A félemeletig semmi különös nem történt a liftben, némán állt mellettem G., akirôl a házban úgy tudták, hogy ávós ezredes. Négy éve élek itt, köszönünk egymásnak, de ennél egy szóval se jutottunk tovább. A félemelet után G. megnyomta az Állj gombot. „Valamit meg kell beszélnünk” – mondta, s éreztem, hogy az arcomból kifut a vér. „Én elmegyek, menjen el maga is. A hátsó fronton hemzsegnek a nácik. Magát se fogják hagyni. A névtelen leveleket Menteffytôl kapta. Az apja kisnyilas volt, aztán hozzánk állt. Ez meg a pártszakadás után még Bereczékhez ment. Most Csurkának vezet kocsmát. A lánya skinhead. Háború lesz itt is, a kormány nem mutat erôt. A Die Pressében jó irányt követ. Legyen 11-kor a parkban, elmondom, kiktôl nem kell tartani a házban.” Végre megnyomta a második emeleti gombot, a lift elindult, megkönnyebbülten vettem levegôt, mire azt mondta: „Nem félni, elköltözni!”
Az öt hónapos Bruno aludt, amikor hazaértem. Elôvettem egy üveg whiskyt, meg a fiókban gyûjtött névtelen leveleket. Ilyet elôször azután találtam a postaládámban, amikor a rádióban ismertették valamelyik Die Presse-cikkem. Kockás papírra írt, gyermeteg levél volt, nem is nagyon durva. Fényi-kém! volt a megszólítás, s arra futott ki a szöveg, hogy menjek el innen. Többször jött még hasonló, egyszer valamivel bekenték a postaládám, máskor pedig kihalászták a nekem küldött leveleket, és fecnikre tépve szórták vissza. Pár napja, a Göncz Árpáddal készített interjúm ismertetése után kis nyomtatott papírnyalókát kaptam, rajta horogkereszt, „Újra itt vagyunk! NSDAP/AO: Box 6414, Lincoln, USA”, alatta kézírással „Takarodj!”, majd, apróbb betûkkel, „vidd a kölyköd is!” Idióta – gondoltam, azt hiszed, ha nem szólsz, itt hagyom?!… Olvasgattam, iszogattam, káromkodtam. Késô éjjel fejfájásra ébredtem, de amikor rájöttem, hogy átaludtam a találkozót, szerencsésnek éreztem magam. Másnap az ablakból láttam, hogy G.-ék holmiját teherautóra pakolják, estig nem mentem le, újságért se. Azt hittem, hogy soha többé nem fogom látni. De egyszer ott állt szakadó esôben, esernyô nélkül a Vérmezôn, amikor a Chartával újratemettük a horthyzmust. Biccentettem felé, máig azt gondolom, hogy nem köszönt vissza – de ez már nem a ’92-es év története.
1992 Budapesten egy osztrák
laptudósító számára szakmai kánaánnak
ígérkezett.
A délszláv
háború híreibe hamar belefásult, a menekültektôl
hatékony sánccal védett olvasó ôszintén
érdeklôdött, hogy a sógoroknál most éppen
mi folyik. Burgenlandtól Vorarlbergig jólesô magabiztossággal
szemlélték, hogy hogyan csetlenek-botlanak „odaát”.
Még kicsit drukkoltak is nekünk. „Érdekünk a magyar
destabilizáció elkerülése, mert a kaotikus viszonyok
újabb migrációs lökést gerjesztenének,
amire a toloncegyezmény effektívebb alkalmazásával
kellene reagálni.” De azért valami nem teszik nekik a magyarokban
– például miért nem örülnek?! Havonta bíz
meg a szerkesztô, hogy ezt magyarázzam meg. És a Gallup-felmérést
is, miszerint a magyarok 57 százaléka csak aggodalommal,
30 százaléka reményekkel, 13 százaléka
pedig mindkettôvel néz a ’92-es év elé. „Felfoghatatlan!
Most, amikor összeomlott a diktatúra, kivonult a Vörös
Hadsereg, megszûnt a Szovjetunió! Azt is mondják, hogy
nincsenek többé pesti viccek! Írd meg, miért?!
Pedig ti, magyarok tényleg jópofák vagytok! Itt van
ez a szilveszteri sztori, a képviselôk 21 órás,
szünet nélküli szavazással fogadták el a
költségvetést, a szavazógép se bírta
a strapát. Utána összekevertek hetet-havat, olyan pénzeket
is kihirdettek a Közlönyben, amit meg se szavaztak. A januári
elsô kormányülés pedig a miniszterek fizikai kimerültsége
miatt elmaradt! Ez jó! Mekkora skandallum lenne ebbôl ideát!”
Itt is az lett: az SZDSZ felelôtlenségrôl, hozzá nem értésrôl értekezett, a szocik többször elmondták, hogy mindez botrány, ám volt valaki, aki érthetôen, sarkosan fogalmazott: Orbán Viktor, Fidesz-frakcióvezetô. Okirathamisítással vádolta a kormányt. Mondta napokon át újra és újra. Utána Áder János nyilatkozott: „Az erkölcsi tôkéjét felélô kormány úgy kívánta megakadályozni, hogy az ellenzéki pártok részletesen kifejtett politikai alternatívát mutassanak fel, hogy a tartalmi kérdésekrôl eljárási kérdésekre terelte a figyelmet, arra számítva, hogy (…) az ellenzék kifogásolja az eljárási szabályok megsértését, s így sikeresen el lehet terelni a tartalmi kérdésekrôl a figyelmet. A következô hónapok kérdése, hogy a kormány ezt a taktikát alkalmazza-e, megpróbálva a parlament ellenôrzô szerepét végleg formálissá tenni.” Áder elmondta, hogy az egész csak színjáték, a Fidesz mégis folyton visszatért a dologra. Végül maga Orbán Viktor is vizsgálóbizottság felállítását javasolta, s metszô gúnnyal olvasta a vonakodó koalíció fejére, hogy „a kormánypártok nem tehetik meg, hogy leszavazzák a vizsgálóbizottság felállítására tett ellenzéki javaslatot!” Ez az idézet csak a parlamenti jegyzôkönyvben szerepel, korabeli tudósításomból kimaradt, hiszen Bécsben már maga a feltételezés, hogy egy demokratikus parlamentben a kormánypártok le akarnák szavazni, s ezzel megakadályozni parlamenti vizsgálóbizottság felállítását – na ne, ez bizony Blödsinn! Csak azt nem értettem, ha ez az Áder ilyen pontosan látja, hogy az egész gumicsont, akkor Orbán miért rágódik rajta ennyi ideig? Nincs jobb ötletük? Nincs fontosabb témájuk? Erre még egyszer vissza kéne térni.
Aztán nem tértem
vissza, mert megjelentek a legújabb közvélemény-kutatási
eredmények, s úgy látszott, Orbánéknak
van igazuk: a szavazók honorálják az odamondogatást.
A Gallup szerint 1992 januárjában a Fidesz volt a legnépszerûbb
párt: a szavazatok 34 százalékát nyerte volna
el. Második az MDF 21 százalékkal, harmadik az SZDSZ
15, majd az MSZP 11, a kisgazdák 8, s végül a KDNP 5
százalékkal. Ez az arány az év végéig
csak annyit változott, hogy a Fidesz még népszerûbb
lett: volt olyan felmérés, ami szerint a szavazatok 54 százalékát
kapták volna meg, „ha most vasárnap” lettek volna a választások.
Ezt meg kéne írni, de a lap inkább azt kéri,
hogy menjünk emberközelbe az aggódó magyarokhoz!
Január 26-án Óföldeákon (Südungarn)
Gulyás József mozgássérült rokkantnyugdíjas
tíz sorstársával megalapítja a Szegények
Nemzeti Szövetségét. Tagtoborzót Szegeden tartanak,
a Megyei Szakszervezeti Központ Tanácstermében – jönnek
is, az elôadókkal együtt vagy húszan. „Szégyenlôsek
a szegények, sôt Csipkerózsika-álmukat alusszák”
– mondja Gulyás József, de azért belekezd rendszerváltó
programbeszédébe: „Legyen végre valódi közteherviselés,
újraosztásra van szükség! Persze, aki saját
maga szegénye, az ne kapjon semmit, de aki a rendszerek szegénye,
az kaphasson a gazdagok fölhalmozott vagyonából!” A
hozzászólók javasolják törvénybe
iktatni, hogy húszezer forintnál magasabb fizetése
ne lehessen senkinek, valamint „meg kell szüntetni a másodállást
s az így felszabaduló munkakeretet szétosztani a rászoruló
szegények között.” Egy újabb hozzászóló
szerint „a ’90-es választások nem nevezhetôek szabad
választásoknak, mert a szavazók nem ismerték
a jelölteket. Itt vagyok én, 12 évig voltam tanácstag,
mert engem ismertek, s most kiestem egy ismeretlen miatt. Ez a szabad választások
megcsúfolása!” Harmadik felszólaló: „Itt panaszkodtak,
hogy drága a röpcédula. Hát válasszuk
meg védnöknek Gyulay Endre püspök urat, és
holnap menjünk el együtt, ô ad majd másológépet.
Csak ki ne ejtsék elôtte azt a szót, hogy politika,
mert ha valaki, hát ô azt el nem viselné, hogy errôl
kelljen hallania. De a szegényekrôl lehet neki beszélni,
mert én jól tudom, hogy ha kell, a szegényekért
máglyán égetteti meg magát.”
Én pedig szégyenemben
égtem, amikor kinyomtatva láttam a budapesti hajléktalanokról
Iványi Gáborral készített interjúmat.
A beszélgetés során kétszer is az hangzott
el, hogy a fôvárosban közel 10 000 hajléktalan
él – a kinyomtatott szövegben viszont mindkétszer „majdnem
500” szerepelt. Nem értettem, mi történt. Aztán
a szerkesztô szólt: „Az baj, ha túl nagy vehemenciával
akarsz együttérzést kelteni a magyarok iránt,
mert akkor olyan képtelenséget írsz, mint a tízezer
hajléktalan. Rögtön tudtam, hogy ez lehetetlen, de azért
felhívtam a Sozialamtot, hogy mit gondolnak róla. Azt mondták,
hogy Bécsben összesen 63-at tartanak nyilván!” Boldog,
Haider elôtti Ausztria, ahol név szerint tartották
számon a hajléktalanokat, akiknek írásban kellett
nyilatkozniuk, hogy sem állami, sem egyházi, sem civil szervezettôl
nem hajlandók lakást elfogadni. Zavart magyarázkodásomra
(hisz mégiscsak hazugsággal vádoltak) jött a
békítô mondat: „Na jó, akkor írj egy
cikket, hogy komoly szociális problémák vannak az
országban, és ezért nem boldogok a magyarok.”
1992-ben Magyarországon
640 000-re nôtt a regisztrált munkanélküliek száma.
Ez azt jelenti, hogy az eltartottakkal együtt az ország negyedét
érintette a munkanélküliség, aminek átlagos
ideje a nyugati munka nélkül töltött idô öt-hatszorosa
volt. Felmérések szerint ’92-ben az egész térségben
a magyarok féltek legjobban munkahelyük elvesztésétôl
– száz megkérdezettbôl 85 ezt tartotta a legnagyobb
fenyegetésnek. (56 a szegénységet, 55 a bûnözés
növekedését, 43 az inflációt, 16 a tôkehiányt,
12-12 a környezeti gondokat és a politikai anarchiát,
hárman pedig az antiszemitizmust nevezték meg.) Somogyban,
Nógrádban, Borsodban csaknem húszszázalékos
volt a munkanélküliség, miközben száz álláskeresôre
négy munkahely jutott. A KSH szerint a 16 évesnél
idôsebb romák 65 százaléka élt létminimum
alatt, három év alatt 21 százalékkal csökkent
a nyugdíjak reálértéke, egymillió nyugdíj
nem érte el a létminimumot. Idéztem Szelényit,
aki szerint az állástalanok közül négyszázezer
már soha többé nem számíthat folyamatos,
legális munkára, mert átképezhetetlen. Kemény
István arról beszélt, hogy „a szegénység
kemény magját többszörösen sújtja a
mobilizáció hiánya”, a modernizáció
nem nyújt perspektívát a „mindigszegényeknek”.
Solt Ottilia pedig azt mondta, hogy „a társadalmon és a jogon
kívüli cselédállapotnak a rekonstrukciója
folyik az utóbbi években, ami már a kádári
korszakban megkezdôdött a társadalmi integrációból
kicsúszott százezrekkel. Új rendiesedés következhet,
ami szakadékot okoz a társadalom különbözô
csoportjai között, s amit csak hatalmas energiával és
nagyon kétes eredménnyel lehet késôbb betemetni.
Ezt is csak akkor, ha ezek káros voltáról megegyezés
lenne a magyar társadalomban. Sajnos a magyar történelemben
számos példa van arra, hogy ez a megegyezés nem jön
létre.”
Mivel egyre többet írtam
arról, hogy miért nem örülnek a magyarok, idehaza
én is kívül kerültem a közmegegyezésen:
rádióban, tv-ben, jobboldali lapokban lepleztek le, mint
„magánvéleményét a tekintélyes Die Presse
véleményeként feltüntetni igyekvô” fészekpiszkítót,
hazagyalázót etc. etc., magyarán: liberálist.
Maga a miniszterelnök úr is megtisztelt azzal, hogy tv-interjújában
az ország rossz híréért felelôs személyként
nevezett meg. Ehhez képest alig néhány éjszakai
telefont kaptam, s legtöbbször sikerült azelôtt letennem
a kagylót, hogy megindultak volna a jókívánságok.
Nem volt ebben semmi varázslat: ismeretlen felebarátom mielôtt
megszólalt volna, rendre lihegett egy sort. Fül és reflex
kérdése az egész – meg gyomoré, de azt néhány
korty alkohollal rendbe lehetett hozni. Az meg kifejezetten elônyös
volt, hogy utána sosem tudtam elaludni, így legalább
csökkent a kortárs irodalommal szemben fennálló
restanciám.
Eleinte még
próbáltam lépést tartani, de lehetetlen volt
minden fontos vagy érdekes magyar eseményt belepréselni
a Presse délszláv háború miatt amúgy
is túlterhelt külpolitikai oldalaiba. Így is írtam
Harasztiról, akit a Legfelsôbb Bíróság
héttagú Elnöki Tanácsa január 20-án
bûncselekmény hiányában felmentett a csaknem
húsz évvel korábbi, „darabbéres” vádak
alól. Raffay Ernô, a HM politikai államtitkárának
a Lágymányosi TV-ben tett drámai bejelentésérôl:
Márianosztra és Pest között az életére
törtek, bizonyíték rá a kerékkotyogás.
A levélhullásról: elôkerül Antall Grósz
Károlynak a fehérterror-vizionálás után
küldött levele. A szöveg puha, semmi több, így
váltottunk mi rendszert, tetszettek volna forradalmat csinálni,
akkor nem nyalunk annyi kuvertát. Ám az Antall-levél
megjelenését követô nap (biztos, ami biztos) lepecsételik
a volt Párttörténeti Intézet ajtaját,
„az iratátadás a terveknek megfelelôen halad” nyilatkozta
a kormányszóvivô, Földes Györgynek pedig
írásba kellett adni, hogy az Antall-levél nem volt
az immár Politikatörténetinek nevezett intézet
birtokában. Torgyán is levelez, kéri „az átvilágításával
kapcsolatban keletkezett borítékfelbontás elôtti
intézkedést”. Néhány nap múlva 20-30
kisgazdát látok álldogálni a Fehér Ház
bejáratánál, táblájukon felirat: „Torgyán
nekünk úgy jó, ahogy van!” Bájos. Megírom,
elmagyarázom, hogy ez mit jelent. Egy megbízott osztrák
ügyvéd sajtóperrel fenyeget. „A fel nem bontott boríték
nem bizonyíték ilyen súlyú vádhoz. A
miniszterelnök pedig konkurens politikus, akinek ráutaló
magatartása nem jogi érvényû.” Elképedésemre
a Torgyán-ügyben kénytelen vagyok neki igazat adni magammal
és az egész magyar értelmiségi elittel szemben.
Majd a lépcsôházban újabb csavarral búcsúzik:
„a Presse nem bulvárlap. Itt nem elég valamit tudni, ha nem
képes bizonyítani, akkor hiába tudja azt is, amit
én is tudok, semmire nem megy vele.”
Ezekben a hetekben sokat
vitáznak egy új Marshall-terv szükségességérôl.
Berend T. Iván számításai szerint hat kelet-európai
országnak, 4-5 év alatt 500 milliárd dollárt
kell kapnia. Alig van nyugati nagy lap, amelyik ne írt volna errôl
az ötszázmilliárdról: a nyugati adófizetôk
borzadva számolták, hogy ez mit jelentene nekik. Az osztrákok
pedig úgy érezték, egy politikus szól szívükbôl,
Haider, aki azt mondta: „hatezermilliárd schilling túl gáláns
ajándék lenne az orosz maffiának és a román
zsebtolvajoknak”.
Szilveszterkor Orbán
Viktor még azt válaszolta egy körkérdésre,
hogy „az év legörömtelibb eseménye az volt, hogy
a miniszterelnök úr visszanyerte az egészségét”,
január harmadikán azonban Antall orvosai tanácsára
mégse repül a Biztonsági Tanács csúcsértekezletére,
noha Magyarország a BT tagja lett. Hankiss megkettôzi a TV
Híradót: Pálfy G. csapata naponta háromszor
jelentkezik az egyesen, Bánóék kétszer a kettesen.
A Híradó stábja nyílt levélben tiltakozik
a „megalázó helyzet” ellen. A Magyar Katolikus Újságírók
Szövetsége pedig azt nevezi „megalázó, igazságtalan,
a kommunista érára emlékeztetô határozatnak”,
hogy a közszolgálati adón megváltozik a vallási
mûsorok adásideje. Az induló kampányt a Magyarok
Világszövetsége turbózza fel, Grönlandtól
Tûzföldig e mûsorok mián magyar még a magyar.
Ausztrál kiscserkészek (helyi idô szerint) éjjel
háromkor akarják középhullámon hallgatni
Ferenc atyát. Gombár szerint az új mûsorrendet
az egyházakkal történt elôzetes egyeztetés
után vezették be, és az négyszer több
idôt biztosít a vallási mûsoroknak, mint korábban.
Mégis kezdenek sûrûsödni az események: naponta
újabb adalékok kerülnek elô, hogy a liberális
média kormányellenes, vallásellenes, magyarellenes,
népzeneellenes, tolvaj, spicli és összeesküvô.
Január 31-én a Nyilvánosság Klub állásfoglalást
tesz közzé: „Az utóbbi hetekben a kormányzó
pártok által is támogatott kampány indult a
Magyar Rádió és a Magyar Televízió hatpárti
konszenzussal megválasztott vezetôinek elmozdítása
érdekében. (…) Politikai cinizmus kampányokkal befolyásolni
a rádió és a televízió mûsorszerkezetét
s egyúttal szándékosan késleltetni a minôsített
parlamenti többséget igénylô médiatörvény
megalkotását.” A Sajtószabadság Klub még
aznap válaszol: „Pártállami korszakból örökölt
mérhetetlen gôggel és magabiztossággal, politikai
szándékokat képviselô ellenszenvvel…” Másnap
visszalép az öt alelnökjelölt. Lassan mindenki kezdte
megérteni, hogy kényszersorozottak lettünk a médiaháborúban.
Az 1990-es MDF–SZDSZ-paktum
értelmében a médiatörvény kétharmados,
Antall viszont arra törekedett, hogy még a törvény
elfogadása elôtt a rádióba és a tv-be
is koalíciónak tetszô személyeket küldjön.
1992. február elsején vált világossá,
hogy Göncz Árpád a törvény megszületése
elôtt nem nevezi ki az 1991. július 9-én beterjesztett
öt alelnökjelöltet. Erre válaszul a kormány
visszaadta a Kulturális Bizottság harmadik médiatörvény-javaslatát,
így nem volt többé remény arra, hogy néhány
héten belül megszületik a várt jogszabály.
Göncz (akinek az Alkotmánybíróság szerint
a kormányfôi elôterjesztésrôl „elfogadható
idôn belül” kell döntenie) végül aláírja
a két újabb jelölt, Nahlik Gábor gépészmérnök
és Csúcs László jogász-adószakértô
kinevezését. (Korábban szó volt még
Erkel Tibor mai MIÉP-képviselôrôl is, ô
azonban az utolsó egyeztetésnél kimaradt a sorból.)
A kinevezésekhez Csurka elôzô évi akciója
szolgáltat ürügyet, befagyasztatta a TV költségvetési
támogatásának 1/8-át. („A költségvetésnek
nem feladata, hogy a közszolgálati adottság leépülését
jelentô, a mûvészi értékek közvetítését,
az ismeretterjesztést háttérbe szorító
és a múlt bemutatását tudatosan elsikkasztó
– ám a bukott rendszer kiszolgálásáért
élvezett sztárgázsikat konzerváló (…)
projekteket finanszírozzon” – érvelt.) A rádiót
a Mûsorszóró Vállalat 500 milliós áremelésével
hozták nehéz helyzetbe. Nahlik és Csúcs tehát
a gazdasági ügyek rendbetételére lettek kinevezve
– amibe sose nyugodtak bele. A médiaháború külön
fejezetét jelentette az elnöki és alelnöki jogkör
meghatározásáért vívott harc. A Hankiss
Amerikába utazását követô elsô napon
Nahlik (Pálfy G., Chrudinák stb. társaságában)
személyi kérdésekrôl és mûsorszerkezet-változtatásról
döntött – amiért azonnal fegyelmit kapott Hankisstól.
Mire Antall a Kulturális Bizottságtól kérte
annak vizsgálatát, hogy ezután Hankiss alkalmas-e
még az elnöki poszt betöltésére. Noha Gombár
meg tudott egyezni Csúccsal, az ô vizsgálatához
az MDF Csongrád megyei választmánya ragaszkodott.
A rádióelnök nem volt hajlandó részt venni
a „kutyakomédián”, rögtön javasolták is
a felmentését. Göncz azonban csak akkor menti fel Gombárt,
ha már elfogadták a médiatörvényt. Hankiss
háromrészes meghallgatása még folyik (ahová
szakértôk kíséretében, több bôröndnyi
dokumentummal jár), amikor az Alkotmánybíróság
Dornbach Alajos javaslatára alkotmányellenesnek nyilvánítja
az 1074/1974-es Minisztertanácsi rendeletet (erre hivatkozva akart
Antall felügyeletet gyakorolni a médiumok felett), ám
a jogszabályt november 30-ig érvényben lévônek
nyilvánítják… Senkit sem lep meg, hogy a Kulturális
Bizottság Hankiss felmentését is javasolja, amint
az sem, hogy Göncz ismét nem ír alá. Indoklása
szerint Nahlik nem tudná biztosítani a TV pártatlanságát.
Tüntetések sora kezdôdik a „keresztény médiák”
érdekében – majd november 30-án „gazdálkodás
körében fennálló kötelezettségek
megszegése miatt” fegyelmit indítanak Hankiss ellen. Göncz
ismét nem hajlandó felmenteni, Antall viszont felfüggeszti
a TV-elnököt. Két nappal késôbb teljesül
Csurka augusztusi álma: Nagy Lászlót, a TV gazdasági
igazgatóját és Bányai Gábor intendánst
rendôrök viszik el. Az év utolsó napján
a parlament törvénykezési abszurddal koronázza
meg a történéseket: a beterjesztett médiatörvény-javaslat
– miután kétharmados részei megbuktak – egyetlen igen
szavazatot sem kap a végszavazáson.
1992-ben Magyarországon
a kiélezett belpolitikai küzdelmek miatt beszûkült
a horizont. Európában ez az év a bosnyák háború
éve, Szarajevó ostromáé, az errôl szóló
hírek nálunk alig érték el az ingerküszöböt.
Január 31-én
a szlovák parlament a bôs–nagymarosi vízlépcsô
befejezése mellett döntött. Bejelentették, hogy
Csehszlovákia megkezdi a C variáns építését.
Budapesten a szakértôk és politikusok egymást
gyôzködték, hogy Pozsonynak nem lesz pénze/módja/technikája
építeni. Februárban még az erômû
magyar kormánybiztosa sem hitte el, hogy a szlovákok képesek
a C variáns kivitelezésére. A lakosság (illetve
annak nagy része) ennél józanabb volt: a Gallup felmérése
szerint 57 százalék vélte úgy, hogy a magyar
kormány nem lesz képes megakadályozni, hogy a vízerômû
felépüljön. Az Antall-kormány magatartása
mégis azon alapult, hogy erôt kell mutatnunk, s akkor a szlovákok
majd visszarettennek. Erôt pedig csak a szerzôdés felmondásával
demonstrálhatunk, derült ki Mádl Ferenc február
10-i, napirend elôtti felszólalásából,
amikor bejelentette, hogy a vízlépcsôvel kapcsolatban
olyan munkák folynak szlovák oldalon, melyek az 1977-es egyezmény
megsértését jelentik, s ezért az ország
„felmondási kényszerhelyzetbe” került. Március
23-24-én az Országgyûlés határozatban
foglalt állást az 1977-es szerzôdés felmondásáról.
Két nappal késôbb a kormány felkérte
a parlamentet, nyilvánítsa ki, hogy Magyarország elismeri
a Hágai Nemzetközi Bíróság kötelezô
joghatóságát. Végül a kormány május
7-én egyoldalúan felbontja a szerzôdést. A szakértôk
nevében 19-én Vargha János még így nyilatkozott:
„[az egyoldalú felmondás következtében] a C variáns
sohasem épül meg, mivel a szlovákok a magyar kormány
puha tárgyalási taktikáját tudták csak
zsarolásra fölhasználni”. Hat nappal késôbb
Mádl tárca nélküli miniszter közli, hogy
„az egyoldalú magyar lépés paradox módon intenzív
együttmûködést fog kikényszeríteni”.
Ezután tehát keménykedünk és intenzíven
együttmûködünk. Majd amikor a szlovákok október
24-én Dunacsúnynál mégis elterelték
a Dunát, Jeszenszky kijelentette: „Az erkölcsi gyôzelem
a miénk!” – az idôközben önállósult
Szlovákiáé pedig a víz, az áram, a hajóút
és az általunk fizetendô kártérítés.
Vajon lett volna más
lehetôsége a magyar kormánynak ’92-ben? Magam (ki többször
tévedtem már Bôs–Nagymaros ügyében is)
utólag a Vavrousek-tervet gondolom a bekövetkezettnél
kisebb rossznak. 1992 februárjában volt egy olyan szakasz,
amikor a szlovák környezetvédelmi minisztérium
a C variáns megvalósítását csak 19 feltétel
teljesítése esetén lett volna hajlandó támogatni.
Ezek között épp a vízmennyiség kérdése
volt a legsarkalatosabb: annyi vizet kell az Öreg-Dunában hagyni,
hogy se a talajvízszint ne csökkenjen, se az ártéri
erdôk ne károsodjanak visszavonhatatlanul. Ez a D variáns
elismerte, hogy a legnagyobb veszély a felszín alatti ivóvíz
elszennyezôdése. Ezt elkerülendô a kiliti-körtvélyesi
tározót módosították volna, hogy ne
legyen káros üledékképzôdés. Ez
a variáns nem számolt csúcsrajáratással,
elhagyta a nagymarosi erômûvet, a kiesô áramot
pedig csôturbinával állította volna elô
a kiliti duzzasztónál. Antallék azonban nem kívántak
kompromisszumot keresni, hiszen lehetetlennek tartották, hogy Európa
elfogadná a Duna egyoldalú elterelését. Ma
már tudjuk, hogy ez olyan tévedés volt, amibe akkoriban
sokan estünk bele. Csakhogy egy újságíróval
vagy környezetvédô aktivistával szemben a kormány
jelentôs diplomáciai apparátussal rendelkezik, több
ezer emberrel, akiknek szakmája, feladata az államok, szervezetek
véleményének szondázása. Amikor Antall
Prágába küldött levelében maga javasolta
egy magyar–csehszlovák Európai Közösségi
Szakértôi Bizottság felállítását,
bizonyos voltam abban, garanciákkal rendelkezik, hogy az EK nem
fogadja el a C variánst. Ugyanezt gondoltam október 21-én,
amikor a magyar miniszterelnök számos állam-, illetve
kormányfôtôl kért segítséget a
három nappal késôbbre tervezett elterelés megakadályozásához.
„Na, most jön az Európai Közösség összehangolt
akciója” – gondoltam. Elképzelhetetlennek tûnt, hogy
a magyar diplomácia nem tájékozódott elôre
az európai kormányok álláspontjáról.
Néhány nap múlva kiderült: Nyugaton komolyan
gondolják azt, amit mondtak, szemükben ez kétoldalú
ügy, melyben nekünk kell megegyeznünk a szlovákokkal
úgy, ahogy tudunk. Európa nem kívánt lépéseket
tenni az elterelés megakadályozására.
Bevallom, ’92-ben sem tudtam,
hogy mit tanult az ország a bôs–nagymarosi fiaskóból.
Netán azt, hogy az új Szlovákia ellenségünk,
mint volt a Tiso-féle régi – vagy azt, hogy Európában
a szerzôdéseket egyoldalúan nem lehet felbontani? Azt,
hogy a kész helyzetek teremtése a huszadik századnak
nem csak az elején vált be, hanem a végén is
– vagy azt, hogy tárgyalni kell mindenáron? Azt, hogy aki
semmit se enged, mindent megnyerhet – vagy azt, hogy ha semmit nem engedünk,
semmit se nyerhetünk?
1992-ben volt, aki megtanulta:
sokat engedni csak sokért érdemes. Ez volt a Fidesz. Igaz,
nem a vízlépcsô kapcsán jutottak erre a felismerésre.
Említettem, hogy ’92-ben a párt népszerûsége
csúcsán volt, amit sokan azzal magyaráztak, hogy a
Fidesz volt a legkevésbé pártnak látszó
párt. A parlamentarizmusból való kiábrándulás
idején ez nem elhanyagolható elôny. (Az év másik
politikai sikersztorija a Charta, ami viszont tényleg nem párt
volt.) Szilágyi Sándor a Magyar Narancs számára
készített Orbán-interjújában meg is
jegyzi, hogy ’92-ben a Fideszhez a korábbinál lényegesen
kevesebb emlékezetes akció, beszéd, felszólalás
köthetô. Orbán ugyanazzal válaszol, ami a párt
negyedik kongresszusának (ahol a 13 fôs választmányba
még kevesebb szavazattal jutott, mint Fodor Gábor) üzenete
volt: „bizonyára többen érzelmileg nehezen birkóznak
meg a mai helyzettel, de a Fidesz azt üzeni Magyarországnak:
a hôskorszaknak vége!”
A (legalábbis akkor)
„nehezen birkózók” egyike Bayer Zsolt, egykori Fideszszóvivô
volt, aki (késôbb) így írt a pártból
való kilépésének okáról: „én
az alapító atya, dr. Simicska Lajos és Tóth
Béla miatt hagytam el a pártot. Ugyanis nem szerettem ôket.
Nagyon nem. Dr. Simicska körül egyre több volt a fegyveres
ôr, s lassan kezdtünk úgy kinézni, mint valami
kokainbáró rezidenciája Kolumbia-alsón. Meg
a titok is egyre több lett, s a titkok számának emelkedésével
párhuzamosan sûrûsödtek a fontos arcú fószerek…”
A titkok az Antall-kormány 1992. február 27-i döntésében
gyökereztek. Szabó Tamás tárca nélküli
miniszter ekkor vitte a kormány elé a lényegében
dr. Simicska, Fidesz- és Kollár K. Attila MDF-pénztárnokok
által kidolgozott javaslatot, hogy a Fidesz és az MDF kapjon
az Állami Vagyonügynökségtôl két irodaházat:
a Váci utca 38-at, a volt Tisztikaszinót, és a Széchenyi
rakpart 3-at, az egykori Erôterv-székházat. Három
nap múlva a két párt, az ÁVÜ és
a Kincstári Vagyonkezelô szerzôdést kötött
a Belvárosi Irodaház Kft.-vel, a két ingatlan minimálisan
1,3 milliárd forintért történô eladásáról.
A tranzakciók végén a legnagyobb kormányzó-
és a legkisebb ellenzéki párt 54-46 százalékos
arányban részesedett az idôközben nettó
1,9 milliárdra emelkedett eladási árból. (1993.
január 3-án hatályba lép az elôzô
héten elfogadott párttörvény-módosítás,
mely szerint a pártok nem fizetnek áfát. Egyúttal
január 31-ig meghosszabbítják a székházjuttatási
határidôt, az addig kifizetett összeget pedig „elôleggé”
nyilvánítják, ami százmilliókat jelent
a Fidesznek és az MDF-nek.) Persze a pénzen kívül
székház is kell, ezért a Fidesz megkapja az Andrássy
út 105-öt, ahonnan a VI. kerületi MSZP-t csak a víz,
a villany és a telefon kikapcsolásával sikerül
távol tartaniuk.
Simicskának a székház-százmilliók
megérkezéséig is sok-sok pénz kellett, így
nem meglepô, hogy az 50 millió forintos kedvezményes
hitelt, amit a párt a vidéki infrastruktúra kiépítésére
kapott, magáncégek alapítására használta
fel. Így került a tulajdonába például
az Arzenál Kft., ahol ma a Napi Magyarországot nyomják.
Az igazán jelentôs pénzmozgások azonban a székház-százmilliók
megérkezése után történtek, szétterítésük
a Fidesz vállalatán, a Ficón keresztül történt
(aminek ugyancsak Simicska és a mahires Gyôry Tibor vitték
az ügyeit). A párt már akkor komolyan gondolta magáról,
hogy családbarát: a székházeladás után
a Kövér család, a Stumpf család, a Simicska család
vagy épp az Orbán család állt új növekedési
pályára. A Fidesz körüli cégek pedig sokasodtak
és szaporodtak. Felvirágzott a Bonus Bt., az Auto Classics,
a Foliográph, a Draft, a Promjoys, a Promt Profit, a Quality Profit,
a Quality Invest, a Padrone, a Creato, a Joys, a Matt, a Menüett,
a Quality Party Service, a nevet cserélt Századvég-Centrum,
az A-Reklám, a Farkas és Társa stb. A cégek
mind ugyanahhoz a tulajdonosi körhöz tartoztak, és azonos
módon végezték az adósságfelvásárló
és cégirat-eltüntetô Kaya Ibrahimnál vagy
Josip Totnál. (Az Élet és Irodalom a Quality Invest
Rt.-nek az Orbán család felemelkedésében játszott
szerepérôl írt. Az ismert történethez tegyük
hozzá, hogy a Quality Invest egy idôben a Fidesz székházába
volt bejegyezve, így még az sem elképzelhetetlen,
hogy eladásakor, mondjuk a székház folyosóján,
összefutott egymással Orbán Viktor és Kaya Ibrahim,
a dúsgazdag török vendégmunkás…)
Minderrôl azonban 1992-ben
még semmit sem tudtunk. És ha például Varga
Mihály fideszes képviselô 1992. február 4-én
az autóimport korlátozása ellen interpellált,
amit hamarosan intézkedés követett, akkor gratuláltunk
a sikerhez, s nem arra gondoltunk, hogy küszöbön áll
a Fidesz tulajdonú Fico által, kormánysegítséggel
létrehozandó Jet Car autókölcsönzô
alapítása.
Megkezdôdött a
kárpótlási földek árverése. A Külügyminisztérium
egy alföldi kis faluba viszi az akkreditált újságírókat,
találkozzunk a büszke új gazdákkal. Az egykori
kulák gazda értelmesen, szépen, szabatosan beszél.
Pattogatni való kukoricát fog termelni, amit mozik elôcsarnokában
fognak árulni. A magot Amerikából veszi, a fia másodéves
agráregyetemista. A végén körbevisz a gazdaságban,
öniróniával beszél róla, hogy még
az apjától való gépei csak azért maradtak
meg, mert a falumúzeumban nem volt hová tenni a hetvenes
években. Búcsúzásul homoki borral kínál,
a felesége forró „bogácsát” hoz. „Akkor tehát
rendben van minden?” – kérdezem. „Egy fenét!” – válaszolja.
Talán ha hárman tudtunk itt élôk földet
licitálni, a többit jöttmentek jegyezték, az ükapját
se láttuk errefelé. Már látszik, hogy ezek
vetni se fognak itt soha. „ „Mit kellett volna másképp?”
„Megfogadni az öregek szavát, akik jól mondták,
legyen a föld azé, aki megmûveli.”
Az SZDSZ történetében
1992 Tölgyessy éve volt. A párt ekkor se tudta tartani
a jó irányt – továbbra se evickélt ki abból
a dugóhúzóból, amibe az önkormányzati
választások után került. Amíg az Országgyûlés
elsô évében a frakcióból egy képviselô
távozott (Barcza Imre), addig a második év végére
összesen hét (Balogh János, Bertha Zoltán, Bilecz
Endre, Horváth Tivadar, Mózes Mihály és Mózs
József). Demszky helyét nem sikerült megtartani (Filló
Pál, MSZP), az autóbalesetben elhunyt Deák Sándor
körzetében is az MSZP-s Keleti György gyôzött,
számtalan érvénytelen forduló után.
Igaz, május 24-én Lukovich Éva meggyôzô
fölénnyel nyer Békéscsabán Kádár
Béla elôtt, de ez sovány vigasz volt az SZDSZ-es önkormányzatok
szerepléséhez: Debrecentôl Gyôrön át
Sopronig a párt polgármestereivel, frakcióival állandó
és egyre súlyosbodó konfliktusok voltak. (Természetesen
más pártokéval is, de most az SZDSZ-rôl van
szó.) Nem volt jobb a helyzet a fôvárosi kerületekben
sem: a Belvárosban Mihályi Gábor éppúgy
nem tudott saját frakciójával együttmûködni,
mint az vele. A VI. kerületben Seiler Tibort alkalmatlanság
címén felfüggesztették, a VII.-ben Faragó
Józsefet saját frakciója szólította
fel lemondásra, a VIII.-ban Koppány Zoltántól
a testület többségi szavazással megvonta a bizalmat
(egyébként ô volt Budapesten – SZDSZ-színekben
– a Demszky-ellenes polgármesterek hangadója), a XIII. kerületben
Síklaky Istvánt „összeférhetetlenség”
címén mondatják le, a XVII. kerületben pedig
Dóci József „magától” mondott le a posztjáról.
Mindez állandó
téma volt a sajtóban, mégis sokakat meglepett, amikor
nem más, mint a párt Országos Tanácsának
elnöke jellemezte e szavakkal az SZDSZ-t: „vészesen lemorzsolódott
a tagság, megfáradtság, programtalanság, kapcsolatvesztés
a párt felsôbb és alsóbb szintjei, a párt
és a hozzácsatlakozás révén pozícióba
került önkormányzati hivatalnokok között, elhomályosult
politikai profil a választók szemében, elégtelen
kapcsolat a médiumokkal, szereptévesztések a parlamentben.
Ha holnap lennének a választások, talán én
sem szavaznék az SZDSZ-re.” Persze TGM-nek (mint mindig), ekkor
is igaza volt, sôt nyilatkozata egyben még egy francia mondást
is igazolt. Eszerint a filozófus (legyen bár OT-elnök)
a politikában az anatómushoz hasonlít, nem az orvoshoz:
inkább boncol, mint gyógyít.
Tölgyessy sorsát
mégsem a párt állapota pecsételte meg, hanem
az, hogy belesétált egy véletlenül ottfelejtett
késbe. Tardos Márton frakcióvezetô a Népszabadság
kérdésére (igaz-e, hogy titkos Antall–Tölgyessy-találkozó
volt a közelmúltban) címlapon válaszol: igen,
Tölgyessy valóban találkozott Antall-lal, de csak az
MDF veszélyes jobbratolódását nehezményezte
a beszélgetés során. Ám azt nagyon. Még
mielôtt az olvasóban felmerülne, vajon miért nem
Tölgyessyt kérdezi meg errôl a Népszabadság,
újabb, megejtôen álnaiv kérdés következik:
volt felhatalmazása a pártelnök Tölgyessynek a
találkozóra? Tardos szenzációval válaszol:
nem volt, majd úgy tesz, mintha enyhítene, az SZDSZ-ben erre
nincs is feltétlenül szükség. Az olvasó
leszûri, hogy megint valami titkos paktum készül, ráadásul
még a párt ügyvivôi se tudnak róla, valami
gyanús ezzel a paktumos Tölgyessyvel. A meccs tehát
elindult, s az elsô félidôben a kemény mag már
kettô nullra vezet. A kormánysajtóiroda sietve cáfolja
Tardost: találkozó volt, de jobbratolódásról
egy szó sem esett. Tölgyessy még szépíthetne,
de két nap múlva ügyetlen nyilatkozatot tesz közzé:
„Tardos helyében én nem vállalkoztam volna arra, hogy
olyan beszélgetés tartalmáról nyilatkozom,
amelyen nem vettem részt.” Most akkor mi van? – kérdi az
olvasó. Tehát titokban találkozgat, de még
csak be se olvas Antallnak, ráadásul Tardosba rúg
bele?! Nahát, ezt nem gondoltam volna errôl a kedves, szvetteres
fiúról! 4:0. A Népszabadság tántoríthatatlanul
tényfeltár: valaki tegyen végre igazságot!
Tamás Gáspár Miklós OT-elnök dönti
el a kérdést: „Amikor Tölgyessy az ÜT-n beszámolt,
én is jelen voltam. Beszámolója emlékezetem
szerint megegyezett Tardos Márton errôl adott nyilatkozatával.
Ez az ÜT-ülés jegyzôkönyvében nyilván
ellenôrizhetô.” Ha Tölgyessynek lett volna edzôje,
most bedobta volna a törülközôt, így azonban
még el kell viselnie, hogy egy hét múlva Dornbach
az Antall-találkozóra hivatkozva mond le ügyvivôségérôl,
majd pedig a tatai frakciógyûlést, ahol pártja
porig alázza elnökét. Tölgyessyt megróják,
s a frakció nyilatkozatban mondja ki, hogy „nem indokolt az MDF–SZDSZ
között semmi olyan tárgyalás, ami a közeledés
látszatát keltheti”. Noha az SZDSZ-ben az elnökválasztás
majd csak novemberben lesz, Tölgyessy sorsa eldôlt.
Hogy ekkor lényegesen
többrôl volt szó, mint hogy milyen politikát kövessen
az SZDSZ abban a néhány hónapban, ami Tölgyessy
elnökségébôl még hátravan, Kis János
március 30-i interjújából érthetô
meg: „A választók feltehetôen tisztában vannak
azzal, hogy a következô parlamenti ciklusban is valamilyen koalíció
fog kormányozni. (…) Elképzelhetô, hogy a két
liberális párt együtt kellô többséget
szerez. De nem bizonyos. Ezért gondolkodni kell, hogy ki lehet az
esetleges 3. partner. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a
jelenlegi kormánykoalíció valamelyik kisebbik pártját
kellene megnyerni. Én erre nem látok lehetôséget.
A választók igen helyesen úgy látják,
hogy a liberális pártok tavaly a parlamenti centrum felé
mozdultak el, míg a koalíciós pártok a jobbszél
felé. Ez az együttes nem hozható össze meggyôzô
koalícióvá. Tehát más irányban
kell lehetôséget keresni. Ez nem könnyû dolog,
mert ha ma kellene közös kormányprogramban megegyezni
az MSZP-vel, valószínûleg nem jutnánk egyetértésre.
Legalábbis, ha a szocialisták komolyan gondolják azt
a rengeteg gazdasági követelést, amit az utóbbi
idôben megtámogattak. De mégis két év
múlva arra kell törekedni, hogy ne legyen kizárt az
együttmûködés.” Tölgyessy pedig folyamatosan
így fogalmazta meg a célját: „Meg kell akadályozni,
hogy sodródjunk az MSZP-vel való koalícióba.
Nem lehetünk a szocialisták kistestvére.” Errôl
beszél az elnökválasztási kampányban is.
Ezzel szemben Petô Iván szerint „Az SZDSZ mint szociálliberális
néppárt potenciális partnerének tekint minden
olyan pártot, amely programjában és politikai gyakorlatában
elfogadja az európai liberális demokrácia alapvetô
szabályait. Törekedni kell arra is, hogy javítsuk a
kapcsolatot a jelenlegi koalíción belüli demokratikus
értékek mellett elkötelezett csoportokkal. A majdani
kormánykoalícióban nem ideológiai rokonszenv,
hanem a programok összeegyeztethetôsége alapján
kell együttmûködésrôl döntenünk.”
Korrekt, hibátlan mondatok. Novemberben azonban ezt egyetlen módon
lehet érteni: a szegfû el van vetve.
Már az év harmadik
politikai ciklusában vagyunk. Az elsô januártól
tartott négy hónapon át, amikor a kormány offenzív
módon, az erô pozíciójából próbált
befolyást növelni és zsákmányt szerezni,
nem kizárólag a média terén. Azonban Göncz
Árpád ellenállása, a Zétényi–Takács-törvény
alkotmánybírósági elutasítása,
a kisgazdák koalícióból történô
kilépése és Kádár Bélának
a békéscsabai választásokon elszenvedett súlyos
veresége miatt Antall kénytelen volt belátni, hogy
a konfrontációs politikán változtatni kell.
Az augusztus 20-ig tartó második ciklust a jelentôs
hazai és külföldi népszerûségvesztésbôl
következô kormányzati zavarodottság jellemezte.
Ám a kiútkeresés, a Katona Tamás által
meghirdetett „mosolygós kormány” ígérete elfogadhatatlan
volt az MDF egyre frusztráltabb és hataloméhesebb
jobboldala számára. A konfrontáció-csökkentés
antalli kísérletét kívánta megakadályozni
Csurka István, a Magyar Fórum augusztus 20-i számában
megjelentetett „Néhány gondolat a rendszerváltozás
két esztendeje és az MDF új programja kapcsán”
címû írásával. (Ezt akkoriban „pamfletnek”
nevezték, azonban jóval több annál: az új
magyar szélsôjobb ideológiai alapvetése és
stratégiai vázlata.)
Emlékeztetôül
néhány szemelvény: „…bizony a romlásnak genetikai
okai is vannak. Tudomásul kell venni, hogy túlságosan
hosszú ideje élnek velünk együtt hátrányos
helyzetû, sôt halmozottan hátrányos helyzetû
csoportok, amelyekben a természetes kiválasztódás
szigorúsága nem mûködik, mert nincs is értelme.”
„Göncz nemet mond, mert a háta mögött állók,
a kommunista, a reformkommunista, a liberális és radikális
nómenklatúrások, a párizsi, a New York-i és
a Tel Aviv-i összekötôk ezt parancsolják neki.”
„Az ifjúság elé nagy célokat kell tûzni.
1995-ben lejár a Jaltai Szerzôdés. (…) alapkérdés,
hogy lesz-e a színen egy olyan új magyar nemzedék,
amelyik el tudja hárítani ezeket az új veszélyeket,
avagy élni tud ezekkel az új magyar életteret biztosító
lehetôségekkel. (…) ehhez szét kell vernünk minden
defetizmust.”
„A Magyar Rádióban
és a Magyar Televízióban haladéktalanul rendet
kell csinálni, el kell távolítani, ha kell, rendôri
erôvel, a törvényellenesen kinevezett intendánsokat
és sleppjüket, és ha a köztársasági
elnök úr továbbra is ellenáll, ha a törvénytelenség
útját járja, akkor bármilyen adminisztratív
intézkedés, bármilyen erô igénybevétele
meg van engedve, mert törvénytelenségben egyik sem ér
fel az ismételt aláírás-megtagadásokkal.”
S végül, Csurka így jelenti be igényét
a kormányzó párt, az MDF vezetésére:
„… az MDF nem vállalhatja, hogy a nómenklatúra és
a baloldal a sajtó és a rádió-televízió
segítségével ledöntse a kormányt és
minden kilencvennégyes esélyét elvegye, mert az MDF
romjaiban is nagyobb érték, mint a koalíciós
kormány, és nem engedheti meg, hogy az ország vezetése
visszacsússzon a ’45 óta folyamatosan uralkodó, de
uralmában kényszerû szünetre utasított
baloldali blokk kezébe. Ez a magyarság végóráját
jelentené. A mûvelet kegyetlen és halálosan
veszélyes. A halál minden lépéselemében
jelen van. A halál – micsoda tragédia! A magyar rendszerváltozás
nagy árnyéka. Az országos gyûlésnek meg
kell neveznie, fel kell mutatnia azt az új vezetést, elnököt,
elnökséget, amelyik a ’94-es választásokon az
MDF ajánlatát fogja képezni. (…) Antall József,
mint tudjuk, nem teljesen egészséges. Betegségét
egyszer már rútul kihasználták. Operációjának
idejére idôzítették a taxisblokádot.
Amilyen nyerô lapja volt ô a kilencvenes választásokon
az MDF-nek, annyira zavarba ejthetô most, betegsége folytán.
(…) Neki részt kell biztosítani az utód kijelölésében
és betanításában. Ez a mûvelet halaszthatatlan.
Az országos gyûlés megújított vezetôségének
ezekben határoznia kell.”
A harmadik politikai ciklust
a gyengeségét leplezni és a pártszakadást
elkerülni igyekvô MDF újabb offenzívája
határozta meg: Antall a csurkisták párton belüli
hatalomátvételét egyrészt Csurka alelnöki
posztjának megszüntetésével, másrészt
agresszív (média)programjuk megvalósításával
igyekezett elkerülni. A szélsôjobbnak ez kevés,
a hazai és külföldi demokratáknak viszont túlságosan
is sok volt. Ráadásul elôre hiteltelenítette
a Csurka nélküli MDF-et is.
Ezeknek a hónapoknak
azonban már a Charta adott igazi jelleget. A szeptember 24-i százezres
tüntetés jelezte: az emberek értik, hogy mire megy ki
a játék. A rendszerváltás demokratikus ígéretét
védték és kérték számon a Kossuth
téren. Ez akkor is igaz, ha a Parlament elôtt voltak (kevesen)
olyanok is, akiknek lisztes volt a lábuk, nem demokráciát
akartak, csupán az elsô szabadon választott kormány
bukását kívánták. Magam formálisan
a Charta szóvivôje voltam (valójában csupán
házigazdája egy ideig, ami úgy esett meg, hogy Bossányi
Kati lakása kicsi volt, az enyém nagy, szerettem, ha vendégek
jönnek, Bruno szerencsére jól alvó gyerek volt,
nem ijedt fel még Jancsó Miklós indulatos történelmi
példázataira sem), így aligha lenne ildomos, még
kevésbé hiteles, ha értékelni próbálnám
magam és vendégeim cselekedeteit. Vitányi Iván
kivételével pártpolitikus nem vett részt a
megbeszéléseken (ô pedig inkább volt és
maradt értelmiségi máig, mint politikus.) Mondják:
nem tudtuk, de tettük, azaz összekalapáltuk az MSZP–SZDSZ-koalíciót.
Lehet. De ’92-ben nálam nem a jövôrôl beszéltünk,
csak a jelen válaszairól. Nem akartunk olyan országban
élni, ahol a Csurka-dolgozat, a TV elôtti, szélsôjobbos
tüntetés, Göncz Árpád és a sajtószabadság
elleni durva támadások, október 23-i provokációk
válasz nélkül maradnak.
A Charta ma a szememben a
tradicionális kelet-európai értelmiségi ellenzéki
politizálás egyik utolsó nagy fellobbanása
volt. Ebben a térségben évszázadokig elvártuk
a költôtôl, írótól, zenésztôl,
késôbb filmrendezôtôl, hogy válaszoljon
a politika által felvetett kérdésekre is. Írjanak
akár sorok között, megértjük mi azt. Felerôsödött
ez a kívánság a rendszerváltást követô
elsô években, amikor minden szétesett, bizonytalanná
vált, amikor az új politikai osztályról még
csak a heterogenitás volt az élmény, s nem a szakértelem.
A Charta sikere talán abban állt, hogy a bizonytalanság
idején, az erkölcstelennek érzett és agresszívnak
tapasztalt politikai megnyilvánulásokkal szemben nem politikusi
válaszokat fogalmazott. Nem azt mondta, hogy mit tegyél,
inkább csak azt sugallta, hogy együtt vagyunk, tudjuk mi van,
nem kell félned. Ezt jelentette Konrád György, Mészöly
Miklós, Komoróczy Géza, Makk Károly, Vitányi
Iván, Bossányi Katalin, s humorával Farkasházy
Tivadar. Ami persze nem zárja ki, hogy valakik (akik nem jártak
közénk) próbáltak használni minket, s
csupán hasznos idiótáknak tartottak/tartanak bennünket.
A Charta nem véletlenül halt el. Nem csupán az MSZP–SZDSZ-koalíció
rossz tapasztalatai miatt, hanem azért, mert a harmadik választások
után az emberek sokkal inkább képesek már kiszámítani
a politikusokat, s talán a jövôt is kevésbé
tartják bizonytalannak. A politizáló mûvész
pedig lassan felkerül az Európai Vörös Könyv
lapjaira, mert kihalás fenyegeti, mint a küszvágó
csért.
Kié is volt a ’92-es
év? Eleinte úgy tûnt, hogy a jobboldalé lesz,
Csurkáé, a médiaháborúé. Aztán
Göncz Árpád eltökélt ellenállása
fokozatosan mindent megváltoztatott. Göncz bátor volt
és (furcsa vele kapcsolatban használni e szót) tántoríthatatlan.
Hogy mit jelentett Göncz Árpád, azt legjobban egy néhány
értelmiségi által ebben az évben feladott egész
oldalas hirdetés mutatja, amin Göncz fotója volt s fölötte
két szó: „Elnök = Demokrácia”. Ebben az évben
Magyarországon ez volt a szabadságmegmaradás törvénye.
A ’92-es év Göncz Árpád nagy éve volt
– ’92-bôl nagy magyar politikusként ô marad benne a
történelemkönyvekben.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta