Az év kezdetén
már térdig jártunk a Kupa-programban.
A gazdaság intézményi
kereteinek kiépítéséhez alapvetôen fontos
törvények többségét már elfogadta
a parlament. Volt már új pénzintézeti és
számviteli törvényünk, s már csak 90 napot
kellett várni a csôdtörvény hatálybalépéséig.
A privatizáció – ha lassan is, de – csordogált. A
kiskereskedelem magánkézbe adása már többé-kevésbé
befejezôdött, a kormányzaton belül intenzíven
folytak a viták arról, hogy mely vállalatokat kell
kivételképpen, stratégiai okokból állami
kézben tartani, hogy minél elôbb fölpöröghessen
a gépezet a többi privatizálására. Az
elôzô év utolsó napján elfogadott költségvetés
azzal számolt, hogy a kényszerû visszaesés után
megkezdôdik a gazdasági felemelkedés.
A gazdaság külpiaci
pozíciói megszilárdulni látszottak. Keleten
a Szovjetunió szétesése után óhatatlanul
új (valóban konvertibilis) alapokon kellett folytatni a kereskedést.
Mindenki azt gondolta, hogy a Szovjetunió és vele a keleti
piac „máma már nem hasad tovább”. Nyugaton ekkor indult
meg a mai napig tartó konjunktúra. Az Öböl-háború
sikeres megvívása hihetetlen önbizalmat adott a fejlett
országoknak. Technikai fölényük birtokában
és Amerika szinte már korlátlan befolyása mellett
megkezdôdött a globalizáció jegyében a
nemzetállami árumegállító jogok teljes
lebomlása, a tôkevándorlás új, minden
korábbinál intenzívebb szakasza. A német egyesítés
hihetetlen lendületet adott a német gazdaságnak, és
a Németország által diktált tempó hozzákapcsolta
Európát az amerikai mozdonyhoz. Az európai és
a világtendenciák egymást erôsítve nagyon
kedvezô hátteret adtak a kicsiny Magyarország átalakulásához.
Megindultak azok a beruházások, amelyek révén
ma Magyarország negyedik éve (1997–2000) a rendszerváltó
országok élén a magas növekedési ütemmel,
kiegyensúlyozott mérlegekkel és a modern ipari szerkezettel
várhatja az új évezredet.
Csakhogy 1992-ben ezt még
senki sem látta, és senki sem merte megjósolni. A
kincstári optimizmustól sem idegenkedô pénzügyminiszter
(Kupa Mihály) is legfeljebb szerény növekedést
várt. A kormányban helyet foglaló mozgalmár
ellenfelei (pl. politikai államtitkára, Szabó Tamás,
aki késôbb a privatizációt felügyelô
tárca nélküli miniszter lett) nem várták
volna be a külföldi konjunktúra áldásos
hatásait, és a kedvezô fizetési mérleg,
valamint a feltöltôdô valutatartalékok láttán
a belföldi élénkítésnek a szocializmusban
megszokott útjára kívántak lépni. Miközben
a csata a gazdaságpolitika minden frontján felélénkült,
a piac olyan gyorsan tisztult meg a nem fizetô vállalatoktól,
a „béna kacsáktól”, hogy a bankok mûködôképessége
is kérdésessé vált. A voluntarizmus és
a racionalitás csatájában ugyan rendre a racionalitás
maradt alul, a gazdaság mikroszerkezetének gyorsuló
átalakulása, a szabályozás viszonylagos átláthatósága
és kiszámíthatósága, az idegenellenesség
versenytársainkhoz képest jóval csekélyebb
mértéke, a nyitottság és a globalizáció
beindulása mégis megteremtette a butaság és
akarnokság kellô ellensúlyát. Ekkor még
azt hiszi az MDF, hogy akadálytalanul és korlátozhatatlanul
uralkodhat Magyarország nevû lokális monopóliumán.
Azt hiszi, zsákmányul ejtheti a privatizációt,
a pénzverés jogát, a médiákat, a nemzeti
intézményeket. Azt hiszi, a kormányzás nem
egyéb, mint árumegállító jogokat gyakorolni
eszmék, tôkék és pozíciók fölött,
betelepülni és megszerezni, vagy hozzánk közel
állók kezére adni mindent.
A gazdaságpolitikai
koncepciók harcának hátterében is a nacionalista
monopolisták és a konzervatív modernizálók
összeütközése áll. A nemzetállamok
elhalványulását, az országok közötti
integrációt és a térségek, régiók
összefogását hozó globalizáció
lassan átrendezi a csatajelenetek díszleteit. A küzdô
felek úgy jönnek-mozognak a színpadon, mintha még
állnának azok az ajtók, amelyek az ô szövegkönyvükbe
vannak berajzolva, miközben a „rendezôi példányban”
már egészen máshol vannak a be- és kijáratok.
Mai szemmel azért hat nagyon mulatságosnak Csurka ágálása,
vagy Szabó Tamás hôsi póza, mert ma már
tudjuk, hogy Magyarország ebben az évben átkerült
a „túlpartra”. Míg a hivatalos gazdaságpolitika az
elôzô év hanyatlása után szerény
növekedést remélt, az elemzôk, a vállalkozók
és a vállalatvezetôk nem láttak tovább
az orruknál, ezért ôk további hanyatlást,
súlyosbodó kereslethiányt, munkanélküliséget,
költségvetési hiányt, magas inflációt
és az elôzô évinél is magasabb kamatszínvonalat
vártak. A vállalkozóknak és az elemzôknek
lett igazuk.
Az év kezdetén
nem lehetett fellendülés, mert leállt a privatizáció,
mert a hagyományos keleti piacokra termelô vállalatok
és szövetkezetek számára nem sikerült olyan
elszámolási konstrukciót találni, amely helyreállíthatta
volna a régi rendet: ôk szállítanak, az állam
fizet, és az állam kéményébe felírt
keleti követelések vonásai szaporodnak. Még akkor
sem lágyult meg a „központ szíve”, amikor balul sikerült
privatizációk után a hagyományos munkásvárosok
nagyvállalatainak dolgozói tüntetéseken követelték
az állami segítséget. Az állami segítség
nem volt több, mint a „két hetet állunk, két
napot termelünk” nyomorúságos állapotának
fenntartása. A vállalatok kezdték komolyan venni a
megváltozott szabályokat, és az új számviteli
törvény szellemében átalakított mérlegek
már nem voltak olyan szépek, a bankok már nem tehették
meg, hogy tovább hitelezzék a semmit. És hátravolt
még a csôdtörvény csapdája.
Az év elsô napján
hatályba lépett csôdtörvény azt tartalmazta,
hogy minden vállalatnak, amely 90 napig nem tudja kifizetni a számláit,
vagy azért, mert már régen nem volt pénze,
vagy azért, mert partnerei nem fizettek neki („sorban áll”),
önmagát csôdben levônek kell minôsítenie
és meg kell kezdenie hitelezôivel az egyezkedési eljárást.
A magyar nagyvállalatok több mint fele, az összes jogi
személyiségû vállalkozás harmada került
csôdbe emiatt április 1-jén. Minthogy egész
termelési láncok kerültek bizonytalan helyzetbe
– a piaci helyzettôl,
a konjunktúrától függetlenül is – nem volt
véletlen, hogy a gazdasági visszaesés tovább
folytatódott. Az sem volt véletlen, hogy a vállalatok
is, de a gazdaságpolitikai központok is az államot megilletô
összegek (adók és járulékok) terhére
szerették volna kiegyenlíteni a hitelezôkkel (a bankokkal
és szállítókkal) szembeni tartozásaikat.
Így fordulhatott elô – akkor elôször –, hogy már
márciusban „elérték” az államháztartás
egész évre tervezett hiányát, és év
végére az eredeti terv háromszorosa lett a deficit.
A pánikhangulatot fokozta, hogy a kormány és a mögötte
álló kormánypártok szikláin összetört
a Kupa-program hajója. És nem is csak a tervtôl eltérô
„rögvalóság” lékelte meg. 1992 közepére
végérvényesen kiderült, hogy az elfogadott Kupa-program
nem volt más, mint a koalíció blöffje az SZDSZ
elôzésére. A képzavarokkal telezsúfolt
és igen kevéssé operacionalizálható
– Matolcsy György közremûködésével készült
– kormányprogram, a Rabár-féle sokkterápiás
terv, a titkos Matolcsy-féle gyorsprogram kudarca, a közeledô
katasztrófa láttán az SZDSZ gazdaságpolitikusai
1990 ôszén hozzáfogtak egy új gazdasági
program elkészítéséhez. Ahogy ez az SZDSZ esetében
gyakran elôfordult, a munka és a munkáról való
szövegelés eltérô ütemben folyt, s a program
lekéste a döntô történelmi pillanatot. Így
elôzhette meg 1990 végén a Rabárt és
Matolcsyt elsöprô új pénzügyminiszter, a
rutinos Kupa Mihály a „Késôn Ébredô Magyarokat”
megtestesítô SZDSZ-t. Kupa tudta, hogy az apparátusoknak,
az ellenzékhez húzó szakértôknek, a vállalatvezetôknek
és nem utolsósorban a nyugati pénzvilág hivatalos
képviselôinek: az IMF-nek és a Világbanknak
profi és világos program kell. Jogos büszkeséggel
mondhatta Antall József a Kupa-programot elfogadó kormányülésen:
„ez a program nem rossz attól, hogy még az ellenzéknek
és a külföldnek is tetszik”.
De hol volt már a
tavalyi hó 1992 tavaszán? A Kupa-program a növekedési
kilátásokat és az áttekinthetô költségvetési
magatartás reményét illetôen a fent említett
okokból látványosan összeomlott. A teljes munkaidôben
foglalkoztatottak létszáma egyik évrôl a másikra
közel félmillióval csökkent. A regisztrált
munkanélküliek száma 1991 elejétôl 1992
közepéig 100 ezerrôl 590 ezerre emelkedett, s az év
végén már 660 ezernél tartott. Az utcára
kerültek döntô többsége olyan alacsonyan képzett
munkavállaló (nagyobbrészt cigány és
nô), akik csak nyolc általánost, vagy azt sem végeztek.
A nagyvállalatokra
nehezedô nyomás az igénytelen termékekkel és
igénytelen termeléssel együtt szorította ki az
igénytelen munkaerôt a munka piacáról. Hihetetlenül
felgyorsult az, ami a „szocializmus általános válságának”
évtizedében történt. 1980 és 1990
között közel 1 millió 8 általánossal,
vagy azzal sem rendelkezô munkavállaló hagyta el a
munkapiacot. Az ilyen iskolázottságú munkavállalók
több mint egyharmada. A második harmad „elolvadása”
ebben az évben gyorsult fel.
A munkahelyrôl kikerültek
által fizetett társadalombiztosítási járulékok
kiesése a bevételi oldalon, az elônyugdíjba
és rokkantsági nyugdíjba menekülôk, valamint
a munkanélküli járadékból és más
segélyekbôl élôk a kiadási oldalon hozták
lehetetlen helyzetbe a társadalombiztosítást és
az államháztartást. Ezt a mély lyukat
tovább mélyítette a csôdbe jutott vállalatok
által, valamint a bankok által be nem fizetett adók
hiánya. A jól sikerült piactisztítás és
az államháztartás megrendülése pénzügyi
katasztrófával fenyegetett. Szerencsére a Nemzeti
Bank újdonsült vezetôje, Bod Péter Ákos
– vagy azért, mert jól ismerte fel ezt a helyzetet, vagy
csak azért, mert eleve a keynesiánus, élénkítô,
állami beavatkozás híve és a mozgalmárok
elvbarátja volt – a „könnyû pénz” politikájával
hozakodott elô. Igaz, a monetáris politika fellazulása
(a pénzállomány, a monetáris bázis felpuffadása)
hozzájárult ahhoz, hogy az infláció üteme
csak lassan csökkent, de másfelôl segítette a
feszültségek oldódását. Ez a gazdaságpolitikai
mixtúra – ha egyáltalán lehet tudatos gazdaságpolitikáról
beszélni – azt eredményezte, hogy az államháztartás
mellett a pénzügyi szektor, a bankrendszer fogta fel – „pufferként”
– a csapásokat.
Az év közepétôl
– a bankok esetleges privatizálásának elôkészítésére
hivatkozva – elôkészítik a bankok elsô konszolidációs
programját, a hitelkonszolidációt. Ez a szanálási
program végképp nem volt a Kupa-program része. Már
csak azért sem, mert a belföldi államadósság
ugrásszerû növekedésével járt együtt.
Ez pedig a reálkamatok és a kamatmarzsok magasba szökkenésével
a központi költségvetésre olyan kamatterhet rakott,
amely alól csak tavaly kezdett kiszabadulni a gazdaság. A
pénzügyi szektor, és vele együtt az egész
gazdaság teljes összeroppanásának elkerüléséért
vállalt áldozat hatalmas volt. Amíg 1990–91-ben a
központi költségvetés kamatkiadásai még
az összes kiadás 10-12%-át tették ki, addig ez
az arány 1992 végére már elérte a 20%-ot,
1993 végére a 26,5%-ot, 1994 végére pedig meghaladta
a 30%-ot. Az átalakulás radikális volt. Ennek áldásos
hatásait ma érezzük, amikor más tranzitországokkal
ellentétben már nem kell küzdenünk a struktúraváltásnak,
a körbetartozásnak, a pénzügyi fegyelem hiányának,
a termelékenység lassú növekedésének
a nehézségeivel, de 1992-ben a gazdaságpolitikai fejlemények
szétfoszlatták a konzervatív koalíció
újraválasztásába vetett reményeket.
Sosem fogjuk kideríteni, de elképzelhetô, hogy volt
egy olyan forgatókönyv 1991 végén, 1992 elején,
hogy a Kupa-program megvalósulása – a kádári
konszolidációhoz hasonlóan – a gazdaság és
a fogyasztás olyan konszolidációját eredményezi,
amely semlegesíti a hatalomgyakorlás diktatórikus
vonásai által kiváltott felháborodást.
Ám nemcsak a hatalom kisajátítására,
hanem a korgó hasak megtöltésére irányuló
kísérletek is kudarccal végzôdtek. Még
hátravolt két év vergôdés, de a koalíció
vezetôinek többsége már ekkor érezte, hogy
a ’94-es választás elveszett. Az utolsó kétségbeesett
kísérlet a GAM-program kiizzadása volt, ami a belsô
kereslet felpörgetésével, a kamatszint mesterséges
csökkentésével, a fogyasztás kedvezményezésével
adott volna lökést a gazdaságnak. Kupa Mihálynak
és a nemzetközi pénzügyi intézményeknek
még volt annyi erejük, hogy ezt a támadást visszaverjék,
de ahhoz már nem, hogy rávigyék a gazdaságot
a struktúra átalakításának legkisebb
áldozattal járó útjára.
Ma már jól
látszik , hogy a privatizációval párosuló
külföldi befektetések felkarolása, védelme
gyorsíthatta volna az átalakulást és csökkenthette
volna annak terheit. Ez az út vezethetett volna egy kevésbé
csúfos választási eredményhez. Kupa Mihály
tudatosan, a rendszerváltó pártok pedig ösztönösen
védték és óvták a külföldi
tôke és a külföldi befektetôk, vállalatok
érdekeit, igyekeztek fenntartani azok érdeklôdését.
Ha a Kupa-program valóban a kormánykoalíció
sajátja lett volna és nem csupán az ellenzéknek
szánt blöff, akkor 1991 és 1992 között végbe
mehetett volna a privatizáció a legfontosabb ágazatokban.
Ekkor még nem következett be az az enyhe dekonjunktúra,
majd tôke- és pénzpiaci válság, amely
– fôként a gazdaságpolitika kétéves (1993–1994-es)
ingadozása után – oly súlyos hatást gyakorolt,
és amely akár évekre is megtörhette volna a szerkezeti
átalakulás hatására elinduló gazdasági
növekedést. Ha a nagy privatizációkra és
elsôsorban a pénzintézeti privatizációra
elôbb kerül sor, akkor okosabban és kisebb veszteségekkel
ment volna végbe a piac megtisztítása a nem fizetô
„béna kacsáktól” és a külföldi tulajdonosok
mélyebben nyúltak volna a zsebükbe, mégpedig
zokszó nélkül, a megvett portéka szanálása
végett. (Ahogy a korábban már eladott nagy biztosítók
esetében nyúltak is.) Akkor a bankok konszolidációjának
nem a teljes költsége terhelte volna a magyar adófizetôk
zsebét, a megugró államadósság nem tartotta
volna magasan a költségvetési hiányt, és
az államháztartás nem telepedett volna rá a
pénzpiacra, illetve a megtakarításokra. Szóval
érdemes egy pillanatra elgondolkodni azon, hogy mi lett volna, ha
olyanok ülnek a kormányrúdnál, akik már
ültek hajón, nem lesznek tengeri betegek a hullámzástól
és nem kezdenek elôbb jajveszékelni, mint az utasok.
Annak ellenére, hogy
a privatizáció folytatása, intézményrendszere,
módszere és a tulajdonosok megválasztása kiterjedt
és éles vita tárgyává vált, ami
jó néhány hónapra megakasztotta a privatizációt,
a privatizációs bevételek mégis megduplázódtak,
és a legtöbb nagyobb feldolgozóipari vállalatot
ekkor adták el. A vita a privatizációs és vagyonkezelô
intézményrendszer és szabályozás megkettôzôdését
eredményezte. Létrejött az Állami Vagyonügynökség
mellett az Állami Vagyonkezelô Részvénytársaság,
amelynek az állami tulajdonban tartás vált a feladatává.
Amíg a privatizatôrök egymással és hivatali
asztalaikkal voltak elfoglalva, a hajó haladt. Ennek részben
az volt az oka, hogy a privatizáció állami felügyelôi
maguk is felismerték, hogy nem bírnák kapacitással
az eladásra váró vállalattömeget, és
kitalálták – már 1991 végétôl
– az önprivatizációt, magánszervezetek és
tanácsadók teljes felelôssége és közremûködése
mellett. A másik, ennél sokkal jelentôsebb ok az volt,
hogy most már a vállalatok többsége is szeretett
volna kijönni végre az állami szorításból.
Ennek a vágynak az volt az indítéka, hogy a „foglalás
és betelepülés” (Lengyel László) jegyében
eljáró koalíció – nyugati véleményekre
is támaszkodva – felfüggesztette az állami vállalatok
addigi autonómiáját, és kényszerátalakulást
írt elô számukra. Ez az átalakulási kényszer
annak rémét idézte fel a menedzserek elôtt,
hogy ugyanúgy ki lesznek téve a bürokratikus, kicsinyes,
politikai alapú vegzálásnak, mint Kádár
alatt. Így azután elindultak szerencsét próbálni,
befektetôt keresni maguknak.
Az a tény, hogy a
központi privatizáció a nyári szünet után
újra beindult, és a tanácsadók által
folytatott „önprivatizáció” is lendületbe jött,
meggyôzte a külföldi befektetôket arról, hogy
a privatizáció nem lesz kitéve az enyhén nacionalista
politikai felhangoknak, és biztonságban kiépíthetik
itteni vállalatbirodalmaikat. Mi sem mutatta ezt jobban, mint az,
hogy a feldolgozóiparban megvalósult beruházások
összege az elôzô évek ötszörösére
rúgott, miközben a csôdbe jutott nagyvállalatok
és a válságba jutott vállalatok többsége
nemhogy beruházni , de még amortizációt elszámolni
sem tudott, ami a beruházások általános visszaesésével
járt. Más szóval, az általános recesszió
közepén a külföldi befektetôk által
vezérelt beruházások motorja felzúgott és
ekkor valósult meg az Audi, az Opel, a Suzuki, a Siemens, az IBM
beruházásainak elsô üteme, ami azután az
export felfutásához, és a lassú hanyatlás
évei után lassú növekedéshez vezetett.
Ebben az évben vetették
el azt a magot, amit 1997-2000-ben learattak. Ez pedig maga a csoda. Sikerült
a nehézségek, az ellengôz, a botladozások és
az egymást keresztezô programok és elgondolások
ellenére egy rendkívül gyors
– mondhatni viharos – gazdasági
átalakulást végrehajtani.
A szárazdokkban megfordított
óriás tanker esetére emlékeztetett az, ami
a magyar gazdasággal történt. A „világpiaci alkalmazkodás”
nem csak szólam volt, a világpiac valóban bekopogott
az ajtón.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta