Mihez szól A’ Magánossághoz
címe? Mi a magány maga?
A magány az, ha csak
a maga van. Rajta kívül nincs más. Így megszólítható,
kimondható-e a magányosság? Ebben a címben
az a rejtélyes, hogy ott a magányos a szavával magához
tart, a magányosságához. A magányos szóval
tarthatja magát magához. A magányos szóval
tarthatja magát, ha a szó ô maga. De ha a magányos
a szóval épp magányosságához, egyedüllétéhez
tart, akkor ott a magányossága egyedül van a magához
tartásával. Egyedül van-e a magányos?
„Áldott Magánosság,
jövel! ragadj el
Álmodba most is
engemet;
Ha mások elhagyának
is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe’ lelkemet.”
Másoktól elhagyva
lenni: éppen ez a magány. Egyedül lenni, ez a magány.
A magányos itt mégis azt kéri, hogy ha mások
el is hagyták, a magány már ne hagyja el. Azt kéri,
hogy együtt lehessen a magányával. Együtt kéri,
hogy eljöjjön és hogy ne hagyja el. De itt „két”
magány van: egy elszenvedett és egy kért magány.
Mintha az elszenvedett miatt, annak feloldásaként lenne kérve
a magány, hogy legalább az ne hagyja el. De ha már
magányos, akkor miért könyörög, hogyan lehet
ennél egyedülebb? Mi oldhatja a magányos magányát?
Gondolom az, ha odateszünk mellé egy mást. De a magány
nem lehet ilyen más, mert a magányban nincs más, csak
a magányos maga. – A megszólalót elhagyták
és most kér: függésben volt és van. Mit
tesz az: függni? Annyit, hogy a függô csak valamivel együtt
tud – lenni. Lehet-e függô maga? Itt a két függés
azonban nem „azonos”. A kérés ugyanis a kérôtôl
„függ”.
A magányos az együttlétet
kéri, és – együtt van a kéréssel. De megkapja-e
azt az együttlétet, amit kér? A magányos csak
a kérésével lehet „együtt”, mert a magányt
kéri és a magányban nincs más megkért,
csak a magányos maga. A magányos csak úgy lehet maga,
ha „együtt” van a magához tartásával, a kéréssel.
A magányoshoz hozzátartozik a magához tartása,
de az nem maga. A magányos „nincs” egyedül, mert a magához
tartásával „együtt” van.
„Ha mások elhagyának is, ne hagyj el”
A magány: másoktól
elhagyatottság. Itt a magányos azt kéri, hogy az elhagyatottság
ne hagyja el. De az elhagyatottságtól csak úgy kérheti
ezt, hogy az megmarad elhagyatottságnak: ha nem így kérné,
akkor az elhagyatottság már nem az lenne, ami, és
– így – elhagyná a magányost. Csak úgy kérheti,
hogy (kérése) elhagyatottságnak hagyja. Elhagyja.
Az elhagyatottságot elhagyja annak hagyásáért.
Az egyedül és
az együtt megszólalásig hasonlítanak egymásra,
de nem ugyanazok, hanem egymás hasonlatai.1 Egyikük sincs egyedül
és nincs együtt. – A magányos társként
kapja a Magányt, ami a motívumok, szóképek
szintjén természeti idillként, nôi princípiumként,
szerelmesként, ôsanyaként, istenasszonyként
stb. megszólított-megszemélyesített; ennek
terében a megszólító szeretô, gyerek
és emberként létezô. (A Magány leginkább
befogadónak jelentkezik: és ez megnyithat egy még
inkább magára vonatkoztatott értelmezést, ahol
maga a szöveg magánya tartja magát a befogadó
magányához – hozzánk.) De a Magány továbbra
sem egy, a magányostól független létezô,
hiszen a magányos úgy tarthatja magát magához,
hogy hozzá tart. Az egyedül és az együtt úgy
állnak „együtt”, hogy nem egyek – és A’ Magánossághoz
végig megmarad ebben a különös együttállásban.
A Magány hozzátartozik a magányos magához tartásához,
és nem maga az. A Magány „nélkül” nem tarthatja
magát magához, ezért szól hozzá. A kérésével,
magához tartásával tart hozzá, hogy segítsen
neki magát magához tartani.
„Mentsvára a’ magán
szomorkodónak
Tsak a’ te szent erdôdbe’
van,
Hol bíztatásit
titkos égi szónak
Hallhatja a’ boldogtalan.
Te azt, ki megvetette
a’ világot,
Vagy a’ kinek már
ez nyakára hágott,
Kíséred
és apolgatod;
Magát magával
bíztatod.”
A magányos épp a magán szomorkodás elôl menekül a Magányhoz – hogy ott magát magával biztassa. De a magányos épp maga elôl menekül, hogy a Magány biztassa, és az a magányban nem biztathatja mással, csak magával a magányossal. Miért szomorkodik magán a magányos? Mi a magányos maga? – Itt a magányos azért magányos, mert elhagyott, elhagyták a társai, akik pusztán azért lehettek társai, mert olyanok, mint ô. A magányos elhagyott, de ô is elhagyhat. És – a magányban nem hagyhat el mást, csak magát, mert csak maga van. A magányos is elhagyhat: önmagát hagyhatja el. – Gyönyörû az, hogy a magányos nem „éri el” magát magához tartásában, nem magával van együtt, hanem csak a magához tartásával. De ha el akarja érni magát, és magával akar lenni (hogy így magával gyôzze le magányát), akkor nincs „együtt” a magához tartásával, mert „már” elérte magát, és magányában csak maga van. Ha a magányosnak nincs magához tartása, csak maga van, akkor a magányos semmibe tart. A magányát legyôzni akarásával a maga magányába jut. Ettôl tart a magányos. Ezért tart kezében a magához tartásával a Magányhoz. De a magához tartása sem „valami” lenne. A magányban csak a magányos van. De a magához tartásával „együtt” a magányos magához tart.
„Kíséred
és apolgatod;
Magát magával
bíztatod.”
A Magány a magányost a magához tartásával „együtt”-tartó magával biztatja. És nem úgy, hogy a magányos a maga biztonságát bírja. Ez a maga „nem” maga. A Magány „együtt” tart a magához tartásával hozzá tartó magányossal, kíséri ôt és „magával” biztatja. A magányos a Magánnyal „együtt” tart magához.
„Oh kedves Istenasszony!
Én is értted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti
módra érted,
Midôn veled gondolkozom.”
A magányos a Magánnyal tartja (gondolja) magát magának. A Magány baráti módon érti a magányost, ha az vele, a Magánnyal gondolkozik. A magányos gondolkodik, a Magány (a Magánnyal) érti meg. Ez lesz a társa. – De A’ Magánossághoz épp megszólító-megszemélyesítô beszédhelyzetével tartja fönn a Magány elhagyásának veszélyét: hogy a magányos magának akarja a Magányt, olyan társnak, mint maga. A magányos ekkor magát tartja a Magánynak, nem a magával „együtt” tartó magához tartását. És a magányos nem a magához tartásával tart. A magányos nem magához tart, mert nincs „együtt” a magához tartásával. De a magányos a magányában nem tarthat máshoz, csak magához: a magához tartása „nélkül” nem tart semmihez. – Mindez a magányos maga. Az utolsó elôtti versszak döbbenetes komplexitással mondja ki, hogy mindez – a magányos maga!
„Sôt akkor is, mikor
szemem’ világán
Vak kárpitot szô
az halál;
Ott a’ magánosság’
setét világán
Behulltt szemem reád
talál.
Síromba tsak te
fogsz alá követni,
A’ Nemtudás’ kietlenén
vezetni:
Te lészel, ah!
a’ sírhalom’
Vôlgyén is
ôrzôangyalom.”
A halál megvakulás, ahogy a látás magát valamihez tartás, szólás, létezés. De ez a megvakulás nem egyszerûen nem-látás, hiszen a magányos a magánya sötét semmijében, a megvakulásával talál rá a Magányra, ami követi ôt és vezeti. Az elsötétülô magány itt kisbetûs,2 mert az csak a magányos maga. Mert a megvakulásával már „nem” az elsötétülô magát látja, hanem „magát” a „magát”.
1 Camus-nek a Jonas vagy a
mester dolgozik címû elbeszélésében Jonas,
a festô maga vonul ki az emberek, a szerettei közül, hogy
magányában egy vásznon dolgozzon. A novella zárlatában
ezt olvashatjuk: „»Semmi baj – mondta kissé késôbb
a kihívott orvos. – Túl sokat dolgozik. Egy hét múlva
talpra áll.« – »Biztos meggyógyul?« – kérdezte
Louise feldúlt képpel. »Meg.« A másik
szobában Rateau a tiszta fehér vásznat nézte,
amelynek közepére parányi betûkkel Jonas csak
egyetlen szót írt, amit ki lehetett betûzni, csak nem
volt egész világos: egyedüllét vagy együttlét.”
(Ford.: Benyhe János).
2 A kéziratban (1798)
még nagybetûvel szerepelt – az Ódák két
könyvben közlésében (1805) nyilván azért
változtatta meg Csokonai, hogy a magányos magánya
és a Magány „különbségét” láttassa.
A kisbetûs-nagybetûs szavak játékának
meghatározó jelentése és jelentôsége
van a versben. (Ugyanilyen változtatást tett a nem sokkal
korábbi Újesztendei Gondolatok szövegén is: ott
az „idô–Idô” párhuzamnál.)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta