Példák I. 1967,
Pilinszky János
Ha a színpadi szekrény
tetején, vagy hol, ugye, ott az a balta, a darab végéig
valamikor le is fog az esni. Jószerén Tolsztoj idôkörnyékérôl
ránk maradt mondás.
A Holmi 1996. márciusi
száma ennél az oldalpárosnál (328–329.) kihajtva
idôtlen ideje ott a könyvespolcomon: Pilinszky levélfogalmazványa
a költô Pierre Emmanuelhez. Egyebek közt azt fejtegeti
keserves elszántsággal, hogy érzései ellentmondásosak.
Ám helyzete kialakult, s ezt vállalnia kell. Bár sosem
keresett semmiféle szerepet, és nem is akarnak neki szerepet
adni „otthon… az úgynevezett marxista-keresztény dialógusban”.
Értsd: e két fél köztiben.
„A dialógushoz javarészt
most gyártják a szereplôket, olyanokból”, idézem
tovább Pilinszkyt, „akik nyilvánosan elárulták
a kereszténységet s most mindenkinél hangosabban hitet
tesznek mellette. Ez a folyamat”, teszi hozzá, „máris elindult.”
Emigrációjának lehetôségét/etlenségét
taglalja. Otthon az ô „aggályoskodó és pesszimista”
keresztényi mivoltában kellene „ezekkel a föltétlen
hívôkkel…” együtt szerepelnie, s amaz idôk jellegzetességét
emeli ki: „fokozott passzivitással örvendezve megtérésükön
– a politika kegyelmébôl. Korszerûtlenségemmel
segédkezve korszerûségükhöz.” Fél
önmagától is, meg a külsô lehetetlenné
tételtôl. Ember ô, költô, nem szent. Mindegy
most, hogy az irományt publikáltató és kommentáló
B. Á. szerint Emmanuel igencsak – s politikusan! – süket maradt
költônk szavaira. Kint idegenben Pilinszky, tudta ô maga,
kénytelen lett volna „lehetôleg politikamentes megélhetést”
találni. Munka után nézni stb. De „ha hazamegy… a
szabadesés hûségén és Isten irgalmán
kívül semmi egyebet” nem lát maga elôtt.
Nem Tolsztoj okán
idézem ezt a vérig szívfacsaró, remekmívûen
összegyötört levelet. Hanem – mert hogy magasmûvészet,
ez a téma, ugye. A szabadeséses és isten-irgalmas
mondat magasmûvészet. Megváltása mintegy a Pilinszky-féle
gyötrelmeknek, még ha két frank – franc – haszna sincs.
A legnagyobb haszna van. Minden gyakorlati tevékenykedésünk,
Európa-törekvésünk materializmusa közepette
is letagadhatatlanul létezô örök lelkünk üdve
van benne. Nem vallásosan értem az üdvöt. De az
is benne lehet. A magasmûvészet a sár és vér
és por és kétségbeesés megváltását
célozza, éri el. Ezért, persze, nem pénzkategória.
De akár azt is mondhatnám: minden pénzt megér(demel).
Már kulturált, nem csupán még törekvô
országokban ezt tudják is.
Egészen más
kérdés a mostani bécsi; J. dráma-prózaírónôtôl
kezdve T…ini sikeríróig, közben igazi íróig,
az ottani Operaház igazgatóját át a Rex felügyelô
öreg rendôréig (ez: túlélték a nácik
után a kommunistákat, a gazdasági nehézségeket,
az elsô – ?? – illetlenkedéseket a Burgtheaterben etc., túl
fogják élni azt is, amitôl félniök kell,
vagy, teszem hozzá, azért mégsem kell? ôk tudják,
fôleg majd ôk látják) sokan nyilatkoznak a News
január végi számában a kulturális várhatóságokról.
De Ausztria már micsoda színvonalon aggódhat! Nem
okvetlenül egy csôdbe sodorható magasmûvészet
fenyegetettségének árnyékában.
Jómagam (rossz tréfával:
mi a jó, mi a rosszabb, s még)
Nem egészen áll
(már?) az, amit ilyen-olyan 1996-os feldúltságomra
valaki, kevéssé ismert név, de érdemben prominens,
mondott. Céhembéli. Hogy: legyen rá büszke, maga
a pártok közül senkinek sem kell. Goromba vigasz volt.
De igaz, ami igaz, politikai szervezetekhez sosem tartoztam, nem törekedtem,
világom: szakmai. Szakszerû, ahol ezt sikerül megvalósítanom,
és amennyire, nos, mindig az. Nem kérdezem, „mire jó”,
ha olyan halálos komolyan veszem például a novellaírást;
görcsösen komolyan. Nem lankad bizonyos késztetésem:
a versírásé. Igazán messzire mentem el: képversek,
Duchamp és Dubuffet felfogása… sokszor azonosulás
velük, másszor a hagyomány teljessége. Hosszú
lenne sorolnom. Hálátlan szerep volt, fôleg nekem magamnak
kínlódásos, hogy annyi mindent kell összeegyeztetnem:
du. 4 óra 20 perckor annak tudatát, hogy talán csináltam
valamit, „érdemlegesebbet”, és sok ilyen 4 óra 20
perc volt, talán, majd másnap de. 10 óra 40-kor látni
azt, „nekem sosem mérik össze a teljesítményt,
nem adják össze a pontszámot, idegen maradok itt”. Az
itt: rendszerektôl függetlenül értendô. Persze,
nagyon is igaz a másik goromba értékelés: kevés
embert találok rá, hogy egyszerre túl sok minden legyen
tetszésére abból, amit csinálok. Értékelésembôl,
abból, ahogy – magaskultúrai szempontúan, de nevetségesen
mondom, egyszerûbb szívek rokonszenvével is – „vesznek”
engem. Ám ez nem a piac, nem piackérdés, a kultúra
sosem lehet a piac kérdése ott, ahol nincs olyan kultúraszint,
nincs ilyen kialakítva, valahogy nem volt hajlam a kialakítására
stb., nincs olyan, mint sok országban, mely pedig példaképünk.
Ezekben az országokban a hely – jó: a „nép”, a „nemzet”,
az „emberek” stb. – üdvét érthetô és elemi
módon elválaszthatatlannak tartották a kultúra
„ügyétôl”. Nem részletezem, közhely.
Ismétlem, ha igaz
ez a dupla tétel: az ország meglétéhez elemien
kell a kultúra, de: az emberek itt nem értik azt, nem okvetlenül
értik, mi az ilyen magaskultúra, vagy annak valóban
megannyi része, tehát: következtetés: nem lehet
a szabadesés hûségére és isten irgalmára
hagyni a kultúrát, fôleg nem a magasmûvészetet,
vagy ahogy én mondom, a mûvészetet és mûvelôjét.
Hogy pénz tagadja a „pénzt”.
Jómagam; megszorítások
nélküli folytatás
Magam nem lázongok.
Semmiféle lázadás nem isteni eredetû, mondja
Ottlik. Csak ez a birkasággal sem egyértelmû. S nem
azt a mély igazságot tartalmazó, ám kicsit
frázisosnak, mert tehetetlen-elvi-földközelinek ható,
rangos-gangos mondást értem ezen, hogy „birka ez a nép
itt?” Nem. Ki nem beszél így. De az úgynevezett írástudók
– és nekem, mit tudom én, Hencze Tamás festô,
Vidovszky maestro zeneszerzô úr is írástudó
– felelôssége nem a családi asztal, a klubhelyiség,
a kocsma elôtti járda, a vásárcsarnokok etc.
színterén, környezetében zajlik, vagy kussol,
vagy zagyvál. Az írástudó felelôssége:
a legmagasabb rendû szabadesés – a mûvészi, etikai
törvény – és a valódi isteni irgalom, e kifürkészhetetlen,
de számos paraméterrel körbehatározható
szerint alakul. Rezzenetlenül. Egyik elsô támogatóm,
Kormos István idézte saját válaszát
egy körkérdésre az ötvenes évek elsô
felébôl: hogyan marad az ember becsületes? Úgy,
hogy becsületes marad. Lásd Pilinszky.
Nem lázongok, hanem
örülök, hogy segély-nyugdíjam van az egykori
Alaptól. Tisztességesnek érzem adott fura körülmények
között a létminimum nevû összeget. Valakik,
már a színpadról lezavaródott egyének,
elsikkasztották a nyugdíjalapunkat. Ergo például
én is ki lettem akkor fosztva. Sok pénzbôl, viszonylag.
Ösztöndíjakat
keresni itthon a magamféle mûvész egyszerûen
nem képes, nem bír. Nekem, amilyen anteuszi alkatom van,
rövidebb idejû „külhon” se mûvészeti hon.
A hetvenes évek végén „kimehettem” volna, talán
Berlinbe. Megpályázhattam volna, fel volt ajánlva.
Széthulltam volna! Ma már igazából senki nem
is irigykedik – szembe nem teszi, mondjuk –, hogy itthon így akkor
sokat dolgoztam. Nehéz éveket is éltem. De háromszor
kezdtem újra. 1970-ben, a Hamlet-kötet utáni letiltástól
kezdve – mûfordítás, mûfordítás!
–, majd 1989-tôl, mikor egyszerre rádöbbentem, teljességgel
munka nélkül is maradhatok akár, s nem a politikai rend
változása miatt, de mert a kiadóügy teljesen
más lett. Azt hiszem, állati szívóssággal,
a bennem rejlô madár makacsságával értem
el, amit azóta elértem. Értsd: volt munkám.
S akkor, 1996 után, egyszerre átjárt a hideg: láttam
honoráriumainkat és láttam az árakat. Még
legközvetlenebb környezetemben is azt hitték: nyavalygok,
„panaszkodom”. Ma már mindenki tudja, hol tartunk. S megint azt
mondom: nem minden szempontból politikafüggô ez. Ez tôkésrendfüggô,
még ha valakinek nem tetszik is e gyorsnézetem.
Ha senki nem segít
azonban a dolgon, ez ott lesz politikafüggô mégis – randa
szó –, ahol nem segítenek rajta, akik.
Nem vagyok a „bretli” embere.
Elég volt annyi, hogy – körülbelül olyan tiszteletdíjakért,
amilyenekért egy road, értjük, ugye, zenekarok úti
segítôje stb. a színpadi világítást
nem kapcsolná fel, nemhogy egy erôsítôt beállítson
– bebizonyítottam magamnak, meg tudom csinálni a „szereplôsdit”.
De nem akarom. Nem az én dolgom. Mándy Iván mondta:
tegyünk mindent – a mûvészetben – a tehetségünk
törvényei szerint. Jó, abban az idôben még
tudtuk, akiknek tudnunk kellett, mit mondott Mándy, Ottlik, Pilinszky
etc. Ma ez a fajta köz-tér megszûnt.
Példák; és
befejezés. Vég-szó? Csak azt ne!
Kóbor Tamás,
jeles írónk és gondolkodónk mondta – idézem:
buda pesti negyed, 1999 tavasz, Sánta Gábor összeállítása
– Az író tegnap és ma címû, riasztóan
aktuális beszédében, a Cobden Szövetség
nevû gazdasági szervezet pódiumáról szólva
arról, mi „van” és mi „várható” így,
és miért, hogy a nagyot fordult világról az
egykor „toronyôr”, példakép etc. írónak
látnia kell, hogy „a filisztereké”. S a filiszterek, keresletük
feleslegébôl, mondja Kóbor Tamás, nem akarnak
áldozni az íróra, a magasmûvészetre –
egy fillért se. Sajnálatosan kritizálhatóak
a „mai” mûvek, mondja az akkori állapotokról, és
szervilizmust emleget. Ma ez kicsit másképp van, persze.
Részben. De a meg nem írt remekmûvek száma szaporodik.
A régi író ráért kialakítani
világképét, abból a kiérlelt mûveket
létrehozni. Ma futkosás van, mondja Kóbor, s lépést
kell tartani az állandóan rohanó eseményekkel.
„Ez kizár minden kompozíciót”, szögezi le. Ám
abbahagyom, minden idézet egyben történeti kategória
is, csak egy része illik a mára, s támadható
a meg nem felelései miatt.
Befejezésül a
magam példáját: harmadik újrakezdésem,
nekilendülésem most nemrég adódott, 1998 végén.
Mert vagy gyors vagyok, vagy dermedt, elmondani sem merem, mennyi mindent
csináltam e rövid idô, egy és negyed év
alatt. És milyen sok idôm maradt mégis az önemésztésre.
Ugyanúgy félek bárminek nekiállni, mint bárki
más. Vagy nem tudom. Saját magamat sem lehetek képes
így megítélni. A magasabb mûvészetnek
evidenciára van szüksége. Nem arra, hogy önemésztésbe
zuhanjon; ne állandóan ínség – gyakorlatilag
legyen önelemzô. De hogy ez így legyen, s ez az élet
gyakorlatára is üdvvel hasson vissza, az élet gyakorlatán
múlik.
A magamféle mûvész
kilátásai: végsô soron robot mindhalálig.
A megújulás robotja, de robot. A lelki egészség
kényszere, de kényszer. A józanság gürcölése,
de gürc. A tisztességes szándék tere, de csupa
mocsok. Ha viszont fogy az erô, netalán még élsz
s elapad mindez, nincs semmid többé, te nem leszel, magamféle
mûvész, te nem leszel kiskapitalista. Se nagy. Nem lesz üzemed,
senki se dolgozik „neked”. Vicc, hogy ne mindent magam írtam, fordítottam
volna, ami alatt-felett a nevem áll. És mondom, másfélennyire
is futotta volna. De nemes, nem munkajegyû idô-töltés
csak akkor ér bármit, ha van munkád. Amit megfizetnek.
Legalább a hazánkban ôshonos eléggé hitvány
módon. Ez kellene mindaddig, míg szabadesô nem leszel,
úgy, hogy az se, és az esô mint az irgalom nem hull
rád.
Miért tagadnám:
minden lelki egészséggel, józansággal, jó
szándékkal együtt úgy gondolok 2000-akárhányra,
ha jót hoz, ha rosszat, hogy végre ugyanakkor közelebb
leszek a megváltáshoz. Kilátásaim oly kecsegtetôek,
hogy minden elért perc és eredmény a tisztességes
elmúlás ígéretét hozza. Hogy ne kelljen
kellenie annak, ami, lassan, végsô soron, kell-e?
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta