Ment-e a könyvek által a világ elébb? Ezt a kérdést teszi föl ez a sorozat, ha egyszer egy-egy könyvet egy-egy évhez kapcsol. A megjelenés évéhez. Vörösmarty kérdése persze nemcsak kérdés, hanem állítás is. Azt állítja, hogy a világ elôremegy. Hogy feltételezhetjük és hihetjük a haladás létét. Bodor Ádám könyve, a Sinistra körzet – ami révén valamiképp szerintem valóban elôre ment a világ 1992-ben – viszont olyan világot mutat, ahol a haladás még lehetôségként, még szóként sem szerepel. Sinistra körzetben nincs haladás, Sinistra körzetben nem érvényes Vörösmarty kérdése, és nem létezik szellemi tartományként az ô költészete. Sôt a költészet általában sem.
Észre kell vennünk, hogy ez a könyv hiányok és ellentmondások buktatóin visz végig minket, mintha mi magunk is lesiklanánk Andrej Bodor nevezetes sínyomán, ami nem tud eltûnni még nyáron sem. Mert ez a sínyom, ha nem is haladás, de változás. Aztán megint megáll a változás, mint egy öreg ingaóra, ami hol jár, hol nem, de többnyire nem. Költészet nincs ebben a világban, de mégis költészettel telített. Áll az idô ebben a regényben, de néha meg-meglódul. Úgy értem, történni történnek dolgok, de az idô áll. A regény csak félig regény. A szerzô az alcímben nagyon pontosan fogalmaz: egy regény fejezetei. Azaz önálló novellák, amelyek, mint a mozaik, kiadják egy lehetséges regény képét, vagy legalábbis léptékét. De minden novella újra kezdi elmondani ezt a világot. Amit az egyikben tudunk, azt újra el kell magyarázni a következôben, különben mintha nem is volna. A szabályok nem változnak, de újra és újra, fejezetrôl fejezetre érvényesíteni kell ôket. Ebben a világban nincs írásbeliség. Vagy jószerivel alig van. „De hát ô is csak egy lassú, szarvaslelkû hegyivadász volt, órákon át tétlenül bámult kifelé az ablakon, a fekete fenyôk fölött elhúzó szürke felhôkre, madarakra, még az ilyen szûkszavú kísérôokmányok elolvasása is nehezére esett” – jellemzi az elbeszélô Andrej egyik barátját, Titus Tomoioaga ezredest. Vagy gondoljunk Coca Mavrodin furcsa üzenôpapírjaira. Ami le van jegyezve, nincs. Mivel pedig ez a világ csak írásban létezik, mert egy majdnem létrejövô regész létezésének terepe, kioltja saját létét.
Kicsit szégyenkezve gondolok vissza az eddig leírtakra. Nem sikerült ugyanis pontosan elválasztanom a regényt, mint konstrukciót, és a konstrukció börtönrácsa mögött láthatóvá levô világot. Sovány vigasz, hogy azért nem tehetem, mert egyik sincs. A regény nincs igazán, mert a világ, amit létre akar hozni, amit magában foglal, mint kalitka a döglött hollót, nem engedi, hogy létrejöjjön. Azt hiszem, a Sinistra körzet azon könyvek egyike az utóbbi idôk magyar irodalmából, ami legyôzhetetlen akadályok elé állította szerzôjét. Aki nem tehetett mást, vállalnia kellett a felemásságokat. Ezt a felemásságot nem esztétikai aszimmetriának érzem, hanem sokkal inkább ontológiainak. Ezért kell az egyes szám elsô személyû elbeszélô hangját néha a harmadik személyû elbeszélésnek leváltania. Nem egyszerû regénytechnikai kényszerûség ez. Hiszen nincs is regény. Vagyis csak félig van. Akár Andrej Bodor beszél, akár a Bodor Ádám által létrehozott személytelen elbeszélô, nem ugyanarról a majdnem személyrôl van-e szó, aki deklaráltan kapcsolatot tart a szerzôvel, tehát a kalitkán kívüli valósággal is? Na, nem mintha Bodor önreflexióval vesztegetné az idejét, ez a problémakör talán nem is esztétikai. Egyszerûen csak utal rá saját nevének kölcsönadásával és ebbe a világba való beletorzításával.
A nevek egyébként is nagyon fontosak itt. A magyar, ukrán, román, ruszin, örmény névformák összekeveredése világosan jelzi, hogy bár magyarul olvashatunk errôl a világról, az nem magyarul történik. Hanem leginkább a nyelv nélküli tartományokban. Olyan keverék nyelvrôl árulkodik ez a névhasználat, hogy még abban sem lehetünk biztosak, ezen a nyelven lehet-e egyáltalán kommunikálni. Vagyis nemcsak az írásbelisége, de a szóbelisége is kérdéses ennek a világnak. A magyar szöveget úgy tekinthetjük, mint fordítását egy létrehozhatatlan eredetinek. Ehhez az eredetihez képest az egyébként legendásan szûkszavúnak számító Bodor Ádám is bôbeszédû. Annyit mégiscsak kell locsognia, hogy ezt az ontológiai dilemmát becsempészhesse az esztétikai érvényesség körébe. Becsempészi, átjuttatja a határon, és ez elég. Nagyon is elég. Remekmûvet alkotott ezzel az illegális határátlépésével.
Remekmûvön nem a tökéletességet értem. Nem mintha nem lenne Bodor Ádám szövegében minden mondat szép és kiegyensúlyozott. De az egész mû, ami már alcímével is valamiféle töredékességre utal, olyan horderejû problémákat mozgat meg, hogy az ember nem tud kitérni saját világnézetének átgondolása elôl. Nem szívesen mondanék megváltoztatást. De végig kell gondolnia, amit eddig gondolt, hogy kipróbálja, igaz-e ebben a közegben is. A jelentôs mûvek visszafelé is megváltoztatják a tradíciót. Olyan viszonyítási pontot adnak, ahonnan nézve bizonyos igazságok már nem tûnnek annak. És fordítva. Egy ilyen mûvet csak az ellentmondások sûrû hálójában vergôdve lehet létrehozni. De hát nincs termékenyítôbb az irodalom számára, mint az ellentmondás. Akár az önellentmondás is. Ami például az anyag (a nyelv, a képzelet, a valóság, a metafizika) közegellenállásából következik.
Ha tehát arra a kérdésre szeretnénk válaszolni, hogy ment-e a világ 1992-ben elôrébb Bodor Ádám könyve révén, akkor észre kell vegyük, hogy a kérdés máris valami felé hajt minket, ahol maga a mû is van, de mikor odaérünk, ott mégsincs semmi. Az, amit kerestünk, akár a délibáb, lehet, hogy már rég mögénk került. Ez a hasonlat persze téves hasonlat, mert síkvidéki, míg a regény hegyvidéki. Épp arról van szó, hogyan eszi szét ez a regény a rá irányuló kérdéseket a maga savas, párás levegôjével, ködjeivel, felhôivel, rossz szeszeivel, szürke egyenruháival, törpéivel és semmibe vivô vonatsínjeivel, hegyi hidegeivel, medvéivel és nyálkásan ömlô vérével, ami bárhonnan elôbugyoghat. Ebben a könyvben nincs nyelv, az csak fordítása egy nem létezônek, de nincs benne világ se, pontosabban: a benne nagyon erôsen megképzôdô valóságszerû valami illúzió. Illúzió még az absztrakció kényszerén, a nyelv kényszerén is túl. Ez a világ, ami világnak mutatja magát nem világ, a dolgok sosem a helyükön vannak benne. De még csak nem is szürreális világ. Hiszen annak leírója, miközben tagadja a dolgok racionális összefüggéseinek mindenhatóságát, csak újakkal egészíti ki az összefüggések rendszerét, így a világot a valószerûtôl a valóságos felé löki. Itt a dolgok izoláltak, tehát nem képzôdhet belôlük valóság. Minden öntörvényû, azért magától értetôdô, de következetlen ebben a könyvben. Ez a regény nem a szerzô korlátai ellenében, hanem legelsôsorban is a nemlét ellenében jött létre. Persze a szerzô korlátai is a nemléthez tartoznak, de az a nemlét még szinte van. Öntôforma. Ez a nemlét, amit Bodor megszólaltat, lerúgja magáról a formákat, ellenáll az ábrázolásnak. Nincs.
Márpedig abban az évben valami történik, amikor a semmire nyíló panorámaablakba, vagy épp barlangszájba ilyen eredményesen sikerül betont önteni. Bárki is van ott, fulladjon meg, azaz ne legyen. De ne legyen a semmiben, tehát legyen, nagyon is legyen. Újrakezdési kísérlet ez a könyv, még ha az újrakezdés csak illúzió is pusztán. Rendszerváltás elôtti és utáni világunk formálásában és megértésében oroszlán- vagy inkább medverésze van. De formálhat-e világot valami, ami a világon kívüli dolgokról szól? E két szférának a határát talán nem megnyitni, hanem elzárni kell, és aki elzárja onnan ide és innen oda, rögtön át is lök, át is kényszerít dolgokat. Ki tudná megmondani, hogy hány gyerekkel több születik, ha ezt a könyvet nem publikálja 1992-ben Bodor Ádám. Vagy ki tudná megmondani, hogy hány emberrel több lesz öngyilkos, ha ezt a könyvet nem publikálja 1992-ben Bodor Ádám. Csak az olvasókra, a tényleges olvasókra gyakorolt hatásra kell gondolnunk? Ha egy mûnek csak akkora hatása van, amit az elolvasása eredményez, akkor az nem nagy mû.
A többi viszont ellenôrizhetetlen találgatások, „nemolvasás-szociológia” és olvasáson túli szocio-metafizika kérdése. Csupa nem létezô tudományé, csupa áltudományé, ha a tudomány embereként beszélnénk, itt meg kéne állnunk, mert már így is messze túlléptük volna kompetenciánkat. Még csak nem is olvasóként beszélünk, bár a könyvet már többször is olvasva csak vágyakozva gondolhatunk arra a lehetôségre, hogy itt és most egy év és egy könyv viszonyát vizsgálva, talán olyan könyvrôl kellett volna írni, amit nem olvastunk. De a nem olvasás állapotába lehetetlen visszajutni. Bár ki tudja. Bodor mûve kapcsán mintha ez se tûnne akkora lehetetlenségnek. Nem könnyû ugyanis visszaemlékezni a szövegre. Bár a jó szövegekre sohase könnyû visszaemlékezni.
Amikor erre a cikkre készülve megpróbáltam visszaidézni a könyvet, csupa kerülôútra tévedtem vagy inkább találtam emlékeimben. (A beszélô nem véletlenül váltogatja a többes és egyes számot, tehát a tudományos és a szépirodalmi beszédmódot. Megpróbál nyomába érni állandóan változó anyagának.) A mû helyett például az jutott eszembe, amikor elôször hallottam róla. Épp Prágában éltem, és barátaim kilátogattak hozzám. Karlstejn környékén kirándultunk. Egy földúton tartottunk valami régi kôfejtô felé. A kôfejtôt Kis Amerikának hívják. Téglalap alakú óriás gödör az erdôben, a szélét bokrok növik be, elrejtik az idegen elôl. A függôleges kôfalak között jó tíz méter mélységben bányató rejlik. Nincs partja, olyan, mint egy medence. A víz fölött, de még a mélyben folyton vadkacsák keringenek. A mélyben, de egy teljesen más világban. Legyen ez a világ Más- vagy Túl- vagy Új-, mintha nem ott lenne, ahol van. Errefelé tartottunk az erdôben, és még nem láttuk a tavat, de a tükrén megcsillanó nap aranyszínû reflexeket vetett a még ki nem zöldült ágakra. Mintha a pokolban sokkal tisztább
fénnyel sütne a nap. Ekkor beszélt egyik barátom a már megjelent, vagy még csak elhíresült könyvrôl. Nem tudom, hogy ô olvasta-e már akkor. Én még biztosan nem. De az a hely, az a tavasz s a fénynek az az iránya összekapcsolódott vele, és erre nem cáfoltak rá az újabb és újabb olvasatok sem. De ha az olvasó sem korlátlan úr a mû felett, akkor ugyan ki? Nyilván rossz a kérdés megint. Mert ugyan miért kéne korlátlan úrnak lenni valakinek vagy valakiknek egy mû felett? A mû szerzi szerzôjét, írja íróját, olvassa olvasóját, jelenteti meg és tölti ki idôvel megjelenésének idejét. A világát föntrôl vagy lentrôl bevilágítja. Nem megy elôre, nem lép vissza. A Sinistra körzet szerzôje vagy olvasója vödörrel hordja a semmit a világ egyik végén túlról a másik oldalon lévô határra, és ott a sorompón túlra önti át. Szerencse, hogy egy-két lépés út az egész. Ott épp annyi csak. Tudni kell jó helyen regénybe fogni.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta