1-es napló
Nem tudok sírni.
Megyek éjjel az utcán,
és próbálok. De már nem megy. Van bennem három
korsó, még így sem.
Pedig régen nagyon
tudtam. Nem azért, mert szomorú voltam, hanem azért,
mert sírni jó. Hergeltem magam. Mondjuk az aradi vértanúkra
gondoltam, ahogy baktattam hazafelé a szentesi sötétben,
és már ömlött is a szemembôl a könny.
Vagy egy disznóra, akit nyakon döfnek. Vagy magamra, ahogy
az utolsó csikk kiesik az ujjaim közül, és döglötten
terülök végig valami szomorú, konyhai linóleumon.
Mire hazaértem, olyan
tiszta voltam, akár bárányból a maszületett.
Hófehérre mostak a könnyek. Másnap már
annyira bûntelenül hajoltam anyám napsugárszín
húslevese fölé, mint amennyire talán az aggastyán
Raszkolnyikov hajolt szeretett Pétervárja fölé
(jujj!!!).
Most is hergelem magam, a
Tiszára gondolok, a ciánszôkére, a kibelezettre,
a széjjelbaszottra, de hát mégse megy. Nem tudok már
sírni. Nagyon úgy fest, vége a gyönyörû
bôgôs éjszakáknak. Pedig a megtisztulás
lényeges volna. Egyénileg és tiszailag is. És
ennek most tényleg vége.
Látom a jövômet.
Itt, a számítógépem (Macintosh
Classic) jobb alsó
sarkában. Egy szemetesvödör, aláírva, hogy
TRASH. Elôször sápadt még, de aztán feketül
mocskosul a sok szeméttôl, és dagad is. Hiába
megyek rá az egérrel az Empty trashre, az ki nem ürül,
csak puffad-sötétedik tovább.
Aztán egyszerûen
szétrobban.
Vége, mint a botnak.
Mint a Tiszának.
2-es napló
Ma végre tudtam sírni. Ciáncseppek és döglött pontyok zuhantak ki a szemembôl. Letérdeltem, és könyörögtem, hogy Istenem, lopd vissza a könnyeimet!
3-as napló
Tömörkény-novella
2000-bôl.
Tél van, de elveszett
a jég, és megy lefelé a vízen a hajó.
Nem széles, nem hosszú, olyan nagyobbra nôtt csónak,
mely gyékénysátorral van borítva. A város
alá érve a hajó kiköt a parton. Apránként
pedig gyûlnek az utasok is. A kofák, akik halat hoztak be,
és malacot visznek ki. Özvegy Halál Ferencné,
aki semmit se visz, mert azért jött be a városba, hogy
misét hallgasson a belsô templomban az uráért.
Így tovább, tovább: emberek, asszonyok, lányok
(ez utóbbiaknak az ördög se tudná kitalálni,
hogy mi dolguk lehet vajon itt bent).
No!
Ezzel eleresztik a partról
a kötelet, berántják a deszkát, és csáklyára
kap a férfinép, hogy vízsodrába tolják
a hajót. Ez olyan munka, hogy ilyenkor csönd legyen, és
semmiféle asszonybeszéd ne zavarja a dolgozó emberek
tetteit.
Mikor a hajó megtalálja
a sodrást, akkor Szélpál Mihály, aki kormányos,
és igazgatója ezen vidéki utaknak, azt mondja:
Megéhöztem!
Ezzel átadván
Tóth Savanya Énoknak a lapátot, belép maga
is a gyékénysátor alá. A többiek már
eszegetnek, özvegy Halál Ferencné kivételével,
aki fehér kendôjét egy sörös hordóra
terítvén, azon helyet foglalt, és igen csöndben
van. Csak az ajkai motyogásából látszik, hogy
folytatja az imádkozást, amit a templomban elhagyott.
Aztán a temetés
énekeibe kezd: Letettem testemnek romlandó sátorát,
Honnét formáltattam, Ölelem föld porát,
Lakom sötét boltját, S immár Istenemet, Kegyes
teremtômet, Áldom örömmel
Özvegy Halál
Ferencné morzsolja az olvasót csöndben, aztán
belefordul az átláthatatlan vízbe.
Szélpál Mihály
egyszerre ijedt kiáltást hallat a vitorla mellôl.
Jézus!
És Mihály
arkangyal kiált vissza a kormányos, és az alacsony
sátron át az orrba ugrik. Mi az, te?
Láttam mondja
a hajóslegény. Fölmerült
ott.
Micsoda?
Vér Tisza
Fölmerült
a feje. Függô volt a füliben.
Valóban. Lassan fölmerül
a sárga hullámokból egy fej, de ismét eltûnik.
Hanem ezen idô alatt mindenki ráismer, látni lehetett
Vér Tisza halovány arcát és barna haját,
amit szôkére festett az iszap.
Hárman is kapnak egyszerre
a csáklyák után, és a vasvégû
kapókat messze a vízbe leszúrják. Keresik és
kutatják. Ám a víz átláthatatlan, és
halottait nem engedi. Nincs, no nincs.
Keresztet vetnek. Csak Tóth
Savanya Énok mondja: Támaszd fel örömre testemnek
morzsáit, Add meg egek fényét
A szél a hangokat
szétviszi Vér Tisza nagy sírja fölött.
4-es napló
Vajon a folyók bûneit ki bocsátja meg? Kinek mondhatják el bûneiket? S vajon a Tisza Mennybe jut vagy Pokolra?
5-ös napló
A temetésen mindenki
ott volt.
Esterházy Pink Floydot
hallgatott odafelé az autóban, Herman Ottó megnyiratkozott
a folyó tiszteletére, Mikszáth kenhetô Mackó-sajttól
összeragadt bajusszal érkezett.
A kripták és
sírkövek tövében, ahol is egy nagyobb üres
teret talált ez a sok ember, felállítottak egy hatalmas
bográcsot. Hogy majd ott közösen halászlevet fôznek.
Herman Ottó nem cicózott,
rögvest kijelentette, hogy az igazi halászlé elkészítéséhez
sok kecsege, elég ponty és kevés harcsa kell. József
Attila állította, hogy ez nem így van, mert a halászlébe
ponty, csuka, angolna és kecsege kell, valamint, hogy a paprika
és a hagyma mellé babérlevél is jár
bele. Temesi erre azt mondta, hogy szerinte a halászlé levének
olyannak kell lennie, mint a legdühösebb bika vére. Illyés
Gyula a dévérhez ragaszkodott. Vörösmarty Mihály
meg szó szerint így szólt: a halakat, midôn
elfôttek, leszûrénk, s külön rakánk,
de benne hagyánk a vízben azon jó ízt. Móra
a kézzel való ellenôrzést szorgalmazta, vagyis,
hogy amikor már a bográcshoz kívülre tett kezet
nem égeti meg a benne fôzôtt halászlé:
akkor az igazi, ízletes és kellôképpen megfôzött!
Mikszáth se hagyta szó nélkül a dolgot, a pipát
ki se vette szájából, úgy motyogta: a leghíresebb
szegedi halpaprikás úgy készül, hogy kóstolás
közben elrecitáljuk a regulát: Habet saporem, odorem,
et colorem. Vagyis, hogy íze, illata, színe van. Petôfi
a petrezselyemhez ragaszkodott, Kosztolányi a kakukkfûhöz.
Volt, aki sárga rántást emlegetett, mert Keszthelyen
így látta. Vörösbor, tészta, fogas
az ideáknak
nem volt se szeri, se száma.
Zaj, ricsaj, lökdösôdés,
végül verekedés lett a dologból.
Csak Deák ült
nyugodtan egy sírkövön, s nézett maga elé
csendben. Mikor a sok magyar elfáradt az ütlegelésben,
akkor Deák felállt a sírkô tetejére,
és szózatot intézett a nemzethez. Azt javasolta, a
Tisza emlékmûve legyen ez az üres bogrács maga,
mert hát az elhalt folyó sem volt bûntelen, megértheti
hát a megegyezés lehetetlen voltát.
Ebben aztán mindenki
megnyugodott (vagyis ráhagyták Deákra a dolgot, mert
már éhesek voltak).
Mindenki indult vacsorázni,
ki kocsmába, ki az otthoni asztalhoz, csak Csáth maradt a
temetôben, aki a külvilágról teljesen megfeledkezve
egy ciánmérgezett réti sast boncolgatott aprólékosan,
körzôvel.
6-os napló
Fürdôgatyás
kis hülye voltam még, talán úgy tizenkét
éves, mikor egy nyári délutánon kiültem
a szentesi Tisza-partra, és feltettem egy nagyon fontos kérdést
a folyónak.
Tisza úr, kérem
kezdtem, persze magázva, egyfelôl, mert taknyos voltam még,
hogy jöttem volna a tegezéshez, másfelôl meg a
Tisza soha nem itta meg velünk a pertut, minden családtagommal
magázódott, mióta anyai felmenôm, Vásárhelyi
Pál folyómérnök megregulázta, gátak
közé kényszerítette ezt a féktelen és
szeszélyes személyt. Tisza úr, kérem mondja
el nekem, miért nem ír Ön naplót? Hisz Ön
annyi mindent látott és hallott az évek folyamán,
és a Beszélô biztosan le is közölné.
Egy motorcsónak elsuhanását
még megvárta a folyó, aztán megszólalt.
Ugyan-ugyan, csacsi fiú
hullámzotta Tisza úr.
A napló mazochizmus.
A napló a túlzott ôszinteség. A napló
annak kell, aki valamiféle erkölcsi kiválóságnak
tudja be, ha nincsenek saját maga elôtt titkai. A napló
a folyton saját magunkkal nézett farkasszem. A napló
csakis a kegyetlenséget ismeri a magunkkal kialakítható
végtelen kapcsolatok közül. Pedig hát, csacsi fiú,
kellenek azok a titkok. Még saját magunk elôl is titkolnunk
kell egy csomó mindent. Ugyan mi lenne, ha csak úgy, a totális
ôszinteség jegyében, mindent bevallanánk magunknak?
Katasztrófa, csacsi fiú, katasztrófa. Itt van például
az én lelkem. Szoktam én is beszélgetni a lelkemmel,
hogyne. De, hogy mindent kifecsegjek neki? Soha. Meghasadna azon nyomban.
Ha például egyszer-egyszer a lelkem rákérdez,
miért is öntöttem el annak idején Szegedet oly
csúful, miért romboltam oly aljasul, hát csak nevetek
szelídül, s annyit mondok, tudod, az esôzések,
s egyéb természeti jelenségek, meg ilyenek, s egy
szót sem ejtek arról, hogy a város régóta
a bögyömben volt, irigykedtem gyönyörû, szôke
asszonyaira, akik nap mint nap a város porát koptatták
szépséges talpaikkal, de belém nem másztak,
bennem nem lubickoltak, csak férjeik szennyeseit hordták
belém.
7-es napló
Itt a folyó hirtelen
elhallgatott, talán megijedt túlzott ôszinteségétôl,
de az is lehet, csak meg akarta várni, hogy a közelben varsáit
igazgató öreg halász ladikjával továbbálljon.
Csacsi fiú kezdte
aztán újra , hát aztán a folyók víztestében
is több lélek lakik egyszerre, éppen úgy, ahogy
az emberi testbe is belefér akár féltucat lélek.
A te földi porhüvelyedben is négy kisfiú és
egy kislány lelke növekszik.
Na, ekkor nem hallgattam
tovább a Tiszát.
Tisztára úgy
éreztem, hogy lebuzizott.
Aztán késôbb,
sok évvel késôbb jöttem rám, mennyire igaza
volt. Most már nagyon jól tudom, hogy négy pali és
egy csaj lakik bennem. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy éppen
melyik kerekedik felül.
Van egy srác, aki
pontos, korrekt, megbízható, szorgalmas, kötelességtudó,
ám totálisan tehetségtelen, és rettentôen
unalmas.
A második srác
tele szeretettel és szomorúsággal, tulajdonképpen
jó fej, de sokáig ôt se lehet elviselni.
A harmadik pasi féktelen:
újabb és újabb söröket követel, buja
tivornyákra cipel, ablaküvegeken akar átugorni, ordít
és nótázik, beleköt az élô fába
is, szóval látványos, hangos és önveszélyes.
A negyedik srác annyira
lusta, hogy legszívesebben csak feküdne egy kanapén,
regényeket olvasna, és közben megállás
nélkül cigarettázna.
Na és akkor még
nem is beszéltem az ötödik lélekrôl, a csajról.
Abból veszem észre, hogy felülkerekedett belül,
hogy mozdulataim légiesek lesznek, hangom csacsogó, hirtelen
undorodni kezdek a körömpörkölttôl, butaságokat
beszélek, féltékeny leszek, és somlói
galuskát akarok.
És ez az öt lélek
még önmagában nem is lenne baj
De mindegyiknek igaza
van! Van igaza! Jól felfogható, megérthetô,
elfogadható igazak. Egymással szöges ellentétben
lévô igazak. Na most, ha naplóírásba
kezdenék (soha nem teszem!), vajon melyik igazát írnám.
Egyszer az egyikét, másszor a másikét? Az egész
értelmetlen hablaty lenne. Ha meg kiválasztanék egyet,
és azt preferálnám, akkor meg mi lenne a híres
ôszinteséggel?
Szóval nehéz,
szinte reménytelen ügy ez a naplóírás,
és fôként kegyetlen. Folyton magunkat vizslatni, ahelyett,
hogy élnénk.
De hát élni
is minek, ez is pontosan olyan reménytelen és kegyetlen.
A Tiszának legalább
könnyû. Naplót se kell írnia, élnie se
már.
A mázlista!
8-as napló
Nincs olyan település
a Tisza partján, ahol élô halat ne árultak volna.
Békeidôben. A hét végén csupán
egyetlen helyen lehetett kapni. Bár az ott lakók egyöntetûen
állították, hogy a cégérrôl nagy
hirtelen eltûnt a »tiszai« szó, és csak
az »élôhal-árusítás« maradt
kiírva.
Blikk
9-es napló
Van egy visszatérô
álmom (most találom ki az egészet, hess napló-feeling!).
Fényes sörényû,
csillogó naptestû paripák fürdôznek-isznak
a Tiszából. Úsznak. Aranyhíd a vízen.
Azon vágtáznak át a naplovak a túlsó
oldalra.
Boldog, akinek kenyeret adnak
álmai.
Ilyen boldog leszek én
is.
Sztaniolpapírból
ragasztom-festem meg a képet, ráírom, hogy SUNHORSES
IN THE GOLDEN BRIDGE, oszt eladom nyáron a Balatonon.
10-es napló
Szörnyû ez a naplóírás.
Pedig próbálom megúszni a legkevesebb ôszinteséggel.
De még így is önkínzás. Most már
sejtem, hogy a Széchenyi Steffi gróf (anyai felmenôm
kollégája) miért porozta olyannyira pisztolyát.
Ma elhatároztam, egy
napig gondolkozom, és holnap most már teszek naplóilag
valami olyat, ami nemcsak nyöszögés, de tényleg
használ a nemzetnek. Megfogalmazom az élet értelmét.
11-es napló
Az élet értelme,
hogy ne írjunk naplót. Az életnek akkor van értelme,
ha nem nézünk túl sokat tükörbe. Tudni kell
az életbe beleszarni, mindig az élet fölött tíz
centivel járni, s onnan köpni rája.
(Túl kevés
volt ez az egy nap, én belátom, de hát a naplóírás
már csak így megy, napra nap, nem nagyon gondolkozhatunk
az életen, alig fejezzük be a keddi krónikát,
jön a szerdai, a lényeg nem a gondolat mélysége,
hanem a folyamatosság.)
12-es napló
Talán nagyvonalúbbnak kellene lennem. Elvették a Tiszámat, azt kéne mondanom, egye-bassza, nem számít, én nem haragszom, nem perelek, nem nyavalygok, nem felejtek.
13-as napló
Halló, tisztiorvosi
szolgálat?
Igen.
Cserna-Szabó András
vagyok, és csak azt szeretném kérdezni, hogy a susnyás
is ciános lett?
Igen, sajnos a susnyás
is.
Tessék mondani,
ugye mindjárt itt a nyár, se a vízben, se a susnyásban
nem lehet majd kúrni. Hát akkor hol, tessék mondani?
Hol kúrjak én?
Tessék talán
a nyaralóban, kedves Cserna úr.
(Nyaralóban??? Ez
még a Hivatal szájából is olyan kispolgári
és uncsi és öreges!)
14-es napló
Száll a Trabantunk
Dél felé, Szentes felé, oh a szabadság felé!
Nôm nyomja a gázt,
a gyerekem néha kilô egy-egy színes golyót a
puskájából.
A hídon áthaladva
elfordítom a fejem a Tiszától, nem akarom látni.
Egy nap, már indulunk
is vissza, nem bírom a dögszagot.
Két nap múlva
Szegedre kell mennem.
A halott Tisza mágneses
ereje.
Nagyapám a Klinikán.
Combnyaktörése van. Fáj neki minden mozdulat. Tejet
iszik, azt szeretném mondani neki, nagyon szeretlek, kisöreg,
aztán csak megsimogatom a kezét.
Szeged lassú. Tisza
nélkül még lassabb.
Én nem tudom, ez a
város, hogy a picsába tud ennyire lassú lenni!
Vásárhelyi
Pál a rokony, ki pórázra kötötte a Tiszát,
e vad ebet is csak áll a téren, teátrális
mozdulattal mutat valami felé, de nem mozdul, pedig ha valaki, talán
ô tudna segíteni.
Nógatom, mozduljon
már, csupán annyit mond, ô csak egy szobor, haggyak
néki békét.
És ne hessegessem
el a galambot a fejérôl.
Elôször arra gondolok,
felhívom Grecsót, igyunk meg egy sört, aztán
inkább disznósajtot eszek nagyanyámnál, pálinkát
nem kérek, és lefekszem aludni.
15-ös napló
Ez az utolsó napló.
Végre vége.
(Azért azt még
ideírom, mi történt tegnap este. Feleségem benézett
a hûtôszekrénybe, s talált ott egy üveg
lejárt szavatosságú heringet. Rögvest felszólított,
vigyem le a szemetes konténerbe, ne büdösödjön
neki a hûtôben. Fogtam tehát a heringes üveget,
és elindultam. Mire leértem a lépcsôn, eszembe
jutott, hogy a hasznost össze kéne kötni a kellemessel.
Ezért betértem a Zöldfa Presszóba, gondoltam,
lehajtok egy pohárka söcikét. Na, az egybôl kettô,
a háromból négy lett, a hatból meg tizenkettô.
Hogy, hogy nem, éjfélkor már Budapest egyik elôkelô
negyedében ténferegtem: tökrészegen, kezemben
az üveg heringgel. Éppen a román nagykövetség
mellett haladtam el, mikor egy kóbor kutya hirtelen a bokám
felé kapott pofájával. A harapást megúsztam,
mert ijedtemben akkorát ugrottam, hogy a mérges eb nem érhette
el a lábam. De ugrás közben a heringes üveg kirepült
a kezembôl, nekiszállt a követség kerítésének,
az üveg szétrobbant, egy hering felszúródott
a kerítés egyik lándzsájára, a többi
meg repült tovább. A heringek betörték a nagykövet
szobájának ablakát, s egyenesen a perzsaszônyegre
hullottak. Én persze rögtön elhagytam a helyszínt.
Ma rettegve ébredtem. Bekapcsoltam a tévét, kíváncsi
voltam, talán már ki is adták a körözést.
Talán a buszmegállóban már a saját fantomképemmel
nézek majd farkasszemet. De a rendôrség nem szólt
garázdaságról, egyszerû és ártalmatlan
politikai akciónak minôsítette tettem, és a
nagykövet is csak annyit mondott, hogy akcióm üzenetét
egyéni véleménynek gondolja. Pár perce beszéltem
a feleségemmel telefonon, elmondtam neki mindent. Csak annyit reagált
a történtekre, hogy szerinte úgy fogok megdögleni
akár az E. A. Poe, mármint hogy hozzáfagyok piásan
egy árokhoz. Na, mondom, itt fejezzük be ezt a beszélgetést,
különben pedig úgy érzem, nincsenek velem komoly
problémák, csak nehezen szocializálódok, és
idô kell még, hogy a társadalom hatalmas teste magába
fogadjon. Ennyiben maradtunk.)
Nyugodjunk békében!
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta