Vajon mi az, amivel többet tudunk 1989-rôl tíz évvel a közép-európai forradalmak után? Mindenekelôtt sokkal többet tudunk a következményekrôl. Ma már tudjuk, hogy ezek a forradalmak olyan nagyléptékû következményekkel jártak, melyek 1989-et 1789 mellé sorolják a világtörténelemben.
A Lengyelországban, Magyarországon, Csehszlovákiában és Kelet-Németországban lezajlott békés forradalmak nem csupán Közép-Európát alakították át, és vezettek el a pártállami rendszerek bukásához a régióban, hanem az egész világ politikai térképét átrajzolták. 1989 a hidegháború végét is jelentette, amely a negyvenes évek második felében szintén ezekbôl az országokból indult ki. Az 1989-es földcsuszamlás közvetlen hatással volt más régiókra is, Dél-Afrikára, Dél-Kelet Ázsiára vagy Közép-Amerikára, ahol a politika alakulását mindaddig a Szovjetunió és az Egyesült Államok, a kapitalizmus és a kommunizmus, a „Nyugat” és a „Kelet” közti globális versengés torzította el. Valójában nehéz olyan országot találni, amelyet ne érintett volna a hidegháború vége.
A Közép-Európában lezajlott fordulat felgyorsította a Szovjetunió felbomlását is. Alig néhány hónappal késôbb a balti államok kinyilvánították függetlenségüket. Gorbacsovnak és kollégáinak 1989-ben Közép-Európában azzal az illúzióval kellett leszámolniuk, hogy 1989 ugyanaz lesz, mint 1968 Prágában, csak ezúttal pozitív lesz a végkifejlet: Berlinben, Prágában, Varsóban és Budapesten az „emberarcú szocializmust” építô „reformerek” maradnak hatalmon. Nem sokkal késôbb újabb csalódás érte ôket. Gennagyij Geraszimov külügyi szóvivô a szovjet impérium külsô,  közönségesen csak Kelet-Európának nevezett gyûrûjével kapcsolatban még
könnyed tréfával jelentette be a Brezsnyev-doktrína végét. Az új politikát Sinatra-doktrínának nevezte, pontatlanul idézve az idôs dalnokot: „Mindenki úgy csinálja, ahogy akarja” – mondta. Ám a Gorbacsov-csapat továbbra is azt hitte, hogy a Sinatra-doktrína csak a birodalom peremére érvényes, magára a Szovjetunióra nem. A balti államok kiszakadása azután gyorsan elvezetett a transzkaukázusi államok és Ukrajna leválásához, végül pedig Jelcin Oroszországának megszületéséhez.
Kevésbé közvetlen és nyilvánvaló az összefüggés a bársonyos forradalom és Európa másik többnemzetiségû, kommunista államszövetségének, Jugoszláviának a szétesése között. Slobodan Milosevic már jóval azelôtt megfosztotta Koszovót az autonómiájától, hogy a lengyel kerekasztal egyáltalán megalakult volna. Tito egykori állama szétverésének megvolt a maga belsô és félelmetes dinamikája. Azonban vitathatatlan, hogy a kommunizmus vége Közép-Európában megelôlegezte annak a pártnak a szétesését is, amely addig összetartotta Jugoszláviát. A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége végül 1990 januárjában, 14. kongresszusa alkalmából bomlott fel. De nehéz pusztán ennek következményeként magunk elé idézni azt a véres háborút, amely az ország szétesését kísérte, és amely úgy folyt, mintha a Nyugat és Kelet még akkor is egymással nézett volna farkasszemet.

*

Mindezeken kívül 1989 alapvetô identitásválságot idézett elô abban a politikai mezôben, amelyet az 1789-es forradalom óta „baloldalnak” volt szokás hívni. Ez sokakat arra sarkallt, hogy komolyan fontolóra vegyék Steven Lukes politikai filozófus velôs tömörséggel megfogalmazott kérdését: „Mi maradt (vagyis mi a bal)?” [Lefordíthatatlan szójáték. Az eredeti szövegben a kérdés: „What’s left?” Ez egyszerre jelenheti, hogy „mi maradt?”, és hogy „mi a bal?” A ford.] Kissé bôvebben: mi maradt a baloldal számára, miután utópikus jövôképe szertefoszlott? A meginduló vitáknak volt néhány igen érdekes, ironikus fordulata.
Vegyük például a „harmadik út” esetét. Az is Gorbacsovék egyik illúziója volt, hogy Közép-Európa forradalmai nyomán valamiféle „harmadik utas” fejlôdés indul, amelyik nem kapitalista, de a régi vágású kommunizmusra sem hajaz. Ha nem hitték volna, hogy a reformkommunisták – megannyi új Alexander Dubcek – képesek lesznek olyan rendszert formálni, amelyik különbözik a Nyugattól éppúgy, mint a régi szovjet modelltôl, nem noszogatták volna a lengyel, magyar, keletnémet és cseh pártvezetôket arra az útra, amelyik a reformból villámgyorsan vezetett forradalomba – vagy legalábbis reformadalomba [eredetiben refolution. A ford.], a reform és a forradalom sajátos keverékébe, ahogy azt akkoriban bátorkodtam nevezni.1
E forradalmak anti-kommunista vezetôi ezzel szemben azt hangoztatták, hogy nincs „harmadik út”, és hatalomra jutva villámsebesen lehorgonyoztak a szabad piac–demokrácia–jogállamiság nyugati modelljénél. 1999-ben viszont tanúi lehettünk annak, ahogy a kissé körvonalazatlan „balközép” vezetô politikusai, Bill Clinton amerikai elnök, Tony Blair angol miniszterelnök, Gerhard Schröder német kancellár és Massimo d’Alema olasz miniszterelnök (korábban kommunista politikus) rendkívüli találkozóra gyûlnek össze Washingtonban, hogy koccintsanak az új eszmekörre. És vajon mi ennek a neve? Harmadik út! Igaz, ez alatt pusztán a szociálisan érzékenyebb, megreformált kapitalizmust értették.
A másik furcsa csavar az, hogy miként járult hozzá a marxista rendszerek bukása a marxista elemzô iskola feltámadásához Európában. Nem csak öreg dialmatosok veszik észre, hogy a posztkommunista világ nyers, korai kapitalizmusa nagyon is emlékeztet arra, amit Karl Marx hajdan leírt. Az új lengyel magáncégekben gyakorlatilag nincsenek szakszervezetek. Az újdonsült tulajdonosok jobban szeretnek egyenként tárgyalni az alkalmazottaikkal. Mindenkinek magáért kell helytállnia. Ugyanilyen fontos, hogy a kapitalista gazdaság könyörtelen és fékezhetetlen globálizálódása, amelynek a hidegháború vége igenis lendületet adott, inkább igazolta, semmint érvénytelenítette a marxista elemzés számos elemét (noha az egykoron vázolt „megoldásokat” nem). „Elzárkózó, önfenntartó nemzetgazdaságok helyett – írta Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban – minden irányba kiterjedô kapcsolatrendszert, a nemzetgazdaságok egyetemes, az egész világot behálózó egybefonódását fogjuk látni.” Nos, százötven évvel késôbb valóban ezt látjuk – méghozzá egy antikommunista forradalom következményeként.

*

Többet tudunk tehát a következményekrôl, de többet tudunk az okokról is. Alig tíz év után már rendelkezésünkre áll lényegében az összes belsô dokumentum. Az 1917-es orosz forradalom esetében erre több mint hetven évet kellett várni. Ezek hihetetlen mértékben gazdagítják azt a képet, amelyet az akkori szemtanúk – köztük jómagam a Laterna Magica (Varázslámpa) címû könyvemben – vázoltunk. A cseh dokumentumokból, amelyek például könyvem írásakor még nem álltak rendelkezésre, számos érdekes momentumra derül fény a bársonyos forradalom kezdetérôl. Ma már például tudjuk, hogy az a diák, akirôl elôször azt jelentették, hogy a november 17-i tüntetésen megölték, valójában a titkosrendôrség ügynöke volt. A neve Ludvik Zifcak. 1999 elején készítettem vele egy riportot a BBC sorozata számára a forradalom óta eltelt tíz évrôl. Zifcak ma zálogos egy félreesô morva kisvárosban, Bruntalban. Megerôsítette, hogy valóban az volt a parancsa, hogy „haljon meg”, miközben más titkosügynökök, akik szintén diáknak álcázták magukat, a nyugati újságírók körében terjesztették a halálhírét. Az volt az elképzelés, hogy ez kisebb helyi zavargáshoz vezet majd, ami ürügyet szolgáltat az erôsebb kezû kommunista vezetôknek a hatalom átvételére. Ez tehát egyike volt azon ritka eseteknek, amikor az összeesküvés-elmélet valódi összeesküvést takart, még ha ez az összeesküvés örömteli gyorsasággal kudarcba is fúlt. Azt remélték, mondta Zifcak, hogy megmenthetik a kommunizmust. Valójában sietették a bukását.
Ugyanakkor a múló idô maga is sajátosan torzítja az emlékezetet. 1990-ben meglepô gyorsasággal ment végbe a történelem újraírása. No nem azon a szándékolt, orwelli módon, ahogyan ez a kommunizmus idején bevett volt, inkább az emberi emlékezet sokkal kifinomultabb, spontán, ám annál hatékonyabb munkálkodása révén. Nyugati politikusok hirtelen arra „emlékeztek”, hogyan is jósolták meg már jóval elôbb a kommunizmus végét. Kiderült az is, hogy Keleten viszont szinte mindenki valamilyen „ellenálló” volt. A rendszer bukása után látványosan gyarapodott az ellenzék. Volt kommunista vezetôk meghökkentô és figyelemre méltó memoárokkal álltak elô. A német újraegyesítés után például mind Eduard Sevardnadze, volt szovjet külügyminiszter, mind Alexander Jakovlev, Gorbacsov elsô számú tanácsadója személyes beszélgetéseink során azt mondták nekem egymástól függetlenül, hogy ôk már a 80-as évek közepén világosan látták, hogy ez fog történni. Van errôl valamilyen dokumentum? – kérdeztem azonnal. Természetesen nincs, ez érthetô, hiszen akkor ezt még nem lehetett hangosan kimondani, még szûk, apparátusi körben sem, hiszen az megrendíthette volna Moszkva kapcsolatait a kelet-európai csatlósállamokkal. (A történész dolga azért is nehéz, mert ez valószínûleg igaz.)
Ezenközben a megnyíló archívumokból egyre több olyan dokumentum került napvilágra, amely a kommunista államok rejtett gyengeségére világított rá. Ezek az adatok tovább gyarapították azon érvek gyorsan növekvô halmazát, amelyek azt a vélekedést támasztották alá, miszerint a szovjet birodalomnak éppen akkor kellett összeomlania, amikor összeomlott. Jó példa erre az, amikor fény derült a korábban titkos adatokra az egekbe szökô keletnémet államadósságról, amelyet alig voltak képesek hónapról hónapra törleszteni. Kiderült, hogy volt egy Alexander Schalk-Golodskowski nevû titokzatos Stasi-ezredes, akinek az volt feladata, hogy megpróbáljon Nyugatra eladni mindent, ami mozdítható – régi festményeket, ékszereket, fegyvereket. Csak így tudták fizetni a következô héten esedékes részletet.
Na ugye, kiáltottak fel a politikusok és újságírók. „Kelet-Németországnak 1989-ben kellett buknia, hiszen lám, tönkrement.” Ezek valóban érdekes felfedezések. Az a tény, hogy a keletnémet rezsim fülig eladósodott a kapitalista Nyugatnak, bizonyára nem bátorította az akkori vezetést, hogy kemény kézzel megvédje a rendszert saját népe ellenében. Igen ám, de ez az információ annyira titkos volt, hogy még a keletnémet vezetôk többsége sem tudott róla. Áldozatul estek saját hazugságaiknak. Különben is, az államok nem szoktak csak úgy tönkremenni, mint egy vállalat. Extrém esetben például egyszerûen nem fizetnek, ahogy ez Latin-Amerikában történt. Továbbá a csôdbe ment ország nyugodtan vegetálhatott volna tovább, ha a szovjetek továbbra is készek lettek volna akár erôvel is megvédeni kelet-európai birodalmukat, és ha Nyugat-Németország kész lett volna továbbra is újabb hiteleket adni, hogy fenntartsa Kelet-Németországban a „stabilitást”.

*

Könnyû bármely esemény bekövetkeztére a kelleténél is több okot találni, feltéve, hogy a dolog már megtörtént. Bizonyára komoly strukturális okok vezettek 1989-hez. A Kelet gazdasága egyre inkább leszakadt a nyugatihoz képest. Az enyhülési politika pedig lehetôvé tette, hogy az átlag kelet-európai polgár észre is vegye az egyre mélyülô szakadékot, és kellôképpen fel legyen háborodva miatta. Ugyanakkor nem árt észben tartani azt, amit Henri Bergson a „retrospektív determinizmus illúziójának” nevezett. Az interpretációk, amelyek 1989 eseményeit és kimenetelét elkerülhetetlennek ábrázolják, valószínûleg messzebb vannak az igazságtól, mint az, amit kortársi tudatlanságunk sûrû ködében látni véltünk. Az igazság az, hogy 1989 fúlhatott volna éppolyan vérengzésbe, mint amilyenre Kínában került sor július 4-én, a történelmi jelentôségû lengyel választások napján. Az elsô felvételeket a Tienanmen térrôl éppen akkor láttuk a tévében, amikor a választási eredményekre vártunk. „Tienanmen”: hányszor hallottam ezt a szót suttogni Kelet- és Közép-Európa fôvárosaiban a következô hónapokban! Európában másképp történt, és ez a politikai vezetôk két csoportjának volt köszönhetô: az ellenzéki elitnek és Gorbacsov csapatának. 1989 ismét bebizonyította, milyen nagy is az egyének szerepe a történelemben.
Kétlem, hogy még sok feltáratlan adat lapulna 1989-rôl a levéltárakban. Ami marad, az a rivális értelmezésekrôl szóló végeérhetetlen vita. 1989-rôl már e röpke tíz év alatt is teljesen ellentétes értelmezések születtek. Francis Fukuyama a „történelem végérôl” beszélt, míg bírálói a történelem visszatérésérôl. Bruce Ackerman, a Yale politológus professzora szerint 1989 a „liberális forradalom” laboratóriumi kísérlete volt. A híres német szociológus, Jürgen Habermas szerint viszont nachlonde Revolution, azaz ún. „felzárkózó forradalom” (catching-up revolution) volt. George Weigel amerikai író egyenesen úgy ünnepelte, mint a „végsô forradalom megtestesülését”, ami, már ha érdekli Önöket, azt jelenti, hogy „az ember a jóság, az igazi jóság felé fordult, amely végsô soron maga az Isten”. Mások, köztük a francia forradalom nagyhírû történésze, Francois Furet, viszont azt állítják, hogy egyáltalán nem is volt forradalom. Furet szerint a közép-európai „események” pusztán oroszországi történések mellékhatásaként mentek végbe, ideológiai értelemben és végsô hatásukban pedig inkább tekinthetôek restaurációnak, mint forradalomnak.
Laterna Magica címû könyvem egyik állítása ismét csak súlyos viták tárgya. Azt írtam, hogy a forradalmárok, vagy a forradalom utáni garnitúra „semmilyen alapvetôen új eszmével” nem gazdagította a 90-es évek Európáját. (Furet többek között ezért gondolta, hogy nem is volt itt igazi forradalom.) Ezt a tézisemet sokan vitatták azóta, régi barátaim, a forradalom résztvevôi, többek között Martin Palous cseh filozófus. Ám mind ez idáig nem sikerült felfedniük számomra, mi is volt az az új eszme az emberi társadalmak berendezkedésérôl, amelyet 1989-nek köszönhetünk. Sôt. Ehelyett az történt, hogy egynémely olyan elem, amelynek ilyen szerepet tulajdonítottak – a politikai egyeztetés új mechanizmusai, a „fórum”, a „civil társadalom”, amelyek a régi típusú pártpolitizálás, a baloldal és a jobboldal Nyugaton megszokott steril pártcsatározásai helyébe léphetnek – nos, ezek rövid idô alatt elenyésztek. Olyan politikai struktúra és berendezkedés, illetve ezek helyi variánsai váltották fel ôket, amelyek szinte bárhol a világon megtalálhatók, és már korábban is léteztek. Ezekben az országokban ma mindenütt hagyományos, nyugati típusú pártpolitizálás zajlik, habár igaz, hogy a pártok, az összetételük és a jellegük egyedi vonásokat mutat. Gyakran könnyen besorolhatóak az 1989 elôtti politikai felállás alapján: Lengyelországban a poszt-Szolidaritás pártok állnak szemben a posztkommunista pártokkal. Kicsit talán ironikus, hogy azok a forradalmak, amelyeket értelmiségiek vezettek, nem új eszméket hoztak, csak a valóságot rendezték át. Összevetettem 1989-et 1848-cal: akkor pont fordítva történt.
Meglehet, csak az a baj, hogy rossz irányban vizsgálódunk. Ennek a forradalomnak az újdonsága önmaga volt. Nem a „mit”, hanem a „hogyan” újszerûsége, nem a végkifejleté, hanem az eszközöké. 1989 vadonatúj találmánya  a nem forradalmi úton végbement forradalom modellje. Amikor ezekrôl az eseményekrôl beszélünk, minduntalan jelzôket biggyesztünk a „forradalom” szóhoz. „Békés” forradalom. „Evolutív”, „önkorlátozó” vagy „bársonyos” forradalom. Ez azért van így, mert az ellenzéki mozgalmak vezetôi elôre elhatározták, hogy olyasmit fognak csinálni, ami eltér a forradalom klasszikus modelljétôl, amelynek mintája 1789 és 1917, és persze az 1956-os magyar forradalom volt. Emlékszem még, hogy az emberek mennyit beszéltek a prágai Laterna Magicában tartott összejöveteleken arról, hogy  korábbi forradalmak elkerülhetetlen része és velejárója volt a forradalmi erôszak. Ez esetben tudatosan törekedtek ennek az elkerülésére.
Talán Lenin nagy kritikusa, Eduard Bernstein nevezetes kijelentése lehetne ezeknek a forradalmaknak a mottója: „A mozgalom minden, a végcél semmi.” A közép-európai ellenzéki elit stratégiáját alapvetôen az 1945 utáni korszakból leszûrt történelmi tanulságok határozták meg, a tudat mélyebb rétegeiben pedig 1789 és az azt követô forradalmak tanulságai. Ez a tanulság pedig nem volt más, mint hogy a végkifejletet nem lehet elválasztani a módszerektôl és eszközöktôl. Az alkalmazott módszerek meghatározzák a végeredményt. Nem hazudhatjuk át magunkat az igazságig. Adam Michnik megfogalmazásában: akik Bastille-ok lerombolásával kezdik, új Bastille-ok építésénél fognak kikötni.
Az 1989-es „modell” szerint az ellenzék a végsôkig ragaszkodott az erôszakmentesség elvéhez, miközben bámulatos leleménnyel sikerült tömeges méretû polgári engedetlenségi mozgalmakat, megmozdulásokat szerveznie, ügyesen mozgósította a nyugati sajtót, képes volt maga mellé állítani a nyugati közvéleményt és kormányokat, a döntô pillanatban pedig kész volt arra is, hogy tárgyalóasztalhoz üljön és kompromisszumot kössön a hatalommal, miközben sikeresen hárította el a hatalom gyámkodási és beolvasztási kísérleteit. Az eszköztár a békés tüntetésektôl a gyárfoglaló sztrájkokon át a titkos megbeszélésekig szinte mindent felölelt. A tömegtiltakozások keltette nyomást az ellenzék vezetôinek sikerült a párbeszéd és a kompromisszum, végül a hatalom békés átadása szolgálatába állítania. 1789 jelképe a guillotine volt, 1989-é a kerekasztal.
A modell, bár talán sehol sem kopírozták le, bizonyosan máshol is komoly hatással bírt. Dél-Afrikában mindkét oldal vezetô politikusai azt mondták nekem, hogy az ô békés, tárgyalásos átmenetükre óriási hatással volt az, ahogyan ez 1989-ben Európában történt. Tudok arról, hogy a burmai ellenzék vezetôje, Aung San Suu Kyi elmélyülten tanulmányozta a bársonyos forradalmakat, igaz, hogy ô egyelôre hiába keres megfelelô partnert a hatalom oldalán. És vajon túl merész volna azt állítani, hogy az 1989-es modell visszaköszönt az északír konfliktus rendezésében?

*

Viszont bebizonyosodott, hogy egy gond mindenképpen volt az 1989-es modellel. Mivel az átmenet békés volt és tárgyalásos úton ment végbe, az emberek nem érezték a forradalmi katarzisát. Ráadásul a tárgyalásos átmenet kompromisszumokat követelt. Muszáj volt adni valamit cserébe azért, hogy a hatalmon lévôk önként lelépjenek a színrôl. A korábbi uralkodó osztály, a nómenklatúra számos tagjának 1989 az új, üzleti karrier kezdetét jelentette, méghozzá a sebesen magánosított, vagyis inkább – legyünk ôszinték – eltulajdonított állami vagyonra alapozva. A volt nómenklatúra lényegében hagyta magát kivásárolni a hatalomból. Majd késôbb a posztkommunista pártok, amelyeknek szerte az országban voltak szervezett aktivistáik és irodáik, a régi és az újonnan szerzett vagyont is felhasználva meglehetôsen sikeresnek bizonyultak a demokratikus politikai versenyben is. Ez mindenütt meglehetôsen nagy frusztrációt okozott. Ha valaki ma Közép-Európában utazgat, az átlagembertôl mindenütt azt hallja, hogy „ma ugyanazok az emberek vannak hatalmon”, hogy „a kommunistákból lettek a legrosszabb kapitalisták”, és hogy „többet kellett volna tenni” a múlt helyretételéért.
Németország, Lengyelország, Magyarország és Csehország ma mind keservesen küszködik a múlt terhével. A németek átfogó elszámoltatással kísérleteztek: voltak perek, igazolási eljárások, tisztogatás, parlamenti bizottság, nyilvánossá tették a Stasi-aktákat. A cseheknél volt tisztogatás, és – udvariasan szólva – „átvilágítás”. A lengyelek elôször azzal próbálkoztak, amivel a spanyolok is Franco után: ami elmúlt, elmúlt. Az ország elsô nem-kommunista miniszterelnöke, Tadeusz Mazowiecki elhíresült szavai szerint vastag vonalat kell húzni a múlt és a jelen között. De kiderült, hogy ez sem jó megoldás. Az átvilágítás ügye és a titkos rendôri akták súlyosan fertôzik a mai lengyel politikai életet.
Errôl a kérdésrôl nemrégiben két könyvemben is részletesen írtam.2 Ezért most csak két dolgot akarok mondani. Elôször is, a probléma elkerülhetetlen.
A választott út szükségszerû velejárója. Másodszor: úgy gondolom, bár ez utólagos bölcsesség, hogy mindegyik közép-európai országban föl lehetett, és föl kellett volna állítani valamilyen tényfeltáró bizottságot, amelyiknek joga lett volna amnesztiát ajánlani, illetve megtagadni a büntetlenséget. Habár e bizottságokat nem kellett volna semmiféle bírói, vagy kvázi igazságszolgáltatási szereppel felruházni, ahogyan ez Dél-Afrikában történt. A tényfeltáró bizottságok elôtt a letûnt rezsim politikai vezetôi, vagy azok, akiket valamilyen bûncselekménnyel vádolhattak, számot kellett volna, hogy adjanak a tetteikrôl. A szélesebb közvélemény így tájékozódhatott volna a múltban elkövetett bûntettekrôl, és átélhette volna azt is, amint ezek az emberek nyilvánosan megkövetik az áldozatokat. Egy ilyen eljárás jelképes határvonalat húzott volna az új korszak és a múlt között anélkül, hogy felejtést, vagy akár megbocsátást hirdetett volna. Talán ez a legtöbb, amit egy nem forradalmi forradalom után el lehetett volna érni.
Összefoglalva: ha azt kérnék tôlem, hogy távirati stílusban foglaljam össze a forradalom új modelljének sajátosságait, azt mondanám: békés és tömeges polgári engedetlenség, amelyet az ellenzéki elit közvetít a hatalom felé; a külvilág figyelme és nyomása; tárgyalásos, kompromisszumos átmenet; és végül tényfeltárás.

*

Bár Varsó, Berlin, Budapest és Prága forradalmai ez utóbbi nélkül is sikeresnek mondhatók. Laterna magica címû, 1990-ben írott könyvem végén az alábbiakat vetettem papírra: „Az egykori kelet-európai régió kilencvenes évekbeli kilátásairól elég nagy valószínûséggel igen borúlátó képet is rajzolhatunk. A posztkommunista jövô inkább a prekommunista múltra hasonlít majd. Nem Közép-Európa, hanem inkább Zwischeneuropa, gyenge és függô helyzetben lévô államok átmeneti zónája, nemzeti elôítéletek, egyenlôtlenség, nyomor és Schlamassel. Ha így lesz, akkor 1989 nem lesz más, mint egy rövid idôre felvillanó csillag a múlt és a jövô szenvedéseinek örök éjszakájában.”
Nos, a lakosság széles rétegeinek minden frusztrációja és csalódottsága ellenére ma már világos, hogy ezek a félelmek alaptalannak bizonyultak, legalábbis ami Közép-Európa szívét illeti. Másfelôl ennél sokkal szörnyûbb dolgok történtek a posztkommunista Európa más részein. Mindenekelôtt természetesen az egykori Jugoszláviában. Olyan borzalmak, amelyekre legvadabb rémálmaimban sem gondoltam volna. A posztkommunista világot ez az elképesztô szakadás jellemzi a legjobban: Pristina ma sokkal messzebb van Prágától, mint Prága Párizstól.
Viszont azok az országok, amelyeknek a forradalmairól az 1990-es évek elsô felében írtam – Lengyelország, Csehország, Magyarország és Németország (tegyük hozzá, az egész posztkommunista világból csak ez a négy ország!) –, minden kétséget kizáróan túl van az átmenet nehezén, és a Nyugaton megszokott normalitás, a szabadság, a piacgazdaság, a demokrácia és a jogállamiság kapujába érkezett. (Úgy hiszem, Havel bársonyos forradalma elsôsorban az egykori Csehszlovákia cseh részére volt érvényes, Szlovákiának még keresztül kellett bukdácsolnia Vladimir Meciar tekintélyuralmi korszakán, mielôtt elérkezett volna a maga „felzárkózó forradalmához” 1998-ban.)
Vajon véletlen, hogy pont ebben és csak ebben a négy országban ment végbe az, amit bársonyos forradalomnak hívunk? Bulgáriában a fordulat annyira bársonyos volt, hogy senki szinte észre sem vette, és a posztkommunisták gond nélkül hatalmon maradtak. Romániában az átmenet erôszakos és véres volt, ám a posztkommunisták ott is hatalmon maradtak. Nem azt bizonyítja-e ez, hogy az ellenzék vezetôinek alapfeltevése igaznak bizonyult: a választott út és módszerek meghatározzák, milyen lesz a végkifejlet? Persze lehet erre azt mondani, hogy ezekben az országokban csak azért volt a forradalom bársonyos, mert véletlenül ilyen vezetôik voltak. És, folytathatnánk, azért voltak ilyen elitjeik, mert történelmileg eleve közelebb álltak a Nyugathoz: a nyugati kereszténységhez tartoztak és a polgáriasodás szintje is nyugatiasabb volt. Vagyis a sikerüket magyarázhatjuk a mélyebb történelmi összefüggésekkel, mint például a földrajzi közelség Nyugat-Európához, vagy hogy 1989 után a Nyugattól politikai és gazdasági támogatás kaptak – egyébként éppen úgy, mint bárki más. A történelmi okság szokásos érveihez hasonlóan ezekrôl az érvekrôl sem lehet biztosan eldönteni, mennyi igazság van bennük. Ezzel együtt a magam részérôl nem hiszek abban, hogy az általános geográfiai vagy történelmi adottságok pusztán maguktól kitermelik azokat a nagyszerû embereket, akikrôl 1989-ben írtam. Arra sem lehetett mérget venni, hogy végül olyan útra lépnek, amelyen még senki nem járt elôttük. Mint ahogy arra sem, hogy a választott út sikerre vezet.
„Minden forradalom kudarc” – mondta Orwell. „De persze nem mindegyik ugyanakkora kudarc.” Ez a forradalom azonban kivétel volt. Méghozzá éppen azért, mert minden korábbi forradalomtól különbözött.

Jegyzetek

1 L. Timothy Garton Ash: Revolution in Hungary and Poland. The New York Review of Books, 1989. augusztus 18.
2 L. a szerzô The File és a History of the Present címû könyveit.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta