A tehetségesnek mutatkozó elsôkötetes szerzô munkájában a rendszerváltás éveinek fontos politikai problémáival foglakozik, nagy tárgyi tudással, jó íráskészséggel, sajátos látásmóddal. Az összegyûjtött cikkek egy része a történelmi léptékû fordulat alapkérdéseit taglalja, más részük egy-egy eseményhez fûz megjegyzéseket. A munka egésze révén a mozaikok tablóvá állnak össze, s így a könyv nélkülözhetetlen forrássá válik mindazok számára, akik sokoldalúan kívánják megismerni az 1990-es évek nagy változásait. Bízhatunk benne, hogy hamarosan Kôszeg Ferenc további írásait is megismerhetjük, elôbb-utóbb újabb kötete is eljut az olvasókhoz.
A lektori jelentések modorában valahogy így közölhetôk a legfontosabb tudnivalók a Kôszeg Ferenc jórészt politikai tárgyú írásait összegyûjtô könyvrôl. A szerzô rovására megeresztett tréfálkozás azon, hogy hosszú évekig lektori jelentésíróként élte életét, és tehetsége alapján szinte bizonyosnak látszott, hogy 60 éves korára nem elsô, hanem sokadik könyve jelenik meg, talán nem blaszfémia. Megengedhetô a recenzens és a szerzô közel harmincéves kapcsolata alapján, de ismerve az érintett önreflexióra való hajlamát is, valamint feltételezve, hogy ha van is nosztalgiája boldogult úrfikora irodalmi ambíciói iránt, tudja, hogy az életmû nem csak kötetekkel méretik. És tegyük hozzá mindehhez: csak a legnagyobb tisztelettel említhetô, amit eddig tett és ma is csinál.
Ha az Úristennek minden egyes ember születésével valami konkrét célja van, bizonyos, hogy Kôszeg Ferencet nem arra szánta a teremtô, ami lett (vagy ha igen, akkor jó nagy kitérôre kényszeríttette).
Szerzônk a hatvanas években s a következô évtized elsô felében is a XIX. század végének, XX. század elsô felének bohém, kávéházi értelmiségi életmódját ûzte. Polgári módon öltözködött, finomnak mondható zakót vagy öltönyt hordott – amikor kortársai éppen kisöpörték az elôzô generációk nyakkendôs, pantallós viseletét, és egyébként sem volt könnyû az általa viselt darabokhoz hozzájutni. Csendes, választékos, úri beszédmodorával, irodalomközpontú érdeklôdésével, társasági életével, a nôk iránti lankadatlan s a hírek szerint jobbára eredményes érdeklôdésével, éjszakai életével (hogy ne mondjunk kicsapongásokat), legendás déltáji ébredésével és az azt követô hosszú, komótos fürdôzéseivel, a határidôk és általában az idôpontok – mondjuk finoman – rugalmas kezelésével, anélkül, hogy életét performansznak szánta volna, maga volt a rendszer antitézise.
Kortalan figurának mutatkozott. Egyrészt életkorát tekintve, másrészt abban az értelemben is, hogy szinte bármikor a megelôzô száz évben hasonló életet élt volna, mint ahogy léteztek ilyen alakok mindig is a városi kávéházakban, az irodalom, a szerkesztôségek környékén. Az ember valahogy úgy képzeli, hogy a pincér, a boltos, a postás, ugyanúgy, mint elôdeit harminc, ötven vagy száz évvel korábban, szerkesztô úrnak szólította, anélkül hogy bármikor felmerült volna: mit szerkeszt, egyáltalán szerkeszt-e valamit.
1963-ban, a Kádár-korszak legsötétebb idôszakának végén, latin–magyar szakos diplomával kezd dolgozni.
A Szépirodalmi Könyvkiadó propagandistája, majd szerkesztôje 1975-ig, amikor az Európa Könyvkiadó szerkesztôje lesz, közben irodalmi kritikákat ír és angolból, németbôl fordít.
A Szépirodalmiban a lektori jelentések anonimek, csak a szerzô azonosítási száma szerepel a papíron (a kiadó szétesésekor aztán, a fáma szerint az azonosítási számokat feloldó lista elveszett, szép filológusi munka lehet majd egyszer a dekódolás). Minden bennfentes tudja, hogy ezeken a szövegeken aligha múlik bármi is, és rendkívüli eseteket nem számítva legfeljebb egy-két ember, a fôszerkesztô, az irodalmi vezetô olvassa hivatalból az ilyesmit. Ha a felsôbbségek ki akarnak adni valamit, az elutasító lektori álláspont ellenére is megjelentetik, s hiába lelkesednek a lektorok egybehangzóan egy mûért, ha el akarják utasítani, megteszik. Kôszeg jelentéseinek (amelyek soha nem készülnek el határidôre) mindennek ellenére nimbusza van, az a hírük, hogy igényes írások, publikálható esszék. Tekintélye jóval nagyobb, mint a státusza alapján indokolt lenne, minden arra utal, hogy elôbb-utóbb kötetben is megjelennek irodalmi tárgyú írásai.
Aztán más irányt vesz élete. Hogy hogyan „deklasszálódott”, hagyta maga mögött az irodalmat mint foglalkozást, hogy a „rossz társaság” vagy valami eleve elrendeltetés vitte-e a politika irányába, nem itt kell kideríteni.
A 70-es évek második felében már a kialakulóban lévô demokratikus ellenzék a közege, holott erre a váltásra látszólag szinte semmi nem predesztinálja, hacsak az 1957-es, kamaszkori két hónapos vizsgálati fogsága nem, amit röpcédulázásért szenved el. 1980-tól, kiadói állása elvesztésétôl már majdnem hivatásos forradalmár, ’81-tôl a szamizdat Beszélô egyik szerkesztôje, a rendôri zaklatások egyik célszemélye, majd 1989-tôl a legálissá váló és hetente megjelenô lap fôszerkesztôje, egyúttal fôfoglakozású politikus, országgyûlési képviselô.
Tény az is, hogy Kôszeg a hetvenes évek második felében új közegében szinte egyedül van azzal, hogy a – szó tényleges értelmében vett – polgári életszemlélet felôl érkezik, hisz társainak döntô többségét a baloldali, marxista társadalomkritika fordítja szembe elôször a rendszerrel. Miközben alkalmi nyelvtanár, illetve könyvesbolti eladó, öltözködése, szokásai lényegében változatlanok, státusa, tevékenysége szinte esztétikai élvezetet nyújtó távolságban van polgár aurájától. (Ki tudja, miért, a könyv hátlapjára írt „ajánlójában” Elek István Kôszeget az SZDSZ plebejus, demokrata szárnyához sorolja. Hagyjuk, hogy
volt-e ilyen szárny, de hogy szerzônk, miközben minden porcikájában demokrata, aligha nevezhetô plebejusnak, az bizonyos.)
A szelíd, alig hallhatóan csendesen beszélô ember, az abszolút civil még bizarrabbá válik azzal, hogy idôvel különös érdeklôdést kezd mutatni az úgynevezett belügyi témák iránt. Ez nem abban mutatkozik meg elsôsorban, hogy 1990-tôl az Országgyûlés Nemzetbiztonsági Bizottságának tagja, hanem már korábban kitûnik, hogy filológusi alapossággal kiképzi magát büntetôjogból, szakértôjévé válik a rendôrségi, titkosszolgálati, idegenrendészeti ügyeknek, legalábbis azon a szinten, ami a szakszerû civilkontrollhoz szükséges.
Más számára talán a karrier csúcsa lenne, ha azzal dicsekedhetnék: majdnem miniszter lett. Kôszegre ez persze nem igaz, de bizonyára akadna, aki így értelmezné a tényt, hogy addigi megnyilatkozásai nyomán, amikor az SZDSZ 1994-ben kormányra kerülve „megszerzi” a Belügyminisztériumot, MSZP-s és akkori ellenzéki körökbôl is többen megkérdezik: ugye nem Kôszeget szánjátok miniszternek? Életmódja, antipolitikusi attitûdje és az e kötet írásaiból is kitûnô kérlelhetetlen szigora egyaránt szerepet játszik abban, hogy borzongás is vegyül a tréfásnak szánt kérdésbe.
Hogy szerzônk a körülmények kényszerének tartja-e pályakorrekcióját, nem tudom. Tény azonban, hogy a nagyobbrészt politikai írásokat közlô könyv utószavában nem leplezett sóhajjal említi: „Talán egyszer majd megpróbálok összeállítani valamiféle irodalmi kötetet is.”
Mindenesetre megengedhetô a feltételezés: jobb politikai rendszerben, más körülmények között Kôszeg Ferenc nem azt csinálja, amit tett az elmúlt húsz évben. Ez a kötet azonban éppen arról gyôzi meg az olvasót: ha volt a kényszerítô körülményeknek szerepe élete fordulatában, lehetôséget teremtett belôle önmaga számára. Mert az olvasónak nem kell tudnia a szerzôrôl semmit ahhoz, hogy egy jó könyvet örömmel, haszonnal forgasson. A Lehetôségek kényszere alkalmas erre.
Az Új Mandátum Könyvkiadó az egykori demokratikus ellenzékhez tartozó, majd az SZDSZ színeiben parlamenti képviselôvé váló, de fôfoglalkozású politikusként is értelmiségi habitusukat megôrzô, tollforgató szerzôk alkalmi írásait közlô könyvei (Tamás Gáspár Miklós: Másvilág. 1994; Szabó Miklós: Múmiák öröksége. 1995) Kôszeg kötetével már sorozattá állnak össze. Így nemcsak az a kiadó érdeme, hogy a sokak gondolkodására hatást gyakorló szerzôk különbözô helyeken megjelent, olykor nehezen fellelhetô írásait összegyûjtve kiadja, hanem az is, hogy dokumentálja: az elmúlt tíz év jobboldali publicisztikája által homogénnek láttatni kívánt csoporthoz tartozó, egyazon politikai filozófia alapján gondolkodó emberek véleménye mennyire sokszínû, egymással is ütközô.
A Lehetôségek kényszere mintegy 15 év írásait közli.
A legrégebbi még a szamizdat Beszélôben jelent meg 1985-ben, az akkori választás, pontosabban jelöltállítás manipulációit, csalásait elemzi, mintegy a magyar szociográfia hagyományait folytatva. A legújabb az egyik napilap tavaly októberi számában volt olvasható, és Friderikusz Sándor Orbánnal Viktorral készített interjújának kemény kritikája.
Az írások, bár tematikusan tagolt fejezeteket alkotnak, alapjában véve három csoportba sorolhatók. A kötet nagyobb részét a többnyire egy-egy eseményhez kapcsolódó rövid, alkalmi politikai cikkek, publicisztikák teszik ki, amelyek többsége a heti Beszélôben, kisebb része más heti, illetve napilapban jelent meg. A másik nagyobb egységet a zömmel a szerzô szorosabban vett érdeklôdési körébe vágó, a rendôrségrôl, titkosszolgálatról, ügynöktörvényrôl, idegenrendészetrôl értekezô nagyobb terjedelmû elemzések adják. Végül az írások harmadik csoportja a vegyes mûfajú, irodalmias ciklus, Utak, arcok cím alatt.
A recenzens nem igazán alkalmas annak eldöntésére, megalapozott-e a szerzô aggodalma, miszerint az olvasó többnyire nem is emlékszik arra a konkrét eseményre, amely egykoron az írásokat ihlette. Tevékenységem az elmúlt évtizedben szorosan kapcsolódott azokhoz a történésekhez, amelyekrôl Kôszeg kifejti véleményét, így magamat nem tekinthetem tipikus olvasónak. Mégis úgy vélem: az írások többsége kerek egész, megértésükhöz nem szükséges kiegészítô információ – már ha feltételezzük, hogy az ilyenfajta könyveket többnyire nem minden elôismeret nélkül veszik kézbe az emberek.
 A recenzensnek illik ôszintén bevallania elfogultságait. Egyrészt azt, hogy nemcsak több évtizede ismeri Kôszeg Ferencet, de – mint az talán az eddigiekbôl is kitetszik – kedveli, sôt szereti is ôt, sok egyéb ok mellett azért is, mert soha nem tapasztalta, hogy köztevékenységében, így publikált írásaiban magánindulatok, személyes szempontok vezérelték volna. Ugyanakkor jó azt is világossá tenni: a recenzens számos, e kötetben közölt írást kimondottan nem szeretett elsô megjelenésük idején.
A politika úgynevezett alapkérdéseiben, értve ezen, hogy milyen berendezkedést képzelnek el, egyáltalán milyennek szeretnék Magyarországot s a világot, a recenzens és a recenzált valószínû, amióta ismerik egymást, mindig is egyetértettek. Fontosnak mondható ügyekben azonban gyakran tért el véleményük. Írásainak egykori nem szeretése azonban nem e nézetkülönbségekbôl eredt, hanem abból, hogy mást és mást gondoltak a hivatásos politikus feladatáról, szerepérôl.
Nyilvánvaló erény, ha egy politikus tud írni, s nem csak arra képes, hogy politikai állásfoglalássá „emelve” egy szöveget, odabiggyessze mások munkája alá nevét, vagy elzengje a kezébe adott mondókát. (Nem bûn persze az sem, ha a politikus csak hozott anyagból dolgozik, sôt bizonyos posztokon szinte elképzelhetetlen e téren is a háziipari módszer.) Mindenesetre jó, ha érzôdik egy beszéden, publikált írásban is a személyes hang. Írjon a politikus, akár publicisztikát is, de van egy határ, amit – véleményem szerint – helyes betartani: a politikus csak egészen kivételes esetekben írjon saját pártjának tevékenységérôl kritikát. Ez alapvetôen más norma a publicista és a politikusi mesterség összeegyeztethetôségérôl, mint a szerzôé.
Ha különállását, személyes véleményét, külsô kritikáját a szervezeti értelemben párthoz tartozó ember – különösen ha fôhivatású politikus, képviselô, választott tisztségviselô – rendszeresen a nyilvános publicitás erejével képviseli, az gyakorlatilag az összetartozás felmondását jelenti. Versengô pártok esetén nem lehet ugyanis úgy formálni egy párt politikáját, hogy azzal kell számolni: a belsô megbeszélések, viták résztvevôi információikat (s itt természetesen nem holmi tételes titkokra, hanem beltagi, intim ismeretekre kell gondolni), különvéleményüket bármikor közzétehetik. Az ilyesmi, túl a versenyhátrányon, szükségszerûen informális struktúrák, nem hivatalos tanácskozások kialakulásához vezet.
A politikusi és újságírói státusz összekeverésének legnagyobb hátránya azonban az, hogy a nagyobbrészt a sajtóból tájékozódó szimpatizánsok és tagok éppen a leghitelesebb forrásból, adott esetben az SZDSZ emblematikusnak tartott személyeitôl, illetve a lapjának tartott Beszélôbôl olvashatták, hogy milyen gyarló, csetlô-botló, esetleg elvtelen a pártjuk. Az ilyesmi a laikus számára nem az egymást jól ismerô politikusok közötti nyilvános disputaként jelenik meg, hanem kedvelt pártjuk álláspontjának konfúziójaként.
Lehet álmodozni egy olyan világról, ahol a választók széles tömegeit az tereli a párt zászlaja alá, hogy az önmagával szemben a nyilvánosság elôtt mindenki másnál kérlelhetetlenebbül kritikus, hogy minden taktikázás nélkül azzal traktálja a közönséget, ami tollforgatói szívét nyomja, elmeséli, hogy ha rá szavaznak, milyen nehézségekkel kell számolni, hogy az éppen képviselt állásponttal szemben milyen ellenérvek sorakoztathatók fel.
A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a választók döntô többsége a politikában nem tekinti erénynek az értelmiségi önreflexiót, azt szereti, ha a politikus könnyû álmot ígér, még akkor is, ha egészében soha nem hiszi, amit az beszél. Még az elkötelezett hívek többségének is az a meggyôzôdése, hogy a politikai versengésben való sikeres szerepléshez jó adag gátlástalanság, ha tetszik, csibészség, sôt esetleg gazemberség szükségeltetik. Bizony tipikus az a szöveg, hogy: én magam ugyan tisztellek benneteket ôszinteségetekért, hogy tudatosan nem tesztek megvalósíthatatlan ígéreteket, hogy megpróbáltok tisztességesek maradni, hogy (liberális) elveiteket még saját bázisotokkal szemben is képviselitek, de azért észrevehetnétek, hogy mások nem ilyenek, mint én vagyok. Magyarul: vegyétek már észre, hogy ebben a világban így, ilyen laikus módon nem lehet hatékonyan, eredményesen politizálni! Természetesen nem kell, sôt nem is lenne helyes az ilyesmivel egyetérteni, de azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy „a meccset gólra játsszák”.
Utószavában Kôszeg maga is világosan látja, hogy a kétféle mesterség, az újságírói, lapszerkesztôi, illetve a politikusi, alapjában összeférhetetlen. Csakhogy ô, illetve a hetilap Beszélô szerkesztôségének másik két SZDSZ-es parlamenti képviselôje úgy vélték, hogy újságíróként éppen függetlenségüket indokolt nem egyszerûen csak képviselni, de demonstrálni is. A szerzô tudja, s írásai keletkezésekor, illetve fôszerkesztôként is tudta, hogy a lap készítôin, illetve az SZDSZ vezetôin kívül aligha volt valaki is, aki nem az SZDSZ lapjának tekintette a Beszélôt. A hetilap azonban – mint említi is – nemigen törôdött a párt, illetve a pártvezetés politikai igényeivel.
A recenzens az SZDSZ elnökeként éppen azért felelt, hogy pártja a maga normáit betartva a lehetô legsikeresebb legyen. Persze, hogy nem szerette azokat az úgynevezett holdudvarból vagy éppen a kemény magból írt publicisztikákat, cikkeket, amelyekrôl úgy vélekedett: rontják az esélyeket, a szerzôk, mintegy kilépve a valós politikai térbôl, személyes szuverenitásukat állítják középpontba, és flottatüntetésen mutatják fel, hogy nem törôdnek pártjuk igényeivel, közvetlen érdekeivel, mindennél fontosabbnak vélik, hogy ôk mirôl mit gondolnak.
Kôszeg világosan látja, és feltehetôen ezt sem most, a kötet összeállításakor fedezte fel, hogy míg a publicista saját, személyes, individuális álláspontját képviseli, addig a politikust köti pártja álláspontja. Természetesen van olyan, hogy a publicista véleménye egybevág pártjáéval, de ez szinte soha nem jelenthet teljes azonosulást, hiszen a szuverén, gondolkodó ember szükségszerûen nem lehet azonos a minden kohézió ellenére is sokféle szempontot egyesítô, kompromisszumokat, versengésbôl adódó taktikai megfontolásokat képviselô párttal. A hivatásos politikusnak, a pártját képviselô embernek tudnia kell, hogy a nyilvános szereplés csak komoly önkorlátozással képzelhetô el – legfeljebb korlátot szab egyénisége feladásának, mondván: egy határon túl, ha már nem egyeztethetô össze személyes nézeteivel a közös álláspont, nem vállalja tovább. Ezzel szemben a publicistánál kimondottan hátrány, ha egy vélt vagy valós közösség nevében beszél, és nem személyes véleményét képviseli.
Kôszeg azt is tudja, hogy bár a politikus és a publicista egyaránt igazáról akarja meggyôzni a közönséget, igen lényeges különbség közöttük, hogy míg az elôzônek elemi érdeke álláspontja elfogadtatása, hallgatói, olvasói támogatásának megszerzése, addig az utóbbinál ilyen közvetlen érdekeltség nincs, itt az etalon lehet az önmagáért való érdekesség, intellektuális izgalom is. És fontos különbség a kétfajta foglalatosság között az is, bár errôl a szerzô nem beszél, hogy a politikus nem lehet bizonytalan: nem mutathatja, hogy nincs minden kérdésre magabiztos válasza; a publicisztikában viszont bevett és hatékony eszköz megválaszolatlan kérdések megfogalmazása, a szerzô bizonytalanságának, gyarlóságának felmutatása.
Nem kôbe vésett szabály, hanem a józan belátás határozza meg a hivatásos politikus személyes szuverenitásának korlátjait. Nyilvánvaló, a recenzens szigorú normái szerint is adódnak ügyek, amikor természetes, ha a politikus nyilvánosan is képviselt személyes véleménye maga alá gyûri a pártjához kötôdô lojalitást. Egy olyan léptékû ügyben, mint az SZDSZ MSZP-vel kötött koalíciója például, nem kérhetô számon, ha valaki, mint Kôszeg is, aggodalmait, párton belül kisebbségben maradva, a nyilvánosság elé tárja. (Az MSZP–SZDSZ-koalíciót egyébként már 1994 októberében az Iszony Kárász Nelli/Takaró Sanyi kapcsolatához hasonlítja, igen találóan.)
A kötetbe gyûjtött, egykor nem kedvelt írásokat most másként olvassa a recenzens, mint elsô megjelenésük idején. Ma nincs közvetlen politikai tétjük, aktualitásuk. Múltbeli történésekrôl, esetleg még sokáig ható elszalasztott lehetôségekrôl szólnak. Érdekesek, izgalmasak, mert alkalmasak az egykori alternatívák újragondolására, s mert a szerzô élvezetesen ír, nézôpontja pedig egyéni és vitára serkentô.
Az olvasónak természetesen tudnia kell, hogy ebben a könyvben sem a történelmi valóság jelenik meg, hanem annak egy lenyomata. Mások másként látták, érezték, mint a szerzô, nemcsak a más politikai csoportosulások hívei, de az SZDSZ-hez tartozók is.
Milyen is a sajátos kôszeges látásmód? Talán a legpontosabb, ha bizarrnak nevezzük. Mint ahogy életének különbözô szférái is bizarr együttessé állnak össze, írásait is látszólag összeegyeztethetetlen nézetek harmonikus együttese jellemzi. A tolerancia fanatikusa, szélsôségesen mérsékelt – írja róla Tamás Gáspár Miklós a minden leírásnál pontosabb bonmot-jában a könyv hátoldalán.
Kôszeget tulajdonképpen nem érdeklik az úgynevezett gyakorlatias szempontok, de az ideológiai tételek sem. Nem foglalkoztatja különösebben, hogy mi a politikai realitás, mi a „helyes”, hanem arra építi mondanivalóját, hogy a maga eszményei alapján ô mit gondol fontosnak. Kiss Ilona fogalmazza meg a könyv ajánlójában: következetes liberális, aki nem doktriner, lépten-nyomon szembekerül a liberális mainstream hittételeivel, egy makacs ember, aki azonban nem türelmetlen, aki az esélytelenség tudatában is igaza mellett érvel.
Sokszor láttam, hallottam viták résztvevôjeként. Többnyire akkor szólalt meg, amikor szinte mindenki úgy érezte: már vége a diskurzusnak (igaz, a vita elejét többnyire lekéste). Mint akit nem foglalkoztat, hogy hányadik órája gyúrják egymást a megjelentek, kényelmesen taglalta mondandóját, valóban sokszor érvelése esélytelenségének biztos tudatában is. Álláspontját – gyakran volt ez az ember érzése nem csak szóbeli megnyilatkozásai alkalmával, de szövegeit olvasva is – az extravaganciára törekvés, a bizarr felmutatása határozta meg. Pedig, és ez az összegyûjtött írások alapján még világosabb, a sokszor meglepô szemlélet mindig visszavezethetô néhány állandó saroktételre.
Elképzelését, véleményét soha nem indulatok vezérlik, még a legbotrányosabb rendôrségi, titkosszolgálati ügyekrôl is majdnem szenvtelenül tudósít, s mutat rá a látható eseményeket meghatározó mélyebb összefüggésekre. Ugyanakkor jellemzôen sarkít, hol a rendszerváltással való elégedetlensége által vezérelve, hol egy elképzelt jobb politika megcélzása jegyében. Miközben elvi álláspontja sokszor elképesztôen kemény és kategorikus, humanizmus és egyfajta idealizmus is belengi írásait.
Ez a kávéházi professzor (ugyancsak TGM találó jellemzése) szinte az elsô pillanattól kevesli a rendszerváltásban a forradalmi aktust, az újat a régi világtól elválasztó szimbolikus és valóságos határköveket. (Errôl az alapról bírálja egyebek között az Antall-kormány amnesztiatörvényét, az ügynökkérdés kezelését, az egykori titkosszolgálati vezetôk perében született ítéletet, a régi rendszer emblematikus figuráinak szemérmetlen reinkarnációját.)
Sokan a kommunistafaló álláspont képviselôjét látják benne akkor is, amikor az elôzô rendszer bûnöseinek büntetôjogi felelôsségét firtatja, sôt a jogon túlmenôen is igényli a Kádár-korszak prominens szereplôinek kiközösítését. Pedig itt is csak a következetesebb rendszerváltást képviseli, miként részben MDF kritikájában is.
Ez a kiindulása akkor is, amikor az 1990-es választások után Kis János azt mondja, hogy az SZDSZ most már a rendszer ellenségébôl a kormány ellenzékévé vált. Ô viszont azt képviseli, hogy az MDF által teremtett rendszer ellenfeleként kell fellépni. Egyáltalán, az MSZP-vel kötött koalíciót elkötelezetten ellenzô álláspontja miatt talán már kevesen emlékeznek rá, hogy Kôszeg, Tamás Gáspár Miklóshoz és Szabó Miklóshoz hasonlóan, olykor náluk is szigorúbb szavakkal szól a hatalomra került MDF-rôl. Az MDF antiszemita párt volt kezdetektôl fogva, írja az 1994-es választások második fordulója elôtt. De a rendszerváltás felpuhításáért Antall Józsefet is szigorúan ítéli meg (részben az úgynevezett Antall–Pozsgay-paktum miatt). Úgy látja, hogy az MDF-es igazságtételi terv színjáték, hiszen a lokalizálható bûnösöket, az úgynevezett hatalomátmentôket, a vízlépcsô-terv politikai felelôseit, a titkosszolgálati iratok megsemmisítôit nem piszkálják, csak az ötvenes évek felelôseit.
Kezdetben szimpatizál a Demokratikus Chartával, indokoltnak tartja az MDF-ben erôs szélsôjobb elleni fellépést, már ’92-ben követeli Csurka menesztését. De kíméletlen a Kádár-korszak továbbélô mentalitásával szemben is, s ’94 után élesen bírálja az úgynevezett szociálliberális értelmiséget, amikor annak jeles figurái privilégiumaik megôrzéséért lépnek fel.
Az SZDSZ-t ténylegesen csak ellenzéki pártként tudja elképzelni, és nem csak azért, mert a Fideszben – amelyet éppen ezért hosszú ideig idealizál is – látja az egyetlen lehetséges koalíciós partnert. Mindezt már ’90-ben is képviseli, de írásaiból kitûnôen nem látott még olyan helyzetet, amelyben ô pártjának a kormányzati szerepet ajánlaná.
Utószavában maga is említi, hogy a manapság meglepônek látszó, pozitív Fidesz-értékelése, persze az MPP elôtti korszakból, nem magyarázható kizárólag pedagógiai szándékkal, hanem ez utóbbi jön abból, hogy makacsul akarta hinni: az SZDSZ-nek meg a Fidesznek egymás mellett a helye. Ennek jegyében, ameddig lehetett, szebbnek látta a Fideszt, mint amilyennek az valójában mutatkozott.
Az egyes emberekrôl alkotott véleményét a képesség méltánylása és nem utolsósorban az határozza meg, hogy mit szeretne látni bennük. Tiszteli az éles elmét, a politikusi kvalitást, ez utóbbiban is talán különösen azt, amit önmagából hiányol. Ennek jegyében nem különösebben érdeklik az olykor jól látható emberi gyarlóságok, az erényeket is elhomályosító gyengeségek. Így jut még 1980-ban arra a következtetésre, hogy Krassó Györgyöt be kell vonni az induló Beszélô szerkesztésbe, ami az érintett ismeretében csak rövid kaland lehetett volna. S ezért kedveli talán minden régi barátjánál jobban hosszú ideig fenntartás nélkül Tölgyessyt és Orbánt.
A rendôrségrôl, ügynöktörvényrôl, titkosszolgálatokról írt hosszabb esszékrôl szólva a szerzôre érdemes hivatkozni, aki világosan látja különleges helyzetét. A politikusok többsége óhatatlanul azonosul azokkal a szervezetekkel, témákkal, amelyeknek ügyeivel szisztematikusan foglalkozik. Jellemzô, hogy többségük e területek lobbistájává, szószólójává is válik, a költségvetési vitákban például a pénzügyi támogatás növelését képviseli, holott éppen ellenkezôleg, a szakapparátusok laikus ellenôrzése lenne feladata (igaz, ez más országokban sem megy másként). Kôszeg itt is a szokványos megoldás ellenkezôjét képviseli: ô a rendôrség, határôrség, titkosszolgálatok hatalmának korlátozásáért emel szót, költségvetésük kurtítását igényli – függetlenül a kormányok politikai összetételétôl.
Ha a recenzensben maradt volna rossz érzés, hogy a szerzô saját pártjának érdekeit egykor miért nem vette kellôen figyelembe, akkor a kötet utolsó ciklusának olvasásakor végképp feledné korábbi szempontjait. Aki önmagáról oly kitárulkozó, szinte már magamutogató ôszinteséggel ír, mint ô szerettei búcsúztatása alkalmából, annak nem tehetô szemrehányás, ha a közügyekben sem vesz tekintetbe konvenciókat.
A kérdés persze ettôl még marad: kell-e a kitûnô publicistának, szakírónak, eredeti látásmódú elemzônek politikusi szerepet vállalnia?  Kôszeg Ferenc esetében ma már ennek a kérdésnek nincs relevanciája. Nincs politikai tisztsége, azt teszi, amit nála jobban, elkötelezettebben kevesen tudnának. A Magyar Helsinki Bizottság vezetôjeként továbbra is küzd az emberi jogok megsértése ellen, s különös figyelmet szentel az idegenrendészeti visszaéléseknek, a Magyarországra kerülô menekültekkel való méltó elbánásnak. Olykor – a kelleténél kevesebbet – ír is, s talán egyszer tényleg sajtó alá rendezi irodalmi tárgyú dolgozatait.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta