Egy jelentéktelennek tûnô dolog: az 1992-es évben paradigmaváltás következett be a kortárs táncegyüttesek reklámanyag-stílusában. A fénymásolóban ollóval, technokollal-radexszel összeragasztott, igénytelen és olvashatatlan röplapokat egyre szebb kiadványok váltották fel. A szakma önbecsülésének, lehetôségeinek növekedése ebben a látszólag mellékes jelenségben is megmutatkozott.
Ebben az esztendôben különösképp kevesebb jelentôs hazai moderntánc-elôadás született. A mûfajban klasszikusnak számító társulatok közül több nagy változás, esetenként a szétesés elôtt állt, más társulatok pedig ekkor kezdtek formálódni. A Szegedi Balett élén még az alapító, Imre Zoltán állt, Bozsik Yvette és Árvai György még együtt dolgoztak a Természetes Vészek Kollektívában, hogy aztán hamarosan elváljanak útjaik.
Az 1992-ben rendezett I. Magyar Kortárs Táncszemle vízválasztónak bizonyult, amint errôl a mûsorfüzet bevezetôjében Angelus Iván vezetô szervezô beszámol: „Mindenki tudja, hogy 1949 óta Magyarországon a klasszikus balett és a néptánc képviselôinek módja volt azonosítani magát a táncmûvészet egészével. Máig változatlanul nyögjük ennek a politikai döntésnek összes konzekvenciáját: a színházi, iskolai és támogatási rendszert egyaránt ez a tény tartja torz arányaiban. (…) Ezen a szemlén az ide tartozó 21 együttes vesz részt. A magyar táncmûvészet független, progresszív ága. A vérfrissítés viszont az egész érdekeit szolgálja. Elég az ellenségeskedésbôl!”
Nos, az ellenségeskedésbôl sajnos még sokáig nem lett elég. A Táncszemle azonban módot adott rá, hogy a modern irányzatokat mûvelô társulatok szervezett formában, egymást erôsítve  színre léphessenek, és megtanulják az érdekérvényesítés fortélyait.
Az 1992-es évben láthatta a legtöbb vendégjátékot a mûfajt befogadó Petôfi Csarnok, a Szkéné Színház és a Merlin Színház közönsége. Még nem múlt el a „látogassunk filléres gázsiért a vasfüggöny mögé” lelkesedése. A befogadóhelyeken élvonalbeli nyugat-európai és amerikai társulatok adták egymásnak a kilincset. Valószínûsíthetô, hogy ez a soha korábban nem tapasztalt élménygyûjtési kedv is befolyásolta a hazai csoportok strukturálódását és alkotói munkáját. A társulatalakítási láz és premierdömping az elkövetkezô évben tetôzött.
A Tánc ’92 (IV. Európai Táncfesztivál) programján, a Petôfi Csarnokban a kortárs francia táncmûvészet vezetô társulatai (Michel Kelemenis, Christine Bastin együttese) mellett amerikai, holland és belga koreográfuscsoportok léptek fel. A British Council által szervezett Making Waves – Hullámverés fesztiválon a legjelentôsebb angol társulat, a világhírû DV8 volt a díszvendég. Az Egyesült Államok táncéletének színe-java, így Carolyn Carlsson, Bebe Miller és Elisabeth Streb formációja egy héten belül lépett fel a világszerte ismert befogadóhellyé lett Petôfi Csarnokban. A Pas Op! – Flamand Kortárs Mûvészeti Napokon Anna Teresa de
Keersmaekernek, Maurice Béjart tanítványának világhírû társulata, a Rosas, valamint Wim Wandekeybus, az európai tánc egyik legeredetibb koreográfusa mutatkozott be.
1992-ben Budapesten rendezték a Rencontres Coreographiques Internationales de Bagnolet, röviden a Bagnolet-fesztivál egyik elôválogatóját. A hatvanas évek közepén életre hívott fesztivál eleinte a modern francia tánc újdonászait karolta fel, de késôbb nemzetközivé vált: 1992-ben 21 városban több, mint háromszáz nevezô vett részt a válogatókon. Az egy évvel korábban alakult TranzDanz elsô koreográfiája, az Ideiglenes cím két rangos díjat is hazahozott a döntôbôl.
Az elôadás három táncosát a Dresch Mihály vezette zenésztrió kísérte, színészük, Dóczy Péter Esterházy Péter
Daisyjébôl citált szövegtöredékeket. A TranzDanz elôadói néptáncosi múltjukból építettek egyedi és összetéveszthetetlen mozdulatvilágot, bôséges teret engedve az improvizációnak. Sajátos folklórt keltettek életre, a társulat sokak szerint egy új, magyar moderntánc-stílus irányadója lehetett volna. Az évtizedekkel elmaradt hazai mezôny a nyomukban helyet találhatott volna a világ táncéletében. A formanyelvét meg-megújítva máig ôrzô társulatnak azonban nem akadtak valódi követôi: a néptáncból a modern felé indulni keveseknek volt kedvük vagy bátorságuk.
Az Artus Színház talán legtöbbet játszott elôadása, a Turul igazi botránykôvé vált. A Goda Gábor társulatvezetô által írt és rendezett groteszk táncjátékot Andrásfalvy Bertalan akkori kultuszminiszter „szentségtiprónak” és a magyarságot gyalázó „mocsoknak” titulálta. A legfelsôbb politikai körökbôl táncelôadás efféle indulatokat a rendszerváltás óta nem váltott ki.
Mielôtt Godáék megszeppenhettek volna, a Turul elnyerte Budapest Fôváros Díját az év legjobb alternatív színházi elôadásáért, majd az V. Kairói Nemzetközi Kísérleti Színházi Fesztiválon is leakasztott három fôdíjat.
Az Artus alkalmasint Zápturul címmel is játszott egyórás darabja kesernyés-ironikus hangnemben mutatja meg, hogyan találkozik egymással (magyar) múlt és (magyar) jelen. A több tucatszor játszott háromfôs elôadás talán a legpolitikusabb táncjáték volt a magánpolitikusokkal ékesített Horthy-temetés, a neokacagány és a neobuzogány éveiben. A sámánokkal bajlódó egyházi méltóság, a csirkévé átszerelhetô transzformer madártotem, az aktatáskával virtuózkodó ôsmagyarok jelenetei kivételes érzékenységgel és humorral kaptak el valamit a kor levegôjébôl. Úgy, ahogyan ez más mûfajokban is csak keveseknek sikerült.
A Turul szereplôi egy végletekig leegyszerûsített játszma részesei. Ketten bocskoros, állatbôrökbe kötött, honfoglaló közvitézek, a turulfigura elôtt kántálva hódoló, zabolátlan figurák. Mozdulataik szilajok, szelesek, táncukban esetlen báj, szeretnivaló ormótlanság. Az utak hamarosan elválnak: a – most így utólag – Roberto Benignit idézô jelenség, a ragyogó komédiás Méhes Csaba, a törékenyebb és agyafúrtabb hôs átvetkezik. Vörös papi köpenyben látjuk viszont mint misszióspapot, a békés átmenet kulcsfiguráját, aki megszelídítve társait, véget vetne a bálványimádásnak. A Goda játszotta tradicionalista szembeszegül. Kettejük konfliktusát az ugyancsak bocskorosból angyallá változó Mándy Ildikó oldaná. A táncosnô egy fél pár hatalmas, hófehér szárnyban áll, gótikus alakja alig-alig mozdul.
A fergeteges, sok-sok apró utalással tarkított helykeresô játék során egyre többször rándul keserû mosolyra a szánk.
A szellemes díszletek és jelmezek között egyre kiélezettebb a harc. A modernitásba csöppenô, már aktatáskával stafírozott (h)ôsmagyarok egy ügyes trükkel elárasztott telefonfülkében fulladnak meg. És még a telefonhívás sem sikerül.
„A kommunista rendszer bukása után az elfojtott vágyak és remények fékevesztett dzsinnjei kiszabadultak a palackból. A magyarkodás, az Európa-imádat és a vallásos ôrület lovasai átestek a ló túloldalára. Az elôadás szeretô humorral szól a magyarokhoz és Istenhez”  írta társulata talán legnépszerûbb elôadásának felvezetôjében Goda Gábor. Kilenc évvel ezelôtt…

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta