Mint körülöttünk annyi minden más, lassan
és észrevétlenül, de eredményében
látványosan átalakult a kiállítás
fogalma. Korábban úgy gondolhattuk, a kiállítás
az a berendezett tér, ahol a régészek bemutatják,
milyen volt egykor a világ; ahol államok hivalkodnak gazdagságukkal,
iparukkal s mindenféle vívmányaikkal; ahol a múzeumok
közszemlére teszik nemzedékek gyûjtôtevékenységének
trófeáit, a kortárs mûvészek pedig a
közönség elé tárják szakadatlan alkotótevékenységük
egy hosszabb vagy rövidebb szakaszának legsikerültebb
darabjait. Vagyis hogy a kiállítás pusztán
bepillantást enged valamibe, ami különben is, tôle
függetlenül is folyamatosan létezik vagy megtörténik.
Sokféle kényszernek meghajolva s az újjal való
próbálkozás kíváncsiságának
is engedve a kiállítások alkalmi produkciókká
alakultak – a turistaszezonra idôzített múzeumi kiállítások
afféle ünnepi játékokká, a kisebb egyéni
bemutatók megrendezett elôadásokká. S minél
közelebbrôl veszi valaki szemügyre egy-egy kiállítás
létrehozásának folyamatát a forgatókönyvírástól
a szponzorok felhajtásán át a hagyományosan
verniszázsnak nevezett premier koreográfiájáig,
annál nyilvánvalóbbá válik ez az alkalmi,
színházi jelleg, a mûveknek a kiállítás
teréhez és idejéhez kötöttsége, a
látvány egyszerisége. A néhány évtizede
még annyit emlegett fehér dobozbelsô mint a mindent
befogadó és egynemûsítô kiállítótér
rémképe ma már kivételnek számít
a drámai helyszínek között, még ha ezek
nem is vetekedhetnek a Kiscelli Múzeum templomtere által
kínált díszlettel.
Ha két átlagosan szerencsés vagy szerencsétlen
fiatal magyar mûvész ma lehetôséget kap a bemutatkozásra,
akkor nagyjából egy évig készül a produkcióra,
s nem a meglévôbôl válogat – hiszen ha mûterem
nincs, akkor nincs se folyamatos munka, se raktárkészlet.
Deli Ágnes és Bánföldi Zoltán felmérte
és berendezte ezt a teret: a színpadon szobrok állnak,
két díszletelem mintegy a zsinórpadlásról
ereszkedik le, a színfalakat fotóemulzióval impregnált
kárpitok alkotják. Csakhogy itt már kifordul magából
a színházi világ: a hallgatag és mozdulatlan
„szereplôket„ beszédes, mesélô, beszélgetô
képek veszik körül. Bánföldi Zoltán
ezeknek a vászonra felvitt fényképeknek, ahol az ecsetnyomok
az emulziós alapozás rétegéhez tartoznak s
kiszámíthatatlan egyenetlenségükkel avatkoznak
be a fényképnagyítás mechanikus folyamatába,
A dolgoknak nevet adni címet adta. Mert ha megvan a név,
ha dolgokká állnak össze a fehér és szürke
foltok, akkor megnyílik a száj, felsír a kisbaba,
nevet a feleség, fecseg a trónra ültetett kislány,
megelevenedik a kútszobor s üresen kong az elhagyott börtön.
A képek visszakérdeznek vagy válaszolnak, ha a figyelmes
szemlélô megsejtette a nevüket. Ha ez nem sikerült,
még kalandosabb mesék várják, amelyeket már
maga talál ki a napfényben feloldódó diadalívrôl
vagy a kapálózó újszülöttet fenyegetô
sötét szögletes tárgyakról.
Ennek az elôadásnak a fôszereplôje számomra
a színpadon jobbra hátul álló alak, az Ember
szobra.
Áll az Ember, a két lendületes ívû
vaslemez közé gyömöszölt szánalmas habszivacs
matrac. Tiszta fehérbe öltözötten feszít,
mintha eltagadhatná, hogy tartását, egyenességét,
nyíltságát nem magának köszönheti.
Sokszorosan kétértelmû lény: nem tudni, melyik
az eleje, melyik a háta. Az egyik oldalról nézve sebezhetôen
homorú, a másikról elzárkózó
domború felületet mutat. A nehézkedésbôl
és a szorongatottságból, a súlyos, merev fémbôl
és a plasztikus forma végérvényességét
nem ismerô, bambán rugalmas szivacsból teremtett képtelen
szimbiózis parancsoló jelenléte megdöbbentô.
A szobrászatot megcsúfoló módon épül
fel, megvetéssel utasítja el a megformált anyagot
gyönyörködve tapogató ujjak kívánságát,
és mégis az igazi szobor sûrített-feszített,
intenzív valóságosságával uralja önmaga
terét. A formálható, mert ellenálló
anyagból készített elem csak tok, keret, üreges
talp. A csak szabdalható, de nem formálható habszivacs
– a fullasztó szintetikus csapdába zárt semmi – hordozza
a tömör, zárt formát pusztán azáltal,
hogy ki van szolgáltatva a vasabroncs kényszerítô
erejének, mely formába szorítja, felmagasítja,
szobrászati létre ítéli. A talán ésszerû,
de mégiscsak kíméletlenül merev rendnek, és
a mégoly lehetetlen körülmények közt is élni
akaró életnek szinte a paródiáig élezett
együttesébôl létrejött esztétikai
forma határozottsága egyszerre vall az erôrôl
és a magatehetetlenségrôl. Idôtlen mozdulatlanságot
mímel, miközben szakadatlan feszültségek keringenek
benne.
A szivacsalak tettetett könnyedségét saját
öltözete vonja kétségbe: fehér huzat burkolja
elégikus kommentárként a pólyától
a nászágyon át a matrac-sírba futó élet
végességérôl és az egyéneken átívelô,
közönyös folytonosságáról, avagy a
tiszta lappal kezdett egyéni életrôl, amely kissé
meggyûrôdött ugyan, de nem került fel rá semmi,
ami olvasásra és emlékezésre érdemes.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta