1992 mozgalmas év volt a médiaelnökök számára. Ön hogyan élte meg ezt az évet?
Bennem az egész két és fél év már csak egy nagy, alaktalan massza, hiszen az ember igyekszik egészségesen élni, és elfelejteni a kellemetlenségeket. Számomra inkább a kinevezés utáni elsô év volt nehéz, egyrészt, mert a Rádiót, ezt a hatalmas intézményt egyáltalán nem ismertem. 1991 nyarára-ôszére aztán már nagyjából át tudtam tekinteni a Rádiót, kialakult, mit szeretnénk csinálni, és kiválasztottam azokat az embereket is, akikkel úgy véltem, együtt tudok majd dolgozni. Tehát a rossz érzéseim némileg csökkentek, bár sohasem múltak el, mert az ilyesfajta hivatali munka nem nekem lett kitalálva. Mindennap ott lenni, állandóan értekezleteket tartani, egy sor kellemetlen ügyben dönteni, ebbôl állt az élet. Ráadásul a mûszaki-gazdasági kérdések, amelyek egyébként is kevésbé érdekeltek, és mindig emberi konfliktusként jelentkeztek, általában nem a saját szintjükön oldódtak meg; nekem, az elnöknek kellett volna okos és határozott döntéseket hoznom ezekben az ügyekben – ez nem az én mûfajom, nem éreztem jól magam benne. 1991 ôszén aztán már egyre inkább a politikai kérdések kerültek elôtérbe. Egyre gyakoribbak lettek a tiltakozások, tüntetések, létrejöttek a Rádióban azok a szervezetek, amelyek megítélésem szerint csak látszólag foglalkoztak érdekvédelemmel, valójában a külsô beavatkozási törekvések belsô segítôi voltak. Ez viszont már nem zavart annyira, hiszen akkorra kialakult, mit akarunk csinálni. Emlékeim szerint egyébként én hajlandó lettem volna radikálisabbnak lenni ezekben a politikai huzakodásokban, de tekintetbe kellett vennem, hogy vezetôtársaim nem minden esetben értettek ezzel egyet.
Mondana példát?
1992 január elején elindult az új mûsorszerkezet, amelynek természetesen szervezeti következményei is voltak. Erre a Miniszterelnöki Hivatal azt mondta, hogy semmiféle belsô átalakulás nem hajtható végre a Rádióban addig, amíg ôk jóvá nem hagyták a szervezeti és mûködési szabályzatot (SZMSZ) – és ezt az igényüket mindenféle múltból elôbányászott jogszabállyal támasztották alá. Én minden további nélkül végrehajtottam volna az átalakítást, de hallgattam a kompromisszumkészebb megközelítésekre, amelyek abból indultak ki, hogy hátha jobban el tudunk vegetálni akkor, ha nem nyitunk új frontokat. Én persze nem közalkalmazott voltam, és egyébként sem szeretem, ha fát vágnak a hátamon. Kollégáimnak viszont rádiósként az egzisztenciájuk, munkájuk, hivatásuk múlt ezen. Lehet, hogy ôk voltak a bölcsebbek, ráadásul én kezdettôl fogva tudtam, hogy számomra ez átmeneti helyzet, elôbb-utóbb otthagyom a Rádiót.
A tiltakozás oka ez esetben ugye az volt, hogy a vallási mûsorok átkerültek a kevésbé fogható URH-sávra. Ebben még fel tudok fedezni érdeksérelmet. De hogyan fajult ez a Rádió egész létét és tevékenységét érintô nagypolitikai konfliktussá?
Lehet, hogy a vallási mûsorok esetében taktikai hibát követtünk el. Például azért, mert nem tettük világossá mindenki számára, hogy addig csak a Petôfi rádióban voltak vallási mûsorok, mégis, a romániai Tempfli püspökkel az élen, többen azt követelték tôlünk, hogy tegyük vissza a Kossuth középhullámú sávjára a vallási mûsorokat. Ráadásul a Rádió pénzébôl még egy egyházi adót, a Pax rádiót is tízmillió forinttal akartuk támogatni. Mi egyrészt abból indultunk ki, hogy a Rádiót technikailag is modernizálni kell. Másrészt úgy gondoltuk, viszonylag tiszta profilú adókat kell csinálni, így az URH-sávot is meg lehet tölteni új tartalommal, ami a hallgatók jobb eligazodását szolgálja. Amikor aztán láttuk, hogy ez nagy ellenállásba ütközik, visszaléptünk, korrigáltuk az elképzelésünket. A politikai támadás viszont ez után erôsödött fel, ami nyilvánvalóvá tette, hogy itt másról van szó. Az ok valószínûleg az volt, hogy a kormányzó pártnak kezdettôl fogva nem tetszettek azok a személyek, akiket én a rádióadók vezetôiként kiválasztottam.
Szalay Zsolt, Vicsek Ferenc, Szirányi János és Varga Lajos Márton, illetve Gálik Mihály, akit még 1990-ben választott ki ügyvezetô igazgatónak.
Igen. Én azon az állásponton voltam, hogy ez a Rádió belügye, a politikai pártok viszont saját embereiket szerették volna vezetô beosztásban látni. Erre én egyáltalán nem voltam vevô. De volt egy másik ok is, ami nagyon korán a viszony elmérgesedéséhez vezetett, talán már 1990 ôszén. Én soha semmilyen párttal nem kerestem a kapcsolatot, nem is tartottam ezt feladatomnak. Ha eljöttek a Rádióba, fogadtam ôket, Csurka Istvánt is beleértve. Ez történt akkor is, amikor jelentkezett a kormány, hogy szeretné, ha a Krónikákban mindennap külön idôt kapna. Ezt én butácska elképzelésnek tartottam, és mereven elzárkóztam tôle. Az volt a véleményem, hogy ötlete persze mindenkinek lehet, de a Rádió mûsoridejének felosztásához semmi köze a kormánynak. Ha hajlandók lennénk is teljesíteni a kérésüket, csak azzal a feltétellel, hogy az ellenzék is ugyanennyi idôt kap. Ezt ôk nagyon rossz néven vették. Bár azt elismertem, és ezzel szerintem nem is volt probléma, hogy amennyiben nem a kormánypárt propagandájáról és a kormány magyarázkodásáról van szó, hanem az Országgyûlés által már elfogadott döntések megismertetésérôl, az állampolgárok tájékoztatásáról, annak mindenkor helye van a Rádióban.
Azt mondta, nehezen viselte a Rádión belüli, mindig személyes konfliktusként megjelenô problémákat. De ha Csurka István vagy Kulin Ferenc bement magához, hogy politikai elônyöket csikarjon ki a kormánynak vagy a legnagyobb kormányzó pártnak, az is személyes konfliktusok formájában zajlott, hiszen a szemükbe kellett mondania, hogy nem, és miért nem. Ez hogyhogy nem zavarta?
Egyszerû a magyarázata. Józan paraszti ésszel úgy gondoltam, hogy mûszaki vagy gazdasági kérdésekben talán nem olyan nehéz eldönteni, melyik a jobb vagy kevésbé ráfizetéses megoldás. Ez persze nem így volt: akár valamiféle gazdasági elképzelésrôl, akár mûszaki megoldásról volt szó, mindig személyek álltak vitában egymással, és az atyaúristennek nem lehetett megtudni, melyik a jó változat. A legegyértelmûbbnek látszó mûszaki kérdésben is 4-5-féle koncepcióval álltak elô, és mindenki a saját igazát bizonygatta, ami olykor valóban eltérô elképzeléseket takart, olykor viszont kiderült, hogy inkább csak személyes ellentétek diktálják a szembenállást. Nehezen tudtam tehát áttekinteni a lehetôségeket. Politikai kérdésekben nem volt ilyen problémám.
Ezek a politikusi látogatások milyen légkörben zajlottak, milyen hangnemben folytak?
Emlékezetem szerint mindig barátságos volt a hangnem. Sohasem volt számon kérô jellegük a tárgyalásoknak, arra sem emlékszem, hogy szankciókat emlegetettek volna. Például: számomra ugye az jelentette az utolsó cseppet a pohárban, amikor 1992 végén a Rádiót és a Televíziót mint önálló költségvetési rovatot megszüntették. Ez egyértelmûen azt jelentette, hogy a két intézmény torkára tették a kést, hiszen attól kezdve a miniszterelnökség diktálta volna minden lépésünket. Mondhatták volna egy fél évvel korábban is, hogy vigyázzak, ne kényszerítsem ôket ilyesmire, de nem fenyegetôztek. Csak csendben megcsinálták. Szerintem a képviselôk egy része sem fogta fel, amikor megszavazta a javaslatot, hogy mirôl van szó.
Ezek szerint az is meglepetésként érte, amikor 1992 tavaszán kiderült, hogy a miniszterelnök úgy gondolja, maga alkalmatlan?
Akkor már nagyon áldatlan állapotok uralkodtak: újságcikkek, tiltakozások, tüntetések, rengeteg magánlevélnek álcázott fenyegetôzés. Úgyhogy nem lepôdtem meg különösebben. Ráadásul Kulin Ferenc megkeresett elôtte, és azt mondta, hogy a menesztésemrôl már megszületett a döntés. Ezért volt az a véleményem, hogy az a bizottsági meghallgatás csak formalitás. Ha a kormány már döntött, akkor minek játsszam el ezt a játékot a kulturális bizottságban. Ráadásul számomra egyértelmû volt, hogy a kormánynak jogilag nincs rá módja, hogy leváltson. Engem ugyanis nem a kormány nevezett ki, így le sem válthatott. Elmondtam már másutt, hogy 1990-ben, a jelölésünket követôen egy sürgôs távirattal berendeltek a miniszterelnökségre. Hankiss Elemér éppen külföldön volt. Beballagtam, és Antall József közölte velem, hogy akkor ô most engem kinevez. Én ezt visszautasítottam. Mondtam, ne nevezzen ki, hiszen az egész elképzelés arról szól, hogy a kormány jelöl, a köztársasági elnök kinevez. Egyébként Hankiss Elemérrel már az elején tisztáztuk, hogy nem kormányhivatalnokok vagyunk, és csak ezzel a feltétellel vállaljuk el a munkát. A jogérzékem tehát azonnal berzenkedett a miniszterelnöki kinevezés ellen. Kínos és ingerült beszélgetés volt. Végül Antall József vállat vont, hogy jó, akkor legyen úgy, ahogy akarom. Nem volt éppen jó kezdés. Utólag visszagondolva az egész olyan volt, mintha megpróbáltak volna csôbe húzni, hogy jó, ha ez a fickó annyira elnök akar lenni, akkor most megkapja a magáét, kinevezi a kormány, és késôbb, ha akarja, le is válthatja. Aztán az eskütétel is eléggé furcsán alakult, mert bár a köztársasági elnök nevezett ki bennünket, ô nem volt ott. Az újságíróknak is szemet szúrt, hogy Göncz Árpádot mintha nem hívták volna meg. Egyszóval nem volt meglepetés számomra, amikor közölték velem, hogy el akarnak távolítani: másfél év alatt kiderült, hogy nem vagyok lojális elnök, nem vagyok vevô a kormány ötleteire. Ugyanakkor tudtam, hogy elindíthatják a formális procedúrát, de a felmentéshez nincsenek meg a jogi eszközeik.
Ezért nem volt hajlandó végigcsinálni a meghallgatást?
Úgy gondoltam, hogy a parlamentet egyrészt a jogszabályok kötik, másrészt azok a tradíciók, amelyeket kialakít magának. Nem kívántam részese lenni egy olyan konvenció megteremtésének, amelynek alapján bármikor elkezdhetik firtatni bárkinek az alkalmasságát, holott erre semmiféle jogszabály nem hatalmazza fel ôket. Ez a törvény kijátszása lett volna, hiszen nekik arra volt lehetôségük, hogy kezdeményezzék a kinevezômnél, Göncz Árpádnál a felmentésemet, arra már nem, hogy ha a köztársasági elnök nem ment fel, ôk saját hatáskörükben mondják ki az alkalmatlanságomat. Minden országgyûlési bizottságnak joga van meghallgatni bárkit, de nem azzal az elôre eldöntött céllal, hogy a leváltását kierôszakolja. Ezért tiszteletemet tettem a kulturális bizottságnál, hiszen meghívtak, de elôtte saját kútfômre támaszkodva, anélkül, hogy bárkivel konzultáltam volna, leírtam egy oldalban az álláspontomat. Ezt felolvastam a bizottsági hölgyeknek és uraknak, majd távoztam. Nem kívántam részt venni ebben a kísérletben, tényleg pofátlanságnak tartottam az egészet. Lehet, hogy nem ez volt a jó megoldás, valószínûleg Hankiss Elemér csinálta jobban, amikor vállalta a hercehurcát, amivel csak még rosszabbul járt a kormány.
Valóban maga javasolta Hankiss Elemérnek 1992 decemberének végén, hogy elég volt, kérjék a felmentésüket?
Igen. Úgy láttam, nincs értelme tovább csinálni a dolgot. Az már tényleg bohóckodásszámba ment volna, hogy minden seprûnyélvásárlást külön engedélyeztetnünk kell a miniszterelnökséggel. Márpedig a kormány addigra bebizonyította, hogy hajlamos ilyesmire is. Tehát megmondtam Elemérnek, hogy én nem csinálom tovább, ô persze úgy dönt, ahogy akar. Látszólag ugyanabban a helyzetben voltunk, de a részleteket tekintve az ô helyzete rosszabb volt, hiszen ellene még ez az áldatlan fegyelmi eljárás is megindult. Ô, úgy emlékszem, ragaszkodott volna hozzá, hogy ne adjuk fel, szeretné folytatni a kormány okítását. Én ugyan nem gyôzködtem ôt, de nem voltam hajlandó tovább csinálni.
Göncz Árpád 1992-ben háromszor tagadta meg, hogy aláírja a felmentésükrôl szóló papírt. Elôtte konzultált magukkal?
Lehet. Nem emlékszem. Bizonyára találkoztunk vele, elôttem van a szobája, de hogy mikor voltam ott, ’91-ben vagy ’92-ben, meg nem tudnám mondani.
Ezek szerint nem járt ott gyakran.
Á, nem! Egyik politikushoz se voltam bejáratos. Egyébként szerintem ezek az elôterjesztések-elutasítások nem elsôsorban rólunk szóltak. Komoly közjogi ütközés volt a miniszterelnök és a köztársasági elnök közt. A kormány centralizáló törekvéseinek akadálya volt az elnöki hatalom. Ehhez csak ürügy volt a mi felmentésünkkel való kísérletezgetés. Ezért aztán föl se merült bennem, hogy Göncz Árpád hajlandó lesz aláírni a felmentésünket, hiszen miért hajolt volna meg a miniszterelnöki akarat elôtt, ha egyszer az ellentétes volt az elveivel. Nem ilyen embernek ismertem.
Mert hihetetlenül sok és goromba támadás érte miatta.
Ez kétségtelen, de bennem tényleg föl se merült, hogy Göncz Árpád „föláldozna” minket, vagy bárki mást a saját nyugalma meg a politikai békesség miatt. Egyébként sokkal több létjogosultsága lenne annak, ha tôle kérdezné meg, nem érezte-e cserbenhagyásnak, amikor úgy döntöttem, hogy én nem csinálom tovább.
Volt még egy, különösen a következményeit tekintve fajsúlyos esemény 1992-ben. Miután az elôzô évi alelnökjelölési kísérletek megbuktak, ugyancsak Göncz Árpádon, ’92-ben kompromisszumos megoldás született Csúcs László és Nahlik Gábor kinevezésével. Hankiss Elemérhez hasonlóan maga is konfliktussal kezdte az új alelnökkel való együttmûködést: távolléte esetére nem ôt nevezte meg általános helyettesének, amit a legfôbb ügyész aztán törvénysértônek minôsített. Vagyis maga eleve bizalmatlan volt Csúcs Lászlóval szemben. Miért?
Ez a kérdés csak innen, 2000-bôl kérdés. 1992-ben ugyanis minden újságolvasó számára világos volt, hogy ha a kormány komisszárokat ültet a televízió- és rádióelnök nyakába, föl se merülhet, hogy indokolt volna a bizalom, mert lelkes és együttmûködô új munkatársat kaptunk.
Nem ismerte Csúcs Lászlót, honnan tudta, hogy komisszár lesz?
A nevét se hallottam korábban. De kaptam egy tervezetet a miniszterelnöki hivataltól, amelyben az állt, hogy minden döntésem csak az általuk javasolt és a köztársasági elnök által kinevezett alelnök ellenjegyzésével lesz érvényes. Az volt az indoklás, hogy ô nálam sokkal jobban ért a pénzügyi-gazdasági dolgokhoz – ami biztosan így is van. Minthogy azonban nincsen olyan döntés, amelynek ne lenne valamiféle anyagi vonzata, ez azt jelentette, hogy a Rádió elsô számú felelôs vezetôje semmiféle döntést nem hozhatott volna az alelnök jóváhagyása nélkül. Érthetô volt tehát a bizalmatlanságom, és nem is mûködtem vele együtt: semmiféle feladatot nem adtam neki, arra hivatkozva, hogy a miniszterelnökség sorozatosan nem volt hajlandó elfogadni az SZMSZ-t. Azt mondtam, ha nincs érvényes SZMSZ, amely rögzíthetné a feladatkörét, akkor nincs is érdemi feladata. Ennek ellenére a személyes viszonyunk tûrhetô volt, ott ült minden értekezleten, döntéshozó fórumon, kikértem a tanácsát gazdasági kérdésekben – ha a kinevezésében nem lett volna ott ez a politikai hátsó szándék, még azt is el tudom képzelni, hogy jól együttmûködtünk volna.
Azon gondolkozom, hogy Csúcs László vajon eleve ennek a politikai hátsó szándéknak a végrehajtására vállalkozott-e, vagy az hozta ki a sodrából – annyira, hogy aztán az Ön lemondása után kô kövön nem maradt a Rádióban –, hogy maga háromnegyed évig mellôzte ôt.
Nyilván neki sem volt kellemes az a helyzet, amibe a kinevezését követôen a Rádióban került, de hát nem kellett volna elvállalnia egy ilyen feladatot. Ô a hivatalviselésben és az adminisztratív apparátusok mûködését illetôen is tapasztalt ember volt, amikor tehát belement abba, hogy az elsô számú felelôs vezetô csak az ô ellenjegyzésével hozhat érvényes döntést, pontosan tudta, mire megy ki a játék. Olyasmi van a világban, hogy egy alelnök döntése csak az elnök ellenjegyzésével érvényes. No de fordítva! Ô mégis elvállalta.
És ha arra gondolt, hogy itt van egy gazdasági ügyekben járatlan rádióelnök, maga, aki mellett csak akkor lehet felelôsséggel elvállalni az alelnöki posztot, ha módja van ellenôrizni a gazdasági kihatású döntéseit?
A Rádióban komoly gazdasági apparátus volt, gazdasági igazgatóval az élén, tehát szó sem lehetett arról, hogy én felelôtlen döntéseket hozok. Az elnöknek vagy az alelnöknek egyébként sem mûszaki vagy gazdasági specialistának kell lennie. Ezek közéleti pozíciók, itt nem a szakértelem az elsôdleges követelmény.
1991 szeptemberében megjelent a Kónya-dolgozat, 1992 augusztusában a Csurka-dolgozat. Az sem volt biztató az Ön számára, hogy ez utóbbitól már elhatárolódtak az MDF úgynevezett nemzeti liberálisai, vezetô testületei, de maga a miniszterelnök is? Hiszen mindazt, ami a Rádióval és a Televízióval akkoriban történt, sokan a szélsôjobboldali Csurka-szárny nyomásával magyarázták.
Csurka István még a kinevezésem után eljött egyszer a Rádióba, a késôbbiekben semmiféle kapcsolatom nem volt vele, csak a tüntetô embereirôl volt tudomásom. Én a kormány és a kormányzó párt médiaügyekben illetékes embereivel álltam kapcsolatban. Náluk ’92 augusztusa után sem érzékeltem  semmiféle változást. Az MDF valóban belsô válságot élt meg ebben az idôszakban, de a Rádióra nehezedô nyomás ettôl egy szemernyit sem csökkent.
Eszerint nem helytálló az az értelmezés, hogy az egész médiaháború az Antall-féle MDF-es centrum harci terepe volt a saját szélsôjobboldala ellen?
Az MDF nemzeti liberalizmusát én már akkor is fából vaskarikának tartottam. De nem látok bele senkinek a lelkébe, és nem is akarok szándékokat találgatni. Tételezzük fel, hogy kizárólag a jó szándék mozgatta ôket – én belülrôl, a Rádióból nem érzékeltem se jó szándékot, se változást. A lehetô legrövidebb úton – betartva a jogállam szabályait, de bürokratikus csûrés-csavarással, kiskapukat keresgélve, számomra kifejezetten ellenszenves módon – megpróbáltak kipiszkálni bennünket, Hankisst és engem. Micsoda dolog volt az, hogy Hankiss ellen, mondvacsinált ürügyekkel, arcátlanul fegyelmit indítanak? Önsorsrontó politikai tökkelütöttség volt, amit csináltak. Hiszen láthatták, csak azt érik el, hogy Hankiss neve egyre inkább fénycsóvaként ível fel a magyar éjszakában. És a fegyelmit nem a Csurka-szárny indította! Miért gondoltam volna, hogy az MDF-centrum másként gondolkodik, mint Csurka?
A felmentési kérelemmel kapcsolatos elvi álláspontját értem. De utólag is biztos benne, hogy jól csinálta? Nem lett volna érdemes végigkínlódni a választásokig hátralévô bô egy évet?
Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jól csináltam, akkor meg egyáltalán nem lehettem biztos benne. A felmentésünk után, 1993 január elején volt a MÚOSZ-ban egy sajtótájékoztató, ahol nagyon sok és nem alaptalan szemrehányást kaptam az ott lévôktôl. Azt mondták, cserben hagytam a rádiósokat. Azt persze még nem tudták, mi vár rájuk, de sejtésük volt róla. Csak azzal tudtam érvelni, hogy arra az ellenállásra, amelyet addig a kormány beavatkozási szándékaival szemben tanúsítani lehetett, nincs mód többé. Az új költségvetési felállásban nincs hozzá eszközöm, és nem vállalhatok olyasmit, amirôl tudom, hogy nem leszek rá képes. Bizonytalanság ennek ellenére volt és van bennem, mert ki tudja megmondani, hogy ha maradok, mi történt volna másként a következô másfél évben. Minthogy azonban a kormány elszántsága, és a tehetetlenségbôl fakadó dühe is a késôbbiekben oda vezetett, hogy már nem nagyon válogattak az eszközökben, nem hiszem, hogy sok múlt volna rajtam. Abban persze biztos voltam, hogy hosszú távon minden ilyen jellegû politikai beavatkozás, mint mindig, most is arra üt majd vissza, aki a szelet vetette. De nem tudnám most sem megmondani, a mûködésem rövid távon segített volna-e abban, hogy a Rádió munkatársainak és magának a rádiózásnak a helyzete jobb legyen. Mindenesetre a döntésemet támasztják alá a felmentésem után bekövetkezett események, amikor teljes gôzzel megindult a Rádió és a Televízió megszerzése. Amit már csak azért sem felejtettünk el, mert idônként újra kezdôdik ez az ütôdött, kimondottan a politikai trogloditákra jellemzô kisajátítási mánia, noha hosszú távon nyilvánvalóan csak bukni lehet vele. Arról nem beszélve, hogy ez a fajta hatalmi erôszakoskodás a szellemi szabadságharc pozíciójába kényszeríti az embert. Ül egy több ezer fôvel dolgozó, elöregedett, rosszul mûködô hivatal élén, és ahelyett, hogy a rendbetételével foglalkozna, egyszer csak azt veszi észre, hogy a szándékától függetlenül szabadságharcost faragtak belôle.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta