Vajon alakulhatott volna-e
másképpen az SZDSZ sorsa?
Tölgyessy Péternek
volt egy receptje. „Az SZDSZ-t középen, minden irányban
nyitott polgári liberális pártként szeretném
látni, úgy, hogy a stratégiai szövetségese
a Fidesz maradjon” – nyilatkozta még az SZDSZ elnökeként
1992. október 17-én a Magyar Hírlapnak. Ehhez az elgondoláshoz
az is hozzátartozott, hogy a szélsôjobboldal elôretörését
a jogállam talaján álló erôk együttmûködése
révén kell megállítani, nem pedig antifasiszta
népfronttal.
Ellenfelei általában
nem azt mondták, hogy nincs igaza, hanem azt, hogy az ajánlott
recept hatástalan. A liberális pártok – az 1992-es
SZDSZ és az 1992-es Fidesz – stratégiai szövetsége,
ha egyáltalán létre hozható, nem lehet elég
erôs a kormányzáshoz. Az Antall József vezette
mérsékelt jobboldal pedig nemcsak hogy nem képes megállítani
a jobboldali radikalizmust, de fokozatosan maga is hasonul a szélsôjobbhoz.
Csakhogy a reáliákra
hivatkozó szkeptikusok maguk értelmezték tévesen
a jelenségeket, és maguk áltatták illúzióikkal
önmagukat és közönségüket. 1992 ôszén,
az SZDSZ tisztújító küldöttgyûlése
elôtt, a Beszélônek válaszolva Tölgyessy
kifejtette: „Már nem az a kérdés, hogy ki a harmadik
partner (értsd: az SZDSZ–Fidesz-koalicíóban), hanem
az, hogy ki lesz a domináns erô. Az MSZP az idôközi
választások igazi nagy gyôztese. Megítélésem
szerint esélye van arra, hogy ô legyen a vezetô erô.
Még nem dôlt el a dolog, de az igazi kérdés
ma az, hogy a liberális közép szerzi-e meg majd a kormányalakítás
lehetôségét, vagy az MSZP.” (Beszélô,
1992. november 14.) Petô Iván, Tölgyessy hamarosan gyôztesnek
bizonyuló kihívója, a Beszélô fentebb
idézett kettôs interjújában elvetette riválisa
teóriáját : „Nem tudom elképzelni, hogy egy
mégoly sikeres MSZP több szavazatot kapjon 1994-ben, mint együttvéve
a két liberális párt. [...] de ha az MSZP, ha önmagában
nagyobb lenne is, mint bármelyik másik parlamenti párt,
akkor is kisebb abban az értelemben, hogy nagyon nehezen talál
majd komoly koalíciós partnereket magának. [...] én
nem hiszem, hogy van olyan ember az SZDSZ-ben, aki az MSZP-vel bármiféle
szövetséget akarna kötni.”
Amit Petô Iván
mondott, nem pusztán kampányszöveg volt egy héttel
az elnökválasztó küldöttgyûlés
elôtt. Az önáltató illúziópolitika
tovább folytatódott annak az elgondolásnak a jegyében,
hogy az esetleges MSZP–SZDSZ-koalícióban az SZDSZ lesz a
meghatározó partner, hogy az SZDSZ döntheti el, ki lesz
a koalíciós kormány miniszterelnöke, s végül,
hogy a részletes koalíciós szerzôdés
ellensúlyozhatja, hogy az MSZP pontosan háromszor annyi képviselôvel
rendelkezik a parlamentben, mint az SZDSZ.
Ez az írás
elsôsorban Tölgyessy Péter cikkeinek gyûjteményérôl
szól. (Tölgyessy Péter: Elégedetlenségek
egyensúlya. Helikon Kiadó. 1999.) A politikus publicisztikája
azonban nem választható el a politikus pályájától.
Nem választható el annak ellenére sem, hogy Tölgyessy
távolságtartó személytelenséggel ír
azokról az eseményekrôl is, amelyeknek a fôszereplôje
volt. A politikus és a politikai publicista szerepe alig egyeztethetô
össze, hiszen a publicista számára mindenekelôtt
az elemzései pontossága, logikája, gondolati hitele
a fontos, a politikus ellenben döntési helyzetekben akarja
meggyôzni a maga igazáról a közönségét.
Az 1989-es kerekasztal-tárgyalások során, 1990-ben
az SZDSZ frakcióvezetôjeként, 1991-92-ben elnökeként
Tölgyessy számos politikai beszédet mondott (ezek nem
szerepelnek a kötetében), és rendszeresen adott interjúkat,
publicisztikai írásokat azonban csak a kerekasztal-tárgyalások
megkezdése elôtt és lezárultuk után tett
közzé, majd pedig azután, hogy 1992 ôszén
véget ért egyéves pártelnöki megbízatása.
A politikusi és közírói szerepnek ez az elkülönülése
azonban nem jelent mondanivalóváltást. Publicistaként
és politikai elemzôként Tölgyessy egészen
a legutóbbi idôkig továbbra is a politikusi igazáról
akarta meggyôzni mind a politikaformálókat, mind a
közvéleményt. A politikusi cél szolgálatában
a politológus, a közjogász és a társadalomkutató
eszköz- és érvrendszerét vette igénybe.
Tárgyilagossága kifizetôdött. Elôrejelzései
– ez kötetének egyik nem cáfolható tanulsága
– sorra „bejöttek”.
A politológus
Újraválasztásának
kudarca után Tölgyessy A közvélemény és
az idôközi választások (1993. április 8.)
címû cikkében részletesen is kifejtette azt,
amire az idézett Beszélô-interjúban utalt. Az
a tény, hogy 1992-ben öt idôszaki választás
közül kettôt az MSZP nyert meg, a kormányzó
MDF ellenben négy helyen vereséget szenvedett, a Fidesz pedig,
ha egyáltalán indított jelöltet, az utolsó
helyen végzett, azt jelzi, hogy az 1994-es választások
nagy esélyese az MSZP. Még látványosabb az
elôrejelzés pontossága Az 1994-es választások
esélyei (1993. július 5.) címû cikkben. A Szonda
Ipsos közvélemény-kutatási adatai szerint a Fidesz
áprilisban a biztos szavazók körében 40,4, májusban
37,8 százalékon állt, míg a második
helyezett MSZP, messzi leszakadva, egy hónap alatt 15,8 százalékról
16,2 százalékra tornászta fel támogatottságát.
Tölgyessy arra a nyaktörô mutatványra vállalkozott,
hogy megjósolja az egy év múlva összeülô
országgyûlésben a pártok mandátumainak
a számát, holott a kétfordulós választási
rendszerben jószerivel lehetetlen elôre látni, hogy
melyik párt hogyan szerepel a második fordulóban.
Az elemzô Torgyán pártjának 20-25 mandátumot
ígért (a tényleges eredmény 26 mandátum),
az SZDSZ-nek 60-70-et (a tényszám: 69). Némileg túlbecsülte
a kormánypártok várható eredményét:
a KDNP akár „30-40 mandátumot is elérhet”, írta
(a valóságban 22 mandátumot szerzett), az MDP pedig
az ígért 40-50 mandátum helyett csupán 38-at.
Nagyságrendi tévedés csak két párt esetében
fordul elô: az MSZP-nek Tölgyessy szerint 120 képviselôje
lesz az új országgyûlésben, a Fidesz pedig eléri,
talán meg is haladja a minimális célként meghatározott
66 mandátumot. (A valóság 209, illetve 20 mandátum.)
Az elôrejelzés persze még nem zárta ki, hogy
az SZDSZ és a Fidesz együttesen megnyerje a választásokat.
De helyesen írja Tölgyessy: „Az MSZP végsô eredményét
nagyban befolyásolja a liberális pártok együttmûködésének
hatékonysága.” A valóságban a választási
kampány egyik fô üzenete az volt, hogy a liberális
pártok választási szövetségét nem
kell túl komolyan venni: a Fidesz az MDF-hez húz, az SZDSZ
az MSZP-hez.
Tölgyessy nemigen foglalkozik
a pártok filozófiájával, retorikájával,
programjuk tartalmi kérdéseivel, de még azzal sem,
hogy a kormányra kerülô pártok konkrét
politikai döntéseinek milyen a tényleges hatása
a társadalomra vagy a gazdaságra. Mindenekelôtt a szavazatmaximálás
esélyei foglalkoztatják: milyen társadalmi rétegek
mennyire fogékonyak egy párt ígéreteire, mennyire
fogadják el a kormány döntéseit. Ezekre a kérdésekre
az empirikus szociológia megközelítésmódjával
lehet válaszolni: Tölgyessyt politikusi feltûnésének
kezdetétôl fogva – politikustól és jogásztól
szokatlan módon – a választásokon részt vevô
társadalom szociológiája foglalkoztatja. A szakpolitológia
a közvélemény-kutatási és a választási
eredmények alapján, hatalmas adatsorok birtokában
elemzi az életkor, iskolai végzettség, foglalkozás,
lakóhely szerint elkülönített választói
csoportok magatartását. Tölgyessy nem használ
jelentôs apparátust, megállapításai ezért
sokszor kijelentésszerûnek vagy éppen közhelyesnek
tetszenek. Holott érzékelhetôen ott van mögöttük
az adatsorok ismerete (néhány táblázatot jegyzetben
a kötet is közöl), de talán még inkább
a sokat utazó, sok emberrel érintkezô szerzô
mindennapos tapasztalata.
Az ország egészére
vonatkozó megfigyeléseknél sokszor tanulságosabb
a választói magatartás értelmezése az
egyes választókerületekben. Az SZDSZ számára
nagy sikert hozó békéscsabai választás
– Lukovics Éva gyôzelme az MDF sztárjelöltjével,
Kádár Béla miniszterrel szemben – az SZDSZ szavazóbázisának
átalakulásáról is hírt adott. „Az SZDSZ
többletvoksait döntôen az egykori MDF-támogatók
körébôl ... szerezte, míg az MSZP elôretörése
nagyobbrészt a lakótelepeken, az 1990-es szabad demokrata
körzetekben történt.” A liberális párt tehát
képesnek mutatkozhat arra, hogy betöltse az ûrt, amely
az MDF-bôl való kiábrándulás nyomán
a középrétegekhez tartozó szavazók politikai
vonzalmaiban keletkezett. 1990-ben az „igen összetett szerkezetû
kisbér-oroszlányi választókerületben”
az SZDSZ „egyszerre nyerte meg lendületével a súlyos
válságban lévô szocialista bánya- és
iparvidék kétkezi munkás-, valamint Bábolna
és környéke polgárosult szavazóit”. 1992-ben
a liberális párt még jelöltet sem tudott állítani
Keleti Györggyel szemben, így a szocialisták megnyolcszorozták
szavazóik számát. A fôváros elszegényedô
VII. kerületében, Demszky gyôzelmének színhelyén
az SZDSZ „plebejus rendszerváltó radikalizmusával”
az egyik legnagyobb gyôzelmét aratta 1990-ben. 1992-ben ugyanez
a választóközönség „az ekkorra már
bizonytalan arcélû” SZDSZ-szel szemben a szocialista Filló
Pált jutalmazta szavazataival, aki szociális ígéreteket
állított kampánya középpontjába,
és az új politikai elitet támadta. (Az idézetek
A közvélemény és az idôszaki választások
címû cikkbôl.) Ellentétben Tölgyessy visszafogott
következtetéseivel, az elemzés tanulságait a
késôbbiekre vetítve, elmondhatjuk: 1990 és 1994
között az SZDSZ azzal, hogy megvetôen a politikai jobboldalra
utasította plebejus-radikális híveit, elvesztette
1990-es szavazói egy részét, viszont megnyerte a helyükbe
a középrétegeknek azokat a szavazóit, akik kiábrándultak
az MDF-bôl, de a szocialistákra azért mégsem
akartak szavazni. A koalíciós kormányzással
aztán 1998-ra ezt a réteget a Fidesznek engedte át,
és velük együtt elvesztette azokat az elsôsorban
nyugat-dunántúli szavazókat is, akiket 1990-ben egyszerre
vonzott az SZDSZ rendszerváltó radikalizmusa és nyugatbarát
gazdasági liberalizmusa.
A közjogász
Tölgyessy alkotmányjogász
szakértôként került az SZDSZ közelébe
1989 januárjában. Mire az Ellenzéki Kerekasztal megalakult
(1989. március 22.) Tölgyessy már elkészítette
az SZDSZ alkotmánykoncepcióját, amelyet a párt
küldöttgyûlése március 19-én fogadott
el. A koncepció tiszta formában – tehát a választott
párttestületek által kívánt módosítások
nélkül – Van közünk a közjogunkhoz? címmel
az Országgyûlési Tudósítások 1989.
március 8-i számában jelent meg.
Az állampárt
és az új ellenzéki pártok politikai egyeztetô
tárgyalásainak elôkészítése során
az ellenzéki oldalon általános volt a nézet,
hogy a tárgyalások korlátozódjanak azoknak
a törvényeknek és törvénymódosításoknak
az elôkészítésére, melyek feltétlenül
szükségesek a szabad választások kiírásához
és megtartásához. Különösen az SZDSZ
hangsúlyozta, hogy a törvényalkotáshoz, az alkotmányozáshoz
sem a hatalmat gyakorló MSZMP, sem az ellenzéki pártok
nem kaptak felhatalmazást a választóktól.
Ehhez az elképzeléshez
képest az 1989 nyári egyeztetô tárgyalások
gyökeresen átalakították az alkotmányt.
A címe és kelte szerint ma is 1949-es alkotmány szövege
1989 nyarán, illetve 1990 májusában az MDF–SZDSZ-megállapodás
(a Paktum!) keretében alakult ki, tehát még a szabadon
választott országgyûlés megalakulása
elôtt. Igaznak bizonyult, amit Tölgyessy számos alkalommal
elmondott: ha a pártok a tárgyalóasztal mellett nem
egyeznek meg a tartalma szerint új alkotmányról, a
parlament megalakulása után hosszú ideig nem lesznek
rá képesek.
A maga alkotmánykoncepcióját
Tölgyessy eredetileg Kulcsár Kálmán reformszocialista
alkotmánytervezetével vitázva fejtette ki. De nyoma
sincs benne se harmadikutasságnak, se bármiféle megengedô
gesztusnak a létezô szocializmus létezô alkotmánya
felé. Ezért is tette a magáévá az SZDSZ
szinte minden részletében.
„A jövendô alaptörvényének
nem alkotmányosan szentesített értékeket, hanem
a politikaformálás eljárásait és szabályait
kellene rögzíteni” – írja Tölgyessy. S hozzáteszi,
máig érvényes tanulságként: „Ezeréves
históriánk dicsôségérôl nem alkotmányunknak,
hanem történelemkönyveinknek kellene beszélniük.”
A szabadságjogok gyakorlása nem köthetô valamely
társadalmi berendezkedés elfogadásához – még
az alkotmány elfogadásához sem. Az alkotmány
kizárólag az alkotmányos berendezkedés erôszakos
megváltoztatásának tilalmát rögzítheti.
A pártsemleges alkotmányozás igényébôl
következik – a maga idejében minden harmadikutas álmodozással
szemben döntô fontosságú követelmény
volt ez –, hogy az alkotmány nem rangsorolhatja a tulajdonformákat:
az állami tulajdon vagy a közösségi tulajdon nem
magasabb rendû, mint a magántulajdon. A demokratikus jogállam
országgyûlésében nincs helyük az érdekképviseleteknek.
„A demokratikus képviseleti
rendszerben [...] pártok feszülnek egymásnak.” „A részérdekek
összehangolását pedig a munkaadók, a munkavállalók
és a kormány közvetlen egyezkedésével”
lehet megoldani. A képviselôk visszahívása –
bármilyen demokratikusnak látszik is – állandósítja
a választási kampányt. A képviseleti demokrácia
hibáit a népi kezdeményezés, illetve a népszavazás
intézménye korrigálhatja.
A pártok felett álló
köztársasági elnök politikailag „gyenge”, reprezentatív
államfô. A kormány irányvonalát az „erôs”
miniszterelnök határozza meg, és egymagában felel
érte. Az Alkotmánybíróság tagjait nem
élethossziglani idôtartamra kellene megválasztani,
mint Kulcsár javasolja, hanem hat évre, olyan módon,
hogy a kilenctagú testület egyharmada kétévenként
cserélôdjék. Az Alkotmánybíróság
eljárását bárki kezdeményezheti, az
alkotmánnyal ellentétes jogszabályokat az Alkotmánybíróság
nem csupán felfüggeszti, hanem hatályon kívül
helyezi. Az Alkotmánybíróság tagjaival ellentétben
a rendes bíróságok tagjai elmozdíthatatlanok,
kinevezésük a bírák választott önkormányzati
testületének feladata. A helyi önkormányzatokon
kívül szükség van olyan testületekre (például
kamarákra, társadalombiztosítási, tömegkommunikációs
vagy egyetemi önkormányzatokra), amelyek a maguk mûködési
területén közhatalmi jogosítványokkal rendelkeznek.
A Tölgyessy által
papírra vetett koncepciónak szinte minden lényeges
eleme belekerült az alkotmányba. (Egyes, a koncepcióban
javasolt intézményeket, például a közjogi
önkormányzatokat vagy a kormánytól elválasztott
bírói önkormányzatot, késôbbi törvények
hoztak létre.) Lényeges eltérés az 1989 márciusi
koncepció és az 1990 óta mûködô közjogi
berendezkedés között leginkább az államfô
jogállásának meghatározásában
van. Az MSZMP erôs, közvetlenül választott köztársasági
elnököt akart, olyan hatalommal, amilyennel a francia – vagy
mondjuk inkább: a román, az orosz – elnök rendelkezik.
Antall József kompromisszumos javaslata alapján az alkotmány
„középerôs” elnöki státust határoz
meg. Elgondolása mellett érvelve a késôbbi miniszterelnök
a második magyar köztársaságot létrehozó
1946. évi I-es törvénycikkre hivatkozott. Valójában
az elnöki hatalom ma is érvényes leírása
jelentôs részben inkább a kormányzóról
szóló 1920-as törvényt követi. Az alkotmány
értelmében ugyanis a köztársasági elnök
– miként egykor a kormányzó – a haderô fôparancsnoka.
Hogy a köztársasági elnök mégsem lett legfôbb
hadúr, az egyrészt az Alkotmánybíróság
– a fôparancsnoki jogkört meghatározó – briliáns
alkotmányértelmezésének köszönhetô,
másrészt pedig annak, hogy Göncz Árpád
sosem kívánta fôparancsnoki irányítása
alá vonni a fegyveres erôket. A fôparancsnoki jogkörnek
mégis vannak alkotmányos következményei. A hatályos
alkotmány értelmében rendkívüli állapot
– azaz háború – esetén az országot a Honvédelmi
Tanács irányítja, amelynek az elnöke a köztársasági
elnök. Szükségállapot esetén a rendkívüli
intézkedéseket rendeleti úton a köztársasági
elnök vezeti be.
A Kulcsár-féle
tervezet csak rendkívüli állapotot ismert. Ezzel a differenciálatlan
szabályozással szemben javasolta Tölgyessy a védelmi
helyzet és a feszült helyzet megkülönböztetését.
Koncepciója szerint védelmi helyzetben az országot
– a felelôs miniszterelnök vezetése alatt – a Honvédelmi
Tanács irányítja, feszült helyzetben a kormány
kap különleges jogokat. Az országgyûlés mindkét
rendkívüli helyzetben továbbra is ülésezik.
Nyilvánvalóan Tölgyessy megoldása felelne meg
a parlamentáris demokrácia viszonyainak (Nagy-Britanniát
a második világháború idején Churchill
vezette, nem VI. György király). A rendkívüli helyzetben
az ország élére rukkoló, a szükségállapotban
jogszabályokat alkotó elnök szerepkörét
még a nép által választott erôs köztársasági
elnökre szabták, azaz Pozsgay Imrére. A szöveg
túlélte a Pozsgay elnöki álmát szertefoszlató
népszavazást.
Egy rövid cikkében,
amely a hetilap Beszélô elsô próbaszámában
jelent meg (1989. október 23-án), de a kötetbe nem került
bele, Tölgyessy azt fejtegeti, hogy amennyiben a népszavazási
kezdeményezés nem akadályozza meg a közvetlen
elnökválasztást, a honvédelem és részben
a külpolitika kikerül a felelôs kormány irányítása
és a folyamatos parlamenti ellenôrzés alól.
Pozsgay elnökké választása nemcsak a kommunisták
hatalmát hosszabbítja meg, de a Varsói Szerzôdés
döntéshozó jogkörét is átmenti az
új demokratikus rendbe. Ha az SZDSZ a népszavazási
kampány során erôteljesebben hangsúlyozza a
közvetlen elnökválasztásnak ezt a következményét,
talán nem hatezer szavazaton múlott volna a négy igen
gyôzelme. Az elnöki kormányzásról szóló
szakaszok a népszavazás után kakukktojásként
maradtak benne – mindmáig – a parlamenti demokrácia alkotmányában.
Eddig ez nem okozott gondot, de egy ne adj isten bekövetkezô
szükségállapot esetén a kakukk kikelhet a tojásból.
Azaz: korántsem protokolláris kérdés csupán,
ki lesz a köztársaság következô elnöke.
Eltér a hatályos
alkotmány – e tekintetben inkább elônyére –
Tölgyessy koncepciójától a választási
rendszer kérdésében is. 1998 kora tavaszán,
figyelembe véve az állampárt és az új,
ellenzéki pártok taglétszámát, ismertségét,
Tölgyessy és vele az SZDSZ az egyéni kerületi rendszer
fenntartása mellett foglalt állást; a képviselôi
helyeknek csak mintegy negyedrészérôl döntöttek
volna a pártokra leadott szavazatok. Az Ellenzéki Kerekasztal
mellett helyet foglaló történelmi pártok – nosztalgikus
emlékeikre hagyatkozva – az arányos, listás rendszer
mellett kardoskodtak. Végül az MDF Antall József képviselte
kompromisszumos javaslata gyôzött: legyen a listás, illetve
az egyéni kerületi rendszerben megválasztható
képviselôk aránya 50-50 százalék. Tölgyessy
vette észre – s a kezdeményezésére elvégzett
modellszámítások is ezt bizonyították
–, hogy (mivel a választók nem országos, hanem megyei
pártlistákra szavaznak), különösen a kisebb
megyékben a középerôs pártoknak nagyszámú
szavazata megy vesztendôbe. A hátrányt csak egy – a
tervezettnél nagyobb – országos kompenzációs
listával lehet kiegyenlíteni. Így Tölgyessy –
bár elvben a parlament létszámának csökkentése
mellett volt – végül „kijárta”, hogy a képviselôk
száma 350 fôrôl 386-ra emelkedjék. A választási
rendszer, amely alapjában véve az Antall és Tölgyessy
között kialakult egyetértés eredménye, minden
fogyatékossága és számos, a megreformálására
tett kísérlet ellenére – lényegében
változatlan formában máig fennmaradt.
Tölgyessy tisztában
volt a rendszerváltás sodrában, a parlamenten kívül
létrehozott alkotmány gyengéivel: Az alkotmányozás
ideje címû cikkében (1995. február 4.) a hatályos
alkotmányt „technikai értelemben tákolmány”-nak
minôsítette. Mégsem értett egyet sem a Fidesszel,
amely az 1994-es választások elôtt, kormányra
kerülés esetén gyors alkotmányozást ígért,
sem az MSZP–SZDSZ-koalícióval, amely programjába vette
az új alaptörvény megalkotását. Úgy
vélte, az alkotmány, hibái ellenére, bevált,
s az alkotmánybírósági határozatokkal,
az 1990 óta kialakuló konvenciókkal együtt megfelelô
alapja a demokratikus jogállam mûködésének.
Kis János hasonló premisszákból kiindulva formálisan
ezzel ellentétes, de tartalma szerint hasonló következtetésre
jutott: konzervatív alkotmányozást javasolt, amely
a parlament széles körû egyetértésével
legitimálja a rendszerváltás során létrejött
alkotmányt. Tölgyessy éppen a konszenzus kérdésében
volt szkeptikus. Részint attól tartott, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíció
a maga kétharmados többségével az ellenzék
egyetértése nélkül is elfogadhatja az alkotmányt,
részint pedig attól, hogy az alkotmányozás
szenvedélyes közjogi vitákat lobbant lángra.
Ez végül nem következett be, az alkotmány-elôkészítô
bizottság zárt ajtók mögött tanácskozott,
és az SZDSZ kezdeményezésére megegyezés
született arról, hogy csak azok a módosító
indítványok kerülnek a parlament elé, amelyeket
legalább öt párt támogat. A bizottsági
viták során az is kiderült, hogy a közjogi választóvonalak
nem feltétlenül ott húzódnak a pártok
között, ahol a politikaiak. Az SZDSZ, a Fidesz, továbbá
az MDF alkotmányjogász csapata többnyire egyetértett,
miközben az MSZP például a közvetlen elnökválasztás
kérdésében vagy abban, hogy belekerüljenek-e
az alkotmányba a jogi úton nem kikényszeríthetô
szociális jogok, inkább a kisgazdákkal meg a kereszténydemokratákkal
volt azonos állásponton. Az alkotmánykoncepció
így is elkészült, de új alkotmány nem
lett belôle. Elfogadását – a parlamentarizmus történetében
egyedülálló módon – az elkészítését
kezdeményezô kormány szavazta le.
1992 után – kiszorulva
a politikai döntéshozatalból – Tölgyessy elsôsorban
publicistaként adta elô közjogi gondolatait. Figyelemreméltó
az országgyûlési házszabály reformjára
vonatkozó javaslata (A törvényhozó üzem
ellentmondásai, 1993. március 29.). Mindenekelôtt a
napirend elôtti felszólalások korlátozását
(csak a frakcióvezetô, illetve megbízottja kaphasson
szót napirend elôtt), és a módosítóindítványok
bizottsági szûrését ajánlotta, továbbá
a parlamenti kisebbség jogainak fokozott védelmét
(vizsgálóbizottság felállításához
vagy valamilyen politikai kérdés napirendre tûzéséhez
legyen elegendô a képviselôk kétötödének
a szavazata). Tölgyessy úgy vélte, hogy a pillanat –
egy évvel a választások elôtt, amikor az MDF
vezette koalíciónak szembe kell néznie azzal, hogy
esetleg ellenzékbe kerül, az MSZP pedig mint potenciális
kormányzó párt mindinkább érdekeltté
válik a jövendô parlament mûködôképességének
biztosításában – különösen alkalmas
a kiegyensúlyozott megegyezésre. Ez mégsem jött
létre, de az új házszabályba, amely 1994 szeptemberében
már az MSZP–SZDSZ-koalíció kezdeményezésére
készült el, beépültek Tölgyessy javaslatai
is. Más kérdés, hogy az a szabály, amely szerint
napirend elôtt csak a frakcióvezetô és helyettesei
kaphatnak szót, nem szorította vissza a napirend elôtti
ôrjöngéseket. Inkább a frakcióvezetô-helyettesek
inflációja indult meg.
Az önkormányzatiság
kérdésében Tölgyessy eretnek álláspontot
képviselt. Úgy vélte, a falupusztító
szocialista területfejlesztési politika ellenhatásaként
létrejött önkormányzati rendszer – a rendszerváltás
egyik legjelentôsebb vívmánya – csak mélyreható
és fájdalmas reformok árán tartható
fenn. Nem lehetséges, hogy a 3200 egyenrangú települési
önkormányzat egyszerre élvezzen nagyfokú önállóságot
és legyen foglya az állami újraelosztásnak.
Európa országaiban vagy az önkormányzatok önállóságát
vagy a számát korlátozták. Az évszázados
hagyományra visszatekintô lázadás a megye túlhatalmával
szemben a rendszerváltáskor megszüntette a megye jogosítványait.
A hatalmától megfosztott megye helyébe azonban nem
a községek önkéntes társulása lépett,
hanem a centralizáló állam. A kiút ebbôl
a csapdából a regionális és kistérségi
együttmûködések támogatása s egyúttal
az alulról ellenôrzött megyei önkormányzat
erôsítése lehet. A pénzügyi függôségbôl
a szabadulást a személyi jövedelemadó csökkentése
mellett az ingatlanadó és az önkormányzati pótadó
növelése, illetve bevezetése jelentheti. Így
az állami újraelosztás a hátrányos helyzetû
térségek megsegítésére szorítkozhatna.
(Önkormányzatok bevétel nélkül, 1995. november
28.) Mindez – bár az egyenrangú és független
önkormányzatok utópiája ellenében íródott
– már megírása idején olyan utópiának
tetszett (és ma még inkább annak tetszik), mintha
nem is 1995-ben, de a rendszerváltás elôtt íródott
volna.
Közjogászként
Tölgyessy politikusi pályájának kezdetétôl
fogva az erôs miniszterelnöki hatalom híve volt. „Kívánatos
volna, hogy a jövôben a miniszterelnök határozza
meg a kormány általános irányvonalát
(kiemelés itt és a továbbiakban is: az eredetiben)
– olvassuk az 1989 márciusi alkotmánykoncepcióban.
Az MDF–SZDSZ-megállapodás aláírása után
ellenzéki oldalról, de még az SZDSZ-en belül
is, leginkább azért bírálták Tölgyessyt,
mert a konstruktív bizalmatlansági indítvány
elfogadásával „bebetonozta a kormányt”. Az azóta
eltelt tíz év bebizonyította, hogy a kormányokat
nem a konstruktív bizalmatlansági indítvány
elve, hanem a szilárd kormánypárti többség
tartja hatalomban. A már sokszor idézett alkotmánykoncepcióban
a miniszterelnököt még egyszerû bizalmatlansági
indítvánnyal – azaz az új miniszterelnök megnevezése
nélkül is – meg lehet buktatni, de amennyiben az Országgyûlés
harminc napon belül nem választ új miniszterelnököt,
az államfô új választásokat írhat
ki. Ez a megoldás, amelyet az SZDSZ-ben senki sem ellenzett, tekintettel
a törpepártokat kirekesztô választási rendszerre,
a gyakorlatban éppen úgy biztosította volna a mindenkori
kormány szilárdságát, mint a konstruktív
bizalmatlanság intézménye.
A westminsteri típusú
miniszterelnöki kormányzással szembeszegezett javaslatok
– például az, hogy a parlament egyes miniszterektôl
külön-külön is megvonhassa a bizalmat – ugyanarról
a tôrôl fakadnak, mint a képviselôk visszahívhatóságának
a gondolata: az effajta javaslatokat a magyar országgyûlésben
egyetlen számottevô politikai erô sem támogatta.
Az ellenvetések a miniszterelnöki hatalomkoncentrációval
szemben nem közjogi, hanem politikai természetûek. Csorbítja
a demokráciát, ha a kormányfô akarata fölébe
nô a kormány többségi, testületi döntéseinek.
Ha a politika irányát a kormányfô határozza
meg, a koalíciós partnerek akarata legfeljebb az ágazati
politikában érvényesül. A miniszterelnök
minisztériummá duzzasztott hivatala megkettôzi az ágazati
apparátusokat.
Ezeket a manapság
is elhangzó érveket könnyû visszaverni. Az elképzelés,
hogy az a jó miniszter, aki hatékonyan képviseli tárcája
érdekeit, a Kádár-rendszer öröksége.
A koalíciós partner politikai akaratának az együttesen
meghatározott kormányprogramban kell érvényesülnie,
nem abban, hogy a koalíciós partner korlátozza a miniszterelnök
döntési szabadságát. Ami pedig az apparátusokat
illeti: aki tapasztalta, hogyan vezeti egy-egy minisztérium apparátusa
az orránál fogva a minisztert, és hogyan érvényesíti
a miniszter politikája helyett a minisztérium irányítása
alatt álló nagy szervezetek érdekeit, nem bánná,
ha az apparátusok valóban külsô kontroll alá
kerülnének. De arra persze nincsen garancia, hogy a miniszterelnöki
apparátus valóban ellenôrzi és korlátozza,
nem pedig tovább erôsíti az ágazati apparátusokat.
Politikus, publicista
1992. február végén
a Beszélô kerekasztal-beszélgetésre hívta
meg a három ellenzéki párt vezetôit: Horn Gyulát,
Orbán Viktort és Tölgyessy Pétert (Beszélô,
1992. március 7.) Nagyon rossz érzéseim támadtak
Horn Gyulától – mondta másnap Tölgyessy négyszemközt.
A rossz érzéseket Horn világképe okozhatta.
Az MDF néhány népszerû jelszóval – nemzet,
család, határon túli magyarság – nyerte meg
az 1990-es választásokat – fejtegette a jövendô
miniszterelnök. Ha már az SZDSZ a kétharmados törvények
jó részének feladása, a kormány bebetonozása
árán megszerezte a köztársasági elnöki
pozíciót, miért nem szerzett több jogosítványt
az államfônek? Az effajta megjegyzésekbôl, kérdésekbôl
a mai olvasó is érzékelheti, Horn Gyula az államszocialista
rendszer bukása után is úgy képzelte, egy ország
vezetése pusztán a hatalom erején, a pozíciók
elosztásán, a népet elkábító
propagandán múlik. Mintha nemcsak azt nem értette
volna meg, hogy a jog, az alkotmány egy parlamenti demokráciában
nem pusztán díszlet, hanem a hatalomgyakorlást ténylegesen
korlátozó erô is, de még azt sem, hogy egyes
társadalmi csoportok képesek felfogni, artikulálni
és különbözô módokon, végsô
soron akár a kormány leváltása révén,
érvényesíteni az érdekeiket. A szemtôl
szembe találkozás ezzel a világképpel, amelyet
az államszocializmus látványos összeomlása
sem ingatott meg, ez nem hagyta elaludni az SZDSZ elnökét az
interjú napját követô éjszakán.
Pedig akkor, az év elején még alig volt jele az MSZP
1992-ben kezdôdô felívelésének.
Politikusként és
publicistaként – 1992 ôszétôl, a politikai döntéshozatalból
való kiszorulása után elsôsorban publicistaként,
illetve 1996-tól feltehetôleg Orbán Viktor informális
politikai tanácsadójaként is – Tölgyessy három
korszakban három cél megvalósítását
tekintette feladatának. 1989–90-ben következetes rendszerváltásra,
közelebbrôl az angol–német típusú parlamentáris
demokrácia szabályrendszerének a megteremtésére
törekedett, kigyomlálva az alkotmányból minden
pártállami maradványt, és távol tartva
tôle a bal- és jobboldali populisták harmadikutas megoldásait.
Mindez tökéletesen egybevágott az SZDSZ ellenzéki
múltú vezetôinek felfogásával. Így
válhatott Tölgyessy meghívott alkalmi szakértôbôl
az SZDSZ színeiben az 1989-es politikai egyeztetô tárgyalások
egyik fôszereplôjévé, és az SZDSZ legszûkebb
vezetésének tagjává. Ez a politikai törekvés
írásos formában a fentebb már ismertetett közjogi
tanulmányokban, cikkekben jelent meg.
1990 és 1994 között
azt tekintette fô céljának, hogy az SZDSZ-t a párt
parlamenti súlyának megfelelôen, több mint egymillió
választója többségének vélhetô
akarata szerint modern tömegpárttá, szabadelvû
néppárttá formálja, és koalícióban
mindenekelôtt a Fidesszel kormányra juttassa. E törekvésének
volt – egyre inkább dominánssá váló
– része, hogy az SZDSZ-t távol tartsa a szocialistákkal
kötendô koalíciótól. Végül,
kudarca után, azon gondolkozott, hogyan hozható létre
politikai ellensúly a nagyra nôtt MSZP-vel szemben; 1994-tôl
1998-ig azon dolgozott, hogy egy, a liberális középerôket
is magához vonzó jobbközép gyûjtôpárt
révén segítsen helyreállítani a parlamenti
váltógazdaság veszni tûnô esélyét.
E cél felemás módon valósult meg: a politikus
publicista elégedettsége nem bizonyult tartósnak.
Harcok az SZDSZ-ben: a radikálisok
reménysége
A szabadelvû néppárt
jelszava Tölgyessy pártelnöki kampányában
jelent meg. A kampányhelyzet, amely Tölgyessy esetében
a megválasztását megelôzô hónapoktól,
azaz 1991 októberétôl a következô tisztújításon
elszenvedett vereségig, 1992 novemberéig tartott, általában
nem segíti elô a politikai jelszavak tartalmának tisztázását.
Mondanivalóját Tölgyessy az államelvû politizálással
szemben fogalmazta meg: az atyáskodó állam helyett
államháztartási reform, privatizáció,
a nagy újraelosztási rendszerek átalakítása.
Ezekkel a jelszavakkal persze az SZDSZ-ben mindenki egyetértett,
ebbôl nem derül ki, miben is különbözött
a néppárti irányzat attól a másiktól,
amelyet Tölgyessy – átvéve a jobboldal megbélyegzônek
szánt megnevezését – polgári radikálisnak
nevezett. Az ugyanis nem áll, hogy a „polgári radikális”
irány az abortuszügyet, a menekültügyet, a börtönviszonyok
reformját vagy a kisebbségek problémáját
akarta volna az SZDSZ politikájának a középpontjába
állítani (Tamás Gáspár Miklós
– ez idô tájt a Tölgyessyvel szemben ellenhatalmi központtá
fejlôdô Országos Tanács elnöke – tett ilyen
nyilatkozatot, ez azonban inkább a publicista provokatívan
kifejtett véleménye volt, nem az SZDSZ-elit többségi
álláspontja).
Az 1991-es elnökválasztási
kampányban az SZDSZ hagyományos vezetése azt igyekezett
igazolni, hogy a két irányzat között lényeges
elvi, politikai különbségek vannak. Kapóra jött,
hogy Tölgyessy egyik nyilatkozatában (Népszabadság,
1991. október 4.) – valóban szerencsétlen fordulattal
– azt mondta, az SZDSZ-nek patriótább párttá
kell lennie, és szót kell értenie az egyházakkal.
Ez a két kijelentés az 1991-es kampány sodrában
úgy minôsült, hogy Tölgyessy magáévá
tette a jobboldal vádját, miszerint az SZDSZ nemzetietlen
párt, és elnökként megtagadni készül
az állam világnézeti semlegességérôl
vallott liberális alapelvet. Egy évvel késôbb
Petô Iván visszatért a sokat elemzett kijelentésekre:
„Az egyházakkal való viszony javítása terén
például Péter sem tett mást, mint amit a korábbi
vezetés csinált.” Az éles különbséget
azonban nem az idô és a tapasztalat temette el, hanem az,
hogy 1991-ben, amikor Dornbach Alajos ellenjelöltnek eleve kicsi volt
az esélye, az SZDSZ hagyományos vezetése a politikai
különbségeket hangsúlyozva próbálta
elrettenteni a tagságot Tölgyessytôl. (Elnökké
választatása végveszélybe sodorná az
SZDSZ-t – írta Tamás Gáspár Miklós).
1992-ben viszont, amikor a Tölgyessyhez kapcsolódó várakozások
szertefoszlottak, kihívója viszont a népszerû
Petô Iván volt, a kampány arra épült, hogy
a jó elnök adja át a helyét a még jobbnak.
„Tavaly a másik oldal – mondta Tölgyessy a Petô Ivánnal
együttesen adott interjúban a Beszélônek (1992.
november 14.) – hisztérikusan felnagyította a különbségeket,
idén viszont nem létezônek tekinti ôket. Az igazság
a kettô között van. Kevesebb különbség
van, mint amennyirôl tavaly szóltak, de lényegesen
több, mint amennyit most elismernek. Ennek kampánytechnikai
okai vannak.”
1991-ben Tölgyessy óvakodott
attól, hogy a politikai különbségeket hangsúlyozva
további illúziókat keltsen radikális híveiben,
illetve muníciót adjon azoknak, akik katasztrófát
láttak küszöbön álló megválasztásában.
De a mögötte felsorakozó radikálisok, a „radi-szadi”
követeléseit (igazságtétel, a volt kommunista
elit eltávolítása a gazdasági pozíciókból)
nemcsak óvatosságból nem támogatta, hanem mert
a társadalomról közjogban, alkotmányban gondolkodott,
idegen volt tôle bármiféle „forradalmi” eltérés
a jogállam normáitól, és még inkább
a felülrôl kezdeményezett forradalmi népmozgalom,
amelynek az MDF-ben egyre több híve akadt. Ezért nem
tudott mit kezdeni az SZDSZ-radikalizmus egyetlen komolyan vehetô
– a kifejtés minôségét tekintve rangos, politikai
programnak azonban doktriner – elméletével, Tellér
Gyuláéval sem.
Fent, a politikai szférában
lezajlott a rendszerváltás, lentebb azonban, a közigazgatásban,
a fegyveres testületeknél, a vállalati, szövetkezeti
szférában és fôképpen a helyi társadalom
szintjén a népszavazás idején megbillent „megalvadt
struktúrák” újra megszilárdultak. Az egymással
birkózó két nagy párt, az MDF és az
SZDSZ ebben a közegben, a megalvadt struktúrákéban
keres támaszt, velük köt különbékét,
szövetséget. Holott „az SZDSZ-nek oda kell lenyúlnia,
ahol a tényleges erô jelenleg is van […]: a megalvadt struktúrák,
a régi hatalmi szervezôdések fogságában
lévôkhöz […], a ô erejüket kell kanalizálnia,
megszerveznie és nekivezetnie a megalvadt struktúráknak”.
(Beszélô, 1991. február 2.) Az elnökválasztási
kampány idején Tellér már úgy látta,
a megalvadt struktúrákhoz való viszony kérdésében
az SZDSZ két csoportból tevôdik össze. A szabadfoglalkozású
értelmiségi alapítók kevéssé
érzékelik a megalvadt struktúrák szorítását.
A szorításban élôk viszont úgy érzik,
hogy az SZDSZ is magukra hagyta ôket. Tölgyessy ennek a csoportnak
is képviseletet kíván biztosítani. (Beszélô,
1991. november 9.)
Tölgyessy ellenfelei
nyomban felkapták ezt a mondatot, de a Tellér-féle
SZDSZ-bírálatot összetolva az SZDSZ-en belül is
létezô mini-MDF (Rab Károly, Bilecz Endre) SZDSZ-bírálatával,
úgy interpretálták, hogy Tölgyessy azokat akarja
képviselni, akik feladnák az SZDSZ következetesen szociálliberális
politikáját. (Bauer Tamás: Miért ne Pétert!,
Beszélô, 1991. november 23.) Valójában Tölgyessy
csupán annyit mondott, hogy a radikálisok törekvéseit
„nem kizárni és kiszorítani kellene az SZDSZ-bôl,
hanem megfelelôen kezelni, kanalizálni”. Persze azokat a radi-szadisokat,
akik az SZDSZ-ben csalódva a MIÉP-be masíroztak át,
aligha lehetett volna az SZDSZ-en belül kezelni. A Tölgyessy
leváltását követô tisztogatás azonban
túlterjedt a kvázi-MIÉP-eseken. Eredményeképpen
olyan homogén SZDSZ jött létre, hogy az 1998-as választási
vereség után a liberális pártban nem maradt
vezetési alternatíva. (Ezt a veszedelmet egyébként
megtapasztalhatja még a Fidesz is, ha 2002-ben esetleg elveszti
a választásokat.)
A Tölgyessy-politika
sajátlagossága nem annyira pozitív üzenetébôl
rajzolódott ki, hanem inkább abból, amit elutasított.
Márpedig Tölgyessy elsôsorban az MSZP-hez való
közeledést utasította el.
Harcok az SZDSZ-ben:
az MSZP ellenlábasa
1990-ben az SZDSZ rendszerváltó
radikalizmusát az SZDSZ hívei is és ellenfelei is
azonosították az antikommunista radikalizmussal, de hisz
az SZDSZ retorikája akkoriban alá is támasztotta ezt
az azonosítást. 1991–92-ben Tölgyessy MSZP-ellenességét
azonosították – hívei és ellenfelei egyaránt
– a jobboldali antikommunizmussal.
Holott Tölgyessy nem
a régi kommunisták ellen emelt szót, akiket – hacsak
nem álltak át idôközben maguk is a jobboldalra
– a jobboldali retorika véres kezû hazaárulókként
írt le, hanem a jelenvaló és erôsödô
MSZP ellen, amelyrôl 1992-ben annyit már bizonyosan tudni
lehetett, hogy 1994-ben a liberális pártok legveszélyesebb
versenytársa lesz. S nem csupán versenytársa, ellenfele
is. Az MSZP és különösen szakszervezeti szárnya
a hagyományos gazdasági szerkezet, a nem piacképes
ágazatok, az újraelosztó állam fenntartásában
érdekelt. Márpedig a Kádár-rendszer gondoskodó,
újraelosztó állama nem tartható fenn, ha nincs
mit elosztani. „Néha olyan érzésem van – felelte Tölgyessy
1992-ben Farkas Zoltán kérdésére , mintha az
SZDSZ egy konzeratív ollóban lenne. Ahol az olló nagyobbik,
erôsebbik szára a kormánytöbbség tekintélyelvûsége.
A kisebbik, gyengébb szára pedig az MSZP konzervatív
munkáspolitikája.” Mégis az elnökké választott
Tölgyessy ellenében létrehozott SZDSZ-platformok egyike,
a Szabadelvû Kör Szabó Miklós megfogalmazta állásfoglalása
szerint „az SZDSZ-t megosztó törésvonal azok között
húzódik, akik a magyar demokrácia legnagyobb pillanatnyi
veszedelmének az MDF […] központosító tevékenységét”
tekintik, illetve azok között, akik a „mai magyar liberalizmus
fô ellenfelét a megvert kommunista rendszer utódaiban”
látják. Az utóbbiak számára az ország
alapvetô politikai problémája, hogy még mindig
jelentôs pozíciókban vannak korábbi kommunista
vezetôk. Pedig a mai MSZP-vel az SZDSZ „egy esztendeje csak az MSZOSZ
kérdésében” került „lényegi politikai
összeütközésbe”. (Beszélô, 1991. november
30.) Lám, a közvetlen elnökválasztás ügye,
amelynek érdekében az MSZP 1990-ben újabb népszavazást
kezdeményezett (igaz, azóta már majd másfél
év is eltelt), a világkiállítás ügye,
amelyben az MSZP az MDF oldalára állt, egyszerre említésre
sem érdemes semmiséggé törpült. Ahogy az
MSZP-hez való közeledést a késôbbiekben
az sem befolyásolta, hogy éppen a közeledés hívei,
például Bauer Tamás bizonyították meggyôzôen,
milyen távol állnak egymástól az MSZP meg az
SZDSZ elgondolásai az állami tulajdonról, az állam
gazdasági szerepérôl. Csak az számított,
hogyan lehet egyenlôségjelet tenni Tölgyessy MSZP-ellenessége,
a plebejus radi-szadi indulatai meg a radikális jobboldal primitív
antikommunizmusa közé.
Aki ez idô tájt
már számolt az MSZP elôretörésével,
vagy akár gyôzelmével, azt is észrevehette,
hogy a szocialisták szavazótábora részint az
átalakulás veszteseinek körébôl származik,
részint pedig éppen az ellenkezô oldalról, az
átalakulás nyertesei közül. Solt Ottilia, aki a
társadalombiztosítási-önkormányzati választások
eredményeit elemezve egy évvel a választások
elôtt Tölgyessyhez hasonlóan az MSZP gyôzelmét
prognosztizálta, arra is felhívta a figyelmet, hogy a Nagy
Sándor nevével fémjelzett szakszervezeti szövetség,
az MSZOSZ, a legjobb eredményeit éppen az ipari válságövezetekben
érte el, noha programja „a munkapiacon jól pozicionált,
viszonylag stabil és jól fizetett munkavállalóknak
kedvez”. A jövôben tehát a szocialista vezetésû
szakszervezeti szövetség választásra kényszerül:
„Vagy ebek harmincadjára kell hagynia bázisát, vagy
egészen mást lesz kénytelen csinálni, mint
amit hirdetett.” (Fordulópont, Beszélô, 1993. május
Budapest, 2000. február 29. In: Solt Ottilia: Méltóságot
mindenkinek, II. kötet, 338. old. Budapest, 1998.) Ezzel egybevágó
következtetésre jutott Tölgyessy a gyôzelem küszöbéhez
ért szocialisták várható gazdasági kormányzásával
kapcsolatban: „A nagyszabású programok kialakítása
és végrehajtása válaszút elé
állítja a szocialistákat. Ha következetesek akarnak
lenni, valamelyik közönségükkel – a számosabbal
vagy a hatalmasabbal – szakítaniuk kellene.” Tölgyessy azt
jósolja, egyiket sem fogják megtenni. „Hathatós cselekvés
helyett majd lesznek részreformok, felemás megoldások,
kis visszarendezôdések, ahogy az elmúlt harminc évben
megszoktuk.” (Szocialisták a kapuk elôtt, 1994. április
16.) A Horn-kormány elsô nyolc hónapja Tölgyessy
elôrejelzését igazolta. 1995 februárjától
a fizetésképtelenség fenyegetô árnyékában
a miniszterelnök megváltoztatta politikája irányát.
1995–97-ben a gazdaságban bekövetkezett a fordulat, amelynek
halogatása miatt Tölgyessy és az SZDSZ vezetô
közgazdászai egybehangzóan bírálták
mind az Antall-kormányt, mind a Horn-kormányt. Ugyanakkor
a belsô piac több éven át tartó beszûkülése,
a készpénzes privatizáció elsôbbsége
a privatizáció (helyesen) felgyorsított folyamatában
elsôsorban a hazai vállalkozókat érintette kedvezôtlenül.
Mindenekelôtt azokat, akik a Kádár-korszak utolsó
évtizedének második gazdaságában kezdtek
beletanulni a vállalkozói viselkedésbe. Pedig 1990-ben
éppen ôk alkották a szabad demokrata politizálás
legígéretesebb bázisát.
Az MSZP-hez való közeledés
elutasítása óhatatlanul azt a képzetet keltette,
hogy Tölgyessy a másik oldalhoz akar közeledni. Ezt támasztotta
alá, hogy többször beszélt a rendszerváltó
pártok szolidaritásáról, hogy felújitotta
informális kapcsolatát Antall Józseffel. De ezt sugallta
a Szabó Miklós fentebb idézett nézete is az
SZDSZ-t megosztó törésvonalról, továbbá
a Beszélô kampánynyitó cikke (Vannak kiutak,
1991. október 5.), amely arról szólt, hogy az SZDSZ-nek
elôbb-utóbb döntenie kell, balközép párt
vagy liberális gyûjtôpárt kíván-e
lenni.
Pedig Tölgyessy egyértelmûen
fogalmazott: „A mi feladatunk az, hogy a következô választásokon
legyôzzük a Magyar Demokrata Fórumot. Ezért azokban
a kérdésekben, amelyekben alapvetô politikai különbségekrôl
van szó, a lehetô legegyértelmûbb, legkeményebb
szembefordulást kell tanúsítanunk [tudniillik a kormánnyal
és pártjaival]. Ugyanakkor van az ügyeknek egy másik
része, ahol az alkotmány kompromisszumra kötelez minket.”
(Interjú a Beszélôben, 1991. november 9.)
Harcok az SZDSZ-ben: a leggyengébb
láncszem
A közvélemény-kutatások
adatai alapján kevéssé volt valószínû,
hogy az SZDSZ egymagában képes legyôzni és leváltani
az MDF-et. Stratégiai szövetségesnek az SZDSZ-ben mindenki
a Fideszt tekintette. „A Fidesz mint koalíciós partner adott”,
mondta Tölgyessy Farkas Zoltánnak, másfél hónappal
elnökké választása után.
Ez volt a Tölgyessy-koncepció
leggyengébb láncszeme: adott-e a Fidesz mint koalíciós
partner? A Beszélô kételkedett. „Végigtekintve
a pártszínpadon, úgy tetszik, a Fidesz a legkevésbé
érdekelt ebben a kapcsolatteremtésben: a Fidesz liberalizmusa,
dinamikája, szakszerûsége ma is csak az SZDSZ-ével
szembeállítva érvényesül.” Ebbôl
a premisszából kiindulva jutott el a Beszélô
oda, hogy az SZDSZ-nek a baloldali vagy az MDF felé való
nyitás között kell választania.
Tölgyessy egyetlen pártról
szólva sem hivatkozik annyiszor lélektani tényezôkre,
mint amikor a Fideszrôl ír. „A Fidesz irányítói
1988–99-ben tanulták a politikusi mesterséget, amikor akár
egyetlen sikeres akcióval alapjaiban át lehetett alakítani
a hatalmi erôteret. A Fideszt a politikai átmenet lezárulta
után is ellenállhatatlan erôvel vonzzák a mindent
vagy semmit jellegû játszmák. 1993-ban ugyanúgy
próbálták vágyaik szerint terelgetni a szabad
demokratákat, mint ahogy most a KDNP-t. 1994-ben a reálisan
elérhetô negyven-ötven parlamenti mandátum helyett
csatlakoztak az MDF céltévesztô, elôreláthatóan
bumeráng hatású antikommunista kampányához.
Vezetôi gyors eredményt ígérô politikai
húzásokkal szeretnének változtatni helyzetükön,
mialatt egyre kevésbé vannak tekintettel a magyar társadalom
tényleges mozgásaira.” (A jobbközép ellenzék
válsága, 1996. február 10.) A hagyományos
középosztály „delejes vonzást gyakorol a Fideszre”
állította Tölgyessy egy korábbi cikkében.
(Folytatódik a hosszú átmenet, 1994. november 12.)
A lélektanilag motivált erôszakos stílus a választási
gyôzelem után sem adta át helyét a körültekintô
politizálásnak. A miniszterelnök „döntôen
nem stratégiában, hanem rámenôsen kivitelezett
akciókban gondolkodik. Mondanivalóját a megoldásra
váró helyzethez igazítja, szinte egyetlen állandó
mozgatója: a gyôzelem akarása. [...] Lendületes
megnyilvánulásainak visszatérô vonása
a túlzás, néha a súlyos aránytévesztés.”
A végsô következmény fenyegetô. „Az ellenféllel
szemben szinte mindent megengedhetônek képzelô háborús
észjárás hazánk kormányozhatóságát
veszélyezteti. A külföldi megfigyelôk aligha tesznek
igazságot az ütközô felek között, inkább
az egész országot a kétes hírû demokráciák
közé sorolják.” (Kalandozások kora, 1998. december
24.)
Az SZDSZ-szel szemben ennek
a magatartásnak – s vele együtt a gyanakvásnak – véli
Tölgyessy – a lélektani mozgatói már a kezdet
kezdetén felfedezhetôk voltak a Fidesz magatartásában.
„A kádári konszolidáció idején félelemérzet
nélkül felnôtt alapítói, a politikai lehetôségek
óvatos tágítása helyett, szívesen választották
a hallgatólagos határokat egyetlen nekirugaszkodással
áthágó megoldásokat. [...] Bár élvezték
az MDF támogatását is, tabukat sértô
magatartásuk az SZDSZ természetes partnerének mutatta
a Fideszt. A demokratikus ellenzék nagyjai sokáig tanítványaiknak
tekintették ôket, és úgy gondolták: egyszer
Orbán Viktor és társai vezetik majd az SZDSZ-t. Csakhogy
a néha már atyáskodó pártfogás
reakciójaként a fiatal demokraták mindjobban vigyáztak
önállóságukra. A szervezet döntéshozó
magja gondosan ügyelt arra, hogy irányadó tagsága
az alapítók szubkultúrájából
származzon...” (A demokratikus átmenet regénye, 1999.)
Mindezek a lélektani
tényezôk, amelyeket Tölgyessy politikai elemzôként
meggyôzôen mutat be, karöltve a gyanakvással, amellyel
az „öreg” ellenzékiek a különállásukra
kényesen vigyázó, a maguk saját szubkultúrájával
szívesen kérkedô fideszeseket fogadták, eleve
kétségessé teszi, volt-e bármiféle realitása
Tölgyessy tervének, hogy a Fidesz és az SZDSZ koalíciója
váltsa le az MDF uralta kormányt, és állítsa
meg az MSZP elôretörését. Ha pedig nem volt realitása,
akkor a körülmények – nem is annyira a politikai, a társadalmi
körülmények, inkább lélektani, szubkulturális
tényezôk – kényszerû módon kijelölték
a pályát, amelyet az SZDSZ és a Fidesz 1991-tôl
napjainkig bejárt.
Mégis van néhány
mozzanat, amely azt sejteti, hogy a Fidesz – az MSZP elôretörését
érzékelve – képes lett volna legyôzni magában
a liberális együttmûködés lélektani
akadályait. Ilyen mozzanat volt, hogy 1993 ôszén –
a Fidesz kezdeményezésére – választási
koalíció jött létre a liberális pártok
között. És ilyen volt 1994 januárjában Orbán
Viktor híres-hírhedt gondolatkísérlete: az
országgyûlés négy alkotmányos pártja
(Fidesz,
SZDSZ, MDF, KDNP) együttesen alkothatna koalíciót a
választáson nyertes MSZP ellenében. Az MDF és
az SZDSZ vállvetve tiltakozott az ötlet ellen. Az SZDSZ publicistái
még azt is hozzátették, a gondolatkísérlettel
Orbán voltaképpen azt jelentette be, hogy választási
szövetségeseivel szemben az MDF oldalára áll.
Ekkor már persze késô
volt: az SZDSZ-ben 1992 óta egyre inkább azoknak a véleménye
érvényesült, akik az SZDSZ és az MSZP koalíciójában
voltak érdekeltek.
Harcok az SZDSZ-ben: a láthatatlan
koalíció
Az érdekeltséget
legnyíltabban talán Farkasházy Tivadar fogalmazta
meg éppen azokban a napokban, amikor ténylegesen létrejött
az, amin évek óta dolgozott: az MSZP és az SZDSZ együttes
kormányzása. „Ez a 68-as nemzedék – mondta Farkasházy
a maga »nagy generációjáról« -,
amely ide-oda-amoda vetôdött, igazából sosem kapta
meg a lehetôséget, hogy az ország vezetésében
szerepet vállaljon. [...]
A Kádár-rendszer
utolsó éveiben már kapott egy pici lehetôséget,
de az MDF-koalíció csúnyán, gonoszul belerúgott,
és a maga másodosztályú társaságával
próbálta az eszméit megvalósítani. Arra
gondoltam, hogy nekem nincs még négy évem, hogy esetleg
egy számomra szimpatikusabb választási eredmény
szülessen. [...] Ha színtiszta MSZP-kormány lenne, ezek
megint rákényszerülnének a másodosztályú
emberekre.” (Beszélô, 1994. június 16.)
Valójában „a
nagy generáció” aranykora a Kádár-rendszer
szétesésének fél évtizede volt, amikor
a párthatalom ötlettelensége és erôtlensége
óriásira növelte a politikai felelôsség
nélkül reformterveket kovácsoló értelmiség
szerepét, és kvázi-vállalkozóvá
tette a közgazdász végzettségû szocialista
menedzsereket anélkül, hogy a vállalkozói kockázatot
ténylegesen vállalniuk kellett volna. Konrád György
és Szelényi Iván nagy hatású könyve,
Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, nem
annyira az évszázados múltú marxista forradalmi
teória marxista – azaz osztályszempontú – elemzése
volt, hanem inkább költôi vízió a közeljövôrôl,
a reformértelmiség társadalmi hegemóniájáról.
A jövendô politikát ez az értelmiségi és
gazdasági elit önmaga és a visszavonuló pártbürokrácia
küzdelmeként látta. Hasonló jövôképet
sugallt a Beszélô különszámaként megjelent
és utóbb a demokratikus ellenzék programjának
tekintett Társadalmi Szerzôdés 1987-ben. Ha a meggyengült
pártállam kénytelen kiegyezni a társadalommal
(a szovjet világrendszer békés összeomlásával
akkor senki sem számolt), a politika arról fog szólni,
hol húzódnak a valóságos határok az
önkorlátozó párt és az önkorlátozó
társadalom között.
A kommunizmus összeomlása
leértékelte mind a reformértelmiség, mind a
reformorientált gazdasági elit szerepét.
A kárvallottak bosszúsága
érthetô volt, annál is inkább, mert az állam-
és tekintélyelvû új kormány sok esetben
olyan pártállami bürokratákat juttatott velük
szemben hatalmi pozíciókba, akik a nyolcvanas évek
második felében éppen a reformok elôretörése
nyomán szorultak háttérbe. Jogos azonban mégsem
volt a bosszúság, hiszen a reformértelmiségnek
is meg kellett volna értenie, hogy a parlamenti demokráciában
a kormányzati hatalomról a választók döntenek,
nem pedig az, hogy ki készíti a legjobb reformterveket a
megvalósításukra egyébként képtelen
kormány számára. Annyira rosszkor jött ez a rendszerváltás,
nyafogta csacsi ôszinteséggel az egykori Fôvárosi
Tanács egyik menesztett tisztségviselôje. Pedig a reformok
már annyira jól haladtak.
A reformértelmiség
a késôi Kádár-rendszer és 1989 visszahozatalát
várta a szocialista gyôzelemtôl, az MSZP pedig pontosan
azt ígérte, hogy folytatja a Németh-kormány
– „Magyarország elsô szocialista kormánya” – politikáját,
amelyet az 1990 tavaszán bekövetkezett baleset, az MDF választási
gyôzelme, megszakított. Az SZDSZ liberalizmusával rokonszenvezô
reformértelmiségnek érzelmileg mégis kínos
lett volna Horn Gyula és Nagy Sándor pártjára
szavazni, ezért volt számára nemzeti ajándék,
hogy nem kell választania az MSZP és az SZDSZ között.
Ismét Farkasházyt idézve: „Én nem vagyok liberális,
szocialista vagy konzervatív, ugyanis ez mind él bennem.
Megmondom, mi között nem tudnék választani: Békesi
László és Tardos Márton között.”
Ennek a Tölgyessy szavával „kettôs kötöttségû”
és nagy befolyással rendelkezô társadalmi csoportnak
vált eszményévé és mozgalmává
az SZDSZ által kezdeményezett, de hamarosan önálló
politikát folytató Demokratikus Charta. Érdemes azonban
megjegyezni: a Charta mozgalmában a két párt politikai
elitjébôl csak az SZDSZ vezetôi vettek aktívan
részt, az MSZP csupán a liberális Vitányi Ivánnal
képviseltette magát, miközben a párt valóságos
hatalommal rendelkezô vezetôi távol maradtak a Charta
rendezvényeitôl. Ez akár figyelmeztetés is lehetett
volna a chartás értelmiség számára:
Horn Gyula kormánya éppen az ô reményeiket fogja
a legkevésbé beteljesíteni.
Amikor Antall József
a Demokratikus Charta felhívásának aláírása
miatt menesztette Surányi Györgyöt a Nemzeti Bank élérôl,
Tölgyessy is aláírta a dokumentumot. De a szervezkedést
– a baloldali népfront politikáját a demokrácia
felszámolására törekvô jobboldallal szemben
– idôszerûtlennek tartotta. A jobboldali radikalizmus erôsödését
az MDF-ben a hatalmát vesztô kormánypárt dühödt
reakciójának látta, nem a jogállam egészét
fenyegetô veszélynek. „A kudarcot kudarcra halmozó,
szorongó MDF hatalmi törekvéseit pótcselekvések
sorával egészítette ki”, nyilatkozta 1992. június
16-án a Magyar Hírlapnak. 1989-es tapasztalatai azt igazolták,
hogy Antall a jogállam híve, akár párttársai
ellenében is. Ezért elevenítette fel a személyes
kapcsolatot a miniszterelnökkel: az SZDSZ hagyományos elitje
ezt már-már árulásnak minôsítette.
Petô Iván Tölgyessyvel ellentétben úgy
vélte, Antall „integrálódik, akarata ellenére
talán, ez számomra másodlagos dolog, egy olyan MDF-be,
amelyet egyre inkább a jobboldali radikalizmus határoz meg”.
Álláspontját Petô Iván és az SZDSZ
1992 novemberétôl pozícióját visszanyert
régi-új vezetése akkor sem vizsgálta felül,
amikor 1993 januárjában Antall az MDF országos gyûlésén
két vállra fektette Csurkát, és nyilvánvaló
volt, hogy kiszorítása az általa létrehozott
pártból csak idô kérdése.
Kétségtelen
persze, hogy 1991–1992 Csurka elôretörésének korszaka,
1992 ôsze a jobboldali radikalizmus legszebb órája
volt. Ennek az évnek a szeptemberében került sor a Charta
legnagyobb tömegmegmozdulására. Valóban úgy
tetszett, hogy mindenekelôtt a tömegmozgalom, az utcára
vonuló demokratikus tömegek ereje állhatja útját
a jobboldali radikalizmusnak, amely maga akarta a politikát a parlamentbôl
az utcára kivinni. Máig sem dönthetô el, mekkora
szerepe volt a chartista tömegmozgalomnak Csurka visszaszorításában.
Tölgyessy szerencsétlenségére a lehetô
legrosszabb idôben lépett fel a Charta ellen. Charta-ellenessége
az SZDSZ véleményalkotó értelmisége
számára azt igazolta, hogy Tölgyessy idegen az SZDSZ-ben.
Holott 1992 nyarán, de már 1992. március 15-én
is szembeszökô volt, hogy az SZDSZ által kezdeményezett
mozgalom irányítása mindinkább a szocialisták
kezébe csúszik át, a Charta szóvivôi
testülete pedig a láthatatlan koalíció irányító
szervévé emelkedik anélkül, hogy erre bármiféle
pártközi megállapodás vagy választás
felhatalmazta volna. Tamás Gáspár Miklós megengedhette
magának, hogy tiltakozzon: a Demokratikus Chartát egyes szóvivôi
antifasiszta népfrontnak fogják fel, amelyben a vezetô
szerep csakis a szocialistáké lehet. Kimutathatta azt is,
hogy a Charta 1992. május 1-jén kibocsátott szociális
kiáltványának fôbb elemei az MSZP programjából
valók. Botrány azonban nem ebbôl lett, hanem abból,
hogy a Beszélô megírta: Tölgyessy, Tellér,
sôt maga a Beszélô sem mondott mást, mint Tamás
Gáspár Miklós. Ráadásul még azon
is élcelôdni mert, hogy a Magyar Bálint emlegette „antiliberális
satu” legfeljebb technikailag különbözik a Tölgyessy-féle
„konzervatív ollótól”. (Tapsoljunk Gazsinak, Beszélô,
1991. július 11.) Ekkor az SZDSZ elitje leírta a Beszélôt,
novemberben pedig a gondosan elôkészített küldöttgyûlés
menesztette Tölgyessyt.
Közép helyett
jobbközép
A választási
rendszer egyik tervezôjeként Tölgyessy 1989 tavaszán
két követelményt tartott szem elôtt: a gyôztes
párt rendelkezzen szilárd többséggel, ugyanakkor
azonban kisebb pártok is hallathassák a hangjukat a parlamentben.
Hosszabb távon két párt vagy pártszövetség
váltógazdálkodását tartotta optimálisnak.
Sokan gondolkodtak akkor így. „Semmi sem kívánatosabb,
mint hogy a Magyar Demokrata Fórum körül kereszténydemokrata
középpárt, a szabad demokraták körül
pedig szociálliberális középpárt alakuljon
ki. E két párt (vagy pártkoalíció) váltógazdasága
a jövendô magyar demokrácia egyik nagy esélye”
– vallotta akkoriban e sorok írója is. (Beszélô,
1989. december 18.) Késôbb, az MSZP erôsödése
láttán vált általánossá az a
nézet, hogy a magyar társadalom háromosztatú:
van egy rendies, konzervatív felfogású harmada, amely
a tekintélyelvû és gondoskodó államban
látja boldogulása biztosítékát, van
egy harmada, amely a gondoskodó-újraelosztó állam
feltámadásában reménykedik, és van egy
középsô harmada, amely elsôsorban a saját
kezdeményezôkészsége, a növekvô szabadsága
révén próbál boldogulni. Ennek a társadalomképnek
és a belôle következô politikának a védelmében
fordult szembe Tölgyessy az SZDSZ-en belül azzal a másik
irányzattal, amely szerint „vannak a demokrácia ellenfelei
(a kormánypártiak)
és vannak a demokrácia barátai (az ellenzékiek),
és az utóbbiaknak szoros egységben össze kell
fogniuk. Ezt a véleményt én nem osztom, sôt
nagyon veszélyesnek tartom, mert destabilizál és kettéhasítja
a magyar politikát.” (Such György interjúja, Magyar
Narancs, 1992. november 5.) A legnagyobb veszély a magyar politika
kettéhasadása:
„A szoros ellenzéki
koalíciót követelô politika jól láthatóan
eltávolít a Fidesztôl, és csorbítja a
polgári liberális közép választási
esélyeit. Ez a közéleti blokkok masszív szembenállásának
megszilárdulásához vezethet.” (Magyar Hírlap,
1992. október 17.) Ezt az aggodalmat visszhangozta az 1994-es választások
küszöbén Orbán Viktor is. „El tudjátok képzelni,
mi lenne itt, ha szociálliberális koalíció
kerülne kormányra, a másik oldalon meg egy táborba
sodródna a konzervativizmus és a radikális jobboldal?
A két lövészárok között megint egy
nemzedéknyi idôre nem nône fû.” (Beszélô,
1994. február 17.) Orbán Viktor utóbb mindent megtett,
hogy jóslata beteljesüljön. De ezen az úton Tölgyessy
már láthatólag nem követi.
1993-ban egy másik
veszély is reálissá vált. Felsejlett, hogy
a mérsékelt jobboldal parlamenti képviselet nélkül
maradhat. Úgy tetszik, Tölgyessy inkább meg volt gyôzôdve
arról, hogy az MDF 1994-ben súlyos vereséget fog szenvedni,
mint azok, akik fenntartás nélkül kívánták
ezt a vereséget.
„A kormánytöbbséget
lassan eléri végzete” – írta Lesz-e jobbközép
pártja a magyar demokráciának? címû cikkében.
(1993. július 7.) Sorsát a rendszerváltás nagy
gyûjtôpártja önmagának köszönheti:
szinte minden hatalmi ággal konfliktusba került. A küszöbön
álló bukásban kétségtelenül része
van a sajtónak, de ez nem a sajtó bûnösségét
bizonyítja, hanem azt, hogy az MDF képtelen volt hatalmi
gôg nélkül viszonyulni a sajtóhoz. A legnagyobb
baj azonban az, hogy „a két világháború közötti
jobboldalnak pedig akár az úri konzervativizmusa, akár
a radikális része ma már anakronizmus az egységesülô
Európában”.
Ugyanakkor van egymillió
választó, aki „értékeiben nemzeti és
konzervatív”. A jobboldali szavazók nem fognak eltûnni.
Lehet, hogy az 1994-es választáson kivételesen otthon
maradnak, de elôbb-utóbb szavazni akarnak. Vagyis: „Kell egy
párt, amely az MDF milliós közönségét
modernizációs pályára vezeti.” Ha az ellenzéki
pártok és a közvélemény-formáló
értelmiség nem elégszik meg az MDF vereségével,
hanem a megsemmisítésére törekszik, a jobboldali
radikalizmus esélyeit növeli.
A vereség elôtt
álló MDF és a majdani gyôztesek jövôbeni
viszonya Kis Jánost is foglalkoztatta. Ô is a magyar demokrácia
jövôje felôl közelítette meg a kérdést,
de inkább programadó szándékkal, a majdani
gyôzôkhöz fordulva. (Rendszerváltástól
kormányváltásig, Magyar Hírlap, 1993. december
24.) Az elemzés abból indul ki, hogy mindkét oldal
fél. „A kormánypárti oldal attól [tart], hogy
a választások után a jobbszárny kiszorulhat
a politikai életbôl. Az ellenzéki oldal attól,
hogy nem is lesznek választások.” Kis János zárójelbe
teszi a kérdést, mennyire reális az utóbbi
félelem. Nem az a kérdés – így Kis János
– megalapozott-e a félelem, hanem az, hogy miképpen lehet
eloszlatni, mielôtt önbeteljesítô jóslatként
önmagát teszi megalapozottá. 1989 eseményei követhetô
példát kínálnak. Akkor, a rendszerváltás
éles harcai közepette is, mindkét fél óvakodott
attól, hogy kenyértörésre vigye a konfliktusokat.
Példa az országgyûlés megalakulása és
az MDF–SZDSZ-megegyezés is: mindkettô arról szólt,
hogy a kormánypártoknak és az ellenzéknek nem
egymás felszámolására, hanem tartós
együttélésre kell berendezkedniük. A majdani gyôztesnek
már a kampány kezdetén világossá kell
tennie, hogy ezeket a precedenseket kívánja folytatni, hogy
tudja, az MDF a jövôben is részese lesz a magyar politikai
életnek, és a választás után „lojális
viszonyra fogunk törekedni vele”. Izgalmasak a különbségek:
Tölgyessy nem számol a választások elmaradásának
a lehetôségével, Kis János nem számol
azzal, hogy az MDF mandátumai száma szerint kis párttá
válik, amely már nem tekinthetô az ellenzék
vezetô erejének. De izgalmas az is, ami közös a
két írásban: a gyôztesnek nem az ellenfél
megsemmisítésére kell törekednie, hanem arra,
hogy gyôztes és vesztes „együttmûködô
ellenfelekké váljanak” (Kis János), hiszen „még
ellenzéknek is konstruktívabb lenne egy modern jobbközép
párt” (Tölgyessy).
Az MSZP nagy arányú
választási gyôzelmével és fôképp
azzal, hogy az SZDSZ koalícióra lépett riválisával,
nyilvánvaló lett, hogy a háromosztatú pártszerkezetnek
vége, sôt a politikai váltógazdaság esélyét
is csak az ellenzékbe szorult pártok szoros szövetsége
teremtheti újjá. Ez a pártszövetség azonban
nem lehet tisztán jobboldali: kizárólag a jobboldal
szavazataival nem lehet választást nyerni. A Fidesznek kellene
„a késô Kádár-kori társadalom megbontásával,
a polgárosodásra fogékony szavazók megnyerésével”
új
szavazókat hoznia, egyúttal a közép felé
tolva az új jobbközép centrumát. Ehelyett a Fidesz
„mintha az MDF belsô meghódítására készülne,
inkább a hagyományos választórétegek
kegyeit keresi”. Pedig ezzel nem nyer új szavazókat a jobbközépnek,
sôt eltaszíthatja magától jelenlegi közönségét
is. Tölgyessy viszonylag sokáig, 1996 szeptemberéig
halogatta kiválását az SZDSZ-bôl, holott attól
kezdve, hogy a koalíciós kormány programja ellen szavazott,
nem lehetett helye a kormánypárti frakcióban. Az is
nyilvánvaló volt, hogy politikai jövôjét
csakis a Fidesz soraiban keresheti. Mégis, jövendôbeli
Fidesz-politikus létére nem tartózkodott a Fidesz
nyilvános bírálatától. De még
az iróniától sem. „A Fidesz közönsége
még ma is jobbára távol áll a konzervatív
pártoktól. A fiatal demokraták vezetôi olyan
sebesen haladnak a jobboldali erôtér felé, hogy kétséges,
szavazóik tudják-e ôket követni. Ez már
a harmadik arculatuk...” (Mindenki gyôzött, 1994. december 17.)
téli önkormányzati
választásokon a választási szabályok
hebehurgya módon keresztülerôszakolt megváltoztatása
választási koalícióba kényszerítette
az ellenzék három, magát mérsékeltnek
minôsítô pártját. Az így létrejött
Polgári Szövetség – mindenekelôtt a megyei jogú
városokban és Pesten – nem jelentéktelen sikereket
ért el, fordulatot azonban a szövetség létrejötte
nem hozott. Tölgyessy elemzése szerint a három párt
összefogása csak arra volt elegendô, hogy az országgyûlési
választáson rájuk szavazók voksait a legeredményesebben
hasznosítsák, az MSZP–SZDSZ táborából
azonban új szavazókat nem tudtak megnyerni. Az önkormányzati
választásokat követô idôszakban a publicista
Tölgyessynek újra meg újra ezzel a problémával
kell szembenéznie: a kormányzó koalíció
váltópártja csak akkor jöhet létre, ha
a Polgári Szövetség pártjainak uniója
a jobboldali szavazókon kívül meg tudja nyerni a polgári
– polgárosodni vágyó – középrétegeket.
Ennek azonban az a fô akadálya, hogy a Kádár-korszakban
boldoguló rétegek és nemzedékek – a legmagasabb
státusú új tulajdonosok, az állami elosztásból
élô közalkalmazottak, a Kádár-rendszer
biztonságát visszavágyó munkásrétegek
– a szocialistákra, a dinamikus, piacképes középrétegek
az SZDSZ-re szavaznak, a Fidesz-generáció nagy része
számára pedig idegen a nemzeti-keresztény pártok
értékvilága és retorikája. Mégis:
az ellenzéki pártok ebben a helyzetben is rosszul tennék,
ha az egyensúlyjavító intézkedéseket
– magyarán a Bokros-csomagot – a szocializmustól örökölt
költségvetési újraelosztás védelmében,
azaz balról támadnák. A politikus, aki 1991–92-ben
mind az MDF-kormány, mind az erôsödô szocialista
ellenzék ellenében (de teljes egyetértésben
szabad demokrata riválisaival) az állami újraelosztás
rendszerének radikális visszaszorítása mellett
emelt szót, félreszorítva is határozottabban
kiállt a régi reformközgazdászi elvek elsô
következetes megvalósítója mellett, mint maga
az SZDSZ.
1996 végéig
a kormánykoalíció leválthatatlannak tetszett,
a jobbközép pártok együttes támogatottsága
a Bokros-csomag és a Bokros-csomag elleni uszítás
ellenére sem nôtt az 1994-es választásokon elért
szint fölé. A jobbközép ellenzék válságát
elemzô cikkében (1996. február 10.) Tölgyessy
ebbôl a helyzetbôl nem látott az ellenzék számára
kiutat. Az Antall-kormány pártjai ellenzékbe szorulva
(bár az 1994-es tavaszi választások után voltak
erre utaló kezdeményezések) az önkormányzati
választások viszonylagos sikere után nem vizsgálták
felül korábbi politikájukat. A KDNP vezetôi útját
állták a Polgári Szövetségbe tömörült
pártok integrációjának, az MDF számára
pedig Boross Péter és Lezsák Sándor együttmûködése
– így Tölgyessy – aligha hoz új szavazókat. „A
lakitelki eredetmítosz érvényessége a párt
leghûségesebb híveire korlátozódik”,
a Bíró Zoltán vezetésével 1987-ben létrejött
„nemzeti baloldal” már rég nem tényezôje a magyar
politikának. De nem ígér sikert sem az MDF, sem a
Fidesz számára Antall József emlékének
eszménnyé emelése sem. A miniszterelnök politikájával,
politikai stílusával a társadalom többségébôl
inkább ellenérzéseket váltott ki. „Nincs kilátás
a miniszterelnök örökségének folytatására,
ha követôi nem tudnak szembenézni súlyos tévedéseivel
is.” Tölgyessy Péter írta ezt, akit ellenfelei az SZDSZ-ben
azzal gyanúsítottak, hogy az MDF útjára akarja
terelni a szabad demokraták pártját, és a legsúlyosabb
támadásokat azzal váltotta ki önmaga ellen, hogy
személyes párbeszédet kezdett a miniszterelnökkel.
Az 1996 végére
kialakult helyzet azt jelezte, hogy az 1994 ôszén ad hoc megszerverzett
Polgári Szövetségbôl nem jön létre
rövid úton tartós koalíció. De nem járható
a Fidesz számára a jobboldali erôtértôl
való eltávolodás sem: ennyi kanyar már az odaadó
párthívek hûségét is kikezdené.
Tölgyessy „megfontolt önépítést” javasolt
a fiatal demokratáknak. Az enigmatikus kifejezés lehet üres
erkölcsi intelem. De lehet egy új stratégia fedôneve
is. Bár ezt sosem írta le, feltehetô, hogy a KDNP és
az MDF reménytelen belsô megosztottságát látva
úgy vélte: a Fidesz már nem a két rivális
párttal való összefogásban érdekelt, hanem
abban, hogy azok megsemmisülve vagy súlytalanná válva
bocsássák szavazóikat, szervezetüket és
egyes esetekben politikusaikat a Fidesz-MPP rendelkezésére.
A szocialista-liberális
koalíció választási vereségét
nem az ellenzéki pártok népszerûségének
növekedése, hanem a kormánykoalíció pártjaiban
való – elsôdlegesen morális – csalódás
tette 1996 végére mégis reális lehetôséggé.
„A közvetítôi sikerdíj körüli botrány
egy szemvillanásra bevilágítani látszott a
hatalomgyakorlás rendszerét, milliónyi szavazópolgár
képzelhette egyszerre megtalálni a magyarázatot megpróbáltatásaira”
– írta Tölgyessy 1996-os karácsonyi cikkében
(Ki fog itt végre kormányozni?). A kormánykoalícióban
csalódott választók azonban nem követik a Fidesz
jobb felé rohanását. „Még ma is sok százezer
elbizonytalanodott választó lehet félúton a
Fidesz és a koalíció pártjai között.”
Labilis a gyôzelem, amely mindenekelôtt a másik oldal
elutasításán alapszik. Labilis a gyôzelem, amely
beválthatatlan ígéretek teljesülésének
reményében fogant. Ha a majdani kormány valóban
megpróbálja átszabni az évek során kialakult
tulajdon- és sajtóviszonyokat, ha valóban felmondja
a Szlovákiával megkötött alapszerzôdést,
nemcsak a megtámadott intézményekkel kerül szembe,
hanem a választók tömegeivel is, akik nem akarják
megfizetni a radikális változtatások árát.
Sôt: könnyen szembe kerülhet a nemzetközi közvéleménnyel
is. „A négy ellenzéki párt koalíciója
így pillanatok alatt belecsúszhat a Meciar-kormány
helyzetébe.” Végezetül pedig labilis lehet maga a kormányzás
is, ha a koalíciót két egyformán erôs
párt, a Fidesz-MPP és az FKGP alkotja.
Ellentétben a kilencvenes
évek elejével, amikor Tölgyessy már két
évvel a választások elôtt az MSZP gyôzelmét
valószínûsíthette, az 1998-as választások
végsô eredménye, mondhatni a második forduló
lezárultáig bizonytalan maradt. Bár két választás
igazolta a teóriát, hogy az elsô forduló gyôztese
a második fordulóban jelentôsen növeli mandátumai
számát, Tölgyessy az ellenkezô lehetôséget
sem zárja ki: „Szoros befutó esetén – írja
– matematikailag még az is elképzelhetô, hogy az országban
legtöbb szavazatot elnyerô szervezet mandátumai számát
tekintve csupán a harmadik lesz.” (Ki szerezheti meg a parlamenti
többséget? 1997. május 31.) Tudjuk, 1998-ban majdnem
ez történt. A Fidesznek sikerült a maga javára
hasznosítani az esélytelen MDF szavazatait, és a két
forduló között megegyezve a kisgazdákkal, a második
fordulóban sikerült a második helyre szorítania
az elsô fordulóban gyôztes MSZP-t.
A gyôzelmet, amely
részint válasz volt az MSZP hencegésére, hogy
a kormányzó koalíciónak nincs alternatívája,
Tölgyessy „lélektani fordulatnak” nevezi, amelyet „az anyagi
és szervezeti erônél fontosabbnak bizonyult elszánt
küzdeni tudás” váltott ki. A Fidesz „meghaladva az annyi
bajt okozó MDF–SZDSZ megosztottságot, egyesítette
a polgári szavazók java részét”. A pozitív
megállapításhoz azonban nyomban hozzáteszi:
„Ezt a közönséget nem lesz könnyû szilárdan
egybetartani.”
A választásokat
követô szûk fél esztendôben Tölgyessy
– akár 1990-ben – ismét pártközeli publisitaként
lépett a nyilvánosság elé. Ekkor írt
cikkeiben a Fidesz bírálatát háttérbe
szorítja az egyre hevesebben bírált kormányzó
párt védelmezése.
A publicista mindenekelôtt
a kisgazdákkal való koalíciót veszi védelmébe.
Mind a szocialistákkal köthetô nagykoalíció,
mind pedig a szocialisták engedélyével megkísérelt
kisebbségi kormányzás éppen a változást
tenné semmissé, amire a választópolgárok
szavaztak. „Torgyán József a legkisebb veszélyt talán
akkor jelenti, ha a jobbközép nem semlegesíteni, hanem
minél jobban bevonni próbálja a kormányzati
felelôsség viselésébe.” A Fidesznek azonban
a gyôzelem mámorában sem szabad elfelejteni, honnan
érkeztek a szavazói. „A párt támogatóinak
harmada többnyire kétszer is a szabad demokratákra voksolt.”
„Az új hatalom nem követheti egyedül a tradicionális
magyar jobboldal értékeit [...]. A választásokon
még csak a Horn-kormány megbuktatására szövetkezett
állampolgárokat kizárólag a nagyban különbözô
kultúrájú társadalmi csoportok valóságos
érdekegyesítése ôrizheti meg véglegesen
a Fidesz mögött.” (Itt van Rhodus, most ugorj! 1998. június
6.)
Tölgyessy a régi
közjogászi meggyôzôdésének megfelelôen
védelmébe veszi a miniszterelnöki hatalom megerôsítését.
„A hatalomkoncentráció közjogi ellensúlyait nem
a kormányon belül célszerû kiépíteni
[...] A fôhatalom gyakorlóját nem gúzsba kötni,
hanem leváltani kell, amennyiben politikája nem felel meg
a közvéleménynek.” (Cselekvôképes állam
– ellenôrzött hatalom, 1998. augusztus 19.)
A miniszteri tárcák
jelentôs részét szakértôk töltik
be, akiknek csekély a politikai súlyuk. Ez az elnöki
rendszerekhez közelíti a magyar kormányzati berendezkedést.
Minthogy a kormányban kevéssé van politikai kontrollja
a kormányfô akaratának „régen múlott
ennyi a miniszterelnök arányérzékén”.
Ez az utolsó mondat figyelmeztetésnek, de akár bírálatnak
is felfogható. S egyértelmûen bírálat
illeti az adóhatóság új vezetôjének
(Simicska Lajos) kinevezését és a Fidesz-vezetôkkel
kapcsolatos titkos információgyûjtés ügyének
kiteregetését. „E két döntés ajándék
a meggyôzô mondanivaló híján maradt ellenzéknek.
Az állampolgárok jelentôs részében erôs
a bizakodás, hogy a Fidesz majd másképp politizál,
mint az MSZP. A történtek kikezdhetik a párt sikerét
megalapozó reményt, ami ha elvész, igencsak fáradságosan
állítható helyre.” (Új politikai korszak kezdetén,
1998. szeptember 26.) Bírálatával, azzal, hogy kényes
pontokon szembeszáll a miniszterelnök politikájával,
Tölgyessy feladja a Fidesz-képviselôként vállalt
szolidaritást Orbán Viktor pártjával.
Az önkormányzati
választások eredményei is a Fidesz-hatalom korlátaira
figyelmeztetnek: az önkormányzati hatalom nagyobbik fele az
ellenzék kezében maradt. Önveszélyes döntés,
hogy jobbra tartását a párt kormányra kerülve
is folytatja. A „miniszterelnök az ôs-Fidesz és a volt
SZDSZ-szavazók igényei elôtt elégíti
ki a hagyományos jobboldal elvárásait. Ezzel maga
enged teret riválisainak a kulcsfontosságú politikai
centrumban.” (Mi az, ami változott? 1998. október 24.)
A kötetet záró
cikk már a Fidesz-politika átfogó bírálata,
elbocsátó szép üzenet. A Fidesz támadó
fellépésével elment „az írott jog szerinti
legszélsô mezsgyékig, sôt esetenként készséget
mutatott a jogállami határok feszegetésére
is”. E fellépésektôl, ha a demokratikus intézmények
nincsenek is veszélyben, a politikai kultúra sérül.
Az állandó háborúskodás az ország
kormányozhatóságát veszélyezteti. A
változtatásra kapott felhatalmazás az erô és
a mértéktartás megfelelô aránya nélkül
nem teljesíthetô. A rendszerváltás óta
kialakult a magántulajdon rendje, a fennálló gazdasági
és kulturális erôviszonyokat nem lehet hatalmi szóval
megváltoztatni. Akcióival a Fidesz legyôzött ellenfeleit
erôsíti. A fôvárost jelenleg sújtó
intézkedéseivel például „maga emeli az országos
politika szintjére az ellenzék egyetlen versenyképes
emberét”, Demszky Gábort.
(Kalandozások kora,
1989. december 24.)
1999 tavaszára az
elemzô a politikai erôviszonyok jelentôs megváltozását
jósolja. Ez – mint Tölgyessy Péter legtöbb elôrejelzése
– azóta bekövetkezett. Hatalmi gôgjével a Fidesznek
sikerült elérnie, hogy a magyar választók immár
nagyobbik fele mind türelmetlenebbül várja a kétszer
megbukott szocialisták visszatérését. Még
szerencse, hogy a konszolidálódó piacgazdaság
körülményei közt már nincs is olyan nagy jelentôsége,
hogy ki kormányoz.
Az SZDSZ renegátja?
A legszenvedélyesebb
SZDSZ-szidalmazók az SZDSZ-renegátok közül kerültek
ki: Tóth Gy. László, Tellér Gyula, de távolabbról
közéjük tartozik Schmidt Mária vagy a demokratikus
ellenzékbôl indult Sneé Péter is. Tölgyessy
sosem keveredett az SZDSZ-re acsargók táborába, noha
a sértôdöttségre leginkább neki lett volna
oka. Írásaiban sokat bírálja az SZDSZ-t, de
hiszen valamennyi pártot bírálja, vágyteljesítô
gondolkodás azonban nem befolyásolja elôrejelzéseit.
Sôt: sok esetben több esélyt jósol az SZDSZ-nek,
mint amennyi utóbb reálisnak bizonyult.
Hatni az SZDSZ-re utoljára
akkor próbált, amikor a párt küldöttgyûlésének
1994 nyarán az MSZP koalíciós ajánlatáról
kellett döntenie. A demokratikus ellenzék – mondta a küldöttgyûlésen
(a beszéd szövege sosem jelent meg, a kötetben sincs benne)
– akkor és azáltal jött létre, hogy néhányan
szakítottak a reformértelmiség gyakorlatával:
nem belsô használatú szakértôi anyagokkal
próbálták jobb belátásra bírni
az állampárt vezetését, hanem a cenzúrát
semmibe véve mondták ki a véleményüket.
Most az SZDSZ arra készül, hogy visszájára fordítsa
ezt a folyamatot: a nyilvános bírálat helyett a kormányzó
koalíció tagjaként belülrôl akarja befolyásolni
az abszolút többséghez jutott MSZP-t. A koalíciós
tárgyalások megkezdése helyett köszönje
meg a küldöttgyûlés udvarias levélben az
ajánlatot, és kívánjon sok sikert Horn Gyulának
a kormányzáshoz. Természetesen tudta, hogy javaslatát
le fogják szavazni. Hiszen a párt véleményformálói,
a chartás értelmiség, „a kettôs kötôdésû,
a szocialistákkal is rokonszenvezô elitek” és a finanszírozók,
akik „érthetôen a kormányzati szerep felé ösztökélték
a szervezetet”, ellenállhatatlan nyomást gyakoroltak a szabad
demokratákra a koalíciókötés érdekében.
Bár a koalíció
létrehozását Tölgyessy mind az ország,
mind a liberalizmus esélyei, mind pedig az SZDSZ szempontjából
károsnak ítélte meg, nem próbálta elhitetni
magával, hogy a koalíció rövid életû
lesz, és nem hitt abban sem, amit a koalíció hívei
állítottak: ha nem tetszik, majd kilépünk. „Az
MSZP–SZDSZ-koalíciót tartós képzôdménynek
gondolom, amely akár több választási ciklus idejére
szóló együttmûködéshez is vezethet”
– mondta a koalíciókötés után adott elsô
interjújában (1994. július 9.). Viszonylagos sikert
hozott az SZDSZ-nek 1994 telén az önkormányzati választás
is. A siker egyelôre igazolta a számítást: a
választók értékelték, hogy az SZDSZ
a Horn-kormány belsô ellenzéke. De világosak
a növekedés határai is: „Az SZDSZ csupán a szocialistákkal
együtt kormányképes.” (Mindenki gyôzött,
1994. december 17.)
Az SZDSZ-hez közel álló
pénzügyminiszter, Békesi László menesztését
követô koalíciós válság Bokros Lajos
és Surányi György kinevezésével az SZDSZ
kedvére oldódott meg. Kinevezésük mégsem
a szabad demokraták érdeme, „személyükben a miniszterelnök
nem a karakteres reformközgazdászt, hanem a szocialista színeket
1990-ben is vállaló országgyûlési képviselôt,
illetve a Németh-kormány államtitkárát
választotta.” (Újra válaszút elôtt, 1995.
február 16.) A késôbbi legendákkal szemben a
Bokros-csomag elfogadására nem az SZDSZ, hanem a fizetésképtelenség
réme késztette a miniszterelnököt. „A kormányban
ôt igazán csak egyetlen ember támogatta – idézi
Tölgyessy Bokros Lajos kijelentését – Horn Gyula miniszterelnök.”
(Mink András és Neményi László interjúja,
Beszélô, 1996. december.) (1992-ben az MDF halogató
gazdaságpolitikáját bírálva Tölgyessy
mintegy elôre megrajzolta a Bokros Lajos körül kialakult
helyzetet. „A nagyszabású gazdasági reform és
különösen a költségvetési reform – mondta
a rádióban Farkas Zoltánnak – azt jelenti, hogy aki
ebbe belekezd, az mindenkivel összeütközésbe kerül:
az összes hivatallal, apparátussal, a társadalom minden
szférájával. Egyetlenegy ember lehet mögötte:
a miniszterelnök.”) Mindazonáltal tény, hogy a Bokros-csomag
egyes részei – tekintettel az MSZP-n belüli nézet- és
érdekkülönbségekre – a szabad demokraták
szavazatai nélkül nem kapták volna meg a többséget.
Horn Gyulának tehát ebben az idôszakban – 1995 tavaszán
– a személye ellen irányuló SZDSZ-es támadások
ellenére valóban szüksége volt a koalíciós
partnerre. Ez volt az a pillanat, amikor Tölgyessy értékelése
szerint az SZDSZ kilépve a koalícióból megnyerhette
volna az MSZP-ben csalódott közepes és magas státusú
szavazók támogatását. Az SZDSZ vezetôi
ezzel szemben úgy vélték, a miniszterelnök személyét,
„rögtönzéseit” bírálva a koalíción
belül is folytathatják a harcukat a politikai hegemónia
megszerzéséért. Az egész koalíció
leváltása pedig ekkor még olyan illuzorikusnak tûnt,
hogy Tölgyessy a Kerekasztaltól a koalícióig
címû cikkében (1995. december 2.) leírta: az
SZDSZ a következô hét évben megkerülhetetlen
tényezô marad.
Ez azonban nem jelentette
azt, hogy a koalícióhoz ragaszkodó SZDSZ helyzete
a koalícióban változatlan. Horn Gyula „hétrôl
hétre teremtett precedensekkel sikeresen megszabadult a korábban
sokszor fejére olvasott koalíciós megállapodás
kötöttségeinek jelentôs részétôl”.
A koalíciós együttmûködés során
„az SZDSZ szakértôi hitele megkopott [...] a privatizáció
vezénylésébôl kimaradt [...] a szocialista politikusok
érdekérvényesítô, kijáró
képessége messze meghaladja a szabad demokratákét”.
Az SZDSZ mozgástere mind kisebb. Nemcsak azért, mert a koalíción
kívül csak engesztelhetetlen ellenfeleik vannak, hanem mert
„irányadó támogatóik, a kettôs kötôdésû,
szocialistákkal is rokonszenvezô elitek nemigen látnak
más lehetôséget, mint a jelenlegi koalíciós
konstrukció fenntartását”. Eközben a párt
mindinkább eltávolodott a demokratikus ellenzék szegényekkel
szolidaritást vállaló elképzeléseitôl.
„Az emberi jogok érvényesüléséért
való harcos kiállásból mára többnyire
csak a másság elfogadtatását célzó
kampányok maradtak.” (Elégedetlenségek egyensúlya,
1996. április 27.)
A koalícióból
való kilépést Tölgyessy elvben még a Tocsik-ügy
után sem látta lehetetlennek. „A szabad demokratáknak
el kell fogadniuk a koalíciót lényegében olyannak,
amilyen, vagy nem várhatnak tovább a szakítással”
– válaszolta Mink András és Neményi László
kérdéseire. De természetesen tisztában volt
azzal, hogy az utóbbi döntésnek kicsi a valószínûsége.
Az SZDSZ meghatározó vezetôi arra számítanak,
hogy az MSZP megnyeri a választásokat, de abszolút
többség híján 1998-ban valóban rá
lesz szorulva az SZDSZ harminc-negyven szavazatára, s így
a párt akár javíthat is koalíciós pozícióján.
De: a kilépés ára az 1996. év végi árnál
„nagyobb már csak akkor lesz, ha a koalíció elveszti
a választást, és az SZDSZ kis ellenzéki pártként
egyedül marad”.
Tölgyessy lévén
négy éven át az SZDSZ egyik vezetôje, egy évig
elnöke, természetesen jól ismerte az SZDSZ sajtókapcsolatait,
ismerte a véleményformáló értelmiség,
a pénzügyi elit vagy akár külföldi politikusok,
diplomaták szerepét az SZDSZ politikájának
alakulásában. Ismeretei alapján meg gondolkodásának
racionalitása jegyében is undorral utasított el mindenféle
összeesküvés-elméletet, paranoiás, indulat
vezérelte okoskodást. Az SZDSZ vezetôi „távolról
sem irányítják közvetlenül a magyar tömegkommunikációt,
hatásuk a médiavilágban inkább a nyelvi azonosság,
a közös értékek alapján érvényesül”.
(A kerekasztaltól a koalícióig, 1995. december 2.)
Az SZDSZ médiahatalmának képzetéhez bizonyára
hozzájárult, hogy az SZDSZ az egyetlen párt, amely
képes volt megtervezni és végigvinni egy médiakampányt,
tudatosan felépíteni egy politikai személyiséget
a közvélemény elôtt. Ez azonban még nem
gonosz ármány.
„Az SZDSZ véleményformáló
elitje már régóta gyûlöletteljes viszonyban
áll a korábbi kormánypártokkal. Egy ideje a
Fidesz vezetôi is jórészt osztják ezeket az
érzelmeket [...], hasonló vélemények terjednek
a szocialisták döntéshozói között is.
[...] Az ellenzék pártjai láthatóan készek
lennének támogatni a kormányfôt a magyar közélet
legveszedelmesebb szereplôjének gondolt SZDSZ megzabolázásában.”
(Újra válaszút elôtt, 1995. február 1.)
A közvélemény-kutatások
nem igazolták vissza ezt a gyûlöletet. A másodlagos
preferenciák alapján az SZDSZ ebben az idôben is a
legkevésbé elutasított párt. Az SZDSZ-szel
szembeni ellenszenv a politikai életben mégsem csupán
az SZDSZ elszigetelésére törekvô tudatos politikai
stratégia része, s nem is teljességgel alaptalan politikai
hisztéria. „Az SZDSZ nagyon más párt, mint a többiek.
Egyrészrôl leginkább hasonlatos a mai tömegdemokráciák
választási pártjaihoz, messze a legjobban képes
a médiaelvárásoknak megfelelni. Másrészrôl
talán a radikális mozgalmár-értelmiségi
fogantatásból eredôen folytonosan a többi politikai
szereplô nevelôjeként, alkalmanként a bírájaként
nyilatkozik. [...] Mindig is ellene voltam a koalíciókötésnek,
de ha már a párt belépett a Horn-kormányba,
önveszélyesnek tartom azt a magatartást, amelyet az
SZDSZ egy-két jellegadó személyisége tanúsít
a szocialisták jó néhány politikusával
szemben. Egyáltalán nem a tárgyi vitát kifogásolom,
hanem azt a bántó arroganciát, azokat a minduntalan
érzékelhetô lekezelô gesztusokat, amelyeket nemhogy
a koalíciós partner vezetôivel, hanem a demokratikus
pártok között senkivel sem szabadna alkalmazni. Az SZDSZ
véleményirányítói az elmúlt nyolc
esztendôben még az egyébként korántsem
mértéktartó magyar közéletben is túl
gyakran mutattak kíméletet nem ismerô türelmetlenséget
a sajátjukon kívül minden más politikai kultúra
megjelenítôjének személyével szemben.
Az SZDSZ a politikai centrum majd minden politikusán nehezen felejthetô
sebet ejtett. A párt így nemcsak hogy mindjobban potenciális
partnerek nélkül maradt, hanem tagadhatatlanul hozzájárult
a politikai közép meggyengüléséhez is.”
(Mink András és Neményi László interjúja,
Beszélô, 1996. december.)
Persze kérdés,
ki kezdte. Vajon nem az MDF kezdte-e az Apák és fiúk
stílusú személyeskedô, rágalmazó
támadásaival? Tölgyessy erre így válaszol:
„Az MDF távolról sem volt hibátlan, de az SZDSZ is
részes abban, hogy nálunk nem alakult ki normális
politikai kultúra. A szabad demokraták véleményformálói
szívesen beszélnek a másság tiszteletérôl,
de a megértést ténylegesen inkább csak néhány
marginális csoporttal szemben gyakorolják. A politikai különbözôség
elismerésére – legyen szó a ’89–90-es MDF-rôl,
a párton belüli irányzatokról, a Fideszrôl
vagy akár a szocialistákról – az SZDSZ mindig is képtelen
volt.” Tölgyessy magáról is beszél. A liberális
intoleranciát a más állásponttal szemben, az
egyébként toleráns és független esszéisták
fallanxszerû rohamát a saját bôrén tapasztalhatta
meg.
Caesar háborúi
Egyik interjújában
Tölgyessy azt mondta, visszavonulva a politikától egy
könyv megírását tervezi a rendszerváltásról.
Ha lesz ilyen könyve, több, a kötetében szereplô
írását vázlatnak vagy elôtanulmánynak
tekinthetjük a majdani krónikához. (A demokratikus átmenet
regénye, 1999. április 17.–május 8.; A kerekasztaltól
a koalícióig, 1995. december 2.) De Tölgyessy aktuális
politikai cikkeiben is gyakran visszapillant az elôzményekre,
és a nagyobb interjúkban is készséggel válaszol
a politikai fejlôdés folyamatára, illetve a saját
szerepére vonatkozó kérdésekre (Farkas Zoltán,
Pintér Dezsô interjúi 1992-ben, Mink András
és Neményi László interjúja 1996-ban).
A politikai folyamatok krónikásaként
Tölgyessy személytelenségre törekszik. „Az [önkormányzati]
választási siker estéjén az SZDSZ elitcsoportja
váratlanul eltávolította tisztségébôl
a párt frakcióvezetôjét” – írja 1995-ös
cikkében a saját 1990-es leváltásáról,
politikai pályafutása valószínûleg legkeserûbb
pillanatáról. Julius Caesar a két nagy hadjáratáról,
a gall háborúról és a polgárháborúról
írott mûveiben egyetlenegyszer sem használja az egyes
szám elsô személyt. A cselekvések alanya mindig
Caesar, akárha a hadvezér és a szerzô két
különbözô személy lenne. Tölgyessy ennyire
nem következetes, A demokratikus átmenet regénye címû,
mindeddig legterjedelmesebb emlékezô elemzésében
olykor – és érdekes módon leginkább akkor,
amikor az Antall Józseffel folytatott személyes megbeszéléseirôl
ír – egyes szám elsô személyben szól,
de többnyire inkább kerüli a személyes hangot.
Az Ellenzéki Kerekasztal döntéseirôl írva
önmagát „az SZDSZ képviselôjének” nevezi,
a népszavazási kezdeményezést megelôzô
utolsó egyeztetési kísérletrôl mint „hatszemközti”
megbeszélésrôl ír. Ha máshonnan nem,
Kis János 1989: a víg esztendô címû írásából
(Beszélô, 1999. október) tudjuk, hogy az utolsó
egyezkedés három szereplôje Kis János, Szabad
György és Tölgyessy Péter volt. „Az MDF” pedig,
amely nem fogadta el az ajánlatot, Antall József nevét
fedi.
Kis János 1989-rôl
szóló évesszéje jó alkalmat kínál
arra, hogy néhány vonatkozásban összevessük
a két politikusnak, az események akkor még fennakadás
nélkül együttmûködô két fôszereplôjének
utólagos képét a jelenkori magyar történelem
sorsdöntô évérôl.
Ha eltekintünk néhány
szembeszökô különbségtôl (Kis János
mûve történeti tanulmány, amely részletezve
idézi fel és értékeli a politikai egyeztetô
tárgyalások eseménytörténetét,
Tölgyessy cikksorozata inkább politikatörténeti
esszé; Kis János elbeszélése a naptári
év végével zárul, Tölgyessy az 1990-es
év
történetét is belevonja krónikájába;
Kis János bôvebben szól a Budapesten zajló politikai
egyeztetô tárgyalások nemzetközi környezetérôl,
elsôsorban az állampárt és a Szolidaritás
lengyelországi megegyezésérôl, Tölgyessy
inkább a pártállam összeomlását
megelôzô hazai társadalmi folyamatokat vázolja),
az a meglepô, hogy a két hajdani rivális gondolatmenete
– mind az elemzést meghatározó értékrendszer,
mind pedig az események utólagos értékelése
tekintetében – mennyire egybevág.
Mind Kis János, mind
pedig Tölgyessy megítélése szerint az 1989. év
legfontosabb hozadéka az egyértelmûen nyugat-európai
típusú alkotmány, és az, hogy az alkotmány
keretei között minden elôzetes alku nélkül
kerülhetett sor a szabad választásokra.
Kis János elismeri:
„Engedtünk abból az induló szabályból,
hogy a köztársaság alapvetô intézményeirôl
nem tárgyalunk.” Érdemes hozzátenni: ha az elveinkbôl
akkor nem engedünk, ma nem lenne az elveinknek megfelelô alkotmányunk.
„A rendszerváltás
– értékeli tanulmánya végén Kis János
1989 eredményeit – horderejét tekintve semmiben nem maradt
el a történelem nagy forradalmaitól. Mégis úgy
mentünk át az egyik világból a másikba,
hogy a jogrend folytonossága egy pillanatra sem szakadt meg. És
olyan világot teremtettünk, amelynek alkotmányos alapelveit
jó lélekkel lehet vállalni.” Tölgyessy gyakorlatiasabban,
de nem kisebb elégedettséggel fogalmaz: „A közélet
szereplôinek távolról sem volt hibátlan minden
lépése, sokszor csak a jó szerencse segített.
A régi és új pártok gyakran bizonyultak gyarlónak.
A magyar demokratikus átmenet
mégis igazi sikertörténet.”
Kis János és
Tölgyessy egy oldalon állnak azokkal az MDF-es és újabban
fideszes politikusokkal szemben, akik legyintenek 1989-re, és azt
állítják, a rendszerváltozás csak a
szabad választásokkal, azaz az MDF gyôzelmével
következett be. (Lehet, hogy új elvbarátaival az „alkotmányos
forradalom” formuláját használó Antall József
sem értene egyet.)
Az alapvetô párhuzamosság
ellenére számos jelenség értelmezésében
lényeges különbség van Kis János és
Tölgyessy elbeszélése között. A demokratikus
ellenzék értékelésében Tölgyessy
mintha a mai Magyar Nemzet közönségének is engedményt
tenne. Egyrészt elmossa a különbséget a reformértelmiség
és a demokratikus ellenzék között (a szamizdat-készítôk
„eltökélten fogadták a hatóságok zaklatásait,
de végig részesei maradtak a baloldali reformértelmiség
kulturális közösségének”), másrészt
egybekeveri a népi tábor és demokratikus ellenzék
harmadikutasságát. Pedig ha volt Magyarországon szakadék
a különbözô értelmiségi-politikai csoportok
között az – legalábbis 1987-ig – éppen a demokratikus
ellenzék és az összes többi csoport között
húzódott: azok között, akik nyögve, de elfogadták,
illetve akik felmondták a puha diktatúra játékszabályait.
Szakadék választja el a népi értelmiség
(Tölgyessy kifejezésével: „a nemzeti baloldal”) elvi
harmadikutasságát a Társadalmi Szerzôdés
kompromisszumos javaslataitól is. Az elôbbi az államszocializmus
és a modern kapitalizmus ellenében a munkálkodó
kistulajdonosok archaikus társadalmának utópiáját
próbálta politikai céllá emelni. A Társadalmi
Szerzôdés ellenben azt vizsgálta, milyen feltételekkel
jöhet létre átmeneti kiegyezés a még szilárdnak
látszó pártállam és a demokráciát
óhajtó társadalom között. Elveiben harmadikutas
megoldást a Társadalmi Szerzôdés csak egy kérdésben
tartalmazott: hatékony munkás-önigazgatással
kívánta korlátozni a tôketulajdonos hatalmát.
De ne feledjük: a legkeményebb kritikát a programirat
éppen ezért a fejezetért kapta, és éppen
a baloldali reformértelmiségtôl. Jobbközép
olvasóit a Fidesz-MPP ellen lázadó Tölgyessy
így sem elégítette ki. Debreczeni József a
fejére olvasta, hogy a népszavazást még mindig
SZDSZ-es módra értékeli.
Jelenôs mértékben
különbözik Kis János és Tölgyessy társadalomképe
is.
„Aki az idô tájt
odafigyelt a politikára – márpedig akkor szinte az egész
ország politizált –, tudhatta: ez az év el fogja dönteni
az ország sorsát” – írta Kis János. Igaz, azt
is hagsúlyozza, hogy a független szervezetek tagsága
1989. februárjában együttesen nem haladta meg a 10-15
000 fôt, hogy Magyarországon a pártállammal
szemben nem jött létre olyan kikezdhetetlen tekintélyû
ellenzéki mozgalom, mint a lengyel Szolidaritás. Tölgyessy
ítélete mégis rezignáltabb. „A társadalom
jó része azonban – így jellemzi a Nagy Imre-temetés
után kialakult helyzetet – továbbra se igen bízott
a politikai cselekvésben. Az emberek szerettek volna a Kádár-korszakban
megszokott módon, de már a nyugati fogyasztási mintákhoz
közelítve élni. Mivel tudták, odaát többpártrendszer
van, hát azt is elfogadták, ám a demokratikus berendezkedés
nem vált általánosan elfogadott önértékké.
Hazánkban mindössze néhány százezer polgár
vett közvetlenül részt az átmenet eseményeiben.
A közönség rendszerint csupán a televízión
keresztül követte a történéseket. [...] A
lakosság tekintélyes hányada a megalakulásuktól
kezdve gyanakvással tekintett az új politikai: szervezetekre.
[...] Az állampolgári aktivitás különbözô
mutatói lényesen alatta maradtak a kilencvenes évek
közép-európai adatainak.” Tölgyessy szerint Magyarországon
nem annyira a tömegektôl való félelem szorította
rá az állampártot a tárgyalásokra, inkább
a magabiztosságuk tette ôket engedékennyé. Az
elôzetes megkötésektôl mentes választások
elvét azért fogadták el, mert bizonyosak voltak benne,
hogy a maguk harminc százalékot meghaladó támogatottságával,
az erôtlen és töredezett ellenzékkel szemben biztosan
megnyerik a választásokat. Csak a nyári idôközi
választásokon elért MDF-gyôzelmek meg az ellenzék
átütô sikere a lengyel választásokon ébresztette
rá az MSZMP-t, hogy veszíthet.
A félelem nyomán
értékelôdött fel az MSZMP-s köztársasági
elnök szerepe: az elnöki intézmény lett a választásokon
elérhetô hatalommegosztás pótszere.
Kis János azt írja,
Antall és Pozsgay bizalmas megállapodásából
az SZDSZ számára csak az volt elfogadhatatlan, hogy a köztársasági
elnök megválasztására – legalábbis az
elsô alkalommal – közvetlen szavazással kerüljön
sor. Valójában a baj súlyosabb volt. Antall csak áltatta
közönségét (és talán önmagát
is), hogy az 1946-os I. törvénycikkre hivatkozva megtalálta
a köztes megoldást az MSZMP erôs és az ellenzék
reprezentatív elnöke között. Holott alkotmányunk
– mint korábban már volt róla szó – 1989-ben
a köztársaság elnökét nem Tildy Zoltán
hanem Horthy kormányzó utódává, legfôbb
hadúrrá emelte. A Varsói Szerzôdésnek,
ha fennmarad, éppen ilyen elnök-fôparancsnokra lett volna
szüksége. (1991–92-ben néhányan az SZDSZ-ben
még örültünk is ennek a megoldásnak. Mécs
Imre, Szabó Miklós és jómagam is az alkotmányos
álláspontot képviselô Király Bélával,
Hack Péterrel szemben úgy véltük, az MDF esetleges
államcsínykísérlete esetére „jól
jön”, hogy Göncz Árpád a fegyveres erôk fôparancsnoka.)
1989 ôszére
világossá vált: az óriási kockázat
ellenére népszavazásra van szükség, mielôtt
még a szocialista államfô túlhatalmát
a nép szavazatai korlátlanná teszik.
A népszavazás
igényének bejelentése 1989. szeptember 18-án
az SZDSZ testületi döntése volt; Kis János arra
is utal, hogy a Tölgyessy felolvasta nyilatkozatot „az SZDSZ vezetôi”
fogalmazták. A nyilatkozat elhangzása elôtt – írja
Kis János – „nem volt módunk kikérni az SZDSZ tagjainak
véleményét, azokét, akiktôl az aláírások
összegyûjtését remélhettük”. Utólag
is riasztó belegondolni, hogyan vállalhatta az SZDSZ a népszavazás
kezdeményezését, ha még nem volt biztos benne,
komolyan gondolja-e. Hiszen ha a nyilatkozat után nem kezdôdik
meg az aláírásgyûjtés, az olyan hitelvesztés
a párt számára, hogy még a parlamentbe való
bejutás is kétségessé vált volna. Érzékelve
a bizonytalanságot, akkoriban jó ideig azt hittem, a nyilatkozat
lehetett akár Tölgyessy önkényes partizánakciója.
Ezt az elfeledett gyanút Kis János most minden kétséget
kizáróan szétfoszlatta. De arról nem gyôzött
meg, hogy a végsô döntést az SZDSZ vezetése
valóban száz-százötven – semmiféle döntési
kompetenciával nem rendelkezô – SZDSZ-aktivista reakciójától
tette volna függôvé, akiket egészen más
célból, a majdani választási kampányra
való felkészítés céljából
hívtak össze már korábban egy Sopron melletti
kempingbe. Mindez Tölgyessy gyanakvó állítását
támasztja alá: „A párt régi vezetôi közül
többen úgy ítélték meg, a kis értelmiségi
szervezet képtelen három hét alatt végrehajtani
ekkora vállalkozást” – tudniillik százezer aláírás
összegyûjtését.
A soproni táborozás
levert hangulatban kezdôdött. Tölgyessy másnap délután
érkezett meg. Kérdése, amikor az emelvényre
lépett, nem az volt, legyen-e aláírásgyûjtés,
hanem az, hogy mikor kezdôdjön, és hogyan hangozzanak
a kérdések. Ezt követte a „minden reményünket
felülmúló, kitörô lelkesedés” (Kis
János), majd a kérdések együttes megfogalmazása,
„ott helyben”. Tölgyessy népszerûsége az SZDSZ-ben
valószínûleg ekkor emelkedett Kis Jánosé
mellé.
Az ellenben nem áll,
hogy az SZDSZ-t „többen tartósan értelmiségi
programpártként kívánták megôrizni”,
és nem fordítottak figyelmet a vidéki csoportok szervezésére.
Kis János a párt megalakulásának pillanatától
szorgalmazta a taglétszám növelését, a
szervezetek létrehozását. Igaz viszont, hogy a népszavazás
szabadította ki az SZDSZ-t elszigeteltségébôl.
Ekkor sikerült behozni a hátrányt, amelyet az okozott,
hogy 1988 tavaszán, amikor már megalakult a Fidesz és
az MDF javában építette szervezeteit, a demokratikus
ellenzék a saját szervezete megalakítása helyett
az összes ellenzéki csoportosulás népfrontjának
megszervezésével vesztegette az idôt. Tölgyessy
állítását személyes tapasztalatommal
is cáfolhatom. 1989-ben más akkori SZDSZ-vezetôkkel
együtt egy sor tagtoborzó gyûlésen vettem részt
(Veszprém, Hódmezôvásárhely, Szombathely).
Valamennyi szereplésünket új szervezetek megalakulása,
új tagok tömeges jelentkezése követte.
Mint idegen fiút...
Farkasházy Tivadar
még 1990-ben azt írta: Kis János vagy Demszky nem
lehetnének más pártban, csakis az SZDSZ-ben. Tölgyessy
meg Kónya Imre ellenben valószínûleg feldobtak
egy mallért, úgy döntötték el, melyikük
lesz az SZDSZ, melyikük az MDF frakcióvezetôje.
Mint minden jópofa
rágalomban, ebben is van egy szemernyi igazság. 1989-ben
véletlenek dönthették el, ki lett az egyik, ki a másik
szervezet tagja, de az egyszeri döntés nyomán sokak
váltak fegyelmezett, odaadó katonáivá az esetlegesen
választott pártnak. Tölgyessy esetében azonban
nem ez történt. A Farkas Zoltánnak adott interjúban
(1992) elmondja, miért az SZDSZ-t választotta, noha 1988-ban
kapcsolatban állt az MDF-fel is: „Nem kötôdtem sem a
népiek, sem a demokratikus ellenzék hagyományaihoz,
mégis azt hiszem, ez kölcsönös választás
volt: osztottam és ma is osztom a szabadelvû, modern, nyugatos
irány alapértékeit. Az SZDSZ attitûdje, racionális
stílusa közelebb állt hozzám, mint az MDF pátosza.
[...] De nemcsak stíluskülönbség létezett,
látszott az is, hogy az MDF-ben nagyobb a hajlandóság
arra, hogy kompromisszumot kössön az átalakulás
tempójáról. Látszott, hogy az MDF még
koránt sincs elkötelezve a valódi piacgazdaság
mellett. Ekkor az MDF még »harmadikutas« politikát
követett. [...] Kutatói tudásom szemben állt
az MDF kezdeti romantikus antikapitalizmusával.”
Hadd váltsak át
itt a személyesebb hangra. Tölgyessy megjelenése az
SZDSZ-ben az én vétkem vagy dicsôségem. 1988
ôszén a kormányzat társadalmi vitát hirdetett
a készülô egyesülési és gyülekezési
törvényrôl. A Szabad Kezdeményezések Hálózata
felszólította aktív tagjait, ki-ki menjen el kerületében
a társadalmi vitára, és ismertesse a Hálózat
szóvivôinek állásfoglalását a
Kulcsár Kálmán-féle törvénytervezetrôl.
Kicsit félve indultam a Hazafias Népfront V. Kerületi
Bizottságának helyisége felé. Nem lesz könnyû,
gondoltam, a pártveteránok pfujolása közepette
beszélnem a Hálózat álláspontjáról.
A terem azonban csupa ismerôssel, megrögzött szamizdatvásárlókkal
volt tele, inkább a pártveteránok motyogtak riadtan
olyasmiket, hogy azért Angliában se szabad folyton tüntetni.
Ha lámpalázam volt, inkább azért, hogy mit
mondhatok, ami még nem hangzott el.
Aztán egy kopaszodó
szemüveges fiatalember kapott szót, és egyetlen nyelvbotlás
nélkül húszperces elôadásban szedte ízekre
a törvénytervezetet.
A minisztériumi elôadó
zavartan kért bocsánatot: neki a minisztérium álláspontját
kell képviselnie, a minisztérium pedig a pártközpontból
kapott irányelvek alapján dolgozta ki a tervezetet; ô
a maga részérôl semmiféle ellenvetést
nem tud tenni. Az összejövetel végén odamentem
a felszólalóhoz, elmondtam, hogy a Hálózatot
szeretnénk társadalmi szervezetté (magyarán:
párttá) alakítani, és megkérdeztem,
nem segítene-e az alapszabály elkészítésében.
Leginkább a munkahelyén lehet elérni, az Állam-
és Jogtudományi Intézetben, mondta Tölgyessy
Péter, és megígérte, szívesen segít.
Én pedig nyomban elfeledkeztem róla, mint a fáraó
fôpohárnoka az álomfejtô Józsefrôl
a Bibliában.
Csakhogy az emlék
engem is orrba vert, akár a fôpohárnokot. Már
megalakult az SZDSZ, az alapszabályt rég elfogadtuk, amikor
1989 januárjában valamennyi új társadalmi szervezet
meghívást kapott az Igazságügyi Minisztériumba
a készülô alkotmánytervezet Pozsgay Imre részvételével
megrendezett vitájára. Az SZDSZ ügyvivôi testülete
Magyar Bálintot delegálta a tanácskozásra.
Kettesben mentünk hazafelé Bálinttal a Déry Miksa
utcából, az SZDSZ elsô székhelyérôl.
Mégiscsak kellene egy alkotmányjogász, mondta Bálint.
Ekkor jutott eszembe Tölgyessy Péter. Bálint nem ismerte
a nevét, láttam rajta, nem bízik a javaslatomban,
biztosan valami kócos, vicsorgó ellenzékit ajánlok,
gondolhatta. De aztán megkérdezte az akkori feleségét,
és kiderült, hogy Halustyik Anna meg Tölgyessy együtt
dolgozott Sárközy Tamás tanszékén. Az
összejövetelen, mint utóbb hallottam, az alkotmányjogász
megismételte a népfront-helyiségben bemutatott produkcióját.
Csak nagy ritkán pillantva bele a jegyzetébe 130 pontban
fejtette ki, miért nem lehet a Kulcsár-féle tervezet
a demokratikus Magyarország alkotmánya. Magyar Bálint
ekkor meghívta abba a szakértôi körbe, amely A
rendszerváltás programján dolgozott. Kapóra
jött a feltûnése: az SZDSZ bôvelkedett közgazdászokban,
társadalomkutatókban, elméleti jogász és
fôképp alkotmányjogász ellenben kevés
volt a fiatal párt körül. Utóbb Petô Iván
az SZDSZ programalkotó küldöttgyûlésén
idézte fel a pillanatot, amint az SZDSZ alapító értelmisége
Tölgyessy elôadásában a jogi megfelelôjét
ismerte fel annak a szemléletmódnak, amelynek a maga szakterületén,
szociológusként, közgazdászként híve,
alakítója volt. Engem ismét lenyûgözött,
ahogy Tölgyessy nyomdakészen adja elô a jövendô
magyar alkotmányt.
Az elsô baljós
jelre akkor figyeltem fel, amikor Tölgyessy az SZDSZ-es programalkotás
folyamatában az Országos Tanács ülésén
ismertette alkotmánytervezetét. Ahogy a Van közünk
a közjogunkhoz? címû írásában, az
OT elôtt is felvetette a Kossuth-címer vagy koronás
címer dilemmáját. Érveket hozott fel mindkét
álláspont mellett és ellen, majd azt mondta, a címerkérdés
ideális tárgya lehet egy népszavazásnak. A
termet belengte a felháborodás. Hogyan lehet a címer
az SZDSZ alkotmányjogász szakértôje számára
nyitott kérdés? Hogyan mondhatja, hogy a Kossuth-címer
forradalmak jelképe ugyan, de „elbukott forradalmaké, ami
nem jó ómen”? Hiszen az SZDSZ Elvi nyilatkozatában
három magyar forradalom, 1848, 1918 és 1956 örököseként
határozta meg önmagát! Akkor éreztem elôször
a hangulatot, ez az ember okos, felkészült, meggyôzô,
de nem közülünk való. Ami számunkra kézenfekvô,
számára nem az.
Ma sem gondolnám,
hogy a címerkérdésben az „így is jó,
úgy is jó” álláspontja a helyes. A heraldikában
– a címerpajzson elhelyezett korona a monarchikus államforma
jelzése, visszás, hogy a köztársaság koronás
címert használ. Az SZDSZ-es elutasítás azonban
nem annyira ezzel, inkább az Elvi nyilatkozatban megfogalmazott
szemlélettel függött össze, amely a magyar progressziót
emelte az SZDSZ hagyományává. Ez pedig nem csupán
a polgári radikális, de – közvetve – a kommunisták
által is átvett függetlenségi hagyományhoz
kapcsolódik: a magyar történelem négyszáz
év küzdelem a függetlenségért, illetve az
utolsó száz évben a demokráciáért.
Holott a levert szabadságküzelmek szüneteiben, a csúf
Habsburg-uralom alatt honosodott meg Magyarországon az újkori
európai civilizáció, a kiegyezés nyomán
jött létre a modern alkotmányosság és
a modern kapitalizmus. Ezt – szembefordulva a Thaly Kálmántól
Révai Józsefig ívelô hagyománnyal – éppen
a liberális történészek bizonyították
be a hatvanas évektôl kezdve, akik maguk igen közel álltak
az SZDSZ-hez. Ezért is rokonszenveztem a címerkérdésben
az Antall javasolta (de az MDF által elvetett) kompromisszumos megoldással:
legyen a közhatalmi dokumentumokon szereplô állami címer
a Kossuth-címer, de ismerje el az alkotmány a történelmi
címernek nevezett koronás címer tiszteletét
is. Ezt a szemléletet véltem felfedezni Tölgyessy pró
és kontra érvelésében. Elôadása
nyomán úgy véltem, a jövôben olyan kérdésekrôl
is érdemes elgondolkodnunk, amelyekre – eddig azt hittük –
kész és kikezdhetetlen válaszaink vannak.
Tölgyessy 1989. március
végén külföldön volt, elôször április
7-én vett részt az Ellenzéki Kerekasztal ülésén,
sorrendben a harmadikon. Némelyek az SZDSZ-ben még mindig
csupán alkotmányjogász szakértônek tekintették.
Kónya Imre azt javasolta,
hogy Sólyom Lászlóval együtt Tölgyessy képviselje
az EKA-t az MSZMP-vel folytatandó elôkészítô
tárgyalásokon. Április 19-én Tölgyessy
terjesztette az kerekasztal elé az MSZMP Központi Bizottságának
címzett levél tervezetét, amely az SZDSZ programja
nyomán a tárgyalások ügyrendjére tett
javaslatot tartalmazta. Mire a hosszan elnyúló elôkészítô
tárgyalások június 10-én véget értek,
Tölgyessy lett az EKA kulcsszereplôje, az Országgyûlés
épületébe elôször belépô, újdonsült
politikusok lélekvezetôje.
Az I/6-os albizottság
tagja voltam, az EKA ülésein június 13-a, az érdemi
tárgyalások megkezdése után csak szórványosan
vettem részt. Plenáris ülésen elsô ízben
július 25-én, éppen a választási rendszerrel
foglalkozó vitán voltam jelen. Az érdemi párbeszéd
Tölgyessy és egy férfi között folyt, akit
korábban nem láttam, nem ismertem. Meghökkentett, hogy
Tölgyessy meg az „új ember”, azaz természetesen Antall
József, milyen mesterien pingpongozik a többiek feje fölött,
és vitázva is mintha egy nyelvet beszélnének.
Ahogy elolvastam a múlt évben végre kiadott jegyzôkönyvet,
úgy tetszik, méltánytalanul értékeltem
le a többi hozzászóló, Torgyán József,
Orbán Viktor, a kereszténydemokrata Szakolczay György
megjegyzéseit. De hogy így történt, visszamenôleg
éppen azt igazolja, hogy Antall József megszólalásai,
az Antall–Tölgyessy riposztok ott a helyszínen az írott
szöveg alapján indokoltnál erôteljesebb benyomást
tettek a hallgatóra. Antall szavai súlyánál
nagyobb volt a stílus, a személyiség súlya.
Túl voltunk az egyeztetô
tárgyalásokon, túl a népszavazáson,
az SZDSZ népszerûsége töretlenül emelkedett.
A szabadelvû párt húzódozott attól, hogy
miniszterelnök-jelöltet nevezzen meg, a kampányplakátokról
is hárman pillantottak a választókra: Magyar Bálint,
Petô Iván és Rajk László. A párt
elsô számú vezetôje, Kis János nem vállalt
országgyûlési képviselôséget, nem
kívánt közvetlenül részt venni a parlamenti
politikában. A listavezetô személyérôl
mégis dönteni kellett, a képviselôjelöltek
listáján nem lehetett az elsô helyen két vagy
három név. A listavezetôt a közvélemény
miniszterelnök-jelöltnek tekintette; de ha nem az SZDSZ nyeri
meg a választásokat, a listavezetôbôl akkor is
a legnagyobb ellenzéki párt frakcióvezetôje
lesz a parlamentben.
Az Országos Tanács
nyílt vitában nem tudott választani Petô Iván
és Tölgyessy között, inkább áthárította
a feladatot az ügyvivôi testületre. Tekintettel a kérdés
súlyára, a testület az ülését nem
az SZDSZ irodájában, hanem régi ellenzéki szokás
szerint egy magánlakásban tartotta.
Vidékre kellett utaznom
aznap, a vitán nem vehettem részt. Írtam azonban egy
levelet az ügyvivôknek. Az ügyvivôk között
többségben voltak Petô Iván támogatói,
Tölgyessyt – miként Tamás Gáspár Miklós
a frakcióvezetô lemondása alkalmából
írt nekrológjában (Tölgyessy utca, Beszélô,
1990. október 27.) elmondja, csak ô meg én támogattuk.
Írásban meggyôzôbb tudok lenni, mint szóban
– ezzel szoktam volt vigasztalni magam, valahányszor egy-egy kérdésben
leszavaztak. Ezúttal valóban így lehetett: a levelem
felolvasása után az ügyvivôk Tölgyessy mellett
döntöttek. Akkor még jó néhányan
azt reméltük, a gyilkos választási kampány
után a két nagy párt legalább átmeneti
idôre, a rendszerváltás legsürgetôbb feladatainak
együttes végrehajtására mégis koalícióra
lép. A kerekasztal mellett szerzett benyomásaim alapján
azzal érveltem, valamennyiünk közül (talán
az egy Tamás Gáspár Miklós kivételével)
Tölgyessy az, aki leginkább otthonos abban a közjogi hagyományban,
amelyre Antall minduntalan hivatkozik, ô a leginkább alkalmas
arra, hogy egy esetleges koalícióban együttmûködjön
Antallal. Ez az érv, amely egy évvel késôbb
a legzordabb vád lett Tölgyessy ellen, hatott. Ha nem így
történik, ki tudja sikerül-e tetô alá hozni
az MDF és az SZDSZ létfontosságú megállapodását,
amelyet – bármennyi racionális argumentum szólt is
mellette – mindenekelôtt Antall és Tölgyessy személyes
kapcsolata tett lehetôvé.
Manapság amikor már
senki számára nem jelent politikai veszélyt, a politizáló
közvélemény általában elismeri, hogy Tölgyessy
kiváló politikai elemzô, de megmaradt az 1990–91-ben
kialakult ítélet, hogy gyakorló politikusnak, politikai
vezetônek nem vált be. Izgékony, provokatív,
provokálható – írta róla lemondása után
idézett cikkében Tamás Gáspár Miklós,
„a nagyformátumú, de alkalmatlannak bizonyult” politikust
méltatva, amikor még nem látott benne végveszélyt,
mint majd egy évvel késôbb. A parlamentben pártoskodónak,
a televízióban okvetetlenkedônek tetszik, azonkívül
képtelen megosztani a feladatokat, mindent egymaga akar elvégezni.
„Néha az volt az ember érzése, hogy Tölgyessy
kebléhez szorít kétszáz dossziét, száguld
az Országház folyosóján, és az egész
párt lihegve rohan utána, hogy megkérdezhesse: mi
is áll bennük.”
Mindebben sok az igazság.
De igaz az is, ezt Tamás Gáspár Miklós is elismeri,
az 1989-es tárgyalások szervezéséhez, levezényléséhez
politikai tárgyalókészség kellett, keménység
és rugalmasság, meg képesség arra, hogy szót
értsen az ellenséges, de legalábbis gyanakvó
partnerekkel. Amikor az SZDSZ nevében elutasította az egyeztetô
tárgyalások záródokumentumának aláírását,
majd a gúnyosan vigyorgó MSZMP-nagyságok gyûrûjében
bejelentette, az SZDSZ népszavazást kezdeményez, a
sok millió tévénézônek inkább
a lélegzete akadt el... nem az okvetetlenkedôt hibáztatták.
Ami pedig a mindent magához vonó vezetési stílust
illeti... az országgyûlési képviselôcsoportban
Tölgyessy a közéleti ügykörök szóvivôibôl
kibôvített frakcióvezetôséget hozott létre,
mintegy tizenöt fôs árnyékkabinetet, s a parlament
elé kerülô politikai témákat ezzel a választott
testülettel vitatta meg.
Talán éppen
itt volt a baj. Tölgyessy úgy vélte, a parlamenti demokráciában
egy politikai párt általános irányvonalát
természetesen a párt szervei határozzák meg,
de a napi politika színtere a parlament, az aktuális döntéshozatalé
pedig a frakció. Elvetette tehát azt a gyakorlatot, hogy
a parlamenti ügyekben hétrôl hétre az ügyvivôi
testület, azaz a pártelnök Kis János meg Magyar
Bálint és Petô Iván hozzon elôzetes döntést.
Leváltásakor
a leginkább kézzelfogható vád Tölgyessy
ellen az volt, hogy az önkormányzati választásokat
megelôzô utolsó parlamenti ülésnapon elmondott
beszédét senkivel sem egyeztette. A beszéd belefulladt
a kormánypárti képviselôk kiáltozásába,
ráadásul egy tárgyi tévedés a gúnyolódásra
is alkalmat adott a kormányoldalnak. Tölgyessy utolsó
frakcióvezetôi szereplése tehát valóban
kínos volt az SZDSZ számára. De az egyeztetés
elmulasztásának vádja egyszerûen nem igaz. A
beszéd vázlatát a frakcióvezetô elmondta
a kibôvített vezetôség ülésén,
ahol rajtam kívül nyilván más ügyvivô
is jelen lehetett, hiszen az ügyvivôk majd mind tagjai voltak
vagy a szûkebb, vagy a kibôvített frakcióvezetésnek.
Az elhangzottakkal kapcsolatban senki semmiféle kifogást
nem jelzett.
Az önkormányzati
választások második fordulója elôtt két
nappal az ügyvivôi testület ismét informális
ülést tartott, ezúttal Demszky házában,
a Börzsöny északi oldalán. Nem tudom, minden ügyvivô
meg volt-e híva az összejövetelre, bizonyos azonban, hogy
ott voltak olyanok is, például Eörsi Mátyás,
akiket nem választottak meg ügyvivôvé, de azért
minden fonosabb megbeszélésen jelen lehettek. A hangulat
levert volt, mondhatni szorongó, holott az önkormányzati
választások elsô fordulója a tavaszi országgyûlési
választások eredményéhez képest az SZDSZ
jelentôs elôretörését jelezte, és
semmi sem indokolta azt az aggodalmat, hogy a második forduló
két nap múlva visszaveszi a liberális sikert. Kis
János mégis Marxot idézte: az ellenforradalom mindig
akkor a legkegyetlenebb, ha az uralkodó osztály veszni érzi,
de aztán mégis képes helyreállítani
a hatalmát. Lásd az ’56 utáni megtorlást. A
második forduló rácáfolt a szorongásra:
az SZDSZ meg a Fidesz a városok többségében gyôzött.
Az elôrejelzés annyiban mégis igaznak bizonyult, hogy
a választási vereség meg néhány nap
múlva a taxisblokád sokkja a jobboldali radikalizmust erôsítette
a kormánypártokban. Csak az a kérdés, indokolt
volt-e megrettenni a szélsôséges acsargástól,
amikor a társadalom egyértelmûvé tette, hogy
nem kér a több évtizedre tervezett MDF-uralomból.
Persze a választások eredményébôl, a
rendkívül alacsony részvételbôl az is kiolvasható
volt, hogy a társadalom jócskán kiábrándult
az új politikai elitbôl, de még magából
a rendszerváltásból is.
Az SZDSZ-vezetôket
a választás kimenetelével kapcsolatos aggodalmak mellett
még két további gond szorongatta. Az egyik a párt
helyzete volt. Egy héttel az önkormányzati választások
után Kis János terjedelmes interjúban válaszolt
F. Havas Gábor kérdéseire. (A hatalom láthatatlan
korlátai, Beszélô, 1990. október 27.) Az SZDSZ
elnöke arról beszélt, hogy a rövid idô alatt
nagyra nôtt pártban egymás mellett él a jogállamot
védô liberalizmus és a jogállamot kikezdô
antikommunista radikalizmus. „Ebbôl akkor keletkezett feszültség,
amikor a pártállami rendszer már összeroskadt,
de a választások még nem következtek el. Talán
nem is lehetett lefékezni az akcionista mozdonyt, de az biztos,
hogy nekünk nem sikerült.” A jelenlegi helyzetben azonban az
SZDSZ-nek azzal szemben kell meghatároznia önmagát,
amit a kormánykoalíció képvisel. Jól
látható, hogy mindaz, ami egy évvel késôbb,
a Tölgyessy-válság idején megosztotta a pártot,
már itt megjelent. Keserûvé Kis Jánost a demokratikus
ellenzékbôl kibontakozó párt új arculata
tette, annak a belsô meghasonlásnak a rendkívül
korai érzékelése, amelyet végül felszámolni
csak a párt sorvasztó öncsonkítása árán
lehetett. Az új arculatnak volt jelképe Tölgyessy is,
noha az antikommunista radikalizmushoz kevés köze volt.
A szorongás harmadik
oka maga Tölgyessy volt. Amikor útnak indultunk a börzsönyi
község felé, a kérdés már eldöntetett:
Tölgyessynek mennie kell. Ezt a jelenlévôk közül
Tölgyessyn kívül mindenki tudta. Az SZDSZ-vezetôkben
pedig küzdött a kérlelhetetlenség meg a zavart
lágyszívûség. Szörnyû órák
következtek. Ketten közrevették Tölgyessyt, és
felváltva tették fel kérdéseiket – akárha
holmi kihallgatás szemtanúja lettem volna. Kis János
komoran hallgatott. Én szorongva vártam, mikor mondják
ki: azt akarjuk, hogy mondjál le. De nem mondták ki, talán
azt várták, hogy Tölgyessy kérdezzen rá.
Tölgyessy azonban nem kérdezett, ahogy a munkavállaló
sem kérdezi meg a munkáltatót „Akkor most ki vagyok
rúgva?”, mert azt reméli, ha nem mondja ki, talán
a munkáltató sem fogja kimondani.
Elmúlt a délután,
elmúlt az este is, de nem történt semmi. Kis Jánost
Tölgyessy vitte vissza Pestre, ketten ültek a kocsiban, ám
arról még mindig nem beszéltek. A döntést
vasárnap este közölték Tölgyessyvel, miközben
az SZDSZ örömmámorban úszva ünnepelte a választási
gyôzelmet. Még az sem lehetetlen, hogy a halogatásnak
nem érzelmi, hanem taktikai okai voltak. Hétfô reggelig
Tölgyessynek aligha lehetett módja rá, hogy felkészüljön
az ellenlépésre. Nem tudni mi lett volna, ha akkor nyomban
szavazásra teszi fel a kérdést, akarja-e a frakció,
hogy lemondjon. De nem tette ezt, elfogadta a lemondatását,
távozott. F. Havas Gábor utóbb példátlanul
antidemokratikusnak és öngyilkosnak nevezte az SZDSZ-vezetés
eljárását. (Beszélô, 1991. november 30.)
Én magam, szégyenletesen, gyáván nem mentem
el a frakcióülésre...
A lemondatás, tudjuk,
nem a vége, hanem a kezdete vagy inkább a felszínre
bukkanása volt a válságnak. A Beszélôt
akkoriban sokan tölgyessystának bélyegezték,
sôt némelyek a Beszélô árulását
emlegették. Holott a lap nem állt Tölgyessy mellé,
csupán közölte a mellette érvelô cikkeket
is. Például Darvas Ivánét.
Az SZDSZ megroppanása
számomra nem a Tocsik-üggyel kezdôdött, még
csak nem is az 1994-es koalíciókötéssel, hanem
Tölgyessy és a Tölgyessyhez csatlakozók kíméletlen
kikészítésével. A sajtókampánnyal,
amelyben a csúsztatás, a rágalmazás és
a hisztériakeltés megengedett, sôt derék módszer
volt. A hadjárat végül nemcsak az SZDSZ erkölcsi
hitelét kezdte ki, de a tagság jelentôs részét
is kiûzte a pártból. 1994-ben aztán a lehetôség
is elég volt ahhoz, hogy az SZDSZ az MSZP oldalára forrjon,
majd törpe párttá válva elfogadja, hogy léte
és jövôje egyedül az MSZP-tôl függ.
A múlt év végén,
azaz már kötete megjelenése után egy interjúban
(Népszabadság, 1999. december 11.) Tölgyessy bejelentette,
elôreláthatólag nem indul a következô választáson.
A rendszerváltás
színehagyott, összeroskadó pártjaival eltûnnek
a politikából a rendszerváltás nagy politikai
személyiségei is.
Antall József nem
érte meg pártja vereségét. Kis János
rég távozott a politikából, Tölgyessy
menni készül. Demszky magányos idolként ôrzi
az SZDSZ régi auráját, de hová lett mögüle
a párt? Orbán Viktor pedig, a magyar politika egykori Lúdas
Matyija, már letépni sem tudná az arcára égett
álarcot.
Nincs a rendszerváltó
elit alkonyának szomorúbb bizonysága, mint az, hogy
Tölgyessy Péternek már egyetlen párt sem tud
otthont adni.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta