Nehéz megmondani, hogyan fogják a jövendô történészek korunkat elnevezni. Talán a hidegháború végérôl fognak beszélni, bár negatív meghatározásokkal (mint például a „posztmodern” vagy a „posztindusztriális társadalom” címkével) gondolatilag nem sokra lehet menni. A „globalizációban” is tetten lehet majd esetleg érni azt, ami a korban tipikus volt – ha inkább ironikus értelemben is: azt fogják találgatni, hogyan volt képes egy ilyen asszociációkkal megpakolt nem fogalom a kortársak képzelôerejét lebilincselni. A liberális demokráciának mint a politikai uralom „normális” formájának diadalmenetére való utalás sokkal inkább alkalmasnak tûnik azoknak az állapotváltozásoknak a megjelölésére, amelyek a huszadik század utolsó negyedében a világtársadalomban lejátszódtak. 1974-ben a létezô államok szûk 30 százalékát lehetett demokráciának nevezni, ma pedig több mint 60 százalékát.
A liberál-demokratikus rezsimforma kiterjedése és idôtartama szerint példátlan diadalmenete az 1973-as esztendô világpolitikai eseményeinek kontextusában kezdôdött. Az olajárrobbanás, az USA tényleges veresége a vietnami háborúban és az (eddig utolsó) katonai puccs egy szolid demokrácia ellen szeptember 11-én Chilében – ezek az események fontos szálak a kiváltó körülmények gombolyagában. Aztán 1974-ben Európa és Dél-Amerika latin országaiban a két úttörôvel, Portugáliával és Görögországgal kezdôdôen beindult a demokratizálódási hullám. Következett Spanyolország (1975), majd, Nicaraguával kezdôdôen, jött nem kevesebb mint tizenkét latin-amerikai eset, utoljára a csaknem teljesen (re)demokratizált Chile (1990). Röviddel a chilei fordulat végbevitele elôtt a berlini fal leomlásával beindult a demokratikus hullám az államszocializmus által uralt térségben és rendszerdöntô áttöréshez segítette a Lengyelországból és Magyarországról kiinduló demokratikus mozgalmakat.
Ma Közép- és Kelet-Európa minden olyan állama – legyen bármennyire kifogásolható is gyakorlatuk – demokrácia, amely a KGST, illetve a Varsói Szövetség tagja volt, és amelynek a fôvárosa a földrajzi Európában van. Azóta a hullám nemcsak Dél-Afrikát és Nigériát érte el, hanem Indonézia felé is megindult. Még azok a rezsimek is, amelyek eddig sikeresen szembeszegültek vele (egyfelôl a Kínai NK, másfelôl a közel-keleti és észak-afrikai államok a legfontosabbak ezek közül), magyarázkodási és önigazolási kényszerhelyzetekbe kerülnek kivételjellegük miatt. Ezzel egyidejûleg a „liberális demokrácia” fogalommeghatározásához elengedhetetlen (ha biztosan nem is elégséges) elem az alapját képezô emberi és polgárjogok, nemcsak nemzetállamok, hanem mind a nemzetek fölötti aktorok, mind az országos szint alatt mûködô nem kormányzati szervezetek (NGO-k) politikájának fô témájává lett.
Mely ismertetôjegyek különböztetik meg ennek a demokratikus hullámnak az eseteit a korábbi hullámoktól, amelyek a „régi” demokráciák alapítását eredményezték? Három szempont tûnik fontosnak és általánosíthatónak. Elôször is a régi demokráciák „háború utáni demokráciák” voltak – a második világháborúban elszenvedett katonai vereség után jöttek létre (illetve alakultak újjá, mint Ausztria és Németország). Az utolsó negyedszázad demokratikus hullámában is elôfordultak párszor háborús kiváltó körülmények (a görög esetben Ciprus, az oroszban Afganisztán, a portugálban Angola, az argentinban a Falkland-szigetek); de ezek nem világháborúk voltak; a katonai tényezô nagyságrendje döntô mértékben kisebb. Kelet-Közép-Európában a rendszerváltás viszonylag civil kísérôjelenségek mellett zajlott le; Latin-Amerikától eltérôen szinte egyáltalán nem került sor reakciós katonai kezdeményezésre.
Másodszor, eddig messzemenôen elfogadták azt a tant (a jelentôs indiai ellenpélda dacára), hogy liberális demokráciák csak „fejlett” társadalmakban jöhetnek létre, azokban azonban létre kell jönniük. Bizonyos „modern” társadalmi struktúrák (például a városi középosztály megléte, írni-olvasni tudó lakosság, az eredeti tôkefelhalmozás fázisának lezárulása) a demokrácia szükséges és elégséges feltételinek számítanak. A demokrácia kialakulásának ez a strukturalista szemlélete ma kevésbé plauzibilis, mint volt huszonöt évvel ezelôtt. Demokratikus rezsimek nem az arra „érett” struktúrákból hajtanak ki. Tárgyalással és döntéssel sínre lehet tenni ôket, ahogy ezt a transición pactada spanyol folyamata bemutatta, és ahogy ezt megváltoztatott formában az 1989 utáni demokráciaalapítások során a kerekasztalok mellett folytatták. Liberál-demokratikus rezsimek gyakran jönnek létre tárgyalásos úton  gyakran tárgyalópartnerek közötti kompromisszumként, akik számára a liberál-demokratikus eljárásokba és garanciákba való belegyezés a „második legjobb” és nem a leginkább preferált megoldás. Röviden: a „fejlett” társadalmi-gazdasági viszonyok megléte az ilyen tárgyalásos eredménynek sem nem elégséges, sem nem szükségszerû feltétele.
Mindeközben nôtt a relevanciája egy olyan jellemzô jegynek, amely már az 1945 után létrejött „háború utáni demokráciák” esetében is észrevehetô volt. Az alapító tárgyalásokon és a megfelelô döntések megvalósításában nemcsak belsô társadalmi erôk vesznek részt fontos funkciókban, hanem ezenkívül nagyszámú állami és nem állami külsô aktor is. Ezek tevékenységi területe idôközben a politológiai zsargonban a „kondicionalizmus” és a PPD (promoting and protecting democracy) elnevezést kapta. A „régi” demokráciáknak életbevágó fontosságú biztonság- és kereskedelempolitikai érdekük, hogy posztautoritárius szomszédaik szintén liberál-demokratikus rezsimformát alakítsanak ki.
Harmadszor, a rezsim számára, amelyet kialkudtak, elhatároztak és végül számos variánsban intézményesítettek, a minôsítô jelzôk teljesen hasznavehetetlenek lettek. Egyszerûen demokráciáról beszélünk; a mellé tett „liberális” csupán az átmenetileg talán még szükséges szemantikai higiénia sugallta óvatossági intézkedés. Annak megelôzésére szolgál, ami mind a baloldalon, mind a jobboldalon kedvelt eljárás: a demokrácia-fogalom többé vagy kevésbé gyanús programformulákkal való túlterhelése („szocialista”, „szociális”, „polgári”, „védett”, „irányított”, „formális” vagy a politikailag akárhogy is színezett demokrácia). A demokráciák a politikai élet intézményesített formái, amelyek nem többet és fôleg nem kevesebbet foglalnak magukban, mint annak garanciáját, hogy reprezentatív aktorok uralomgyakorlási felhatalmazásukat korlátozott idôre és tisztességes versenyfeltételek között szerzik meg; az uralomgyakorlást köti a hatalommegosztás és a törvény, a polgárok szabadságjogai által pedig még tovább korlátozva van, és mindeközben a politikai folyamatban minden nagykorú polgár az egyenlô jogok alapján kommunikálva és döntést hozva részt tud venni. Hogy mennyire megbízhatóak ezek a garanciák és hogy mennyire lelkiismeretesen tartják ténylegesen magukat a résztvevôk az alkotmányosan normaként meghatározott eljárási szabályokhoz, ez olyan kérdés, amelyet a törvényhozás és az alkotmányozás útján nem lehet megválaszolni. Ebben a kérdésben azok a politikai-kulturális és még inkább gazdaság- és elosztáspolitikai kontextuális feltételek döntenek, amelyek között a liberális demokráciák kibontakoznak, majd (pozitív esetben) konszolidálódnak. Pontosabban: amelyek között egy saját értékkel rendelkezô és visszafordíthatatlan berendezkedés, és nem csak egy potenciálisan átmeneti egyensúlyi állapot minôségére tesznek szert.
Az új demokráciák, így lehet kihegyezve megfogalmazni, „békésen” jönnek létre, nem pedig nagy katonai események farvizén. „Voluntarista” módon jönnek létre, nem társadalmi és gazdasági struktúrák determinálják ôket. És ideológiailag messzemenôen kihûlt, majdnem merôben „államtechnikai” (Max Weber) berendezkedések. Az új demokráciák erénnyé emelik azt a szégyenfoltot, amelyet a weimari birodalmi alkotmányba szokás belelátni, hogy tudniillik „döntés nélküli alkotmány” volt, nevezetesen egy meghatározott minôség- és értékrend melletti döntés nélküli alkotmány.

*

Ha a demokratikus kormányforma ideológiailag ennyire „színtelen”, milyen oka lehet oly sok aktornak oly sok országban arra, hogy ezt a formát bevezessék? A válasz olyan lehengerlôen evidens, hogy a kérdést nem is igen szokták feltenni. A demokrácia bevezetése az az eszköz, amellyel a társadalmak a politikai uralom igazságtalan és elnyomó formáitól megszabadítják magukat. Csakhogy a válasz okoz egy problémát: elvágja a választ a következô kérdésre. Ez így hangzik: Mit nyújt a demokrácia még, mármint azon túl, hogy a rendszerváltás praktikus feszítôvasa? Mi szól még a demokrácia mellett, amikor a „demokratizálódás” fázisa már mögöttünk van? Mi motiválja a demokráciának nem a keletkezését, hanem fennmaradását? Ha egy „liberális”, azaz egy minden konkrét haladás- és rendelképzeléstôl megtisztított demokráciafogalomban egyezünk meg (és másban nem tudunk ténylegesen megegyezni, legfeljebb a megfelelô elképzeléseket privát axiomatikaként sétálni vihetjük), akkor kiadjuk azt az érvelési nyersanyagot a kezünkbôl, amelybôl az ilyen kérdésekre választ faraghatnánk.
Igaz, van egy világos empirikus alap, amely a demokrácia elônyösségét bizonyítani tudja. Ez abban a (Kant által 1795-ben posztulált és azóta megerôsített) törvényszerûségben rejlik, hogy demokráciák nem indítanak támadó háborút ugyancsak demokratikus szomszédaik ellen. Persze ma vannak más módszerek is arra, mint a demokratizálás, hogy az olyan nem demokráciákat, mint például Irak, rábírják a támadó háborúk (beleértve a saját lakosság egyes részei elleni támadó háborúk (lásd Kosovo) mellôzésére. Van még egy további alap, amely lehetôvé teszi, hogy a demokráciát empirikus funkciója révén igazoljuk. Ezt elsôsorban a közgazdasági Nobel-díjjal kitüntetett Armatya Sen bizonyította be, és azt mondja ki, hogy a demokráciában nincsenek nagy éhínség típusú gazdasági katasztrófák, mint amilyenek mind a Szovjetunióban, mind Kínában (de nem a demokratikus Indiában) milliós nagyságrendben megtörténtek. De e tekintetben is ellen lehet vetni, hogy ma a demokrácia nem szükséges, hanem csak elégséges oka annak, hogy az emberek nem halnak tömegesen éhen. Ki akarná az afrikai diktatúrák éhezô népeinek nyújtott élelmiszersegélyt addig felfüggeszteni, amíg ezek nem váltak demokráciákká? De ettôl függetlenül sem olyan az éhségelkerülésre utaló demokrácia melletti érv, hogy mindig és mindenütt alkalmazni lehetne, mivel csak a harmadik világ (potenciálisan) éhezô országaiban bír jelentôséggel.
Egyébként a politikai uralom demokratikus formájának pozitív funkcióiról  és ebbôl következô elônyösségérôl  ritkák a félig-meddig általánosítható leletek. A demokratikus intézményekkel és folyamatokkal szerzett tapasztalat nem tûnik olyan széleskörûnek és egyenletesen eloszlónak, hogy abból a demokratikus alkotmányos patriotizmus endogén motiváltságára lehetne következtetni. Így nem igaz, hogy a demokráciák szükségszerûen segítik a növekedést és a gazdasági hatékonyságot. Nem igaz, hogy a társadalmi igazságosság fontos mértékegységeinek kivétel nélkül jobban megfelelnek, mint az összes nem demokrácia. A demokráciák önmagukban nem mozdítják elô a hatékony és korrupciómentes közigazgatást és a politikai elitek megvesztegetéssel szembeni ellenálló képességét; nem segítik mindig és mindenütt a polgárok részvételi készségének és ítélôképességének javulását; és nem kivétel nélkül képesek arra, hogy a politikai és nem politikai természetû bûncselekmény jellegû erôszak ellen hatékonyan fellépjenek, arra pedig különösen nem, hogy a polgárháború veszélyét kiküszöböljék.
Ezzel kapcsolatban az a legrosszabb hír, hogy az (új) demokráciák egyáltalán nem mutatnak természetes tendenciát arra, hogy saját elveiket rövid vagy hosszú távon érvényre juttassák, és hogy a „gyermekbetegségek” ellen fokozatosan immunizálják magukat, hogy azt követôen teljes mértékben megfeleljenek saját normatív kritériumaiknak. Nemcsak arról van szó, hogy végsô soron minden demokrácia védtelen a nagyon is demokratikus eszközökkel beindított önmegsemmisítés veszélyével szemben. Mind a Dél, mind a Kelet új demokráciáiban vannak „megrekedt” demokratizálódási folyamatok. Halmozódnak annak bizonyítékai, hogy a demokratizálódás hézagosan történt meg, és tartósan fogyatékos maradhat. Ebben az esetben pedig csak papíron létezô önjellemzésükben „liberálisak”.
Ezekre a megállapításokra a politikatudomány új fogalmakkal és diagnózisokkal reagált. Beszélnek a „demokrácia varázstalanításáról” (desencanto), „fenntartott fennhatósági területekkel” rendelkezô demokráciáról (pl. a katonaság számára), illetve a demokrácia pusztán „delegáló”, „hibrid”, „elektoralista” vagy „defektes”, fejlôdésben visszamaradott vagy atrófiás szakaszáról. A demokratikus intézményeknek a polgárok általi megbecsülése, amely elôfeltétele tartós megerôsödésüknek („konszolidációjuknak”), korántsem lesz nagyobb automatikusan – hozzászokás útján vagy úgy, ahogy a közmondás mondja: evés közben jön meg az étvágy –, különösen ha ezek az intézmények defektesek maradnak. Akkor van ez a legkevésbé így, amikor nem nagyon van mit „enni”, tehát amikor a demokráciába való átmenethez (nem úgy, mint a német esetben a második világháború után) nem „gazdasági csoda” párosul, hanem negatív növekedési ráta és növekvô egyenlôtlenség és kényes elosztási helyzet – mint több közép- és kelet-európai új demokráciában.

E szempontokat figyelembe véve vigasztaló az a gondolat (ha alaposabban megvizsgálva ki is derül róla, hogy rövidre zárja a problémát), hogy végsô soron a demokrácia oldalán jó okoknak és erôs motívumoknak kellett és kell állniuk, ha az a sok millió ember és képviselôik követelték és megvalósították. Lehet, hogy kevésbé a polgárok azon kívánsága volt, hogy demokratikus viszonyok között éljenek, ami a rendszerváltást elôidézte, hanem a régi rendszer arra való képtelensége, hogy a víz fölött tartsa magát és a nép engedelmességét motiválja? Akkor a fejlôdés hajtóereje nem annyira a politikai uralom demokratikus formájában való élet iránti vágy volt, hanem az autoritarizmus válsága, és a lakosság nagy részének az a vágya, hogy egy autoritárius rezsim ne nyomja el és ne rendszabályozza. Winston Churchilltôl származik az ideillô és gyakran idézett mondás: a demokrácia a legrosszabb kormányzati forma, leszámítva azokat, amelyeket rajta kívül még kipróbáltak.
Sok szól amellett, hogy katonai diktatúrával és államszocializmussal, teokratikus, szultánisztikus, dinasztikus, autoritárius, diktatórikus, birodalmi, rasszista vagy pártmonopolisztikus rezsimtípusokkal „modern” (vagy csak a szomszédok modernizációjától egyszerûen nem elszigetelhetô) társadalmakban már nem lehet felvágni, már nem lehet államot irányítani. Senki sem tud akárcsak félig jó okot is felhozni annak igazolására, hogy személyek valamilyen kategóriájának (a szent iratok tudósainak, a funkcionáriusoknak, a katonáknak, a trónörökösöknek) miért lenne több joguk vagy nagyobb kompetenciájuk a közügyek irányításához, mint mindenki másnak. Az autoritárius rezsimektôl nemcsak a saját lakosság egyre nagyobb része undorodik, hanem a befektetôk is kerülik ôket. Gyakran képtelenek arra, hogy ezeket a bajaikat felismerjék és tanuljanak belôle. És ha sikerülne is nekik öndiagnózist felállítaniuk: autoritárius rezsimek általában képtelenek arra, hogy idôben nyissanak és felvállalják a hatalom megosztásának és a koalícióépítésnek a kockázatát. Így aztán törnek, mivel hajlani nem tudnak. Miután az intézményes romokat eltakarítják és a Mielkék bizonykodásai (de hát mindannyiatokat szeretlek!) általános nevetség tárgyává váltak, nincs is másik alternatíva, mint az, hogy az ember elfogadja a churchilli kivonási eljárás után egyedül megmaradó opciót.
Mindez persze csak a régi rezsimek ellen szól, és még nem a demokrácia mellett. Demokrácia az, ami azután jön létre, miután a rivalizáló rezsimformák elavultak lesznek. A tarthatatlanná vált uralmi struktúrák összeomlása ezért vezet „csak” demokratizáláshoz, és nem konszolidált demokráciához. Új rezsim létrejöttéhez, de nem annak tartósságához. Felszabaduláshoz, de nem feltétlenül szabadsághoz. Az új rezsim stabilitásának szükségszerû elôfeltétele tömegekre ható önjellemzése három olyan frontállásban, amelyek a múlt, a jelen és a jövô három idôbeli vonatkozásának felelnek meg. Ezek a frontállások azok, amelyek egy konszolidált demokráciában az államalkotó nép „belsô egységét” szavatolni tudják, és ily módon a szabadság, a politikai egyenlôség és a kormányzati felelôsség elvein alapuló uralmi szervezetnek szilárdságot adnak.
A múltat illetôen az antitetikus vonatkozásra megy ki a játék, amelyet az új rezsim a rossz régi rezsimként fest meg, amelyben voltak tettesek, áldozatok és ellenálló hôsök, bûnök és kudarcok, és amelyet az államalkotó nép kollektív öntudatában rögzít. Így aztán ez tudja, hogy miféle visszaesések ellen kell védekezni, és miféle jobb hagyományokat kell nagyra értékelni. A második frontállásból egy mostani ellenségre lônek, egy valóban létezô rendszeralternatívára, a „még nem demokráciák” összességére. A hidegháború rendkívül jó alkalmat nyújtott a nyugati demokráciáknak, hogy magukat a „másik oldallal” szembeállítva gazdaságilag és erkölcsileg is idealizálják. De az ellenfél eltûnése után nemcsak az idôbeli, hanem a térbeli alternatíva is elhalványul. (Ez akkor legalábbis igaz, ha az ember lemond arról, hogy a „nyugati identitás” profilját az iszlám világgal való konfrontáció révén tegye karakterisztikusabbá.)
Végül a harmadik frontállásban a jelen és a jövô ellentétét veszik tekintetbe. A tekintet olyan programra irányul, amely arra vonatkozik, amit „mi mindannyian” még nem értünk el, de egy kivitelezhetô emancipációs és a felszabadító projekt révén elérhetjük, és el is fogjuk érni, legyen az a „szociális demokrácia”, a „jólét mindenkinek”, a „több demokrácia” vagy a „great society”. Az ilyen programformuláknak, amelyek elképzelhetôvé teszik a társadalom demokratikus önmegváltoztatását, sem konkrétnak, sem általánosan elfogadottnak nem kell lenniük ahhoz, hogy betöltsék funkciójukat és még ideológiai konfliktus közepette is egységteremtô látomást vagy küldetést szuggeráljanak. A demokráciák abból élnek, hogy mennyire tudják magukat plauzibilisan a társadalom rájuk irányuló javító behatásának médiumaként prezentálni. Ma azonban mindhárom fronton haloványok és életlenek azok a különbségek, amelyek egy államalkotó nép „belsô egységének” konstituáló definíciós alapjául alkalmasak lehetnének.

*

Hogyan jön létre az államalkotó nép egysége, valamint ennek közös és megmásíthatatlan önelkötelezôdése a liberális demokrácia rezsimtípusa mellett? Hogyan lehetek „én” abban biztos, hogy az „összes többi” még holnap is tartani fogja magát a demokratikus jogokhoz és szabályokhoz? Ha ugyanis „én” nem lehetek ebben biztos, miért kellene nekem magam hozzájuk tartani? A demokráciák (a teológiailag megalapozott rezsimformáktól eltérôen) par exellence emberi mûvek. Ezért az aktorok tudatában esetlegességben szenvednek, azaz nincsenek az ellen az eshetôség ellen felvértezve, hogy az emberi cselekvés revideálja vagy eltörli ôket. Az új demokráciák ebben a tekintetben csak paradigmatikus félreérthetetlenséggel mutatnak fel egy olyan problémát, amely a régi demokráciákban el van kendôzve és el van fojtva.
A demokrácia problémája egy egyszerû kiinduló ténybôl következik: az ember nem választhatja meg a polgártársait. Képviselôket lehet ugyan választani, de választókat nem. Ez azért tûnhet botránynak, mert (csak) a demokráciákban az „összes többi” a törvény egyenjogú társszerzôje. Milyen okunk van arra, hogy „bízzunk” bennük, azaz hogy egy általánosított jóakaratot és egy legalább minimális ítélôképességet tulajdonítsunk nekik? Ez a kérdés kihegyezetten vetôdik fel az „új” demokráciákban, amelyekben a polgárok közötti megegyezésre orientált kommunikáció és a demokratikus intézmények használati értékének tapasztalata (még) nem vált „a szív és az ész szokásává” (Tocqueville). Ráadásul az új demokráciák államalkotó népei szinte definíciószerûen nagy részben „új polgárokból” állnak, tehát olyan polgárokból, akik csak nemrég lettek egyenjogú polgárok, és elôtte – áldozatként vagy tettesként, kollaboránsként vagy kitaszítottként – a régi rezsim emberei voltak.
A régi rezsimbôl az újba való átmenet során mindenütt fennmarad a törésvonal a hatalom régi birtokosai, akik most egyszerû „polgárok” lettek, és a régi rezsim  állítólagos vagy tényleges áldozatai között, akik most jutottak elôször teljes polgári státuszhoz. Mi tudna „engem” (a frontvonal bármelyik oldalán) arra késztetni, hogy bízzak a „másikak” motívumaiban és kompetenciájában? Németország esetében ez a kérdés nemcsak az új tartományokon belül merül fel, hanem a régi és az új tartományok lakosságai között is.
Annak kockázata, hogy az egyes polgár a többi polgár döntését a „többség zsarnokságaként” éli meg, honos a demokráciákban, de az új demokráciákban (és ugyanígy azokban a demokráciákban, amelyekben nagy bevándorolt kisebbségek élnek vagy mély etnikai megosztottság uralkodik) szinte kézzelfogható. Talán még rosszabb, hogy „én” nemcsak függök az „összes többitôl”, és nemcsak ki vagyok szolgáltatva a szavazataiknak, de még csak kommunikálni sem tudok velük. Nem tudok a polgártársaimmal beszélni (legfeljebb egy irrelevánsan kicsi részsokaságukkal), hanem csak az ôket képviselô szóvivôkkel. Velük meg rendszerint az „én” szóvivôim beszélnek. De nem minden polgárnak és témának van ténylegesen szóvivôje. És ha még vannak is, néha a beszélgetések nem jönnek létre vagy megszakadnak. Az pedig a kedvezô körülmények meglététôl függ, hogy a tömegtájékoztatási eszközök (vagy esetleg a tudomány vagy a vallásos közösségek) fel tudnak-e lépni az egyébként hiányzó kommunikációs lehetôségek közvetítôiként, vagy legalább irányítani tudják-e a passzív kommunikációt és meg tudják-e szervezni a konvergáló figyelmet. Az is megtörténhet, hogy a posztmodern társadalmak számtalan, egymással kapcsolatban nem álló témaközösségekre és kommunikációs körökre esnek szét, akik kölcsönös tudatlansággal és gyanakvással ütköznek egymásba, a legjobb esetben szóra képtelenül, a legrosszabban erôszakosan.
Szimptomatikusnak tûnik, hogy kilencvenes évek nemzetközi társadalomtudományában a bizalom fogalma, és a demokrácia és a bizalom viszonyának vizsgálata markáns fellendülést mutat. Nem a hagyományos kérdés vált ki érdeklôdést, az, hogy egy állam népe mekkora bizalommal viseltetik politikai vezetôi és hivatalnokai iránt. Ezzel a témával kapcsolatban egyébként is fel vagyunk készülve a rossz hírekre. Az érdeklôdés sokkal inkább a „horizontális” kérdést övezi, azt, hogy a polgárok polgártársaikat bizalommal illetik-e, vagyis általánosítva és elég erôs meggyôzôdéssel feltétele-
zik-e róluk, hogy jóindulatúak és van ítélôképességük. Bár vélhetnénk úgy, hogy a demokráciáknak nincs szükségük a polgárok horizontális bizalmára, mivel vannak intézmények (jogok, bíróságok, hatalomkorlátozó fékek és egyensúlyok), amelyek szükség esetén megvédenek „engem” polgártársaim gonosz és értetlen üzelmeivel szemben. De ez túlságosan optimista téves következtetés lenne. Mert ezek az intézmények csak akkor megbízhatóak, ha érezhetôen az „összes többi” számára is tiszteletreméltó magátólértetôdôségekké váltak. Ha részesülnek ebben az elismerésben, akkor megteremtik azt a bizalmat, amely a polgárokat akkor is össze tudja kötni, ha személyesen idegenek egymásnak. A liberális demokrácia intézményei  a médianyilvánosság, a periodikusan ismétlôdô választások, a pártok versengése, a kormányzati felelôsség, a bíróságok függetlensége  mind felfoghatók az intézményesített bizalmatlanság elleni megelôzô intézkedésekként. Az az értelmük, hogy biztosítsák: a jogsértések és az igazmondás normája elleni vétkek adott esetben nem fognak rejtve maradni. A polgárnak a politikai elitbe és az „idegen” polgártársba vetett bizalma olyan állapot, amely akkor következik be, ha a kritikus figyelemmel kísérésnek ezek a szervei akadálytalanul mûködhetnek, és mégsem állandóan csak negatív tényállásokat hoznak napvilágra, vagy legalábbis nem olyanokat, amelyek az általánosítható bizalmatlanságot táplálják.
A politikai bizalom akkor is megrendül, ha egyszerre tanácstalan és sikertelen kormányzati aktorok a felhalmozódott problémákat csak maguk elôtt tolják. Az ilyen színjáték nézôjében felmerül a gyanú (mondjuk az egészségügyi reformra tett gyötrelmes kísérleteket figyelve), hogy a csoportérdekek fontos stratégiai aktoraiban és képviselôiben nincs meg az a jóindulat, nem rendelkeznek azzal a kompetenciával, amely szükséges lenne ahhoz, hogy a politikai blokádok feloldhatók legyenek. Ezenkívül a kompromisszumkötésre való tartós képtelenség észlelése táplálhatja azt a félelmet, hogy az eddig érvényes jogokat és szabályokat (például a kollektív szerzôdések kötésének autonómiáját, a járulékokból finanszírozott nyugdíjellátást, a szövetségi pénzügyi kiegyensúlyozást) az elsô adandó alkalommal kétségbe lehet vonni és el lehet törölni.
Nincs hiány jóindulatú gyakorlati tanácsokban és figyelmeztetésekben arra vonatkozóan, hogy miként lehet elôsegíteni azoknak a konvergáló mentalitásoknak a kialakulását, melyeknek megnevezésére a németben a „belsô egység” kifejezés használatos. De ha a „bizalomkeltô intézkedések” stratégiáját a kormányok közötti nemzetközi kapcsolatok szintjérôl a nemzeti társadalmak belsô politikai integrációjának szintjére húzzuk le, akkor hamar beleütközünk abba a problémába, hogy a mentalitásokat nem lehet céltudatosan átformálni, sem a pedagógia, sem pedig  fôleg nem  a politikai pártok által. Ellenkezôleg. Aki a lakosság egy részét „bizalomkeltô intézkedések” tárgyává teszi, valószínûleg kiprovokálja az érintettek gyanakvását és bizalmatlanságát.
Anne Sa’adah, az amerikai politológus, az egyesült Németország bizalmi viszonyairól írt nemrégiben megjelent tanulmányában (Germany’s Second Chance: Trust, Justice, and Democratization. Cambridge UP, 1999) kidolgozott egy megkülönböztetést, amely más új demokráciák belsô viszonyainak tanulmányozása során is bevált. Az egyik oldalon a bizalomkeltés „perszonalisztikus” módszerét írja le, amely kollektív tanulási folyamatokon, konszenzuson, az igazság feltárásán és bevallásán, a visszataszító múlttal való kommunikatív és adott esetben büntetôjogi szembenézésen, végül pedig megbékélésen nyugszik, melynek eredményeként már nincs ok bizalmatlanságra. Itt a katarzis a „múltpolitikai” cél, amelyet a múltbeli bûnök és botlások stigmatizáló feltárása, a szenvedésre és ellenállásra való kollektív emlékezés révén lehet elérni. Az új demokráciák társadalmi és erkölcsi integrációjának eljárásmódja ez, amelyet Tutu püspök Dél-Afrikában Truth and Reconciliation Commission-jével imponáló módon vitt keresztül. Amit ennek során lefektetnek, az az egész társadalomra érvényes erkölcsi minimum tartalma és kritériumrendszere.
A másik oldalon Sa’adeh az integráció „intézményi” stratégiáját írja le. Ez azon nyugszik, hogy a múlt, amelyre mindenki fájdalmasan emlékezik, ennek ellenére elôször „kommunikációsan el lesz hallgatva” (H. Lübbe), és az emlékezés katartikus élesítése helyett intézmények építésébe folyik, amelyeknek az a funkciójuk, hogy – a személyekre vonatkozó felderítés és megbékélés szintje fölött – lehetetlenné tegyék, hogy a múlt konfliktusai és vétkei megismétlôdjenek. Az integrációs probléma megoldásának az intézményi módszere legalábbis a látszat szerint azzal az elônnyel rendelkezik, hogy a jövôbeli események menetét konstruktív módon elôre fel tudja rajzolni, ahelyett hogy a viták kereszttüzében álló múltat rekonstruálva megörökítse azt.
Németországban 1945 után a bizalomteremtés intézményi módszerét választották. Betiltották a náci rezsim intézményeit, de kímélték (sôt használták) a rezsimet hûségesen kiszolgáló nagy és kis halakat. Ennek tükörképe az 1989 utáni eljárásmód az NDK-ban. Engedélyezték a korábbi állampárt (módosított) intézményes továbbélését, de bizonyos mértékben – ha a régi rezsim sok áldozata számára csalódást okozó mértékben is – gondot fordítottak arra, hogy büntetôjogi és más eszközökkel a tetteseket szankcionálják, az áldozatokat és az ellenállás aktorait pedig pozitív módon méltassák.
Egy társadalom politikai integrációja tehát kezdetét veheti a személyeken és azokon a tanulási folyamatokon, amelyeken ezek a személyek átmennek. De kezdôdhet intézményekkel is, azaz jogokkal és szabályokkal, amelyeknek orientáló, normalizáló és fegyelmezô erôt tulajdonítanak. Harmadik lehetôségként a populista kezdeményezés vehetô figyelembe. A populista elitek úgy teremtenek közösségi elképzeléseket, hogy többnyire nem politikai témákat (pl. olyan értékeket mint a tisztesség, tisztaság és jellemerôsség) és identitásképeket (pl. az etnikai és regionális összetartozás) olyan egyesítô köteléknek állítanak be, amely mind a polgárok egymás közötti távolságát, mind a polgári társadalom és a politikai vezetés közötti távolságot áthidalja. De a közösségképzés populista retorikája attól a képtelenségtôl különbözik a politikai integráció másik két módjától, hogy a homogenitás érzését csak a törésvonalak dramatizálása révén képes megteremteni, az idegen, korrupt, gyanús elemek konstruálása és ellenségként kezelése révén.
Önmagában valószínûleg sem a személyek konvergáló tudati fejlôdésére építô integrációs forma, sem pedig az, amely az intézményeket (mint automata pilótákat) az egybefogás és a rend garanciáinak tekinti, nem szavatolja az integráció sikerességét az új demokráciákban. A siker mércéje a politikai közösség terhelhetô önelismerése lenne olyan módon, hogy a közösségbe minden beletartozó személyt beleértenek. Ez akkor következik be, ha a politikai elitek és választóik a lakosság másik részét „ellenfélként” tisztelnék, akikkel egy – szabályokból és elvekbôl álló – fedél alatt élnek, és nem „ellenségként” gyanakodnának rájuk és nem ellenségként kezelnék ôket. Hogy ez sikerül-e, a demokratikus intézmények morális plauzibilitásától függ, vagyis annak bizonyítékától, hogy az intézmények garantálják az igazság és a tisztesség elveinek érvényesülését.
Azok az intézmények, amelyek megfelelnek ennek a kettôs igénynek, képesek a polgárokat és az ôket képviselô eliteket arra rávenni, hogy megbízható módon tartsák magukat ezen intézmények szabályaihoz. Ha a közélet intézményei hitelt érdemlôen gondoskodnak arról, hogy a hazugságokat leleplezzék és a szerzôdéseket betartsák, hogy a jogtalan kedvezményeket megakadályozzák és a szükséghelyzetekben legyen segítség, akkor a polgároknak nem lesz arra okuk, hogy polgártársaik bizonyos kategóriáit általánosított gyanakvással és bizalmatlansággal szemléljék. Az olyan intézmények felépítése és karbantartása, amelyek ezt nyújtani tudják és ilyen bizonyítékokat folyamatosan tudnak szállítani, a demokratizálódás lezárulása után is a demokrácia akut problémái maradnak.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta