Negyed századdal az Európai Gazdasági Közösséget megteremtô 1957-es Római Szerzôdés után az – akkor még – tizenkettek 1992. február 7-én újabb egyezmény aláírásával vonták szorosabbra az európai integrációt. Az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerzôdés tényleges hatálybalépéséig azonban még több mint másfél év telt el. Nem sokon – mintegy félmillió szavazaton – múlt, hogy az unió  megbukjon a franciák ellenállásán – akárcsak 1954-ben a közös európai védelmi rendszer.
Akkor parlamenti szavazás döntötte el az egyébként éppen Párizs által kezdeményezett javaslat sorsát. Utólag véget nem érô viták tárgya volt, hogy a nemzeti szuverenitást féltô bal- és jobboldali honatyák vajon évtizedekre visszavetették az európai integrációt, vagy épp ellenkezôleg, megnyitották az utat egy lassúbb, de mélyebb alapozású, fokozatos egyesülési folyamat elôtt.
1992-ben maguk a választópolgárok dönthettek – népszavazás keretében – a következô kérdésrôl: „Elfogadja-e a köztársasági elnök által a francia nép elé terjesztett törvényjavaslatot az Európai Unióról szóló megállapodás aláírásának engedélyezésérôl?”
A népszavazást a francia törvények értelmében nem lett volna kötelezô kiírni, és hónapokon át – egészen pontosan június 3-ig – nem is lehetett tudni, hogyan dönt majd a népszerûsége mélypontján lévô elnök, François Mitterrand. Addigra már a parlament két háza megvitatta és nagy többséggel jóváhagyta az uniós megállapodás aláírásához szükséges három alkotmánymódosítást és a szerzôdéstervezet  módosítására tett javaslatokat is. Ezek közül az volt a leglényegesebb, amely nagyobb szerepet követelt a nemzeti törvényhozásnak az uniós jogalkotásban.
Dániában június 2-án általános meglepetésre mintegy 46 000 szavazatnyi különbséggel a „nem” szavazatok kerültek többségbe. (A nôi szavazók mintegy 60 százaléka a szerzôdés ellen foglalt állást. Attól tartottak, hogy a Dániában különösen széleskörû nôi jogok a majdani, egységesülô Európában ugyanúgy csorbát szenvedhetnek, mint a szintén kiemelkedô színvonalú szociális jóléti rendszer.) Másnap Mitterrand bejelentette, hogy ô is népszavazásra bocsátja a kérdést. Döntése még legközvetlenebb környezetét is meglepetésként érte. Tanácsadói, de még az ellenzék uniópárti erôi is kockázatosnak ítélték ezt a kétségkívül látványos elhatározást. Igaz, hogy ezekben a hetekben Franciaországban a szerzôdést határozottan ellenzôk aránya a húsz százalékot sem érte el, de az ötven-egynéhány százalékos támogatottság sem volt megnyugtató a bizonytalanok magas aránya miatt.

*

Nincs okunk kétségbe vonni, hogy Mitterrand döntését alapvetôen az uniós gondolat legitimitásának erôsítése motiválta, hiszen a francia külpolitikai törekvések közül jószerivel ez volt az egyetlen, amelyik nem vallott kudarcot. A szovjet tömb összeomlását és a német újraegyesülést követôen Franciaországnak végképp fel kellett adnia nagyhatalmi álmait.
A kényszerû visszavonulást kapkodó gesztusok kísérték. Úgy tûnt, hogy Párizs egyszerûen képtelen eldönteni, milyen álláspontra helyezkedjen az újraegyesült Németországgal szemben, milyen formában ellensúlyozza a német befolyást a felszabadult Közép- és Kelet-Európában, mennyiben és miként ôrizze meg önálló katonai szerepét a NATO-n belül. (Ráadásul Európán kívüli – mindenekelôtt afrikai – befolyása is látványosan gyengülni kezdett, például Algériában.) Mitterrand kénytelen volt elfogadni, hogy a legjobb, amit tehet, Németország minél szorosabb beágyazása az egyesülô Európába – így immár kétszeresen is fontos volt számára az integráció siettetése. A maastrichti lendületet erôsen lefékezô dán „nem” után joggal várhatott jótékony lélektani hatást egy néhány hónappal késôbbi francia „igen”-tôl.
Mint utólag kiderült, a népszavazás lehetôsége már hónapokkal korábban is foglalkoztatta ôt, sôt komolyan vehetô bennfentes források szerint májusban azt az egyszerre elegáns és felelôtlen kijelentést tette bizalmas körben, hogy nem is volna túl rossz ezen az ügyön bukni meg. Tudni lehetett, hogy az uniós döntés megosztja majd az ellenzéket. Az UDF, a Giscard d’Estaing–Léotard-féle  liberális-konzervatív jobbközép ugyanis a pártvezetôk szintjén szilárdan Európa-barát volt, a szavazók szintjén viszont csak kétharmados többségében.
A gaulle-ista-nacionalista jobboldal, a Chirac vezette RPR berkeiben még erôsebb volt a megosztottság. Olyan nagyágyúk irányították a Maastricht-ellenes kampányt, mint Pasqua és Séguin, az elôzô jobboldali kormány, illetve a parlamenti frakció két kulcsfigurája, az utóbbi a gaulle-isták egyik nagy reménysége. Maga Chirac mondta a referendum elôestéjén: „Nálunk a vezetôk 95, a tagság 80, a szavazók 60 százaléka nem-párti.” A szocialisták szempontjából katasztrofálisnak ígérkezô 1993-as parlamenti választások elôtt nem tûnt rossz taktikának szétzilálni az ellenzék amúgy sem acélos egységét.

*

Napokon belül megkezdôdött a szerzôdést népszerûsítô kampány. Látványos tömeggyûléseken zengték az Európai Unió dicséretét az egymás kezét szorongató szocialista és jobboldali politikusok. Az RPR zokon is vette az UDF túlzott hevületét, amelyben minden bizonnyal szerepe volt a két ellenzéki párt(szövetség) rivalizálásának is: ha Chirac az igen mellett dönt, ezzel saját pártját osztja meg, ha a nem mellett, akkor az UDF-fel kerül szembe, márpedig a giscard-isták nélkül még a meggyengült szocialistákkal szemben sem számíthatott gyôzelemre a következô évben.
Franciaországban júliusban és augusztusban nemcsak a hentes és a sarki fûszeres meszeli le szabadságra menvén a kirakatüveget, szünetel a politikai élet is. Csak a napilapokban ismétlôdtek, csiszolódtak és emelkedtek az igazi és még igazibb nemzetféltés, a heroikus felelôsségtudat és a politikai messze tekintés költôi magaslataira az igen- és nem-párti érvek. Különösen a nemzet, a szuverenitás problémaköre foglalkoztatta a vitában megszólaló több száz vezetô és középszintû politikust. Az utóbbi évtizedekben aligha volt ilyen alkalom Nyugat-Európában, amikor konkrét politikai állásfoglalások alátámasztására ugyan, de mégis igen széles skálán hangzottak el egymásra válaszoló, gyakorlatias és közérthetô érvek olyan  kérdésekrôl, amelyeket máskor csak szûk körben, elvontan taglalnak.
Mindkét oldal érvrendszerében központi szerepet játszott a megerôsödött Németország kordában tartásának szempontja. A szerzôdéspártiak álláspontja szerint az európai integrációnak többek között az az értelme, hogy az Európába „kötött” Németország ne engedhessen veszélyes, különutas, birodalomépítô hajlamainak. A másik oldal erre azzal válaszolt, hogy az újraegyesült Németország túlságosan nagy súllyal nehezedik majd – mindenekelôtt gazdaságilag – a tagországok szorosabbá váló közösségére, és ezt a súlyt inkább egy tágabb, ugyanakkor lazább szövésû Európa keretein belül lehet kiegyenlíteni. (A Pasqua–Séguin-féle „nem”, de a szocialista Chevènement Maastricht-ellenes álláspontja is ezt jelentette, nem pedig mindennemû integráció gondolatának érzelmi alapú elutasítását. Ez csak az ellenzôk táborának két szélsô pólusára, a kommunistákra és a Le Pen-féle Nemzeti Frontra volt jellemzô.)
Amikor augusztus utolsó napjaiban lezajlott a „rentrée”, vagyis Franciaország hazatért nyári szabadságáról, a szerzôdés-pártiaknak ijesztô közvélemény-kutatási adatokkal kellett szembenézniük: a megkérdezettek szavazási szándékaiban csak hajszálvékony, 51/49 arányú különbség mutatkozott az „igen” javára. Az egyetlen biztató jel az volt, hogy elég egyértelmû többség nyilatkozott úgy: világosan látja, hogy a szavazás nem Mitterrand-ról szól. (Ellenkezô esetben akár a sors  iróniáját is emlegethetnénk, hiszen 1973-ban, amikor Pompidou akkori elnök Nagy-Britannia, Dánia és Görögország európai csatlakozásának kérdését tette fel népszavazásra, éppen Mitterrand buzdította tartózkodásra párthíveit, arra hivatkozva, hogy az államfô politikája egészének igazolására akarja felhasználni az alkalmat.)
A szocialisták elsôsorban a szerzôdés kérdésében velük egy platformon álló liberálisokra hagyták, hogy a Maastricht-párti érvelést elválasszák az elnök és a kormány minôsítésétôl. Csakhogy ez sokkal hálátlanabb feladat, mint meglovagolni és az uniós szerzôdés elutasítása felé  terelni a lakosság elégedetlenségét. Ezt az elégedetlenséget sok forrás táplálta: például a – fôleg – szocialista politikusok hosszú hónapok óta halmozódó gyanús pártfinanszírozási és korrupciós ügyei és az egyre fokozódó munkanélküliség. A munkakörülményeik nehezítése – alapvetôen bizonyos baleset-megelôzô intézkedések – ellen tiltakozó kamionosok éppen elzárták az utakat. Tüntettek a parasztok, akik a jelentôs és jórészt európai alapokból fedezett szubvencióik elvesztésétôl tartottak. Jobb munkafeltételeket követeltek a börtönôrök stb. A franciáknak kezdett mindenbôl elegük lenni. Ehhez már csak az euro-bürokrácia arctalan túlhatalmának a vízióját kellett hozzátenni és egy olyan, euro-uniformizált falanszter jövôét, amelybôl hiányzik majd az egyéni íz, a nemzeti lelkület. (Néhány, nemrégiben hozott európai sajt-ügyi szabványosító rendelkezés szolgáltatta erre a konkrét példát.) Miközben ingyenes kiadványok ismertették, értelmezték és katekizálták a Maastrichti Szerzôdést, hatalmas példányszámokban fogytak és az eladási listák élére kerültek a tucatszámra megjelenô nem-párti fejtegetések.
Az utolsó napokban aztán már mindenki ringbe szállt. Hitet tettek az „igen” mellett a szakszervezetek, a munkaadói szervezet, a kulturális élet nagyjai, még az egyházi vezetôk is. (Egy tévé-vitában, ahol Mitterrand tizennégy, különbözô rendû-rangú francia polgár, majd három újságíró kérdéseire válaszolt, valamint Séguinnel vitatkozott, egy bejátszás erejéig megszólalt Kohl német kancellár is. Ez nem egészen alaptalanul váltotta ki a nem-pártiak támadását a médiára gyakorolt kormányzati nyomás miatt.) A második oldalon De Gaulle egykori munkatársai – köztük három nyugalmazott miniszterelnök – írtak alá a szerzôdéssel szemben álló közös nyilatkozatot.

*

Az 51:49-es arány végül maradandónak bizonyult. 70 százalékos részvétel és 900 000 érvénytelen vagy üres szavazólap mellett 522 000 szavazat döntötte el, hogy Franciaország elfogadja az uniós megállapodást. Megkönnyebbülésrôl lehetett éppen beszélni, de ünnepelni nem volt mit – sem az elnöknek, sem a szocialistáknak, sem a szerzôdéspártiak széles, de heterogén táborának. Ez a tábor a szavazás befejezésének pillanatában megszûnt létezni, és ismét visszatért a hagyományos jobb-bal megosztottság, amelynek anakronizmusát éppen a népszavazás eredménye mutatta meg.
„Franciaország kettészakadt” – hangzott a drámai következtetés. Az egyik oldalon állnak a különféle elitek, a módosak, a diplomások, a nagyvárosok lakói, a másikon a munkanélküliek, a kirekesztettek, a parasztok, az elmagányosodott, rettegô kisemberek. A diagnózis végül is helyes volt.
A politikai elit kétségkívül most, a szoros eredmény sokkoló hatására élte át elôször igazán ennek a szétszakadásnak a problémáját, önnön gyökértelenségének riasztó érzését.
Az 1988-as elnökválasztás elsô fordulójában a baloldalra szavazó területek közül nemmel voksolt az egész északi iparvidék. Ugyanilyen eredmény született délen, az egykor rendíthetetlenül baloldali Languedoc-Roussillonban, amely már 1988-ban enyhén átbillent a jobboldalra. A jobb módú rétegek állásfoglalása érvényesült az igenlô szavazatok többségében, Párizsban és környékén, valamint a határ menti fekvés elônyeit élvezô, prosperáló Elzászban, ahol a hétköznapi életben is kézzelfoghatóak voltak az integráció elônyei.
A régiók hagyományos politikai elkötelezettsége egyetlen vonatkozásban tükrözôdött: az igen többségû országrészek térképe meglepô pontossággal fedte le azokat a területeket, ahol az egykori kereszténydemokrata párt, az MRP 1946-ban sikeres volt, s amelyeket az erôteljes katolikus vallásgyakorlás jellemez. A La Croix címû katolikus napilap olvasótáborának 67 százaléka állt az uniós megállapodás mellé. Ezt részben azzal magyarázták, hogy a mélyebb katolikus hagyományokkal rendelkezô országrészekben a lakosság az átlagosnál engedelmesebben vetette alá magát az elit értékválasztásának, részben azzal, hogy az európai gondolat a háború után elsôsorban kereszténydemokrata politikusokhoz kötôdött, és emiatt az évtizedek során erôsebben hatotta át a vallásos szavazókat.

*

Az európai integrációval kapcsolatos remények és várakozások már évekkel korábban is szerények voltak Franciaországban. Közvélemény-kutatási adatok szerint a franciák 50 százaléka már 1989-ben is úgy látta, hogy az – 1993. január 1-jétôl létrejövô – egységes piac közvetlen környezetükben csak fokozza majd a gazdasági nehézségeket. 53 százalékuknak pedig az volt a véleménye, hogy az integrációnak ez az újabb lépése semmiféle hatással sem lesz személyes életére. 1991 és 1992 fordulóján már a megkérdezettek 58 százalékát töltötte el aggodalommal a közelgô változás.
Miközben egyre élesebben rajzolódott ki az agrártérségek Európa-ellenessége, a munkanélküliség területi különbségei egyáltalán nem befolyásolták a franciák véleményét, ami azt jelzi, hogy a foglalkoztatás kérdésében semmiféle várakozás sem kapcsolódott az unióhoz. Pedig közönyrôl nem lehet beszélni. Attól kezdve, hogy 1990-ben a korábbi átmeneti javulás után ismét nôni kezdett a munkanélküliség (amely 1992-ben átlépte a tízszázalékos, „lélektani határt” ), a franciák érdeklôdése kifejezetten nôtt a politika iránt. Ezzel párhuzamosan viszont egyre erôsödött az a meggyôzôdésük, hogy a politikusokat nem foglalkoztatja az, hogy mit gondolnak az emberek, és ennek megfelelôen egyre kevésbé éreztek különbséget a pártok javaslatai között.
Végsô soron a népszavazás eredménye, pontosabban,
a mögötte felsejlô társadalmi szakadék a centralizált és egységes francia nemzetállamról szóló konszenzus felbomlását jelezte. A totális tiltakozásnak a „nem” szavazatok nagy számában tükrözôdô hajlama alighanem nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy egyre nagyobb politikai, gazdasági és ideológiai súlyt kapjon Franciaországban a régió a  maga speciális, helyben talán rugalmasabban orvosolható problémáival.
Másfelôl ez az épp-hogy-csak-igen fokozatosan új vágányra állította Európa egységesülésének folyamatát. Sokkal nagyobb szerepet kaptak a sajátos érdekû rétegekre, csoportokra, sajátos értékválasztásokra tekintô korrekciós elemek. Ez is oka annak, hogy az EU-integráció hihetetlenül nehézkesen halad elôre – az elôrehaladás eredményei viszont szilárdabbak, véglegesebbek.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta