1989 decembere sajnos csak látszatra szakított a múlttal. A „szabad” karácsony és az „új” esztendô eufóriája alig néhány hónap leforgása alatt semmivé foszlott. A szabadságról rövidesen kiderült, hogy az a gátlástalan nacionalista uszítás szabadsága is.
1990 februárjában a magyarság által szinte már istenített Ion Iliescu is elkezdett magyar „szeparatizmusról” szónokolni. Megzavarodtunk. A „szeparatizmus” fogalma ugyanis a román politikai szótárban parttalanná tágított értelemben rögzült. Használói az államból való területi kiszakadást és a többségtôl való bármiféle különbözést módszeresen azonosították. Aki bármiféle vonatkozásban (azaz nemcsak nyelvileg, etnikailag, vallásilag, hanem politikailag, intellektuálisan vagy akár érzelmileg) más volt, vagy más akart lenni, mint a többség, az a nép, a nemzet, az állam  egységét „veszélyeztette” (e három fogalom a politikai szóhasználatban máig összemosódik). Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a román hatalmi argumentáció rövid bizonytalanság után ismét visszazökken a régi kerékvágásba.
A következmény a pesszimistábbakat is megdöbbentette: a többségi elv, a demokratikus szabadságjogok garanciájából a kisebbségek fölött gyakorolt uralom eszközévé torzult. Világossá vált: nincs az a jogsértés, hatalmaskodás, önkény, melyet a többségi elvre való hivatkozással ne lehetne legitimálni. A hatalom birtokosai gyakorlatilag bármit megengedhetnek maguknak, hisz maguk mögött tudhatják (a kisebbségi „szeparatizmus” rémétôl „rettegô”) óriási többséget. S ezzel a többséggel az általa megválasztott és megválasztandó politikai elit, ha akarna sem húzhatna – úgymond – ujjat. Persze, nem is nagyon akar, hiszen (ez is hónapok alatt kiderült) egyetlen célja van, a korábbi hatalom minél teljesebb átmentése.
A világosabb fejû értelmiségieknek döbbenettel kellett tapasztalniuk, hogy a többségi demokrácia – a világnak ebben a szögletében! – automatikusan egy agresszív kisebbség (többségi akaratnak álcázott) zsarnokságává fajul. Ráadásul a kisebbségellenesség az etnikai, nyelvi vagy vallási közösségeken belül is érvényesül, sôt a hatása éppen ott a legkatasztrofálisabb. A politikai ellenzéket Iliescu a bukaresti gyárak munkásaival vereti szét. A másként gondolkodó értelmiségieket nemcsak hazaárulóknak kiáltják ki, de megpróbálják el is hallgattatni. A közvélemény nagyobbik része Ceausescu bukása után is az esélyegyenlôséget módszeresen korlátozó diktatórikus módszerekkel rokonszenvez.

A többségi demokrácia elmélete arra az elôfeltevésre épült, hogy az egyének többsége minden körülmények közt megfontolt, elfogulatlan, tisztességes, s mint ilyen a méltányosság, az igazságosság, a jogegyenlôség híve, sôt elkötelezettje. Sokakat erkölcsi meghasonlásba taszított, s végül a politikától való visszalépésre késztetett az a felismerés, hogy a közösség, melyhez a kelet-közép-európai államok „nemzeti” értelmisége oly erôs szálakkal kötôdik, „alkatánál fogva” antidemokratikus. (Romániában, akárcsak Szlovákiában és Szerbiában, a hatalom nem az értelmiségiek, hanem egykori kommunista funkcionáriusok kezébe került.)
Azok, akiknek érdekeit veszélyeztette a társadalom modernizációja, nem nélkülözhették (s ma sem nélkülözhetik) a kisebbségi kérdést mint a jog felfüggesztésének legitim eszközét. Használatához még csak nacionalistáknak sem kellett lenniük, elégséges volt, ha kellôképpen „céltudatosak”. Amúgy pedig korábban is ôk voltak a román nacionalizmus legfôbb exponensei. Az RMDSZ-nek a kommunizmus által megszüntetett magyar intézményrendszer visszaállítására tett kísérletei a magyar irredentizmus szemmel látható bizonyítékaiként jelenhettek meg a román közvéleményben. ’89 után szinte egyik napról a másikra még a magyarság közismert barátai is vad nacionalistákká vedlettek át. A magyar nyelvet Ceausescu alatt is örömmel és szinte már tüntetôen használó író-zeneszerzô George Sbaÿrcea, az európai kultúrájú író-mûfordító Romulus Vulpescu, a jeles író Petre Saÿlcudeanu és mások pálfordulása a magyar értelmiség számos képviselôjét ejtették kétségbe. (Egykori munkatársai határozottan állítják: Ceausescu alatt maga Ion Iliescu sem adta jelét nacionalista érzületnek.)
A kisebbségvédelmi rendelkezések alkotmányos megerôsítését a nacionalista többség megakadályozta. Az 1990-es alkotmány Romániát a román etnikum kizárólagos tulajdonának, egységes és szuverén nemzetállamnak tételezte.
A kör, úgy tûnt, bezárul. A politikusoknak, ha a hatalomban akarnak maradni, szükségük van a nacionalista argumentumokra, sôt ahhoz, hogy ezek hassanak, maguknak is kultiválniuk kell a nacionalista érzelmeket. A többségnek tehát továbbra is nacionalistának kell maradnia.
A bûvös kör azonban mégsem lehetett örök életû. Az áldemokratikus diktatúra ugyanis, természeténél fogva, gyorsuló ütemben zilálja szét a társadalmat, hiszen rendelkezik a diktatúrák minden hátrányával, anélkül, hogy azok egyetlen „elônyével” is rendelkezne. Hiányzik már a mindenkire kiterjedô vasfegyelem, a kemény központosítás, a legitim terror. (A lehetséges következményeket kitûnôen szemléltetheti a központi kormányzattal dacoló Funar kolozsvári kiskirálysága.)
1990 márciusában Marosvásárhelyen két illúzió ütközött meg egymással. A magyarok azt skandálták: „Európa velünk van”, a románok pedig a „forradalom” napjainak híres jelszavát elevenítették fel: „A hadsereg velünk van”.
Az elszabadult nemzeti szenvedélyek polarizálták a társadalmat. Mindkét etnikai közösségben egy kezünkön megszámlálhattuk azokat, akik a nacionalista mozgósításnak képesek voltak ellenállni, és véleményüket a nyilvánosságban is vállalni merték.
Két szomszédos országban is megszólaltak már a fegyverek. Nem csak a volt Jugoszlávia állt lángokban, de a Moldvai Köztársaság Transznisztria nevû tartományában is hónapok óta folytak a harcok. A központi kormányok szempontjából minden eredmény nélkül. Az értelmiség józanabb csoportjainak tehát azt is be kellett látniuk, hogy az etnikai problémák fegyveres erôszakkal való megoldása nemcsak mérhetetlen szenvedéssel jár, de illuzórikus is.
A történtek feldolgozására mindkét etnikai közösségnek idôre volt szüksége. Tudomásul kellett venniük, hogy van egy bizonyos határ, amelyet nem léphetnek át. A modern Románia történetében elôször fordult elô, hogy egy kisebbség erôszakra erôszakkal válaszolt. Kiderült, hogy a román nacionalista törekvések érvényesíthetôségének is megvannak a határai.
1990 második és 1991 elsô felében a történteket az RMDSZ is és a román hatalom is megpróbálta a saját számlájára kamatoztatni. Sikertelenül. A külföld nem volt hajlandó egyik fél mellett sem letenni a garast. Ez legalább annyira megdöbbentette a román nacionalistákat (akik hetven éven át megszokták, hogy a nemzetközi közvélemény a román–magyar viszonyt érintô minden vitás kérdésben közvetve, vagy közvetlenül nekik ad igazat), mint a magyarokat, akik meg voltak gyôzôdve róla, hogy a Ceausescu-diktatúra leleplezôdése nyomán a nyugati közvélemény végre felismerte, kik voltak azok, akiket hetven éven át támogattak.
A Nyugat azonban – talán éppen azért, mert valóban fölismerte korábbi tévedését – nem volt hajlandó az egyik ballépést másikkal tetézni.
Elítélte a történteket, de anélkül, hogy egyértelmûen a magyarok mellett foglalt volna állást. Ez a stratégia kétszeresen is szerencsésnek bizonyult. Lehetetlenné tette, hogy a román nacionalisták a marosvásárhelyi konfliktust a nyugatellenes argumentáció forrásává tegyék, másrészt az RMDSZ-t is arra kényszerítette, hogy a nemzetközi közvélemény nacionalista befolyásolása, a konfliktusos politizálás helyett a párbeszéd útjait keresse. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a román nacionalizmus „lejáratására” nem is nagyon volt szükség, a román nacionalisták ostobábbnál ostobább provokációkkal „leplezték le” önmagukat. Az RMDSZ visszafogott, sôt gyakorta bölcs reakciói pedig többet használtak a romániai magyarságnak, mint amennyit a román nacionalizmus agresszivitásának bármily meggyôzô bizonygatása használhatott volna.
Fokozatosan a román értelmiségi nyilvánosság számára is egyértelmûvé vált, hogy a vásárhelyi magyarellenes pogromkísérlet voltaképpen a törvényen kívül helyezett hírhedt titkosszolgálat, a Securitate újraszervezésének legitimálására szolgált. Ettôl kezdve mind többen akadtak, akik érzékelhették a kisebbségi kérdés valódi dimenzióját. (Ezekrôl a fejleményekrôl a magyar nyilvánosság épp az akkori Beszélô hasábjairól szerezhetett rendszeresen tudomást.)
A magyar oldalon is mind többen kezdték felismerni, hogy a többségi demokrácia paradoxonának feloldására egyetlen katasztrófamentes lehetôség van, s ez a többség tudatállapotának fokozatos megváltoztatása, azaz az ország demokratizálásában érdekelt román értelmiségi csoportosulásokkal, illetve politikai erôkkel való együttmûködés. Ezt megkönnyítette, hogy a ’90-es választások tanúsága szerint a román társadalmon belül ezek is szinte már reménytelen kisebbségben voltak. Iliescu ellenük is ugyanazokat a diktatórikus módszereket alkalmazta, mint az egyéb kisebbségek ellen. A bukaresti egyetemisták hónapokon át tartó Egyetem téri tiltakozó akcióját például karhatalommal kergette szét. S a politikai ellenzék, illetve az elégedetlenkedô értelmiség ellen több alkalommal is bevetette a bukaresti gyárak munkásait, majd a Zsil-völgyi bányászokat.
A román értelmiségi elitnek ráadásul azt is be kellett látnia, hogy az egységes román nemzeti állam kialakításához nem kedveznek a körülmények. A nemzetközi közvélemény, mely a magyar kérdésben viszonylag tartózkodó álláspontra helyezkedett, a Besszarábiát is magában foglaló Nagy-Románia visszaállításának kérdésében egyértelmûen elutasító magatartást tanúsított. Az Európára tekintô elméknek azt is látniuk kellett, hogy a Nyugat a román homogenizációs törekvéseket és kisebbségellenes hisztériákat ellenszenvvel szemléli, s ha nem is foglal állást egyoldalúan a magyarok mellett, minden nacionalista megnyilvánulást következetesen helytelenít.
Az elsô olyan román politikai alakulat, mely e felismerések nyomán maga is nyíltan és élesen elítélte a szélsôséges román nacionalizmust, és – a legdurvább túlzásokkal szemben – védelmébe vette a magyarokat, a Polgári Szövetség elnevezésû civil társadalmi szervezôdés, majd az ebbôl kiváló pártszerû alakulat, a Polgári Szövetség Pártja volt.
Az igazi áttörést az 1992-es esztendô hozta meg.
Ennek az évnek a tavaszán került sor a helyhatósági választásokra, majd fél évre rá a képviselô- és elnökválasztásra. Ezek voltak 1936 óta az elsô valóban szabad választások Romániában.
A helyhatósági választásokon az RMDSZ, mely a román pártok közt korábban nem talált szövetségesekre, már az egységes román ellenzék, a Demokratikus Konvenció szövetségeseként vett részt. A magyar többségû megyékben a Polgári Szövetség Pártja számos magyar jelöltet indított. Az elsô forduló eredményei minden várakozást felülmúltak. Az ország legjelentôsebb városaiban és az erdélyi települések zömében a konvenció jelöltjei szerezték meg a többséget.
A második fordulóban viszont, a román–magyar szembenállás legmerevebb frontvonalain, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, egyszerre visszaálltak a régi reflexek, a választók félretolták a politikai preferenciákat, és ismét románokként, illetve magyarokként szavaztak.
Így került hatalomra Kolozsváron a Demokratikus Konvenció magyarok által támogatott jelöltjével, Petre Litiuval szemben a szélsôségesen nacionalista Funar, s így lett Marosvásárhelynek a választás többszöri megismétlését követôen magyar polgármestere. Az RMDSZ a Székelyföld magyar településein még alaposan túl is gyôzte magát. A románok labdába sem rúghattak. Igaz, a román többségû településeken mi, magyarok még annyira sem.
A kudarc azonban már nem fordíthatta visszájára a folyamatot.
Az RMDSZ a szeptemberi választásokon is a Konvenció tagjaként vett részt. Az elnökválasztás második fordulójában Emil Constantinescu és Ion Iliescu mérkôzött meg. S ismét a tavaszi helyhatósági választások második fordulójának reflexei tértek vissza, a nemzeti elôítéletek kerekedtek felül. Az ország elnöke Ion Iliescu lett, a mögötte álló párt pedig nagy többségre tett szert. De az is bebizonyosodott, hogy a román–magyar együttmûködés mégiscsak lehetséges a kétkamarás parlamentben. A magyar kisebbséggel való kiegyezés gondolatát románok milliói képesek mérlegelni, ha elfogadni még nem is.
A választási kudarc magyar szempontból a kisebbik rossznak bizonyult.
A tavaszi és az ôszi választások közt az RMDSZ tüntetések sorozatát kezdeményezte a magyar anyanyelvû oktatás kiterjesztéséért, s a készülô tanügyi törvény diszkriminatív kitételeinek törléséért. De a tiltakozó akciók nem vezettek kézzelfogható eredményre sem idehaza, sem a nemzetközi nyilvánosságban. Sôt, a parlament által késôbb jóváhagyott tanügyi törvény még a Ceausescu-diktatúra diszkriminatív rendelkezésein is túl tett. A kormány a két székely megye élére, a kommunista korszakban kialakított szokásrenddel szakítva, román nemzetiségû megyefônököket nevezett ki azzal a képtelen, de a román nyilvánosság által készpénznek vett ürüggyel, hogy a székelyföldi magyarok elüldözik a köztük élô románokat. A két megye RMDSZ-vezetése a „világ közvéleményéhez” próbált fellebbezni. Nagyszabású tüntetéseket szerveztek, melyektôl azt várták, hogy a jugoszláviai vérontás perspektívájában meggyôzik a nemzetközi közvéleményt a román nacionalizmus veszedelmes agresszivitásáról. Polgári engedetlenséggel fenyegetôztek. A tüntetések azonban nem kerültek a világlapok elsô oldalára, ahogyan azt a kezdeményezôk – meglehetôsen naivul – elgondolták. Kiderült: a nyugati közvéleményben a kormányzati döntés antidemokratikus jellege dacára sem válthatnak ki rokonszenvet olyan követelések, melyek etnikai hovatartozáshoz és nem szakmai alkalmassághoz kötik a megyefônökök vagy bárki más kinevezését.
Nyilvánvalóvá vált, csak a román–magyar együttmûködés folytatásában reménykedhetünk.
Ezt a reményt a szeptemberi kudarc sem ingathatta meg. Az RMDSZ 1993 februárjában megrendezett Brassói Kongresszusa a belsô önrendelkezés és a románsággal való szorosabb együttmûködés elveinek világos rögzítésével végképp elkötelezte magát azzal az alternatívával, mely 1996-ban elvezetett a magyar kisebbség államalkotó közösségként való (még mindig csak közvetett) elismeréséhez, s a legalapvetôbb kisebbségi jogok egy részének törvénybe iktatásához.
A kis lépések politikája 1992-ben vált végleg meghatározó alternatívává. Románia ekkor indult el azon az úton, melynek végén a balkáni típusú etnikai konfliktusok helyett – minden bizonytalanság, vargabetû és ballépés dacára – az európai uniós csatlakozás, s vele az áldemokratikus diktatúra bûvös körébôl való végleges kitörés reménye dereng.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta