Kende Péter
Igazságtétel

1992. március 5-i hatállyal a Magyar Alkotmánybíróság több hónapos procedúra után, Sólyom László elôterjesztése alapján, egyhangú döntéssel alkotmányellenesnek nyilvánította az Országgyûlés által 1991. november 4-én elfogadott, a kommunizmus idején politikai okokból elkövetett súlyos bûncselekmények üldöztetésérôl szóló (ún. „Zétényi–Takács”) törvényt. A Magyar Köztársaság elnöke által kért elôzetes – vagyis még a törvény kihirdetése elôtt lefolytatandó – alkotmányossági vizsgálat eredményeként az Alkotmánybíróság kimondotta, hogy a nevezett törvényszöveg sérti a jogbiztonság követelményét, minthogy már elévült bûncselekményeket kíván újólag büntethetôvé tenni, illetve az elévülési idô érvényességét olyan szempontok alapján módosítaná, amelyek egy jogállami rendszerben elfogadhatatlanok. A határozat egyik pontja külön kimondja, hogy a hazaárulás bûntettének jogi konstituálása esetén alkotmányellenes úgy eljárni, amint ezt a törvényszöveg teszi, vagyis hogy figyelmen kívül hagyja a védelmezendô jogi tárgyban – mármint a haza fogalmában – az 1944 decembere és 1990 májusa között eltelt idôszak során többszörösen is végbement változásokat.
Az Alkotmánybíróságnak ez az emlékezetes és nagy hírnévre szert tett, elôzôleg mind az ellenzék részérôl, mind a kormánypártok oldaláról feszült érdeklôdéssel várt állásfoglalása – a 11/1992-es határozat – tulajdonképpen pontot tett a kommunista rendszer politikai bûneinek megtorolhatóságáról akkor már csaknem egy év óta folyó parlamenti és közéleti vita végére. Zétényi Zsolt és Takács Péter 1991. május elején nyújtotta volt be azt a törvényjavaslatot, amelyet az Országgyûlés kormánypárti többsége fél évvel késôbb, az ellenzék egy részének heves tiltakozása, más részének rosszalló tartózkodása mellett végül is elfogadott. A vita hullámai az AB döntése után sem ültek el, elôször is azért, mert politikailag az ügy korántsem jutott nyugvópontra, másodszor pedig azért, mert kormánypárti oldalon az AB verdiktumát még jogilag sem kezelték befejezett tényként. Zétényi Zsolt, Csurka István, Zimányi Tibor és mások kezdeményezésére 1992 szeptemberében még egy törvénytervezet született, amely egy kiskapun keresztül próbálta visszahozni azt az ítélkezési lehetôséget, amelyet az AB márciusi döntése elvetendônek ítélt, s az Országgyûlés 1993. február 16-án – érvényes többséggel – ezt is elfogadta. Engedtessék meg, hogy e második próbálkozás részletezésétôl itt eltekintsünk, s csupán annyit idézzünk fel, hogy 1993. június 30-i hatállyal az AB ezt is elutasította. A procedúra ugyanaz volt, mint az elôzô évben: a törvény alkotmányosságának elôzetes vizsgálatát Göncz Árpád, a köztársaság elnöke kérte, az Alkotmánybíróság pedig újólag – ezúttal azonban nem egészen egyhangúan, hanem egy különvélemény ellenében – helyt adott az alkotmányossági aggálynak.
Az eredeti, Zétényi–Takács-féle törvényjavaslat célja az volt, hogy lehetôséget nyújtson olyan súlyos, emberöléssel járó vagy hazaárulással felérô bûncselekmények utólagos üldözésére és megtorlására, amelyeket a maguk idejében – vagyis a törvényszöveg értelmében 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között – az uralmon lévô kommunista (vagy legalábbis erôs kommunista befolyás alatt álló) politikai rendszer csak azért nem torolt meg, mert azokat maga kezdeményezte, illetve vitte véghez. A törvényjavaslat indokolása abból a minden vitán felül álló megállapításból indult ki, hogy a nevezett korszakban a bûnüldözést „jogon kívüli politikai megfontolások” kormányozták, s ezért megtorlás nélkül maradtak olyan cselekmények, amelyek tulajdonképpen még az akkor érvényes jogelvek szerint is bûnösnek voltak minôsíthetôk. Ha mégsem annak számítottak (sôt), ez csak a fennálló hatalom politikai érdekei miatt volt így. Ugyanerre a megfontolásra épült a törvényszövegnek az elévüléssel kapcsolatos, e törvényben központi szerepet játszó argumentációja. A javaslat készítôi szerint nem lehet elévülésrôl beszélni akkor, amikor a szóban forgó bûncselekmények felderítése, illetve hatósági üldözése meg sem kezdôdött. A rendszerváltozásig az elévülés tehát ugyanúgy „nyugvó” állapotban volt, mint maga a bûnüldözés. Az Országgyûlés elé terjesztett és ott elfogadott törvény voltaképpeni célja és legmélyebb értelme az volt, hogy e „nyugvásnak” véget vetve a törvényszövegben szereplô súlyos bûncselekmények utólagos üldözését a bíróságok számára lehetôvé tegye. A törvény szövegének fogalmazása szerint „az új Országgyûlést nem a bosszú és a megtorlás, hanem a törvényesség és az igazságtétel szelleme vezeti”. Ebbôl két következtetés adódott. Egyrészt az, hogy csak a legsúlyosabb bûnök megtorlására kell lehetôséget adni; ebbe azonban az emberölésen kívül a szöveg a „hûtlenséget” és a „hazaárulást” is belefoglalta (noha ezek megítélése, amint ezt az AB is megjegyezte, óhatatlanul rendszerspecifikus). A törvény szövege másrészt kimondta, hogy nem is annyira a büntetés itt a kívánalom, mint inkább a bûn kimondása, tételes megállapítása; ebbôl következôen a büntetés a továbbiakban tetszés szerint enyhíthetô, egészen a kegyelmezésig menôen. „A bûntett elkövetése óta eltelt jelentôs idô, a cselekmény elkövetôjének azóta tanúsított magatartása, megbánása, egészségi állapota igen nyomós enyhítô körülményként, míg a bizonyítékok elenyészése, a tanúk emlékezésének nehézségei és más bizonyítási nehézségek felmentési okként jöhetnek számításba”, olvasható egyebek között a megsemmisített törvény szövegében. A törvény explicit szándéka tehát a bûnösök felkutatásán és megbélyegzésén túl egyfajta történelmi igazságtétel volt, s ennyiben csatlakozott ahhoz az értelmiségi vonulathoz, amely ugyanezt a dolgot (vagyis a bûnök kimondását) már a kommunizmus összeomlása elôtt követelte, másfelôl része volt annak a mozgásnak is, amely a törvénytelenül elítéltek jogi rehabilitációját és a sérelmet szenvedettek anyagi kárpótlását célozta.
Az 1991 novemberében elfogadott törvényszöveggel szembeni jogi aggályoknál  valószínûleg fontosabbak voltak a politikaiak. Ezek abból táplálkoztak, hogy egy ilyen törvény végül inkább a bosszúállás eszköze lesz, mintsem az erkölcsi rend helyreállításáé. A parlamenti vitában ezt a leghangsúlyosabban az SZDSZ vezérszónoka, Mécs Imre fejezte ki, aki emlékeztetett az 1945 utáni precedensre, a háborús bûnök megtorlására, s arra, hogy a magyar társadalom ezt nem megtisztulásként élte át, hanem ellenkezôleg, tôle függetlenül végbemenô bosszúhadjáratként, egyszersmind hárítási lehetôségként. „Most megint ugyanaz történne” – mondotta –, „rámutatnánk pár tucat, pár száz emberre, rámutatnánk, hogy ôk voltak a hibásak, ôk hívták be az oroszokat, ôk akasztottak fel minket, ôk rontották el a dolgokat… És ezzel mit érnénk el? Megint lenne egy csomó bûnbak, aki megérdemelten ülne ott – ne vitassuk –, de nem tisztulna meg a magyar társadalom, nem vizsgálná meg azt, hogy hogyan történhetett, hogy egy egész nép járomba dugta a fejét (…), hogyan jutottunk el a legvidámabb barakkig, hogy foszlott szét minden közösségünk.” Az SZDSZ szónoka hangsúlyozta, hogy a hatályos törvények alapján igenis vonják felelôsségre a bûnösöket az elôzô húsz évben elkövetett károkért és gazságokért, arra azonban – vélte –, hogy 35, illetve 45 évvel korábbi bûnöket üldözzön, „a nemzetnek nincsen energiája”.

Az MSZP soraiból felszólaló Vitányi Iván annak az aggályának adott kifejezést, hogy a törvény ebben a formában több igazságtalanságot eredményezne, mint amennyi igazságtételt. „Igazságtalanságot, mert az eljárás nehézségei miatt szükség szerint a nagyobb bûnök maradnak homályban, a legnagyobbak hozzáférhetetlenek maradnak, de a kisebbek napvilágra kerülnek. Igazságtalanságot, mert valódi bûnök lesznek bizonyíthatatlanok és ugyanakkor kicsik (…) vagy ártatlanok kerülnek gyanúba.” A szónok különösen arra hívta fel a figyelmet, hogy a legfôbb bûnt, a magyar demokrácia (1947 utáni) megsemmisítését, majd az 1956-os forradalom leverését ilyen jogi eszközökkel amúgy sem lehet megragadni, ehelyett a törvényben körülírt procedúra az egészet „aprópénzre” fogja váltani, s így súlyos aránytévesztéshez vezet. „Feléleszti a megtorlás szellemét, de nem tudja kielégíteni.”
Hasonló aggályok kormánypárti oldalról is megfogalmazódtak. Még a Zétényi–Takács-törvény parlamenti vitája elôtt, egy újságcikkben (Új Magyarország, július 11.) a miniszterelnök gondolkodásához közel álló Debreczeni József ezeket írta: „Akik úgy tesznek, mintha itt egy elemi erejû népforradalom söpörte volna el a múltat, mintha valami tisztító vihar teremtett volna politikai, gazdasági, társadalmi és erkölcsi tabula rasát, azok egyszerûen nincsenek tisztában azzal, mi is történt ebben az országban az elmúlt évek során. Akik pedig azt mondják: »úgy kellene elbánni velük, ahogy annak idején ôk bántak el velünk«, azoknak fogalmuk sincs arról, miért is küzdöttünk egyáltalán, és hogy meddig is terjednek a demokratikus hatalom lehetôségei egy jogállamban. És különben is: vajon miért a kormánytól várják a vezetésre alkalmatlan igazgatók (…) a törvényszegô közéleti emberek eltávolítását? (…) Miért nem jelentik fel ôket az ügyészségen?” Debreceni szerint az igazságtétel csak lépésenként és részben valósulhat meg, s csak az érintettek aktív szerepvállalásának mértékében.
Az MDF és koalíciós szövetségesei nagy ingerültséggel fogadták, hogy az igazságtétel ellen egyáltalában óvások fogalmazódnak meg, s látván, hogy ezek elsôsorban liberális oldalról érkeznek (ide sorolom az SZDSZ és a Fidesz mellett a Vitányi- és Debreczeni-féle hangokat is), ebbôl mindjárt arra következtettek, hogy a liberalizmus és a jogszerûség paravánja mögött tulajdonképpen a régi rendszerrel (az SZDSZ esetében „az apákkal”) való cinkosság bújik meg, s persze a bûnpártolás. A parlament október 15-i ülésnapján például az MDF vezérszónoka, Józsa Fábián, az alábbi szónoki kérdést tette fel: „Gondoltuk volna [másfél évvel ezelôtt] tisztelt képviselôtársaim, hogy e törvényjavaslat tárgyalásának kezdetén, amely egyebek között nem titkoltan az 1956-os sortüzek felelôseinek bíróság elé állítását próbálja meg lehetôvé tenni, a radikális ellenzék pártjának két prominense, közöttük az 1989. június 16-i Nagy Imre-temetés ünnepelt ifjú szónoka, felszólal majd annak érdekében, hogy az ügy a Ház napirendjérôl lekerüljön?” Az MDF vezérszónoka ezt annál is kevésbé gondolta volna, mert 1990-ben, az elsô szabad választás elôtt „az igazságtétel ügye és ezen belül az úgynevezett elszámoltatás az akkori demokratikus ellenzék valamennyi itt jelen lévô pártjának választási programjában központi helyen szerepelt, szinte versengés folyt közöttük e téren”. A kormánykoalícióhoz tartozó képviselôk többsége, s a közvéleménynek az a – lényegében Csurka István által tüzelt – rétege, amellyel ez a többség szinkronban volt, s amelyet ez a többség (mint utólag kiderült, tévesen), a magyar társadalom többségével, a nemzeti közakarattal azonosított, nos ez a saját indulataitól begerjedt kormánytöbbség a legcsekélyebb mértékben sem volt vevô a jogállamiság nevében elhangzó aggályokra, s azoknak a legaljasabb hátsó szándékot tulajdonította. Az 1991-es novemberi, emlékezetes Kónya–Petô-vitán – pontosabban annak közönségében – ez a leszámolásra éhes, gyûlölködô, érveket hallani nem kívánó hangulat jutott kifejezésre.
A liberális közvéleményben e vita emléke fokozatosan összeolvadt a Csurka-féle szélsôjobbal való késôbbi csatározások emlékével, s ezért feledésbe merült, hogy a Zétényi–Takács-féle törvényjavaslattal szemben (de mondhatnók úgy is: az igazságtétel kérdésében) az SZDSZ vezérkara és képviselôcsoportja erôsen megosztott volt. Az Alkotmánybírósággal ellentétben a szabaddemokrata politikai elit ugyanis tudatában volt annak, hogy itt nemcsak jogi problémáról van szó, hogy a szorosabban vett jogi szempontok mellett figyelembe kell venni a társadalom igazságérzetét is, más szóval hogy valamiféle visszamenôleges számonkérésnek, a magyar nép ellen elkövetett bûnök megbélyegzésének igenis volna létjogosultsága – feltéve, hogy ez jogilag is megfelelô keretbe önthetô. A Zétényi–Takács-féle tervezetet az SZDSZ nem tartotta ilyennek, de másfelôl – a törvényszöveg explicit indokolását figyelembe véve – teljesen elvetendônek sem, s ezért aztán a végszavazásnál a csaknem százfônyi (de ennél kisebb számban jelen lévô) SZDSZ-frakció túlnyomó többsége tartózkodott; a frakció tagjai közül csupán négyen voksoltak nemmel, miközben öten igent mondtak a törvényjavaslatra. Nemmel voksoló az MDF-ben is volt (Szentágothai professzor), heten pedig az MDF képviselôcsoportjából (például Kulin, Elek, Debreczeni) tartózkodtak. Egységes igennel csak a KDNP, egységes nemmel pedig csak a Fidesz szavazott. A november 4-i végszavazásnál a 197 „igen” ellenében 50 „nem” volt, s 74 „tartózkodás”. Ebbôl is látható, hogy az ellenzôk körében nagy volt a megosztottság. Négy hónappal késôbb az Alkotmánybíróság azonban úgyszólván az egész vitát lesöpörte az asztalról, nyomatékosan kinyilvánítván azt az álláspontját, hogy utólagos igazságszolgáltatáshoz a törvényes eljárást szabályozó szövegek szigorító módosítása nem elfogadható jogi keret.
Nem kívánunk – kompetencia híján nem is tudnánk – állást foglalni abban, hogy tisztán jogi értelemben kinek volt igaza ebben a vitában. Ám a magyar és kelet-európai közvéleményt ekkoriban foglalkoztató igazságtételi probléma egy pillanatig sem volt „tisztán jogi”. E sorok írójának véleménye szerint megoldás végül is azért nem volt sem Magyarországon, sem a szomszédos országok bármelyikében, mert a történelmi értelemben vett igazságosság kívánalma a társadalmat mélyen megosztotta. Mécs Imre helyesen mondotta, hogy a megtisztulás és a hárítás két különbözô dolog. Ráadásul a társadalom egyik (nagyobbik?) fele a kilencvenes évek elején még azt sem látta be, hogy neki itt bármitôl is meg kellene tisztulnia. Szemében a Kádár-rendszer nem a nemzet ellen elkövetett bûnök, hanem a siratni való jó élet korszaka volt. Egy ilyen közhangulattal szemben a büntetôeljárások pedagógiai hatásában reménykedni meglehetôsen naiv dolog. Már 1945-ben is az volt.
Amikor egy társadalom ennyire megosztott, akkor alapállásnak a tiszta jog – vagyis a kifogástalan procedúrákhoz való ragaszkodás – hasznos, sôt szinte megkerülhetetlen. Ebbôl a szempontból az Alkotmánybíróság 1992 márciusában, majd 1993 júniusában üdvös döntéseket hozott. E határozatok megóvták az országot egy olyan politikai számonkérési hullámtól, amelyért késôbbi nemzedékeknek esetleg szégyenkezniök kellett volna. (A Fidesz egységes „nem” szavazata valószínûleg reprezentatív módon adta vissza egy egész korosztály vélekedését a terítéken lévô vitáról.) Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy az 1991-ben kirobbant vita megnyugtatóan rendezôdött volna, vagy hogy tárgytalanná vált.
A kérdés egyszerûen a levegôben maradt, s föltehetô, hogy ez a tisztázatlanság és ez a rendezetlenség most már a dolgok végleges állapota is. A kommunizmus bûneit – vagy érdemeit –
illetôen a magyar társadalom a kezdôdô új században ugyanúgy nem fog egyezségre jutni magával, mint ahogyan 1945-ben s az azt követô években is elmaradt az össznépi katarzis az akkori „régi rendszert” illetôen. Pedig a számonkérés megkezdôdött, fôleg irodalmi eszközökkel (ideértvén a dokumentumfilmeket is), de olykor még büntetôjogilag is. De épp az utóbbival kapcsolatban elgondolkoztató az a teljes érdektelenség, amely például az ún. sortûzpereket kíséri. Pedig ezek alapját csakugyan megtörtént, sôt senki által nem tagadott tömeggyilkosságok képezik!
A sortûzperek kapcsán még egy utolsó, jogi természetû megfontolásról kell szót ejtenünk. Mint ismeretes, ezek törvényszéki tárgyalását az a nemzetközi konvenció teszi lehetôvé, amelyek értelmében az emberiesség ellen elkövetett háborús bûncselekmények nem évülnek el. Az olvasó talán arra is emlékezik, hogy a magyar bírói kar körében megoszlottak a vélemények arról, hogy 1956 történéseit lehet-e
– nemzetközi értelemben – háborús állapotnak tekinteni; volt olyan törvényszék, amely erre a kérdésre nemmel válaszolt. Ha azoknak a bíráknak van igazuk, akik a kérdést igenlôen válaszolták meg, ez – akárhogy forgatjuk is a dolgot – értelem szerint a Zétényi–Takácsék argumentumát támasztja alá. Hiszen – a jogi minôsítéseket és a procedurális vonatkozásokat itt figyelmen kívül hagyva – lényegében ôk is abból indultak ki, hogy 1944 és 1990 között emberiesség elleni bûntettek történtek, s ezeket nem lehet megtorlatlanul hagyni. A benyújtott törvénytervezetekben háborúról ugyan nem volt szó, de a korszak polgárháborús jellegéhez nem fér kétség: a leninizmus kezdettôl fogva így értelmezte az „osztályharcot”, s éppen mostanában egy divatos történész az 1914 utáni fél évszázadot „európai polgárháborúnak” keresztelte el. A kommunizmus idején politikai okokból elkövetett – s mint tudjuk, szisztematikusan elkövetett – bûncselekményeket tehát még tisztán jogilag is lehetett volna közelíteni egy olyan értelmezéshez, ahol már nem a hatályos magyar jog szabályai az irányadók, hanem ilyen vagy olyan nemzetközi konvenciók. (A félreértések elkerülése végett: senki se olvasson ki az itt mondottakból valamiféle utólagos rosszallást az Alkotmánybíróság 1992-ben és 1993-ban hozott határozataival szemben. Sólyom László és bírótársai igenis hivatásuk magaslatán álltak, amikor azokat a határozatokat meghozták. Az európai jogfejlôdés azonban az elmúlt 55 évben, sôt a mögöttünk lévô évtizedében is produkált olyan újdonságokat, amelyek számonkérhetôvé és megtorolhatóvá tettek korábban számonkérhetetlennek tekintett bûncselekményeket.)
A jogtól az igazságossághoz visszakanyarodva hadd tegyek még egy utolsó megjegyzést. 1992-ben a szabadelvû Magyarország hívei túlságosan olcsó megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy az akkori kormánypártok által benyújtott és többségileg támogatott igazságtételi törvény alkotmányellenes. Tudniillik attól, hogy az Alkotmánybíróság jogilag pontot tett a vitára, az igazságtétel igénye nem szûnt meg. Fentebb kételyeimet hangoztattam a politikai bûnperek nevelô hatását illetôen. A kétely különösen erôs olyan esetekkel kapcsolatban, ahol a bíróság elé citált személynek már az életkora is szánalmat gerjeszt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a korábbi rendet egy új, élhetôbb és szándéka szerint emberiesebb renddel felváltva nincsen szükség az elôzô korszakban elkövetett kirívó visszásságok és bûnök erkölcsi megbélyegzésére, az azoktól való elhatárolódásra. 1992-ben a jogállamiság hívei csatát nyertek, de háborút veszítettek.
A csata hevében ugyanis megfeledkeztek arról, hogy a kommunizmus elveivel és gyakorlatával való szimbolikus szakítás még korántsem következett be, s hogy ebben a liberálisoknak nem a kerékkötô, hanem a kezdeményezô szerepét kellett volna játszaniok.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/