek is.
Mindazoknak, akik a frakcióban ezzel foglalkoztunk. Mint ahogy túlságosan
nagy falat volt az egész rendszerváltás az ún.
rendszerváltó elitnek. Függetlenül attól,
hogy a felelôs, de mégiscsak amatôr ellenzéki
politizálásból, az „alámerülés”
állapotából érkezve vagy a rendszerrel folytatott
diszkrét együttmûködést hirtelen feladva
váltunk egyik napról a másikra botcsinálta
hivatásos politikussá, s kellett a nemzet szempontjából
létfontosságú kérdésekben döntenünk.
Így vagy úgy, néhány matuzsálemet leszámítva,
mindannyian a szocializmus gyermekei voltunk, mindannyiunk személyiségén
letörölhetetlen nyomot hagytak az elmúlt évtizedek.
S hiába próbáltuk
olykor a túlzott magabiztosság látszatát keltve
palástolni: tele voltunk belsô bizonytalansággal, mert
szorongató, nyomasztó teherként nehezedett ránk
a szinte megoldhatatlanul súlyos feladatokkal járó
felelôsség súlya.
Arról elég
megbízható képe volt ennek a rendszerváltó
elitnek, hogy a Kádár-rendszer milyen örökséget
hagyott ránk, hogy melyek voltak az 1990-ben véget ért
korszak legsúlyosabb következményekkel járó
anomáliái: a puhuló diktatúra egyre csökkenô
ellenállása következtében a rendszerváltás
idején már érvényes tudományos és
mûvészi látleletek, elemzések egész sora
állt rendelkezésre, és országgyûlési
képviselôként vagy a pártok szakértôiként
maguk az elemzôk is aktív részesei lettek az átalakítás
politikai folyamatainak. Arról is élt egy viszonylag plasztikus
kép, hova kellene eljutni: a meghatározó politikai
erôk a nyugati fejlett demokráciákat tekintették
példának. Ez általánosságban akkor is
igaz, ha itt-ott – például az MDF köreiben – megfogalmazódtak
harmadikutas ideológiák, törekvések is.
Ám a rendszerváltás
legfontosabb kérdése az volt, miként jutunk el a kívánatos
végállapothoz, hogyan, milyen lépések segítségével
bontjuk le a megbukott rendszer struktúráit, hogyan, milyen
lépések segítségével építjük
fel az újakat, s hogy mi történik mindeközben a
társadalommal, illetve a társadalom különbözô
helyzetû csoportjaival. Erre az alapkérdésre illetve
a belôle sarjadó újabb és újabb kérdésekre
a rendszerváltó elitnek nem volt, tegyük hozzá,
valószínûleg nem is lehetett érvényes
válasza. A viták ’90-tôl kezdve mindig ekörül
gyûrûztek, és az érvényes válaszok
hiányából fakadó rossz lelkiismeret elmérgesítette
azokat. Az elmérgesedô viták és a belôlük
fakadó, általuk kiváltott indulatok pedig tovább
csökkentették a legalább nem kifejezetten ártalmas
válaszok kimunkálásának esélyét.
Még 1992 utolsó
napjainak szomorú eseménye volt a médiatörvény
bukása a parlamenti szavazáson, ám árnyéka
rávetült a következô évekre is. Kétségtelen,
a kormánypártok az utolsó pillanatban beszuszakolt
módosítóindítványokkal némileg
átszabták a véres verejtékkel létrehozott
hatpárti konszenzust, de ezek a változások valószínûleg
nem voltak olyan súlyosak, hogy indokolttá tegyék
az ellenzék drasztikus ellenlépését: a kétharmados
részek kiszavazását és ezzel a törvényjavaslat
teljes kiürítését. A mi frakciónkban a
szavazást – többnyire állva – Haraszti Miklós,
a médiaügyi szóvivô vezényelte, két-három
padsorral mögöttem. Élénken emlékszem a
kaján mosolyra – ezeket olykor „kellett ez nektek, most megkaptátok”
jellegû kiszólások is kísérték
–, amely minden egyes kétharmados hely leszavazásakor megjelent
az arcán. Talán nem kellett volna ilyen kevélynek
lenni. De az én lelkiismeretem sem lehet tiszta. Nem volt energiám
átrágni magam a vitatott pontokon és személyes
döntést hozni: végig engedelmesen együttszavaztam
a frakcióval. (Nem tekintem mentségnek, hogy parlamenti demokráciában
ezt általában így illik.) Tény ami tény,
a végszavazás tragikomédiába fulladt: a javaslat
egyetlen igen szavazatot sem kapott.
„A médiatörvény
elutasításával összefüggésben (…)
indokoltnak látszik felvetni az ellenzék felelôsségét”
– vélte néhány nappal késôbb a HVG-ben
Babus Endre. Sôt, egyenesen arra a következtetésre
jutott, hogy „a minôsített többséget igénylô
törvényhozás (…) az 1989-es békés átmenet
szép, de egyre inkább megvalósíthatatlannak
tetszô ideái közé tartozott”.
Annak persze nem a médiatörvény
bukása, hanem a közszolgálati rádió és
televízió költségvetési önállóságának
megszüntetése volt az oka, hogy az addig hôsies ellenállást
tanúsító elnökök – Gombár és
Hankiss – benyújtották lemondásukat, az alelnökök
– Csúcs és Náhlik – szabad kezet kaptak, és
minden elképzelést alulmúló mélyrepülés
kezdôdött, amely csoportos elbocsátásokhoz, a
Pálfy G. Istvánok, Babiczki Klárák regnáláshoz,
a nyílt uszítás térnyeréséhez
vezetett. De annak igen, hogy továbbra is fennmaradt a frekvenciamoratórium,
s ezzel a sajtószabadság erôteljes korlátozása.
1993-ra már megtanultam
legyûrni az elviselhetetlen szorongást, amit a kunderai effektus
és a televízió országos nyilvánossága
elôtt kimondott szavak súlya miatt érzett felelôsség
átélése kezdetben minden egyes parlamenti szereplés
alkalmával kiváltott belôlem. Már nem keletkezett
gombóc a torkomban, már nem vert ki a hideg veríték,
ha megszólaltam. De azt továbbra is nehezen viseltem, hogy
mint minden más területen, az én illetékességi
körömbe tartozó területeken (társadalombiztosítás,
egészségügy, szociálpolitika) sem volt világos:
a múltból örökölt intézményrendszer
és csôdtömeg, hatalmi és érdekviszonyok
tehetetlenségi nyomatékának Scyllája s a nyugati
modell túlságosan radikális, kellôen át
nem gondolt bevezetésének Charybdise között miként
lehet úgy hajózni, hogy legalább a fölösleges,
mert elkerülhetô megrázkódtatásoktól
meg lehessen kímélni a társadalmat, amelynek enélkül
is volt éppen elég baja.
1993-ban érte el a
tetôpontját a munkanélküliség 80-as évek
óta tartó, kezdetben még lassú, alig érzékelhetô,
majd riasztóan felgyorsuló növekedése. Ha máshonnan
nem, Schiffer Pál Videoton-sztorijából és Almási
Tamás ebben az évben is forgatott ózdi sorozatából
jól ismerhetjük azokat a riadt tekintetû, szomorú
arcú munkásokat, aki tétova mozdulatokkal kísért
bizonytalan fogalmazású mondatokkal, fakó, tompa hangon
adták tudtunkra, hogy mennyire váratlanul érte ôket
az éveken át megszokott és éppen ezért
természetesnek tartott létbiztonság hirtelen jött
elvesztése. Az országban százezreket fogott el az
ezzel járó különös légszomj, s többnyire
nem nagyon tudták, hogy mihez kezdjenek. Miközben éppen
a növekvô létszám miatt, a finanszírozhatóság
érdekében jelentôsen szigorítani kellett a munkanélküli-ellátásokkal
kapcsolatos feltételeket: megnôtt a munkaadók és
munkavállalók járulékterhe, ugyanakkor csökkent
a jogosultsági idô.
Mint 1989 óta minden
évben, 1993-ban is sokat utaztam Csenyétére, ebbe
az észak-borsodi sorvadó aprófaluba, ahol néhányad
magammal – Horváth Aladárral, Ladányi Jánossal,
Szelényi Ivánnal, no meg az ösztönzésünkre
odaköltözött tanító házaspárral,
Komaság Margittal és Pólya Zoltánnal – olyan
együttmûködésre próbáltuk rávenni
a reménytelen helyzetben tengôdô helybélieket,
amelynek a segítségével, ha minden összejön,
talán el lehet mozdulni a holtpontról. Csenyétén
a munkanélküliség ekkor már bensôségesen
ismert, megszokott állapotnak számított, hiszen a
helybéliek közül 1990 óta jóformán
senkinek nem volt tartós munkája, és a leghalványabb
esély sem kínálkozott arra, hogy belátható
idôn belül lesz.
Ebben a faluban újra
és újra érzékletes élményeket
szerezhettem arról, mit jelent egy egész település
végletes marginalizálódása, teljes kirekesztôdése,
leselejtezôdése, létszámfelettivé válása,
és miként hat mindez a lelkekre, hogyan termeli újra
a fásultságot, az apátiát, a csüggedt
beletörôdést a megváltoztathatatlanba. Mivel több
száz hasonló települést ismertem szerte az országban,
de különösen a Nógrádtól Szabolcsig
húzódó legkritikusabb sávban, a jelenség
kiterjedtségérôl is volt némi elképzelésem.
Ladányi és Szelényi késôbb az Amerikából
exportált fogalom felhasználásával joggal minôsítette
underclassnak a magyar társadalomnak ezt az átalakulási
folyamatokból tartósan kirekesztett részét,
utalva az amerikai nagyvárosi néger gettók sivár
és kilátástalan világával mutatkozó
nagyfokú hasonlóságra.
A csenyétei helyzet
valamelyes javítására irányuló szerény
próbálkozásaink a saját korlátainkon,
ügyetlenségeinken túl azt is világosan megmutatták,
hogy mennyit ér a rendszerváltás szép illúziója
a civil társadalom gyors kiépülésérôl
és egyre hathatósabb szerepérôl, a rejtett társadalmi
erôforrások kiaknázásáról, s hogy
mire vagyunk képesek a leépülés kôkemény
társadalmi folyamataival, a Kádár-rendszertôl
örökölt patriarchális beidegzôdések
tehetetlenségi nyomatékával és a vadkapitalista
érdekérvényesítôk gátlástalanságával
szemben. 1993-ban Csehország és Szlovákia békében
elvált egymástól. Minden hasonlat sántít,
de látva a csehek nagyvonalúságát, amellyel
a szlovákok önállósulási törekvéseit
kezelték, az jutott eszembe, hogy olyan ez, mintha a Dunántúl
megszabadulva a kelet-magyarországi gondok ballasztjától
önálló államként vágna neki az
európai uniós csatlakozásnak.
Ôsszel részt
vettem a Mexikóban rendezett „szegénység világkonferencián”,
ahol ketten képviseltük Magyarországot, én mint
ellenzéki és a Népjóléti Minisztérium
egyik magas rangú tisztviselôje. A harmadik világból
érkezett küldöttek jelentôs része adott hangot
annak a meggyôzôdésének, hogy amilyen ütemben
nô a szegénység mérséklését
célzó programok keretében országukba érkezô
világbanki szakértôk száma, olyan ütemben
válik egyre kiterjedtebb és súlyosabb problémává
a szegénység. Mexikóban, noha az ott töltött
néhány nap nem adott lehetôséget az elmélyülésre,
módom volt meggyôzôdni arról, hogy a szegénységnek
vannak a magyarországinál mélyebb és kilátástalanabb
bugyrai is. Barangolásaim során percenként szembesültem
a gyerekmunka mindenütt érzékelhetô, és
olykor szívfacsaró látványt nyújtó
jelenlétével, s Mexikó Cityben a piramisok felé
vezetô út mentén alkalmam volt látni a sok-sok
kilométer hosszúságban elnyúló, irdatlan
kiterjedésû bádogvárost. Pontosan olyan volt,
mint amilyennek évtizedekkel korábban Oscar Lewis megírta.
A Népjóléti Minisztérium magas rangú
képviselôjétôl nem vártam mélyreható
bírálatot, ennek ellenére meglepett, amikor a konferencián
elmondott hozzászólásában kifejtette, hogy
Magyarországon nincsenek nagyon súlyos szociális problémák.
Van néhány veszélyeztetett csoport (cigányok,
sokgyerekesek, az idôsek egy része), de alapjában véve
a magyar társadalom szociális szempontból is sikeresen
birkózik meg az átalakítás feladataival.
Jómagam például
a társadalombiztosítás problémáival
viaskodva ezt nem egészen így láttam. Ha valahol,
akkor ezen a téren igazán élesen vetôdött
föl a kérdés: hogyan lehet az elodázhatatlan
változásokat úgy véghezvinni, hogy ne járjon
együtt jelentékeny létszámú társadalmi
csoportok teljes ellehetetlenülésével. Az nyilvánvaló
volt, hogy a rendszer addigi formájában drasztikusan növekvô
járulékterhek és csökkenô színvonalú
ellátások mellett sem finanszírozható tovább.
De attól még kérdés maradt, hogy inkább
a skandináv, a német vagy az angolszász modellt tekintsük-e
mintának, hogy a szolgáltatások és velük
együtt a járulékbefizetések mekkora részét
és milyen ütemben lehet „kiengedni” a magánbiztosításba
anélkül, hogy a tb-szolgáltatások színvonala
ne váljon belátható idôn belül elviselhetetlenül
alacsonnyá azok számára, akik életkoruknál
vagy anyagi nyomorúságuknál fogva nem tudnak kiszerzôdni.
Az egyértelmûbbnek tûnt, hogy a tb puffer szerepét
meg kell szüntetni, vagyis meg kell akadályozni, hogy a kormány
különbözô technikákkal továbbra is ide
lôcsölje át az államháztartási hiány
jelentôs részét. A megoldás egyik elemeként
adva volt a nyugati – korábban Magyarországon is mûködô
– minta: a társadalombiztosítás önkormányzati
igazgatásának bevezetése. Hosszas vajúdás
után 1993-ban a szakszervezeti vagyonmegosztásról
szóló megállapodásnak köszönhetôen
végre eljutottunk az önkormányzati választások
küszöbéig. A célegyenesben azonban váratlan
nehézségek támadtak. Noha nyíltan csak a Fidesz
ellenezte az önkormányzatok felállítását,
az utolsó pillanatban a kormány Nagy Sándor jóváhagyásával
módosította az Érdekegyeztetô Tanácsban
kimunkált megállapodást, és a törvény
módosításával 25 százalékos részvételi
küszöbhöz kötötte a választások
érvényességét. Akkor mindenki azt hitte, hogy
ez egyet jelent az önkormányzatok megfúrásával.
A választás végeredménye azonban rácáfolt
a kétkedôkre: meglepôen sokan – a jogosultak 40 százaléka
– mentek el szavazni. Egyebekben viszont megmutatta, hogy a rendszerváltás
után nem sikerült kellôen erôs alternatív
szakszervezeti mozgalmat kiépíteni: a szavazatok felét
a SZOT utódszervezete, az MSZOSZ nyerte el, ugyanakkor egy addig
nem létezô, csak a választásokra összeállt
keresztény szakszervezeti tömörülés a keresztény
hívó szóra majdnem annyi szavazatot kapott, mint a
Liga vagy a Munkástanácsok. A végeredményt
(legalábbis a számomra) még lehangolóbbá
tette, hogy a két MSZOSZ-es vezér, Nagy Sándor és
Sándor László a bezsebelt szavazatokra építve,
illô szerénytelenséggel megválasztatta
magát a két önkormányzat (egészség-
és nyugdíjbiztosítási) elnökének
is. Tovább borzolta a kedélyeket, hogy a frissen felállt
önkormányzatok az elsô intézkedések egyikeként
jelentôs összegû tiszteletdíjat szavaztak meg maguknak,
s ez ellen tiltakozva viharsebesen lemondott önkormányzati
tagságáról Forgách Pál, majd Ferge Zsuzsa
is.
A baljós kezdetet
hasonló folytatás követte. Újra bebizonyosodott,
hogy az átmenet Magyarországán semmi sem úgy
mûködik, mint ahogy az a modellbôl következne.
Ez a választás
egyértelmû elôrejelzése volt annak is, hogy a
következô évi parlamenti választásokon
jelentôs MSZP-s elôretörés várható.
A koalíció
meghatározó ereje, az MDF, ahogy a közvélemény-kutatások
és az idôközi képviselôválasztások
eredményébôl, ebbôl sem okult. Igaz, el volt
foglalva a saját belsô bajaival. Persze e belsô bajok
nem kis mértékben az MDF és a kormány kudarcaiból,
egyre kitapinthatóbb népszerûtlenségébôl
következtek. Csurka népszerûségét viszont
többek között éppen az táplálta a párton
belül, hogy radikális üzenetei sokakban a hanyatló
tendencia megfordításának reményét keltették.
A hírhedt „dolgozat” megjelenése óta elkerülhetetlennek
látszott és 1993-ban be is következett Antall és
Csurka nyílt konfrontációja. Antallnak úgy
sikerült fokozatosan elszigetelnie Csurkát, hogy annak népszerûsége
közben alig-alig csökkent. Azokon a pártrendezvényeken,
amelyeken mindketten „fölléptek”, s amelyek egyben kettôjük
küzdelmének egy-egy állomását is jelentették,
mindig Csurka részesült a melegebb, az igazán szívbôl
jövô fogadtatásban. Az addigi elvbarátok – Für,
Lezsák, Csoóri – verbális szembefordulása is
mindig annak a gondolatnak a jegyében született meg, hogy a
józan észnek gyôzedelmeskednie kell a szív diktátumai
felett. A társadalom egy része azért tartott annyira
a szélsôjobboldali veszélytôl, mert nagyon pontosan
érzékelte, s ebbôl arra következtetett, hogy az
MDF jelentôs részét hatalmába kerítette
a csurkizmus. Igazolva látta Kónya kijelentését:
minden MDF-esben van egy adag Csurkából. Pedig ez azért
korántsem volt így, csakhogy akiktôl zsigerileg idegen
volt a csurkizmus, azok közül nagyon kevesen tudtak hangadókká
válni. Mi, SZDSZ-es tagok a parlament szociális, egészségügyi
és családvédelmi bizottságában az ottani
MDF-esek túlnyomó többségével kiválóan
együtt tudtunk dolgozni, s a bizottsági üléseken
soha nem éreztük azokat a bundás indulatokat, amelyek
a plenáris üléseket oly sokszor hatalmukba kerítették.
Az elnök Kis Gyula, anélkül hogy ezt valaha is kimondta
volna, hamisítatlan és következetes szocdem értékrendet
képviselt a bizottsági vitákban. De ki emlékszik
ma már Kis Gyulára vagy Kulin Sándorra, Kincses Gyulára,
akik mindig készen álltak a konstruktív párbeszédre.
Nevük ezredannyiszor sem fordult elô a sajtóban, mint
mondjuk Zacsek Gyuláé. Pedig ez utóbbi csak hablatyolt
összevissza, mondta a maga felelôtlen ostobaságait, míg
az elôbbiek a felelôsség súlyát átérezve
próbáltak maximálisan eleget tenni a képviselôi
megbízatásuknak. Az én számomra ebbôl
a szempontból a legemblematikusabb figura a nagykanizsai Tarnóczky
Attila volt – és rá ki emlékszik?! –, aki szerény,
megfontolt és konstruktív megszólalásaival
mindig tiszteletet ébresztett bennem. 1993-ban például
ô javasolta, hogy a nyugdíjminimumot azok a nyugdíjasok
is kapják meg, akiknek a keresetszámítás alapján
ennél kevesebb járna. Méltányos javaslat volt,
icike-picike igazságszolgáltatás azoknak, akikkel
a toldozott-foldozott, anomáliáktól hemzsegô
szabályozás a legméltatlanabbul bánt el. Tarnóczky
érvelése olyan meggyôzô volt, hogy bár
a javaslatot a kormány nem támogatta, egyetlen szavazatnyi
különbséggel a T. Ház mégis megszavazta.
Mindezt a kutya sem vette volna észre, ha Kónya Imre frakcióvezetô,
feldühödve a kormány leszavazásán, nem indít
minôsíthetetlen ügyrendi támadást a szavazás
végeredménye ellen.
A botrány már
érdekes volt, a javaslat szellemisége nem.
Kétségtelen,
többen lelkesedtek Csurkáért, mint amennyien követni
merték, amikor tudomásul véve, hogy Antallal szemben
alulmaradt, elindult a rugalmas elszakadás útján.
A Magyar Igazság Nemzetpolitikai Csoportban még többen
voltak, mint ahányan késôbb nyílt kiállásukkal
a frakcióból való kizárást is kiérdemelték,
s mire megalakult a MIÉP frakció, a bujdosók száma
tovább fogyatkozott. Azok kedvéért, akik lélekben
Csurkával voltak, de nem a szívükre hallgattak, mindenestre
kizárták a frakcióból Debreczeni Józsefet
és Elek Istvánt is, jelezve, hogy azért a politikai
realizmusnak is van határa. Csurka fokozatos szervezeti elkülönülése
persze csak akkor hozhatott volna igazi megnyugvást, ha nem kap
kormányzati megbízást a hozzá nagyon hasonló
eszméket képviselô Varga Domonkos György, ha a
médiában nem maradnak szalonképesek azok a gondolatok,
amelyek nem kis mértékben az ô politikai súlya
és radikális szókimondása révén
váltak azzá. Ez a folyamatos provokációt jelentô
közbeszéd persze megszülte azokat a zsigeri ellenreakciókat
– lásd Landeszmann rabbi esetét a gatyával és
a pálinkával –, amelybôl megint hecckampányt
lehetett csinálni.
Az MDF Csurka kizárásakor
még túlságosan komoly hatalmi tényezô
volt ahhoz, hogy sokan vállalják egy teljesen bizonytalan
jövôjû új politikai képzôdmény
kedvéért a hatalom védte bensôség elvesztését.
De 1998-ban a MIÉP lényegesen több szavazatott kapott
mint az MDF. Csurka 1993-as kiszorítása Antall nélkül
elképzelhetetlen lett volna. Mint ahogy a miniszterelnök nélkül
az MDF soha nem lett volna az, ami 1989 és 1993 között
lett. Antall József év végén bekövetkezett
halála lezárt egy korszakot. Pártja megindult a fokozatos
eljelentéktelenedés útján. Az ilyenkor szokásos
közhely, hogy pótolhatatlan veszteséget jelentett, ezúttal
teljes mértékben fedte a valóságot.
A nekrológokban azok
is tisztelettel adóztak neki, akik addig folyamatosan támadták.
Ha addig lettek volna kétségek,
– nem nagyon voltak –, most, hónapokkal a következô választások
elôtt az MDF súlyos veresége végérvényessé
és visszavonhatatlanná vált.
Már csak az maradt
a kérdés, hogy a liberális összefogás
képes-e kellô ellensúlyt teremteni az MSZP látványos
elôretörésével szemben. Az SZDSZ és a Fidesz
kötelességszerûen tárgyalt egymással, majd
kötelességszerûen együttmûködési
megállapodást kötött, de mindenki érezte,
hogy ezt kedvetlenül és sok-sok ki nem mondott fenntartással
teszik. A rivalizálási kedv mindkét pártban
erôsebb volt a másikkal szemben, mint a racionális
belátásból fakadó igyekezet, hogy közösen
próbáljanak erôs pozíciót teremteni a
politikai erôtér közepén. A székház-botrány
megfosztotta a Fideszt hamvas bájától és politikai
szüzességétôl, az SZDSZ viszont túlságosan
kárörvendôen reagált erre a fejleményre.
A Fidesz túlságosan hangsúlyozta, hogy ô több
irányba is nyitott, az SZDSZ meghatározó politikusai
között viszont túlságosan sokan voltak azok, akik
úgy gondolták, hogy mindenféle erkölcsi skrupulus
nélkül potenciális jövôbeli partnernek lehet
tekinteni az MSZP-t. Ettôl Horn Gyula augusztusi, szemérmetlenül
demagóg fizetett hirdetése sem tántorította
vissza ôket, pedig az aztán szöges ellentétben
állt az SZDSZ felfogásával, amely szerint teljesíthetetlen
ígéretekkel még a nagyobb siker reményében
sem szabad áltatni a társadalmat.
1993 áprilisában
súlyos autóbalesetet szenvedett Solt Ottilia. A balesetben
meghalt 15 éves fia, és néhány napig ô
maga is élet és halál között lebegett. Ezzel
véget ért hivatásos politikusi pályafutása.
Bár képviselôi mandátuma még egy évre
szólt, a parlamentben többé nem szólalt meg.
A baleset azonban csak elôbbre hozta azt, ami e nélkül
is bekövetkezett volna. Az év eleji frakció-kérdôív
ominózus kérdésére ô is nemmel válaszolt.
Az SZDSZ már távolodóban volt az általa képviselt
értékektôl és távolodóban volt
tôle magától is. Petô Iván februárban
a Kritikának adott interjújában leszögezte, hogy
„a hajdani szamizdatellenzék a SZDSZ napi politikájából
kiszállt. (…) Kôszeg, Solt Ottilia a maguk anarchistának
nevezhetô elképzelése szerint, olykor az SZDSZ érdekeivel
szemben, de sokak tévhite szerint az SZDSZ színeiben újságot
szerkesztenek.” Mindehhez késôbb a Beszélôben
hozzátette: „…úgy tûnik, hogy a frakcióálláspont
kialakításában ôk nem szoktak részt venni
(…) és úgy tûnik, hogy terhesnek érzik azokat
a kötöttségeket, amelyek egy frakció mûködésével
tagadhatatlanul együtt járnak”. Mivel a parlamentben a legszorosabb
együttmûködésben voltam Ottiliával, nem egészen
értettem, hogy Petô mire céloz. Nekem az volt a tapasztalatom,
hogy nagyon is felelôsségteljesen és konstruktívan
látja el a szociálpolitikai szóvivôségbôl
eredô feladatait. Számomra egyértelmû volt, hogy
ha Petô szerint Solt árt az SZDSZ-nek, akkor nem Solttal,
hanem az SZDSZ-szel van a baj. Elfogultságom kétségtelen,
de ezt ma is így gondolom.
A Beszélôben
egyébként május 22-én megjelent Ottilia elsô
baleset utáni cikke: „Lehetne egy csipetnyi demokráciával
több?” Majd nyáron, az újabb mûtétbôl
úgy-ahogy felépülve, és Iványi Gábor
felkérésének engedve, anarchikus hajlamainak a Wessley
János Lelkészképzô Fôiskolán keresett
újabb kifejezési formát: szenvedélyesen vetette
bele magát a szociálismunkás-képzés
megszervezésébe. Valószínûtlennek tûnt,
de szeptemberben már meg is kezdôdött az elsô évfolyam
oktatása. Én sem tanultam az addigiakból, és
habozás nélkül az oktatók sorába léptem.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta